A magyar-olasz diplomáciai kapcsolatok helyzete 1956 után

„A két ország viszonya is sok tekintetben a nemzetközi helyzet függvénye, és a feszültségek enyhülése sokat jelenthet az európai országok régi barátságának helyreállításában is.” – Simó Gyula és Száll József római követek itt közölt szigorúan titkos beszámolói, valamint a Külügyminisztérium Politikai osztályának szintén titkos javaslata a kétoldalú kapcsolatok rendezéséről, az 1956 utáni nemzetközi elszigetelődés enyhüléséről, a partneri viszony helyreállításának szándékáról tájékoztatnak.

Bevezetés

Az ArchivNet „A diplomácia története" című rovatában Nagylaki Endre által közzétett 1964-es külügyminiszteri (Péter János) parlamenti expozé tárgyilagosan jellemezte a magyar-olasz diplomáciai és államközi kapcsolatok fejlődését. Dokumentumközlésemből szintén előtűnnek a két ország kapcsolatai előtt álló akadályok, a két ellentétes világrendszerhez tartozás áthághatatlan határmezsgyéi. Mindemellett példákat vonultatok fel arra nézve, hogy a magyar külpolitika a kétoldalú viszony javítása érdekében apró lépésekkel és a politikai realitások korlátait figyelembe véve próbálta megteremteni hazánk és Itália gazdasági, illetve kulturális együttműködésének kereteit. A külügyminisztérium illetékes osztályának elemzése ebben a vonatkozásban gyűjti össze a korabeli külpolitikai alapelveket és az olaszországi feladatokat a kétoldalú kapcsolatokról.
Az 1956 utáni nemzetközi bojkott feloldására tett intézkedésekkel a magyar diplomácia rövid idő alatt eredményeket könyvelhetett el olaszországi külpolitikájában, amit Simó Gyula és Száll József római követek jelentései is bemutatnak. Beszámolóik nem hallgatnak a felmerülő - a válogatott iratok időhézagaival is érzékeltetett - nehézségekről, a különböző nézeteltérésekről, a két ország közötti politikai feszültségekről - amelyek kifejeződtek a nemzetközi kérdéseknek, országaink bel- és külpolitikájának, ideértve a Mindszenty-kérdésnek a megítélésében is. A jelentések mégis pozitív fogadókészségről, a partneri viszony helyreállításának szándékáról, fontos külpolitikai problémákról szerzett értékes információkról szólnak. (Ez utóbbiakkal kapcsolatban akár kuriózumnak is tekinthetjük, hogy pl. a francia-német viszony korabeli olasz - gyanakvást és Itáliát háttérbe szorító félelmeket tükröző - minősítését, a német kérdésben vallott felfogást mennyire nem igazolta a nemzetközi erőviszonyok későbbi alakulása. Érthetően, így maradandóbbak az olasz belpolitikát érintő megjegyzések - döntő azonban általában az információk történeti atmoszférája, akkori aktualitása.)
Simó megbízólevelének átadási aktusáról írt rezüméje azért értékes, mert működési engedélyének kiadását Nagy Imre és társainak kivégzése miatt olasz részről késleltették, és ehhez képest Giovanni Gronchi köztársasági elnök igen szívélyesen fogadta, majd néhány év múltán Száll, bemutatkozó látogatásakor csaknem szélesre tárt kapukat talált. Simó másik jelentése Grazzi külügyminisztériumi főtitkárnál tett látogatásáról, illetve Száll feljegyzése Saragat szociáldemokrata pártvezetővel folytatott ismerkedő eszmecseréjéről szintén jellegzetes „olaszos" kordokumentumok. Giuseppe Saragat nem sokkal a jelentés elkészülte után, 1963. december 4-től a külügyminiszteri, 1964. december 28-tól pedig az Olasz Köztársaság elnöki tisztét töltötte be; tehát a nemrég még diszkriminált Magyarország képviselője 1963-ban a bizalom és a nyíltság légkörében tárgyalt Olaszország egyik legreprezentatívabb politikusával. (Nem véletlenül „landolt" Száll jelentése a pártközpont Külügyi osztályán.)
Az iratokban megfigyelhető tendenciák az enyhülést tükrözik, és összefüggést mutatnak 1956 történéseinek kimenetelével, nevezetesen azzal, hogy a magyar forradalom tragikus végét meghatározta a nagyhatalmi egyensúly, a nemzetközi status quo fenntartásának igénye és prioritása.
Az iratokat eredeti formájukban teszem közzé; csak kivételes esetekben - nyilvánvaló stiláris, elírási hibák jelentkezésekor - hajtottam végre korrekciót.

Ezen a napon történt november 18.

1904

Ezen a napon történt a Magyar Országgyűlésben az elhíresült „zsebkendőszavazás”, az ellenzéki obstrukció letörésére trükkel átvitt...Tovább

1905

Megszületik Klaus Mann német író, Thomas és Katharina Mann második gyermekeként, illetve legidősebb fiaként († 1949).

1916

Véget ér a Somme-i csata, az első világháború legvéresebb összecsapása.

1918

Lettország kikiáltja a függetlenségét Oroszországtól.

1944

A KISZ kezdeményezésére Budapesten megalakult a Magyar Ifjúság Szabadságfrontja, mint közös harci egység. Tagja lett: a KISZ, a Ma-gyar...Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők