Ismeretlen adalék az 1956-os forradalom utóéletéhez, egy norvég diák Magyarországon

„E. R., miután Magyarországról kiutasították néhány napra Oslóba érkezett anyjának meglátogatására. Ő szintén igen kedvezően nyilatkozott arról a bánásmódról, amelyben őt a magyar hatóságok részesítették, elmondotta, hogy jól bántak vele, elegendő kosztot kapott, megfelelő pokróca volt, jó cellája és a börtönőrök, valamint a kihallgatást végző magyar tisztviselők udvariasan viselkedtek vele szemben. Azt is elmondotta, hogy olyan németnyelvű szakkönyveket kapott, amelyeket igen szívesen olvasott, és ’semmiféle kommunista propagandának nem volt kitéve’.”

Bevezetés 

Az 1956-os magyar forradalom kiemelkedő jelentőségű történeti esemény és sorsfordító mozzanat az ország történetében.

Bár a fegyveres ellenállás központjait 1956 november 10-11-ére a szovjetek felszámolták, a forradalom még nem ért véget.

December 2-án az MSZMP vezetői hivatalosan is ellenforradalommá nyilvánították az októberi és novemberi eseményeket, Kádár János pedig Moszkvában ígéretet tett a könyörtelen megtorlásra - melyet meg is tartott - így megkezdődött, a letartóztatások sora és a forradalom mellett kiálló társadalmi-, értelmiségi szervezetek betiltása. A Kádár-kormány újból bevezette a már halottnak hitt rögtönítélő bíróság intézményét és felállították a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsát, amelynek ítéletei ellen nem lehetett fellebbezni, és 1957 május 27-én aláírták azt a szovjet-magyar szerződést, mely szentesítette a szovjet csapatok "ideiglenes" magyarországi tartózkodását.

1956 novemberétől egészen 1959 végéig kb. 35ezer ember ellen folyt eljárás, 400 halálos ítélet született, melyből 350-et végre is hajtottak, húszezernél több volt a bebörtönzöttek, és 13 ezernél több az internáltak száma.

Ezeket az adatokat látva utólag teljesen igazoltnak láthatjuk azok félelmeit, akik a forradalom végén, a szocialista rendszerből más kiutat nem látva, az emigráció mellett döntöttek (ők az ún. lábbal szavazók, számuk kb. 211 ezer főre tehető, akik közül 170 ezren soha többé nem tértek haza).

A gyors megtorlásnak azonban más következményei is voltak. Hiába erősítette meg ez a típusú határozottság Kádár pozícióját a Szovjetunióban, ugyanaz meg is gyöngítette azt a Nyugat szemében, ahol a forradalmárokkal - olykor csupán szimpatizánsokkal - szemben tanúsított kegyetlenségek erős negatív kritikát és a menekültekkel szemben szimpátiát váltottak ki (A magyar kérdés levétele az ENSZ napirendjéről és Magyarország ENSZ-tagságának helyreállítása csak 1963 januárjában történt meg, miután Kádár 1960 október 3-án New Yorkban felhívta a figyelmet a tavasszal hirdetett általános amnesztiára).

Magyarország nemzetközi kapcsolatainak helyreállítása csak évek múltán sikerült, a Kádár-rendszer nemzetközi elismertetése és az elszigeteltség vége csak 1963-64-ben következett be, amikor a legtöbb európai ország és Kanada is újra nagyköveti szintre emelte a Magyarországgal fenntartott diplomáciai kapcsolatokat.

Éppen ezért nagyon érdekes ez az epizód, amely egy véletlen letartóztatásból fakadt, mégis nagyban elősegítette a magyar-norvég diplomáciai kapcsolatok elmélyülését, melyek 1957 előtt kis túlzással egy-két gazdasági szerződésre szorítkoztak, s bár létezett követség 1955 októberétől, kinevezett nagykövet nem volt, a svéd követnek volt csupán ideiglenes ügyvivői megbízása (Magyarországon sem volt norvég követ, hanem a prágai követ látott el Magyarországon ügyvivői feladatokat).

Az E. R. ügy előzménye, hogy 1956 novemberében a magyar események nemzetközi sajtóvisszhangja nem csupán a nagy nemzetközi szervezeteket, de magánszemélyekre is nagy hatást gyakorolt, és sokan elindultak hogy - nem csak anyagilag - de személyesen is segítsenek a nagyszámú magyar menekültnek, illetve az emigrálni szándékozóknak.

E. R. norvég egyetemi hallgató is a segítségnyújtás szándékával érkezett Ausztriába, hogy a magyar emigránsok számára felállított táborok egyikének segélybizottságának tagja legyen. Így is történt, egészen 1957 január 12-éig, amikor is a magyar hatóságok tiltott határátlépésért és tiltott határátlépés bűntette miatt letartóztatták.

A kihallgatások során a norvég diák bevallotta, hogy már többször is átlépte a magyar-osztrák határt, hogy embereket szöktessen át (egyébként több alkalommal sikeresen). Az ellene folytatott eljárás következtében kiutasították az országból, de előtte a budapesti norvég követ meglátogatta és közbenjárt az érdekében.

Összességében az ügynek Magyarország számára nagyon pozitív volt a kimenetele, hiszen mind a követ, mind a norvég diák elégedetten nyilatkozott a börtönben töltött időről. Ezeket a nyilatkozatokat a norvég sajtó közölte, aminek hatására a norvég hivatalos szervek jóval kedvezőbben fogadták a magyar fél politikai (és gazdasági) közeledését. Így segítve a teljes diplomáciai elszigeteltségből való kitörést.

Ezen a napon történt szeptember 19.

1938

A müncheni konferencia napja. Csehszlovákia bevonása és megkérdezése nélkül Chamberlain, Daladier, Hitler és Mussolini eldöntik, hogy...Tovább

1991

Megtalálták "Ötzi"-t, egy több ezer éves mumifikálódott similauni férfit, az Alpok Ötz-völgyi gleccserében, Ausztria és Dél-Tirol...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők