Csillagos ház, menet, puskatus – Kincs Aurélné visszaemlékezése

Kincs Aurélné visszaemlékezése „tipikus” forrástípusnak számít a vészkorszakról szóló személyes beszámolók sorában, ugyanakkor a maga tömörségével, egyedi időkezelésével és váltakozó elbeszélői stílusával jó példa lehet arra, hogyan, és hányféle módon jelenik meg az erőszak a túlélői narratívában. A szerző az 1944. októberi budapesti eseményekről tudósít, sorain keresztül a csillagos házakba szorított zsidó családok helyzetéről és az ellenük irányuló nyilas razziákról kapunk közelképet.

Bevezető
A vészkorszak narratív forrásai közül az egykorú feljegyzések, naplók keletkeztek és maradtak fenn kisebb számban.[1] Az 1945-től napjainkig gyarapodó visszaemlékezés-irodalom már jóval nagyobb csoportját alkotja azon tanúságtételeknek, melyek szinte a felszabadulás napjától a máig íródtak és íródnak. A memoárokat több szempont szerint csoportosíthatjuk. A keletkezési körülmények, a szerző motivációja és célja tekintetében a tipikus esetek a következők: a tanúságtévő alapvetően nem a nyilvánosságnak, hanem saját magának, családjának készíti el emlékiratát; vagy ezzel ellentétben kiadásra szánja azt; továbbá jellemző módon kárpótlási kérelem mellékleteként is megszülethet a szöveg; vagy esetleg évfordulóhoz kapcsolódó felhívásra, közgyűjteményi felkérésre.[2]

Kincs Aurélné dokumentuma, amely öt gépelt oldalt és egy fénymásolat-mellékletet tartalmaz, a Holokauszt Emlékközpont gyűjteményében található.[3] A szöveg keletkezéséről, gyűjteménybe kerülése előtti történetéről, az átadás körülményeiről semmit sem tudunk. Olyan alapvető kérdésekre sem adhatunk biztos választ, hogy mikor, hol és milyen szándékkal, kinek címezve készültek a feljegyzések. Az Emlékközpont – mint Magyarországon az első és máig is egyetlen, kifejezetten a vészkorszak emlékeit őrző közgyűjtemény – kései létrehozásából[4] és intézménytörténetéből fakadóan a 2000-es évekre jellemző volt, hogy a nem minditatterg szakszerű gyűjtés következményeként a gyűjtemény számos olyan tétellel gyarapodott, amelyhez semmiféle dokumentáció (adattári feljegyzés, átvételi szerződés, stb.) nem készült. Ezáltal pedig az ily módon bekerült emlékek történeti forrásértéke rendkívüli módon sérült.[5] Ez a jelenség azonban nemcsak erre az intézményre igaz. A holokauszt forrásainak rendszerváltás előtti nem szisztematikus vagy teljesen elmaradt gyűjtési folyamata, a téma szocialista korszakra jellemző emlékezetpolitikai tabusítása, a családi hallgatás következtében gyakori a források nem megfelelő őrzése, dokumentálása, feldolgozása.[6]

A „Kincs Aurélné visszaemlékezése (naplórészletek)” címből a szöveg műfaja nem válik egyértelművé. A tartalomból, a fogalmazásmódból kiderül, hogy utólag keletkezett szövegről beszélhetünk, melynek az alapja egy korabeli feljegyzés-töredék lehetett, de erre a címen kívül semmi sem utal. „1945. augusztus, Szabolcs u. kórház kertjében” – ez az utolsó bejegyzés a keletkezési körülményekre enged következtetni. Ez is csupán feltételezés, mindenesetre analógiaként számos olyan visszaemlékezést idézhetünk, melyeket a felszabadulás után, a gyógykezelés alatt vetettek papírra. Az Emlékközpont gyűjteménye is szép számban őriz ilyen forrásokat.[7] Az e periódusban keletkezett szövegek a holokauszt emlékiratai között speciálisak: jellemzően a gyógyulásra, hazaszállításra váró túlélők még az események hatása alatt álltak, és a közelmúlt tapasztalatait, élményeit rögzítették. Majd az írás jelenéig elérkezve, a felszabadulásra és hazatérésre vonatkozóan a memoárok naplóba fordulva számolnak be a további eseményekről.[8] Az itt közölt memoár nagy valószínűséggel ebbe a csoportba sorolható, amennyiben 1945 augusztusát és a Szabolcs utcai kórház kertjét elfogadjuk a keletkezés idejének és helyének.

Amellett, hogy az írás szituációját nem tudjuk rekonstruálni, az életútba sem tudjuk beágyazni a közölt 1944–45-ös élményeket. A szerző személyéről is csupán annyi a biztos információnk, ami a sorok közül kiolvasható. Az itt következő rövid elemzés tehát majdnem teljes egészében a Páva utcai gyűjteményben őrzött szövegen alapul, melynek szerzője a lap tetején lévő, kézzel írott feljegyzés szerint Kincs Aurélné, az átadás idején budapesti lakos.

A lejegyzett történet valamelyik budapesti csillagos házban indul. A vidéki zsidóság deportálása után az elhurcolástól egyelőre megmenekült fővárosi izraelita – vagy a hatályos törvények értelmében annak nyilvánított – közösség életében 1944 nyara nagy változást hozott. Dorogi Farkas Ákos[9] polgármester június 16-án rendelte el, hogy minden zsidónak június 21-ig a sárga csillaggal megjelölt épületekbe kell költöznie. Intézkedése először 2600 házról szólt. A június 21-i, tarthatatlanul rövid határidőt 24-re, szombat éjfélre tolták ki. A polgármester 22-én közölte a zsidók által lakható épületek kerületenkénti végleges listáját. Ezeket valamennyi utcai bejárat külső részén 51×36 cm-es fekete alapon 30 cm átmérőjű kanárisárga csillaggal kellett megjelölni, valamint „állandóan ép és tiszta állapotban” kellett tartani.[10]

 


Csillagos ház Budapesten, 1944
Forrás: http://www.fortepan.hu

 

A budapesti csillagos házakban lakókat már közvetlenül június végi beköltözésük után kijárási tilalommal sújtották. A június 25-én megjelent rendelet (1920/1944. M. E.) kimondta, hogy a sárga csillag viselésére kötelezett személyek kijelölt kényszerlakhelyeiket csak 14 és 17 óra között hagyhatják el. Néhány nap múlva enyhítésképpen 11 és 17 órás intervallumot állapítottak meg. A nyilas hatalomátvétel hozta meg a következő fordulatot. Október 16-án tíz napra lezárták a csillagos házakat, így egyáltalán nem lehetett kimenni. Ez a rendelkezés majd csak december elején módosul.[11]

A szerzőt a kijelölt csillagos házból hurcolták el a nyilasok, és október 16-án a szüleivel, húgával és a többi lakóval együtt a Tattersallba kísérték.[12] Ekkor még megmenekültek, ls másnap visszatérhettek otthonaikba. 18-án lezárták a kapukat, majd két nappal később először az édesapját vitték el, majd húgával együtt Kincsnének is jelentkeznie kellett a KISOK-pályán.[13]

 


 KISOK-pálya, 1937
Forrás: http://www.fortepan.hu

 

A nő a Dunántúlra hajtott menetek egyikébe került, a testvérét már útközben elveszítette.

Október 20-án a Szálasi-kormány elrendelte a 16–60 év közötti férfiak és a 16–40 év közötti nők honvédelmi munkaszolgálatra történő bevonulását. Beregfy Károly[14] vezérezredes, honvédelmi miniszter ugyanezen a napon rendeletet hozott, mely szerint a munkaszolgálatra behívottakból „hadi fontosságú építési munkálatokhoz katonai kisegítő szolgálatot teljesítő legénységet bocsát különösképpen a német hatóságok rendelkezésére”. A még életben maradt magyarországi zsidóság helyzete ezzel drasztikusan megváltozott. November 6-tól a munkaszolgálatra alkalmasnak talált zsidókat gyalogmenetben indították meg a bécsi országúton nyugat felé. Egy hét alatt 27 ezer zsidót küldtek a fővárosból birodalmi területre. A kíséretet elvileg a magyar honvédség látta el, valójában fegyveres nemzetőrök és nyilasok is voltak közöttük. Élelem nélkül, a szabadban éjszakázva, vagyonuktól és okmányaiktól megfosztva meneteltek férfiak és nők, hogy aztán szenvedéseik a Birodalmi Védőállás Niederdonau erődvonalában[15] végzett sáncásással és a környékbeli táborokban folytatódjanak. A németek a munkára alkalmatlanokat nem vették át a határon, őket Ágfalva, Harka, Balf, Kopháza, Hidegség, Sopronbánfalva és más községek közelében felállított táborokban helyezték el.[16]

A szerző a harkai tábort kiemeli az ott tapasztalt különös kegyetlenség miatt. Harkán a frontot járt zsidó munkásszázadok maradványai mellett jellemzően a Budapesten 1944 októberében bevonultatott zsidó lányok, asszonyok dolgoztak. December végén a harkai láger fogolylétszáma elérte az 1800 főt. Állandósult az éhezés, kitört a flekktífusz.[17] A legyengült foglyok nem bírták a megerőltető munkát, az ezért járó napi büntetések közül a botozás volt a legelterjedtebb. Ahogyan Szita Szabolcs idézi tanulmányában, február közepén a Sopron vidéki munkatáborokból összesen 1068 tífuszos megbetegedést jelentettek, ebből Harkáról 343 munkaszolgálatosét. Március 29-én a németek elrendelték a tábor kiürítését. A még munkára fogható kényszermunkásokat a falu közepén sorakoztatták, majd útnak indították nyugat felé.[18]

Kincs Aurélné a határ menti munkatáborok után az ausztriai Lichtenwörthbe[19] került, itt szabadították fel a bevonuló szovjet csapatok.[20] A kis osztrák település melletti tábort 1944. december 10-én állították fel. A foglyokkal romeltakarítást, sáncásást, gyári munkát végeztettek, a magyarok között a nők voltak többségben (2400 nő 100 férfival szemben). A foglyok 1945. április 2-án szabadultak fel.[21] A Szabadság című újság két héttel későbbi tudósítása szerint a táborba behatoló szovjet csapatok rengeteg holttestet és alig pár száz túlélőt találtak, akik borzalmas körülmények között tengődtek. A zsúfoltság embertelen volt, hónapokig úgy szállásolták el őket, hogy nem tudtak rendesen lefeküdni, az ereszről állandóan a fejükre csurgott a víz. A németek elmenekülése és az oroszok megérkezése közötti átmeneti periódusban a helyi lakosság látta el a nőket. Egy közelben fekvő kastélyt ürítettek ki számukra, ágyakat, takarókat halmoztak fel, és immár az orosz katonaság segítségével rendezték be az épületet kórháznak. Egy korabeli újságcikk szerint a ruhahiánnyal küszködtek leginkább, többen majdnem meztelenül feküdtek betegágyaikon.[22]

Lichtenwörth azon kevés táborok egyike volt, ahonnan magyarországi kezdeményezéssel indult meg a túlélők hazaszállítása.[23] Néhány nappal Bécs befejeződő felszabadulása után, 1945. április közepén döntöttek az egészségügyi hatóságok az I. sz. kórházvonat elindításáról, az akció célja az ausztriai táborokban gyógyuló deportáltak hazahozatala volt. A szerelvény április 26-án, hiányos felszereléssel és személyzettel, de kigördült a Nyugati pályaudvarról. Hat vagont az orosz parancsnokság biztosított, emellett a Joint[24] élelmiszerrel és ruhaneművel támogatta az akciót. Az expedíció résztvevői a lichtenwörth-i női tábort május 5-én látogatták meg, ahonnan a kastélyba irányították őket. Itt Németh Gyula főorvos és a többi orvos 350 deportáltat talált, 98%-ban nőket. Sok viszontagság után végül május 17-én az orosz kórházparancsnok segítségével megkezdték a kiürítést.[25] Az első szerelvény négyszázhatvan utasa – köztük Kincs Aurélné – május 24-én érkezett meg a ferencvárosi pályaudvarra. Dr. Benedek László járványügyi biztos fogadta a hazatérőket. Vas Zoltán polgármester közbenjárásával villamoskocsikat rendeltek ki az állomásra, a betegeket kórházba vitték, a többiek hazatérhettek.[26]

A szerző családja sorsáról is beszámol, tudomása szerint édesanyja – akárcsak húga – valamelyik nyugat felé indított menetben halt meg. Édesapjáról egész pontos információkkal rendelkezett.[27] A Nemzetközi Vöröskereszt útján tudta meg, hogy a férfi 1945. február 16-án végelgyengülésben halt meg a gmündi koncentrációs tábor szomszédságában fekvő České Velenice cseh községben.[28] Kincs Aurélné tehát minden közeli családtagját elveszítette.

 

Idő, tér, család

Két nap, 1944. október 15. és 16. éles kontrasztja adja meg a memoár alaphangulatát: a régóta várt, éppen hogy elhitt öröm és a hirtelen jött keserű csalódás megannyi, ezen időszakról beszámoló napló, visszaemlékezés, interjú motívumpárja. Ha Kincs Aurélné bejegyzéseit egy időtengelyre vetítenénk, aránytalan elosztást kapnánk. Az időhöz való viszonyt ez esetben nem az szabja meg, hogy mely napokon történt rögzítésre érdemesnek vélt esemény, és mely napok múltak el enélkül. Az október 15–23. közötti eseményeket majdnem naponkénti bejegyzésekben (október 19. és 21. kivételével), négyoldalnyi terjedelemben részletezi a szerző. Ezután a deportálás néhány mondatos összefoglalása hidalja át az időben keletkezett nagy űrt, és a maradék egy oldalban két további bejegyzés erejéig eljutunk a felszabadulásig és a hazatérésig, azaz 1945. április elsejéhez és augusztushoz. Erre az aránytalan időkezelésre, azaz a nyilas korszak részletes, naplószerű kifejtésére és a deportálás, a koncentrációs táborbéli lét, a felszabadulás, hazatérés tömör, vázlatpontos összefoglalására az szolgálhat magyarázatul, hogy Kincs Aurélné számára az üldöztetés mindenekelőtt a családtól, ezen belül is leginkább az édesapjától való megfosztást jelentette. Ez volt a legmélyebb trauma számára. A visszaemlékezés írójának azon a ponton teljesedett ki az üldöztetés tragédiája, amikor egyedül maradt. A további szenvedés, noha sokkal nagyobb volt – és a Lichtenwörth-ről szóló tanúságtételek szerint az életébe is kerülhetett volna –, a már rezignált hangú beszámolóban csak igen szűkszavúan köszön vissza. Azt, hogy milyen erős köteléket jelentett a szerző számára a család, a csillagos házban együtt töltött utolsó napról szóló feljegyzés érzékelteti a legjobban: „A Család, szorosan egymás mellé tolt ágyakban, pihentünk és fogtuk egymás kezét, hogy senki ne szakíthassa el ezt a közel 25 éve összekovácsolt acélkapcsot.”[29]

Az időhöz való viszony mellett közvetlen és közvetett utalásokat találhatunk a térrel való kapcsolatra is. A holokauszt geográfiai jelenségként való értelmezése az angolszász kutatások egyik innovatív irányzata. Tim Cole-nak, a Bristol Egyetem professzorának jóvoltából magyar forrásanyagon is érvényesül a térbeliségre fókuszáló történetírói megközelítés.[30] A budapesti és vidéki gettókat is kutató Cole leszögezi: a zsidók megsemmisítése az első lépésektől a végkifejletig térbeli folyamat volt, beleértve a gettósítást, a deportálást, a táborok felállítását, a különféle vonatutakat, meneteket. A szeparáció, a kirekesztés, a többségi társadalomtól való elkülönítés mind meghatározott terekben és tereken keresztül történt. Miközben embereket fosztottak meg lakhelyüktől, családok és közösségek otthonai tűntek el, a deportálások megindulásával, a kényszermunkások koncentrálásával új típusú helyek – gettók, gyűjtőhelyek, munka-, koncentrációs- és megsemmisítő táborok – keletkeztek.

A csillagos ház az összezsúfolt, kijárási tilalommal sújtott fővárosi zsidóság utolsó lakhelyeinek egyike. Innen az út vezethetett a nagy vagy a nemzetközi gettóba, egy védett házba, amely 1944 végén egyre inkább már csak a nevében hordozott bármiféle védelmet, illetve a deportálási menetek egyikébe. A környezetpszichológiából tudjuk, hogy a hosszú idejű térhasználat magával vonja az ember involválódását, így alakul ki az elsődlegesen affektív jellegű helyélmény, amikor is az adott hely felé erős, hosszan tartó érzelmi kötődés alakul ki.[31] A helykötődés különösen fontos az otthon esetében, ami az emberi létezés lélektanilag kitüntetett fontosságú, elsődleges territóriuma, a pszichológiai kutatások szerint személyiségünk része, a „szelf háza”.[32] A csillagos ház ugyan nem jelentett otthont a régi, igazi, biztonságos otthonhoz képest, de azt jelentette a nyilas suhancok fenyegetése, a deportálás, az országból való kitoloncolás perspektívájából nézve. Fontos fogalom a helyvesztés, ami a deportálások kiindulópontját jelenti. Egy fontos hely, az otthon kényszer hatására történő elhagyása az egyén folytonosságérzésében jelent szakadást, ezzel mintegy elválasztva egymástól az identitás egyébként szoros összefüggésben lévő két kompetensét: a tér- és csoportidentitást. A lakóhely-élményt ekkor a gyökértelenség, a helynélküliség érzése váltja fel.[33]

Kincs Aurélné számára a csillagos ház pozitív érzelmi töltetét a családi együttlét adta, így az elzártság és a fenyegetettség ellenére a család-otthon-csillagos ház jelentéslánc és az ezekhez való érzelmi kapcsolódás mentén a kötődés bizonyos szintje kialakulhatott benne. Az egymás mellé tolt ágyakon fekvő édesanya, édesapa és testvér egysége a legfontosabb viszonyítási pontot jelentette számára, és ez az egység a csillagos ház egyik lakásának – egy családra jutó – szobájához kapcsolódott.

A táborokról csak felsorolásszerűen tesz említést a szerző, a hazatérés állomásairól, a gyógyulás helyéről úgyszintén. A budapesti tömegszállás és a felszabadított lichtenwörth-i tábor között azonban a holokauszt egy fontos szakasza zajlott: a menetelés. Érdemes lenne mélyebben elemezni, mi történt egy deportáló menetben, hogyan befolyásolta a deportáltak – és az ő helyzetüket a döntéseikkel befolyásoló felügyelőik – körülményeit a kisebb megszakításokkal folyamatos mozgásban való lét. A Geographies of the Holocaust című kötet egyik tanulmányának szerzői az auschwitzi tábor evakuálása nyomán megindított halálmeneteket elemzik. A térbeli mozgás és a traumatikus élmények érzelmi kapcsolódására hívják fel a figyelmet, felhasználva ehhez Barbara H. Rosenwein „emotional community”[34]-fogalmát. Interpretációjuk szerint a menetekre mint mozgó közösségekre („mobile community”) tekinthetünk, amelyeken belül egyáltalán nem volt lényegtelen, hogy ki hol helyezkedett el, ki volt a szomszédja, mennyire vált láthatóvá az őrök számára. Továbbá arra is keresik a választ, hogy mindez hogyan viszonyult a táboron belüli térfelfogáshoz, a térbeli viselkedési formákhoz.[35]

A tanúságtételeket olvasva, elsőre úgy tűnik, a deportáltak a mozgást sokszor veszélyesebbnek ítélték, mint az egy helyben való létet. A túlélői beszámolókban számos példát találhatunk arra, hogy az esetek egy részében egy adott tábor, szálláshely, legyen az bármilyen lakhatatlan, mégis kiismerhetőbb teret jelentett, mint a folyamatosan mozgatott menetoszlop. Ugyanakkor ennek az ellenkezőjére is bukkanhatunk, legfőképpen akkor, amikor a táborban a túlélés esélyei drasztikusan csökkentek.[36]

Kincs Aurélné menetelése Budapesten belül kezdődött, a csillagos ház és a Tattersall, majd a KISOK-pálya között, később a Dunántúlt átszelve folytatódott egészen a hegyeshalmi bevagonírozásig.[37] Az utazásból is fakadó védtelenségtől a szerző is szenved: „Meddig tart ez az út? És hová visznek? Csak már zárt helyen lennénk, legalább a csőcseléktől megkímélve.”[38]

A menetelés fizikai nehézsége, az őrök kegyetlensége továbbra is meghatározta a menetben lévők helyzetét, a puskatus okozta ütés helyett ekkor már azonban az agyonlövés fenyegette a lemaradókat.

Az idő és a tér dimenzióinak vizsgálata után a szövegben megjelenő szereplőkre térjünk át. A fogalmazásmódból a szerző jelenlétének több szintje bontható ki. Az első bejegyzés T/1. számú alanya utalhat arra, hogy családja nevében ír, illetve arra is, hogy azonosítja magát a csillagos házakban szorongó zsidó családokkal. Később a gyűjtőtáborban az események résztvevője helyett a megfigyelő szerepe erősödik fel.[39] A beszámoló vége felé közeledve pedig, a leírtak autentikusságát és a hiteles krónikás szerepét hangsúlyozva, a szerző saját magára ismét a borzalmakat átélő és azok szemtanújaként jelenlévő emlékezőként reflektál. Ahogy írja, aki nem volt deportáló táborban, annak ez csak egy rémregény: „Én ott voltam!!”[40]

A szerző több alkalommal beszél az elhurcoltak életkori összetételéről és egészségügyi állapotáról, a csecsemőkről, aggastyánokról, állapotos asszonyokról, mankóval járó betegekről. Ennek több jelentése van. Egyrészt kimondatlanul is, de minden bizonnyal egyenes cáfolata azoknak a propagandaszólamoknak, melyek azt hangoztatták, hogy a zsidókat dolgozni viszik. Másrészt felcsendül a részvét hangja, a tőle is rosszabb helyzetben lévőkkel való együttérzés, nem utolsósorban pedig a szerző a nyilasok embertelenségét húzza alá.

Az elkövetők leírásánál a legfőbb jegyként a kegyetlenséget, a Szálasi mellé felsorakozó fiúk, férfiak alacsony életkorát emeli ki, emellett azt, hogy a ma őket hajtó, fegyverrel fenyegető pártszolgálatosok tegnap még a városban dolgozó civilek voltak, „postások, rendőrök, kalauzok”, akik „eldobták levéltáskájukat és idejöttek a hatalom átvételét gyakorolni”.[41] A fizikai erőszak végig jelen van a szövegben,[42] szinte minden megmozdulásra puskatus a válasz. Olyan jelenetek adnak érzékletes képet erről, mint a menetben az egyik kislányról a kabátot lerángató, majd az elájult édesanyát hajánál fogva felhúzó nyilas alakjának felidézése, vagy a Tattersallban a zsidó feleségét követő keresztény férfi kínzása. Emellett a járókelők, az ún. bystanderek is a nyilasok cinkosaiként tűnnek fel: „Az utcán összegyűlt csőcselék rúgott, köpött, őrjöngött örömében.”[43]

A szöveg stílusa hullámzó, az erős érzelemmel telített szavakat tartalmazó mondatok főleg az édesapához fűződő szoros viszony, illetve a nyilasok kegyetlenségének leírásához kapcsolódnak. Előbbire példa: „Drága, imádott Apám, kiről oly sokat tudnék írni, hisz Te nekem a »hallhatatlanság« vagy. Igyekszem megtalálni a vigaszt, de hol? Te voltál nekem és a családnak vigasza. Minden Te voltál, a végtelen jóság, a szeretet, a példa, a tisztaság, a tisztesség.”[44] Máskor szikár, tárgyszerű tudósítást olvashatunk a tragédiákról: „… gödröt ástunk az előttünk kivégzett embereknek, majd elföldeltük őket.”[45] A tömör mondatokban megjelenő érzelmi eltávolodás[46] a beszámoló végén, a „deportáló táborban” való lét definiálásában éri el tetőpontját.

A visszaemlékezést a közérthetőség kedvéért mai helyesírással közöljük, kivéve azokon a helyeken, ahol a korabeli írásmód történeti-jelentésbeli információt hordoz. Ezekben az esetekben meghagytuk az egykori írásképet. A szöveg érthetősége szempontjából fontos pótlásokat szögletes zárójelben egészítettük ki.

 

 

 

 

Dokumentum

 

Kincs Aurélné visszaemlékezése

Budapest, 1945. augusztus

 

1944. október 15., vasárnap:

Ragyogó napsütéses nap. Mi összezsúfolva, éhesen egy zsidóknak kijelölt házban.

Délben felhangzik Horthy proklamációja.[47] Mi boldogok voltunk, le a sárga csillaggal, ki a napsütéses utcára. Szabadok vagyunk! Az utcán egymásra borulva sírnak az emberek /zsidók/. Csomagolunk, holnap visszamehetünk otthonunkba.

 

1944. október 16., hétfő:

Nem!! Ez nem lehet igaz!! Lehetséges ez? Álmaim, elképzeléseim nem tartott[ak] sokáig. Mi ez? Egyre erősebben halljuk a lövöldözést, mi történt? Rosszat sejtve kiugrunk az ágyból. Az utcán rohannak az emberek, futkározás, lárma, az utca tele nyilasokkal! Akkor hallottuk, Szálasi átvette a hatalmat. Abban a pillanatban a nyilasok betörték a kaput, rohantunk az óvóhelyre, mi egy pincében bújtunk meg.

Halálos, idegtépő csend, majd bakancsos léptek közelednek, ordítozás – hol vagytok zsidók! Anyám sírt, felejthetetlen. Apám annyit mondott könnyes szemmel, el vagyunk veszve. Abban a pillanatban szuronyt nekünk szegve ránk világítottak. Fel a kezekkel francos zsidók, most megdöglötök. Majd felrugdostak az udvarra.

Ekkor már az egész ház lakói az udvaron voltak. Sorakozó! Külön a férfiak, külön a nők. Minket, nőket a ház előtt lévő rabkocsiba rúgtak, a férfiak gyalog utánunk jöttek. Pici babák, mankós emberek, sírás, borzalmas látvány. Vajon hová visznek? Az út nem tartott sokáig, a városi színháznál kiszállítottak bennünket.[48]

Betereltek a színházba, ahol már százával voltak az emberek. Pólyások, terhes anyák, nyomorékok, mindegy: zsidók voltak.

A férfiak egy része falhoz állítva, felemelt kezekkel. Az Apám, az imádott Apám csak ne legyen köztük. Akkor vettem észre a házban lakó férfiakat lejönni a színház oldallépcsőjén. Ott jött az én drága jó Apám, arcán véres csík, ostor nyoma. A következőnek dőlt a vér a fejéből, és így tovább.

 

Miért?! Csak azért, mert zsidók voltak?!

Hol van az Isten, ki ezt tűri, hogy ártatlan embereket így meghurcoljanak. Ha van Isten, verd meg őket úgy, hogy saját szüleiket, gyermekeiket lássák így meghurcolva.

Közben egyre többen elájultak, gyerekek sikítottak, a csőcselék röhögött. Este ismét sorakozó. A nők elől, a férfiak hátul, elindul a menet. Az utcán összegyűlt csőcselék rúgott, köpött, őrjöngött örömében. Mi feltett kezekkel vonultunk az utcán, a puskatus zuhogott ránk.

Hátam mögött volt egy anya, tíz év körüli kislányával. A csőcselék közül valaki kiabált, „testvér, kell nekem az a kabát”, és a kislányról lerángatták a kabátot. Az anya elájult, de puskatussal felélesztették. És ment a menet tovább, aki nem tudott menni, annak „két nyilas testvér” megfogta a haját, és úgy húzta tovább.

Meddig tart ez az út és hová visznek? Csak már zárt helyen lennénk, legalább a csőcseléktől megkímélve.

Odaértünk a Tattersallba, behajtottak, lassan sötétedett. Előző este óta nem ettünk, vékony ruha rajtunk, amibe kikergettek, kit az ágyból, kit a pincéből. Hideg volt, október 16-a. Kézigránáttal, felfegyverzett nyilasok vették körül ezeket az éhségtől, hidegtől vánszorgó embereket.

Megvártam, amíg egész sötét lett, és akkor hason csúszva mentem Apámat keresni. Ezt tették a többiek is. Járkálni nem volt szabad, mert aki kívül ment az ösvényen, azt lelőtték.

Suttogás, csúszkálás, keresték egymást a családok. Borzasztó hideg volt, testünk meg volt gémberedve a hidegtől és attól, hogy annyi hely nem volt, hogy a lábunkat kinyújthassuk.

Végre kezdett pirkadni, én még mindig Apámat kerestem, míg végre egy bokorban, teljesen összeroskadva megtaláltam. Szájas, ordító nyilasok rángattak, csoportosítottak, ütöttek bennünket. Kakastollas csendőrök, nyilas karszalagos postások, rendőrök, kalauzok, derékszíjukban felcsatolt kézigránátokkal ordítottak, kitört belőlük a fenevad. Eldobták levéltáskájukat, és idejöttek a hatalom átvételét gyakorolni. Civilek revolverrel. Hisz a hatalom átvétele oly gyorsan történt. Most tartják a főpróbát.

Puskatusok pufognak, egy-egy revolver eldördül, a helyzetünk tragikus. Majd sorakozót rendelnek el, és a ránk irányított géppuskák előtt sétáltatnak.

 

1944. október 17.

Ismét százával hozzák be a zsidókat a Tattersallba. Egy öreg nénit, ki járni sem tudott, hajánál fogva húztak a nyomorultak. Az újabban érkezőktől kérdeztük, mi van a városban? És ők… mi lesz velünk?

Akkor már második napja nem ettünk, a szomjúság is gyötört. Volt egy kút, ahol lehetett vízért sorba állni, de ha kiléptünk a sorból, akkor már zuhogott a puskatus.

Sziréna szól, és mi a szabad ég alatt. A bátor őrség fejvesztetten tető alá menekül, féltették rongy életüket. Így telt el a harmadik nap.

Egyik bokorban egy asszony szült, máshol egy epilepsziás habzó szájjal, majd egy öngyilkos hörgött, és így tovább. Harmadik éjjel húgommal a tribün-földön aludtunk!?? Alattunk volt az őrség irodája, nyilván egy keresztény férfit ütöttek, ki valószínű, zsidó feleségét követte ide a pokolba. Ütés, ordítozás között közölték vele, vagy elválik, vagy őt is agyonlövik.

Végre csend! Kicsit elaludtam, vagy a kimerüléstől elájultam, nem tudom, csak a húgom rázására tértem magamhoz.

Ordított a megafon, mindenki visszamehet a lakásába. Éjjel 2 óra, végre az utcán, feketedett a környék a csőcseléktől. Rúgtak, ütöttek, köpködtek. Szüleimmel csak otthon találkoztunk.

Ismét együtt a család, könnyeink nem akartak elfogyni, majd ájultan zuhantunk az ágyba.

 

1944. október 18.

Beszögezik a kapukat, az ablakon sem szabad kinézni. Ágyban akartuk tölteni az egész napot, hogy valahogy kiheverjük az előző viszontagságokat.

Éreztük, hogy valami végzetszerű közeledik. Szorongva figyeltük, mikor törnek ránk ismét a hatalom fényében kéjelgő szadisták. Hangtalan búcsúzkodás, mert tudtuk, hogy a Szálasi-fenevadak nem sokáig tűrik ezt az édeni állapotot, hogy a család együtt maradhasson.

Talán csak órák vannak hátra és szétszakítanak, nyilván örökre, mert ki remélheti a pokolból való visszatérést. Többször is felriadtunk, figyeltünk minden neszre.

A Család, szorosan egymás mellé tolt ágyakban, pihentünk és fogtuk egymás kezét, hogy senki ne szakíthassa el ezt a közel 25 éve összekovácsolt acélkapcsot.

Követelő türelmetlenséggel bukkant fel a gondolat, ne fejezzük-e be magunk szántából az életünket és ezzel elkerüljük azokat a borzalmakat, amik ránk várnak.

 

1944. október 20.

Csengetnek, rúgják az ajtót, rendőr és karszalagos sihederek járják végig a lakásokat. Valamennyi férfi az udvarra. Nem kell semmit hozni, csak ide mennek dolgozni, adták ki a parancsot a nyomorultak, és 5 perc alatt kész kell lenni!!!

Viharvert, ősz, öreg emberek álltak glédában az udvaron, körülöttük síró asszonyok, ordító gyerekek. Vezényszavak, rendelkezések és kinyílik a napok óta zárt kapu. Én, aki oly nehezen sírok, zokogva nézek a menet után, köztük van az én APÁM.

Drága, imádott Apám, kiről oly sokat tudnék írni, hisz Te nekem a „halhatatlanság” vagy. Igyekszem megtalálni a vigaszt, de hol? Te voltál nekem és a családnak vigasza.

Minden Te voltál, a végtelen jóság, a szeretet, a példa, a tisztaság, a tisztesség. Nekem szemednek sugara volt az útmutatóm, kezednek szorítása az erőm, Te voltál az imádságom. Miután becsukódott apám után a kapu, örök fogadalmat tettem. Hogyha Apámmal valami baj történne, és esetleg én túlélem e borzalmat, soha többé ünnepnap, Isten neve számomra nem létezhet!!!

A történtek után Anyánk teljesen összeroppant.

A kapuk továbbra is zárva maradtak, ennivalónk fogytán!

 

1944. október 22.

Rendelet!

Minden nő 14–40 [éves kor]ig reggel 8-kor a KISOK-pályán köteles jelentkezni. Húgommal készülődtünk, anyám zokogott, férje után gyerekei következnek.

 

1944. október 23.

A tömeg ezrével a KISOK-pályán, egész nap ordítoznak, vezényelnek, szortíroznak, majd századokat csinálnak belőlünk. Az eső egész nap zuhog, éhezünk, fázunk, kimerültek vagyunk. Estére elindulunk. Irány Megyer–Göd–Tata–Sződ–Gönyű–Győr–Hegyeshalom, ahol bevagoníroztak bennünket. Gönyűben uszályokon, a földön feküdtünk, Tatán a pályán, a többi helyen a szabadban, reggelre fehér volt a hajunk a dértől. Az eső zuhog, mi hátizsákkal, pokrócokkal vánszorogtunk, hisz nem voltunk szokva ilyen gyalogláshoz.

Aki lemaradt, lelőtték. Sorból kilépni nem lehetett, majd később nyakláncért, gyűrűért stráfkocsira lehetett ülni. Drága húgomnak sebes lett a lába, ő is felkapaszkodott egy ilyen kocsira, odaadtam a hátizsákom, nem tudtam tovább vinni. Drága Lilikémet soha többé nem láttam, és így veszett el a hátizsákom, én egy kis kabátban voltam októbertől májusig, egy ausztriai deportáló táborban. Anyámat látta valaki az országúton, nem tudom, hová került, hol gyilkolták meg.

Voltam Harkán haláltáborban, ahol bakanccsal rúgtak, puskatussal verték, aki nem tudott kimenni sáncot ásni.[49] Vezető gyilkos, Dövényi Nagy Gábor,[50] akit 1946-ban a szegedi bíróság kötél általi halálra ítélt.

Voltam Győr megyében – Isaszegen –, hetekig sáncot ástunk, gödröt ástunk az előttünk kivégzett embereknek, majd elföldeltük őket.

 

1945. április 1., Lichetwört[51] (Ausztria)

Erősödő ágyúszó hallatszik, az őrség elmenekül.

Április 2-án bevonul a szovjet katonaság, kenyeret, cukrot osztanak. Többre nem emlékszem. Nem tudom, mennyi idő múlva egy tiszta ágyon kezdtem magamhoz térni. Később megtudtam, a faluban lévő kastélyt a szovjet parancsnokság átalakította kórháznak, és itt helyezték el a még élőket a táborból.

Az összes deportáltat lekopaszították, lefertőtlenítették. A Magyarországon állomásozó szovjet parancsnokság toborzott zsidó orvosokat, civileket, élelmet adott, ruhaneműt, gyógyszert és vagont az önkéntes jelentkezőknek, kik a mi segítségünkre siettek.

Lichtenwörth volt az első felszabadult deportáló tábor![52]

 

1945. május 24-én megérkeztünk a Józsefvárosi pályaudvarra, ahol Benedek professzor várta ezt a vagont. Akkor még kijárási tilalom volt, 8 óra után bennünket külön villamos vitt a zsidó kórházba, ahol még kb. 1 évig feküdtem. Aki nem tudja, mi az, mikor söpörjük magunkról a tetűt, amikor a gennyes, sebes testünket marja a tetű, amikor az éhségtől, kíntól megőrülnek az emberek és a rajtuk lévő rongyokat tépik, halottakon, élőkön keresztülcsúsznak, vonyítanak, aki nem volt egy deportáló táborban, annak ez csak egy rémregény.

Én ott voltam!!

 

1945. augusztus, Szabolcs u. kórház kertjében

Családomat a Vöröskereszt útján a világon kerestettem, így tudtam meg, hogy apám 1945. február 16-án végelgyengülésben meghalt. /Ceske Venecei Krónikából kiírva, 336. oldal./ 1945 októberében 512 magyar származású zsidót, kiknek holtteste szanaszét volt dobálva, egy közös sírba temettek el. A fasiszták brutális magatartása, éhezés következtében, nem emberi körülmények között vesztették életüket. Mínusz 10 fok hidegben hajtották oda a nácik a transzportot, hideg betonpadlón feküdtek, súlyos fagyási sebek borították végtagjaikat, legtöbbjük csontig lefagyva. A Ceske Venecei Járási Bizottság 1975. febr. 2-án sírkövet emeltetett.

Így halt meg az én imádott APÁM.

 

 

Jelzet: Kincs Aurélné visszaemlékezése, Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011. 79. 1 – Eredeti, gépelt.

 

[1] A naplók forrásértékét méltatja: Gyáni Gábor: A napló mint kordokumentum. Holmi, 2014/10. 1258–1263. Néhány ismertebb napló a vészkorszakról: Szabó Borbála: Budapesti napló, 1944. november – 1945. január. Magvető, Bp., 1983; Kardos Klára: Auschwitzi napló. Szent Gellért Kiadó és Nyomda, Bp., 2011; Gergely Magdolna: Anka naplója: 1944. március 14 –1 945. március 5. Budapesti Negyed, 2002/3. 5–216.; Ecséri Lilla: Napló, 1944. Egy tizenhat éves kislány naplójának eredeti szövege. T-Twins, Bp., 1995; Zsolt Ágnes: Éva lányom. Új Idők, Bp., 1947; Kismama sárga csillaggal. Egy fiatalasszony naplója a német megszállástól 1945 júliusáig. Szerk. és bev. Huhák HelénaSzécsényi AndrásSzívós Erika. Jaffa, Bp., 2015; Lágerutazás. Holländer Margit feljegyzései a vészkorszakról és az újrakezdésről (1945–1946). Szerk. és bev. Huhák HelénaSzécsényi András. Jaffa, Bp., 2017.

[2] Huhák Heléna: A holokauszt tárgyi reprezentációja. Huhák HelénaSzécsényi András: Holokauszt alulnézetből. A személyes emlékezet múzeumi forrásai. HDKE, Bp., 2016, 36‒58. Idézet helye: 46. Sajnos csupán kisebb számban pedig olyan, relatív szélesebb társadalmi rétegeket megmozgató kezdeményezések is ösztönzik a memoárok megszületését, mint amilyen például a 2014-es emlékévben az Open Society Archívumhoz köthető csillagosházak-projekt volt (http://www.csillagoshazak.hu, letöltés: 2018. február 10.), vagy a még inkább alulról szerveződő Holokauszt és a családom nevű facebook-csoport (https://www.facebook.com/groups/holokauszt.csaladom/about/, letöltés: 2018. február 10.). A kapcsolódó kötetek: Csillagos házak. Emberek, házak, sorsok. Vál., szerk., jegyz. Nádor Éva. Nádor és Társa Tanácsadó Iroda, Bp., 2015; A holokauszt és a családom. Szerk. Fenyves Katalin. Park, Bp., 2015.

[3] Kincs Aurélné visszaemlékezése. Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011, 79. 1.

[4] A Páva utcai emlékközpont alapkőletételére 2002-ben került sor. Az Auschwitz Album fényképeit bemutató időszaki kiállítás 2005-ben, a ma is megtekinthető Jogfosztástól a népirtásig című állandó tárlat pedig 2006-ban nyílt meg.

[5] A gyűjtésről lásd részletesebben a 2015-ben kiadott gyűjteményi katalógus bevezetőjét: A Holokauszt Emlékközpont gyűjteményi katalógusa. Szerk. Huhák HelénaSzécsényi András. HDKE, Bp., 2015, 9–14.

[6] A koalíciós időszakban zajló nagy mennyiségű forráskiadás után a Rákosi-éra hallgatását a Kádár-korszak puha diktatúrájában az emlékgyűjtés újbóli megindítása jellemezte. Az első kezdeményezések egyike Erős Ferenc szociálpszichológus és Stark András pszichiáter nevéhez fűződik, akik másodgenerációs holokauszttúlélőkkel készítettek mélyinterjúkat. Az Erős-Stark-féle gyűjteményről lásd: http://hu.cultural-opposition.eu/registry/?search=erős%20ferenc&lang=hu&uri=http://courage.btk.mta.hu/courage/individual/n13540&type=collections (Letöltés: 2018. február 10.)

[7] Holländer Margit naplója ebbe a csoportba tartozik, a fiatal lány az 1945 áprilisában felszabadított salzwedeli táborban kezdett feljegyzéseket készíteni.

[8] HuhákSzécsényi: Holokauszt alulnézetből… 46.

[9] Farkas Ákos, dorogi (1894–1955): Budapest polgármestere, politikus. 1944. május 19-én a német megszállás miatt lemondott Szendy Károly helyett, mint Gömbös Gyula volt miniszterelnök bizalmasát a törvényhatósági bizottság közgyűlése polgármesterré választotta. 1946-ban a népbíróság tíz évi kényszermunkára ítélte.

[10] Szita Szabolcs: A budapesti csillagos házak (1944–45). Remény, 2002/1. 29–46. http://www.remeny.org/remeny/2002-tavasz-5762-adar-niszan-ijjar-szivan/szita-szabolcs-a-budapesti-csillagos-hazak-1944-45/ (Letöltés: 2018. február 10.)

[11] Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A holocaust Magyarországon. Belvárosi Könyvkiadó, Bp., 1997, II. 909.

[12] Tattersall = az Ügető épületegyüttese a Kerepesi út elején.

[13] KISOK-pálya = a Középfokú Iskolák Sportköreinek Országos Központja fenntartásában működött sportpályaa főváros XIV. kerületében, Zuglóban.

[14] Beregfy Károly (1888–1946): vezérezredes, honvédelmi miniszter. A harmadik magyar hadsereg élén állt a nyilas puccs előtt. 1944. okóber 15-én Szálasi visszahívta, és másnap honvédelmi miniszterré, a vezérkar főnökévé nevezték ki. A népbíróság mint háborús bűnöst halálra ítélte, kivégezték.

[15] A Vörös Hadsereg Budapesthez való közeledése miatt a munkaszolgálatosokat a Birodalmi Védőállás építésére vezényelték. Ennek Niederdonau-erődvonala (Linie-Niederdonau) Pozsonytól délre Írottkőig húzódott, északi, középső és déli szakaszra tagolódott. A sánctáborokból álló földerődítmény-rendszer az előzetes elképzelések szerint Bécs védelmét szolgálta. A kényszermunkások a környező települések közelében kialakított táborokban brutális bánásmód és minimális ellátás mellett végeztek nehéz földmunkát. Szita Szabolcs: Halálerőd. A munkaszolgálat és a hadimunka történetéhez 1944–1945. Kossuth, Bp., 1989, 117.

[16] Uo. 62–72.

[17] „Őrzőik, nyilasok és hungarista légionáriusok minden emberi képzeletet felülmúló kegyetlenséggel bántak áldozataikkal. Közel kétezer főnyi férfi és nő főképpen fiatalabb évjáratú munkaszolgálatosok volt összezsúfolva Harkán és környékén azzal a céllal, hogy Németország felé útba indítsák őket. A szerencsétlen, csontbőrre soványodott páriák őrzését 12 nyilas pártszolgálatosra bízták. […] A harkai tábor messze környéken hírhedté vált a nyilas pártszolgálatos felügyelők kínzásai nyomán. A hóhérok közül eddig öten kerültek hurokra.” 1500 gyilkosságért kerülnek népbíróság elé a harkai nyilas hóhérok. Igaz szó, 1947. április 19. 3.

[18] Szita Szabolcs: Zsidó munkatáborok Győr-Sopron-Pozsony és Sopron vármegye határterületei erődítésén. Arrabona. Múzeumi közlemények. 1991/26–30. 359–368. Idézet helye: 182.

[19] Egy lichtenwörthi túlélő történetére példa egy különleges forrás, egy tábori receptkönyv publikálása. Jelen esetben a szerzőnek volt szerencséje interjút is készíteni. Czingel Szilvia: Szakácskönyv a túlélésért. Lichtenwörth, 1944–1945. Corvina Kiadó, Bp., 2013.

[20] A nyugati menet egy másik tagja így emlékezett meg a lichtenwörth-i táborról a budapesti hazaérkezése után: „A tábor rettenetesen piszkos volt, vízhiányban szenvedtünk, pár nap után tetvesek lettünk. Leves, kávé, 8 dkg kenyér volt napi adagunk. Nem dolgoztunk semmit. A blokk, amelyben laktam, zsúfolt volt, ennél fogva a civakodások napirenden volta. Az SS felügyelőnők sokat vertek bennünket. Rengetegen meghaltak éhtífuszban, de a diftéria is bőven szedte áldozatait. Így múltak a napok és hetek, mellettem pusztult el legjobb barátnőm, és tehetetlenül voltam kénytelen nézni gyors elmúlását. 1945. 04. 2-án az oroszok felszabadítottak bennünket, mérhetetlen nagy örömömre.” 194. sz. DEGOB-jegyzőkönyv. http://degob.hu/index.php?showjk=194 (Letöltés: 2018. február 10.) 

[21] Szita Szabolcs: Magyarok az SS ausztriai lágerbirodalmában. Magyarországi Zsidó Kulturális Örökség Közalapítvány, Bp., 2000, 101.

[22] Elhurcolt pesti nők segélykiáltása a felszabadult Ausztriából. Ruhát és gyógyszert kérnek, hogy hazaindulhassanak. Szabadság, 1945. április 19. 4.

[23] A táborok felszabadításáról és a hazatéréséről lásd Huhák Heléna: Magyar deportáltak életútjai a felszabadulástól a „fél-szabadságon” át a hazatérésig. Tanulmányok a holokausztról VIII. Szerk. Randolph L. Braham. Múlt és Jövő, Bp., 147–185.

[24] Az American Jewish Joint Distribution Committee (Joint) 1914-ben alakult, Magyarországgal 1944-ben került közvetlen kapcsolatba. A budapesti zsidók megsegítésére a szükséges összegeket a Nemzetközi Vöröskereszt svájci központján keresztül utalták át a megbízottaknak, elsősorban Friedrich Bornnak. Raoul Wallenberg akciójában szintén a Joint szolgáltatta az anyagi eszközöket. Stark Tamás: Zsidóság a vészkorszakban és a felszabadulás után (1939–1955). MTA Történettudományi Intézete. Bp., 1995, 49

[25] Útinapló a hazatérésről. Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011. 1079. 1. Publikálta Szita Szabolcs: Utak a pokolból. Metalon Manager Iroda Kft., Bp., 1991. A lichtenwörth-iek hazaszállításában résztvevő Deák Pál orvos május 21-én a következő bejegyzést írta naplójába: „Szombaton elhagytam a vaggont [sic!]. Fájdalmas látvány volt, amint a rozoga teherautón tízesével hozták be a betegeket Lichtenwörthből, mely egy [olvashatatlan rész] tábor volt tulajdonképpen. soványak, sápadtak, fejük bekötve, hogy hajtalanságukat takarják.” Deák Pál naplója. Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011. 215. 1, 11. Publikálta Karsai László: „S meddig tart az ámokfutásom?” Deák Pál naplója. Mozgó Világ, 2004/augusztus. http://epa.oszk.hu/01300/01326/00054/05karsai.htm (Letöltés: 2018. február 10.)

[26] Éjszaka megérkezett a deportáltak első vonata Budapestre. A Bécs melletti Lichtenwörthből négyszázhatvan elhurcolt jött haza. Szabadság, 1945. május 25. 1.

[27] Mivel az édesapa neve nem ismert, a veszteséglistáról nem ellenőrizhető ez az adat. A halálozási dátum alapján több budapesti férfira is illik a leírás. Holokauszt Emlékközpont, HDKE/Nevek/T-136, A Gmünd melletti /České-Velenice/ községben elhantolt magyar deportáltak névjegyzéke. Köszönöm Hörcher Eszternek, a Nevek csoport munkatársának segítségét.

[28] Bodies of 512 Nazi Victims, Mostly Hungarian Jews, Unearthed in Czechoslovakia. Jewish Telegraphy Agency. 28. October 1945. https://www.jta.org/1945/10/28/archive/bodies-of-512-nazi-victims-mostly-hungarian-jews-unearthed-in-czechoslovakia (Letöltés: 2018. február 10.)

[29] Kincs Aurélné visszaemlékezése. I. m. 3.

[30] A budapesti gettóról lásd Cole, Tim: Holocaust City. The Making of a Jewish Ghetto. Routledge, New York, 2003. A vidéki – nyíregyházi, szegedi, körmendi – gettósítás helyközpontú vizsgálatához lásd szintén tőle: Cole, Tim: Traces of the Holocaust: Journeying In and Out of the Ghettos. Continuum, London, 2011.

[31] Dúll Andrea: A környezetpszichológia alapkérdései. Helyek, tárgyak, viselkedés. L’ Harmattan, Bp., 2009, 122–123.

[32] Csíkszentmihályi MihályHalton, Eugene: Tárgyaink tükrében. Az vagy, amit használsz. Libri, Bp., 2011, 168.

[33] Dúll Andrea: A környezetpszichológia alapkérdései. L’Harmattan, Bp., 2009, 122–123.

[34] Rosenwein, Barbara H.: Emotional Communities in the Early Middle Ages. Cornell University Press, New York, 2007

[35] Gigliotti, SimoneMasurovsky, Marc J.Steiner, Erik B.: From the Camp to the Road. Representing the Evacuations from Auschwitz, January 1945. Geographies of the Holocaust. Ed. Knowles, Anne KellyCole, TimGiordano, Alberto. Indiana University Press, Bloomington & Indianapolis, 2014, 192–225.

[36] Példa erre a Bergen-Belsen-i koncentrációs tábor 1944 vége és 1945 tavasza között, amikor a tífusz, az éhezés és a zsúfoltság olyan mértéket öltött, hogy a megindított menetek jelentette bizonytalan helyzet nagyobb túlélési eséllyel kecsegtetett, mint a táborban maradás.

[37] A nyilas hatalomátvétel után készült egyik propagandafilmben zsidó férfiakat és nőket felemelt kézzel hajtanak a budapesti Rákóczi úton. A keresztény lakosság többségét jellemző közönyre példa a képkockákon feltűnő járókelő, aki egyszerűen csak átvág a meneten és keresztülfut az utcán. http://www.holokausztmagyarorszagon.hu/index.php?section=2&type=movie&chapter=7_2_2 (Letöltés: 2018. február 10.) Egy másik filmen az egyik menet Győrbe érkezése látható: http://www.holokausztmagyarorszagon.hu/index.php?section=2&type=movie&chapter=7_2_3 (Letöltés: 2018. február 10.)

[38] Kincs Aurélné visszaemlékezése... i. m. 2.

[39] „Egyik bokorban egy asszony szült, máshol egy epilepsziás habzó szájjal, majd egy öngyilkos hörgött, és így tovább.”  Uo.

[40] Uo. 5.

[41] Uo. 2.

[42] Az erőszak megjelenése az elbeszélésekben: Kovács Éva: Összeolvasás. Az erőszak elbeszélései. Replika, 2014/1–2. 71–83.

[43] Kincs Aurélné visszaemlékezése... i. m. 1.

[44] Uo. 3.

[45] Uo. 4.

[46] Az elbeszélésekben megfigyelhető elhárító mechanizmusok összefoglalását lásd Békés VeraPerry, John Christopher: Ellenálló képesség és sérülékenység. Holokauszttúlélők pszichológiai megküzdési módjai. In: Tanulmányok a holokausztról. VII. Szerk. Randolph L Braham. Múlt és Jövő, Bp., 2016, 321–340.

[47] Horthy Miklós kormányzó rádiós beszédére való utalás, a beszéd a háborúból való kiugrás és a fegyverletétel bejelentését tartalmazta.

[48] A mai Erkel Színház a VIII. kerületben. Az 1944. október 20–22 közötti eseményeket a német katonai fotósok is megörökítették, ezekből maradt meg a Bundesarchiv gyűjteményében is pár felvétel. Jalsovszky Katalin: A történeti fotográfiák hitelességének védelmében. A magyarországi holokauszt-fotográfiák archiválásának és publikálásának problémái. 2. rész. Fotóművészet, 2016/3. 104–114. http://epa.oszk.hu/02900/02991/00003/pdf/EPA02991_fotomuveszet_2016-3_104-114.pdf( Letöltés: 2018. február 10.)

[49] „Harkán csak két hétig voltam. Itt nyitott, hideg pajtában aludtunk, befújt a szél, és ha havazás volt, reggelre belepett bennünket a hó. Nagyon szenvedtünk a hidegtől. Egész nap sáncot ástunk, kinn a hidegben, és amikor kifagyva hazajöttünk, itthon sem lehetett felmelegedni. Az ennivaló nagyon kevés volt, ellenben a nyilasok és németek felváltva vertek minket. Egy éjjel ismét vonatra ültettek, és Lichtenwörthbe vittek bennünket.” 599. sz. DEGOB-jegyzőkönyv. http://degob.hu/index.php?showjk=599 (Letöltés: 2018. február 10.)

[50] Beazonosítatlan személy. Az Igaz szó című lap 1947 áprilisában közölt egy cikket a „harkai nyilas hóhérokról”. Ennek szerzője öt nyilas pártszolgálatost említ, akiknek a szegedi népbíróság tárgyalta az ügyét, de Dövényi Nagy Gábor nem szerepelt közöttük. Az is lehetséges, hogy a szerző rosszul emlékszik, és Dövényi Nagy Lajos, az ismert nyilas újságíró nevét mosta össze egy volt őre nevével. 1500 gyilkosságért kerültek népbíróság elé a harkai nyilas hóhérok. Igaz szó, 1947. április 19. 3.

[51] Helyesen: Lichtenwörth.

[52] A szerző információja téves, több tábor ugyanis hamarabb felszabadult. A lengyel és cseh területeken fekvő lágereket, így elsőként Płaszówot, a nagyrészt kiürített Auschwitzot már 1945 januárjában elérték a szovjet csapatok.

Kapcsolódó anyagok

Ezen a napon történt szeptember 26.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 17 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

A pártállami diktatúrák közös jellemzője, hogy az egész társadalmat uralni próbálják, és a politika, illetve a gazdaság mellett a szellemi-kulturális életet is a saját szolgálatukba állítják. A diktatúrák esztétikai értékítéletek meghozatalára is feljogosítva érzik magukat: önkényesen, pillanatnyi politikai érdekeikkel összhangban meghatározzák, hogy mi az „értékes” és mi az „értéktelen” tudományos-művészeti alkotás, majd ennek függvényében döntenek a támogatásáról vagy a tiltásáról.

Magyarország sem volt kivétel ez alól. A Kádár-korszak több mint három évtizede alatt a művelődéspolitikát szinte mindvégig az ún. „három T” (támogatás‒tűrés‒tiltás) elve határozta meg. A kultúra egészéhez hasonlóan, a „könnyűzenei” élet is pártállami ellenőrzés alatt állt, amelynek szigora ugyanakkor jelentősen változott az egymást követő időszakok során. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése utáni években a párt hadállásainak erősítése volt a legfőbb feladat, ami a kultúra terén elsősorban a szocialista realizmus minden áron való érvényesítését jelentette. Később, a konszolidáció idején, a szorítás némileg enyhült, az új gazdasági mechanizmus éveiben (1968‒1972) pedig az MSZMP tovább liberalizálta a szellemi életet is. A könnyűzenei műfaj képviselőinek azonban még így is számos politikai, ideológiai és adminisztratív akadállyal kellett szembesülniük, habár a Csatári Bence megfogalmazása szerint „slendrián diktatúra” körülményei között a rendszer sok esetben kijátszhatónak bizonyult. Ezt követően ismét szigorodtak a feltételek, hogy aztán a ’80-as évek a viszonylagos enyhülés jegyében teljenek. A könnyűzene azonban a hatalom számára még akkor is a giccset jelentette, és ennek megfelelően „alantas ízlésű tömegterméknek” minősítette azt.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája: „Kultúrpolitika, könnyűzene, ifjúsági szubkultúrák a Kádár-korszakban”. Négy dokumentumközlés egymástól eltérő szempontok alapján vizsgálja a kérdést. Szó lesz ezenkívül az MKP és az SZDP 1948-as Komárom-Esztergom vármegyei egyesítéséről, valamint a Nagy Imre és társai elleni per iratainak feldolgozásáról és digitalizálásáról is. Az utóbbi írás aktualitását a per 60. évfordulója adja, valamint az, hogy a Fortepan nemrég tette közkinccsé a per során rögzített filmfelvételből kifotózott 111, addig soha nem látott új felvételt.

 

Budapest, 2018. augusztus 24.

A szerkesztők