A Magyar kir. Vas-, Acél- és Gépgyárak (MÁVAG) feldarabolása

1948-1949

Az 1948-1949 folyamán lezajlott vállalati profilírozás során a feldarabolás sorsára jutott az 1944 előtti legnagyobb állami tulajdonban lévő, széles vertikumú nehézipari nagyvállalat, a Magyar kir. Vas-, Acél- és Gépgyárak (MÁVAG) is. Az alábbi források erre a folyamatra nyújtanak betekintést, jelezve, hogy a korabeli intézkedések nem az ésszerűség kívánalmainak megfelelően születtek, hanem a kommunista hatalom a szovjet mintát vette alapul.

Bevezető

A Magyar Állami Vas- Acél és Gépgyárak a Magyar Királyi Államvasutak Gépgyára és a Diósgyőri magyar Királyi Vasgyár egyesülésével jött létre 1880-ban. A Budapesti részleg jogelődjét még 1868-ban alapította a Gillain A. et E. vállalat, amely brünni gyártelepét Magyarországra költöztette. Az új részvénytársaság neve Magyar-Belga Gép- és Hajóépítő Társaság lett. Az öntvényeket, gőzkazánokat, gépberendezéseket és hajókat gyártó céget veszteséges működése miatt a magyar állam vásárolta meg, majd egyesítette a 

-vel. Az Államvasutak Gépgyára néven működő vállalat kezdetben a Magyar kir. Államvasutak részére végzett szerelési munkákat, 1873-tól pedig megindult a saját vagonok és mozdonyok gyártása is. A 18. századi előzményeket is felmutató Diósgyőri Vasgyárat 1867-ben  építeni. A Pénzügyminisztérium alá tartozó üzem két nagyolvasztóval és több finomítóval rendelkezett. Kezdetben vas- majd acélsíneket gyártott a beinduló vasútépítkezések időszakában. Megfelelő szén hiányában, valamint a külföldi termékek olcsóbb volta miatt a kezdetektől veszteséges volt. Miután azonban a '70-es évek végén túljutott az országos túltermelési válság okozta mélyponton, üzleti eredményei javulni kezdtek. 1877-ben beindult a gyárban a lokomotívok, majd pedig a cséplőgépek gyártása, szélesítve ezzel építési profiljukat. 1879-ben pedig üzembe helyezték a modern acélgyártáshoz nélkülözhetetlen Martin-kemencéket is.

Az egyesített vállalatot a felügyelőbizottság ellenőrzése alatt működő Központi Igazgatóság („A") irányította. Utóbbi alá az alábbi gyárak tartoztak: „B" M. kir. Államvasutak Gépgyára (Budapest), „C" M. kir. Vas- és Acélgyár (Diósgyőr), „D" Vajdahunyadi Vasgyár, „E" zólyombreznói, chwatimechi és pieszoki gyárak, valamint az „F" Kudsiri vasgyár. Mindegyik élén egy-egy 

 állt. Az ország egyik legjelentősebb kohászati és gépgyártási vállalatává váló, széles gyártási profilú üzem a magánkézben lévő nagyvállalatokkal (Ganz, Rima) is felvette a versenyt. Az első világháborút követően bányái és ezzel nyersanyagforrásai is a határon kívülre kerültek. A húszas évek végére azonban ismét a legjelentősebb üzemek között találjuk. 1924-ben indult meg a diósgyőri Újgyárban a kovácsoló és hőkezelő üzem, melyet még 1915-ben kezdtek telepíteni. Az Újgyárat 1930. március 29-vel leválasztották a diósgyőri vasgyárról és „D" gyár néven immáron közvetlenül a Központi Igazgatóság alá  Az 1938-ben meghirdetett hadiipari jellegű „győri program" részeként felmerült egy új kohászati üzem létesítése, amit a MÁVAG keretein belül valósítottak volna meg. A győri ipartelepre tervezett gyár az „F" jelzést kapta. A szövetséges bombázások miatt végül mindebből semmi nem valósult meg.

      

A második világháború lezárását követően a MÁVAG, mint állami vállalat továbbra is a kormányzat felügyelete alá tartozott, de nem került az 1946-ban felállított Nehézipari Központ (NIK) irányítása alá. Utóbbit hivatalosan az állami kezelésbe vett Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt., Ganz és Társa Villamossági-, Gép-, Vagon- és Hajógyár Rt. és a Weiss Manfréd konszern vállalatai ellenőrzésére és a jóvátétel lebonyolításának zökkenőmentessége 

 állították fel. Valójában mindezt a Magyar Kommunista Párt (MKP) a teljes államosítás csupán első lépcsőjének tekintette. A MÁVAG-ról ekkor választották le a tulajdonában lévő bányákat, amelyek az állami Magyar Szénbányászati Rt. részévé váltak. A NIK hatáskörének módosításáról szóló 620/1948. Korm. rendelet értelmében került végül a MÁVAG a Központ irányítása alá. Ezt követően a Nehézipari Központ gondoskodott az irányítás mellett a vállalatok anyagellátásáról, valamint gyártmányaik értékesítéséről is.

A bányák és bankok államosítását követően került sor 1948-ban a 100 főt foglalkoztató vállalatok államosításáról szóló 1948. évi XXV. t. c. megalkotására. Ezt követte a magyarországi vállalati formák valamint szervezet teljes átalakítása. Előbbi az ún. nemzeti vállalatokról szóló az 1948. évi XXXVII. törvényben öltött testet. Ez gyakorlatilag megszüntette a hagyományos cégformákat (részvénytársaság, korlátolt felelősségű társaság), és létrehozta a nemzeti vállalatot, ami korlátolt és korlátlan felelősségű nemzeti vállalatot különböztet meg, annak függvényében, hogy az adott cégben van-e külföldi részesedés. A 100%-ban állami kézben lévő vállalatok igazgatóit/vezérigazgatóit az illetékes miniszter nevezhette ki, és a szabályozásban biztosították, hogy külföldiek ne avatkozhassanak bele a vállalat működésébe. A korlátolt felelősségű nemzeti vállalatok esetében fenntartották a lehetőségét annak, hogy a magyar állam növelje a részesedését, és ezáltal az teljes jogú nemzeti vállalattá váljon. Utóbbit, mint elérendő cél fogalmazták meg. A nemzeti vállalatok kialakítása során a kormányzat a szovjet mintákra támaszkodva megkezdte a magyar ipar vállalatainak 

is. Ennek lényege, hogy egy adott gyártási ágban lehetőség szerint egy, esetleg kettő üzem legyen, mely kizárólag egy adott termék gyártásával foglalkozik. Az új nemzeti vállalatok létesítésének lehetőségének három fő fajtáját lehet elkülöníteni. Első esetben egy vállalat csupán társasági formát vált (pl.: Röck István Gépgyár Rt. - Röck István Gépgyár Nemzeti Vállalat). A második esetben több vállalat összevonásával jön létre egy új N. V. A harmadik esetben pedig egy vállalat különböző telephelyei önállósulnak és egyikük, mint jogutód ideiglenesen intézi a szétválás lebonyolítását. Utóbbi eset következtében a korábbi széles vertikumú óriásvállatokat, melyek szerteágazó profiljuk miatt nem illeszkedtek az új környezetbe (Ganz, Rima, MÁVAG) feldarabolták. A törvény végrehajtási utasításának (8230/1948. Korm. rendelet) megjelenését követően az Iparügyi Minisztérium a Nehézipari Központ Jogügyi osztályát bízta meg a NIK alá tartozó vállalatok, így a MÁVAG nemzeti vállalatokká történő átalakításával. (Lásd az 1. forrást!)

Ezen a napon történt szeptember 23.

1917

Megalakult a Magyar Cserkészcsapatok Háborús Bizottsága, dr. Papp Gyula elnökkel az élén.

1941

Az első gázkamra-kísérlet Auschwitz-ban.

1951

Budapesten Rákosi Mátyás utasítására felrobbantják a Városliget szélén álló Regnum Marianum templomot.

1965

Az Ikarus székesfehérvári üzemében elkészül az első hazai alumínium autóbusz.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők