Az orenburgi gázvezeték építése

„A szerződő Felek megállapodtak, hogy sokoldalú együttműködést szerveznek az orenburgi gázkondenzációs lelőhely kiaknázásában és a Szovjetunió területén gázfeldolgozó üzem és 1420 mm átmérőjű, 75 atm üzemi nyomású fővonalú gázvezeték építésében Orenburg körzettől a Szovjetunió nyugati határáig (Uzsgorod [Ungvár] város körzetében), valamint a gázvezeték építésével kapcsolatos objektumok építésében. […] Emellett a nevezett fővonalú gázvezeték és a vele kapcsolatos objektumok a Szovjetunió tulajdonát fogják képezni.”

Bevezetés 

A KGST Tanácsa 1973. június 5-8. között tartott XXVII. prágai ülésszakán érdekelt tagállamok kormányfői elhatározták, hogy távlati földgázigényeik kielégítése céljából részt vesznek az Ural folyó melletti Orenburgnál található földgázlelőhely kiaknázásában, ill. az Orenburgtól a Szovjetunió nyugati határáig húzódó gázvezetéknek és üzemeltető berendezéseinek a közös megépítésében.

Az orenburgi gázvezeték építése a KGST országok legnagyobb közös beruházása volt, amelyben hét tagország vállalt szerepet: Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Német Demokratikus Köztársaság, Románia, Szovjetunió és Magyarország. A közös vállalkozás a KGST szófiai ülésszakán 1974. június 21-én vette kezdetét, ahol aláírták az orenburgi gázlelőhely közös kitermeléséről és gázvezeték építéséről szóló Egyezményt. Ugyanekkor fogadták el az Általános Egyezményhez tartozó Jegyzőkönyvet is, amely a feladatok részletesebb szabályozását foglalta magába. 
1974-ben megalakult az Orenburgi Gázvezetéképítési Kormánybizottság, amely létrehozta az Orenburgi Gázvezetéképítési Kormánybizottság Operatív Bizottságát. A beruházás lebonyolítására a Nehézipari Minisztérium felügyelete alá tartozó Petrolkémiai Beruházási Vállalatot (Petroliber, ma: Vegyépszer) jelölték ki. A gázvezeték tervezett hossza 2750 km volt, amit öt szakaszra osztottak fel.
A szakaszok építését az eredeti megállapodások értelmében a következőképpen osztották fel a tagországok között: I. szakasz: Lengyelország 558 km, II. szakasz: Csehszlovákia 562 km, III. szakasz: Magyarország 596 km, IV. szakasz: NDK 518 km, V. szakasz: Bulgária 516 km. Románia az orenburgi gázmező közelében létesítendő gázfeldolgozó üzemek felszerelésének megvásárlásához szükséges konvertibilis valuta biztosításával járult hozzá a vállalkozáshoz.
A szakaszok építésének forgatókönyvét azonban több ízben módosították, melynek következtében Magyarország végül az V. szakasz (Guszjatyin-Bogorodcsani-Huszt) építését végezte el. Az építkezést 1975-ben kezdték el, a gázszállítás pedig 1979 januárjában indult el. A vezetékrendszer kapacitása évente 28 milliárd m3 volt, amelyből a gázturbinák fogyasztása 4 milliárd m3/év. A 24 milliárd m3/év gázból a Szovjetunió saját céljára 9 milliárd m3/év gázt használt. Az építkezésben résztvevő országok 15 milliárd m3/év gázt kaptak, amelyből Magyarországnak 2,8 milliárd m3 gáz jutott évente.

Érdekes azonba, és ez jelzi a Szovjetunió valamint a többi szatelit ország viszonyát, hogy már az Egyezmény első cikkelyében rögzítik: „A nevezett fővonalú gázvezeték és a vele kapcsolatos objektumok a Szovjetunió tulajdonát fogják képezni."

Még mielőtt arra gondolnák, hogy a pénzügyi alapokat a Szovjetunió adja, a III. cikkely egyértelművé teszi, hogy a résztvevő országok biztosítják "a gázvezeték teljes komplexumának (kulcsrakész) létesítését saját erőikből és eszközeikkel." Még a "szabadon konvertálható valutát" is a szövetségeseknek (Románia) kellett előteremteni, hogy a Szovjetunió megvásárolhassa a szükséges berendezéseket. A Szovjetunió lényegében az építkezés lehetőségét biztosította az építettők számára. Az alvállalkozónak lefokozott szövetségesek "szigorúan a Szovjetunióban érvényes szabályoknak, normáknak" megfelelően dolgozhattak.

A Szovjetunió e szerződéssel lényegében egy igen kedvezményes hitelt biztosított magának, hiszen a szövetségesek kiadásait 12 év alatt gázszállításokkal kellett törlesztenie. (Jegyzőkönyv 2. pont)

A vezetékkel a szocialista országok gazdaságilag is mégjobban függő helyzetbe kerültek a Szovjetuniótól, bár azt a körülményt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy hosszú távú gazdaságpolitikai szempontok alapján a grandiózus beruházás helyett az akkori döntéshozók más alternatívát nem találtak. Az akkori gazdaságossági számítások alapján az orenburgi földgáz mind a fajlagos beruházási ráfordítások, mind a fajlagos költségek szempontjából jóval gazdaságosabb volt a fűtőolaj importnál és a hazai szénből előállított gáznál.

A gázvezetéken az ún. „vörös-varratot", amely a vezeték elkészülését jelentette 1978. október 27-én ünnepélyes keretek között Ungvár térségében készítették el. A gázszállítás 1979. januárjában indult el. A vezeték a „Szojuz", illetve „Szövetség" elnevezést kapta szimbolizálva a beruházásban résztvevő országok együttműködését.

Az építkezés befejeztével napvilágra kerültek olyan információk, melyek szerint az ott dolgozó magyar munkások közül többen súlyos és maradandó egészség károsodást szenvedtek. Egyes állítások szerint a munkaterület sugár- és kémiailag fertőzött területen volt, ill. kezdetben a dolgozók nem jutottak hozzá megfelelő minőségű ivóvízhez, és nem volt fürdési lehetőség sem. (Réz Kata: Magyarok a halálzónában. Orenburg-Tengíz. Debrecen, 1990. 5-44.) Az építkezést vezető Placskó József mérnök azonban a vállalkozásról írt könyvében részletesen kifejti, hogy az orvosszakértői vélemények értelmében és egyes tanúk szerint a munkakörülmények megfelelőek voltak és az esetleges megbetegedések valószínűleg nem az ottani viszonyok miatt keletkeztek. E vélemény igazságtartalmát viszont gyengíti akkori vezető beosztása a munkálatokban. (Placskó József: Volt egyszer egy Orenburg. Zalaegerszeg, 2005. 140-164.)

A közreadott levéltári dokumentum a Magyar Országos Levéltár külügyminisztériumi iratai között található. A forrás egy Általános Egyezményt és egy Jegyzőkönyvet tartalmaz, amelyek a „Szövetség" gázvezeték építésének szabályozását, ill. a kitermelt földgáz elosztását írják le. Az Általános Egyezmény 10 cikkelyből áll, amely felsorolja résztvevő országokat, az átadás határidejét, a szállítandó földgáz mennyiségét és minőségét, ill. szabályozza az érintett országok kötelezettségeit.

Az Általános Egyezmény részét képező Jegyzőkönyv kilenc pontból áll, a kivitelezés pénzügyi részét és a szakaszok építésének tagországok közötti felosztását írja le. A dokumentum pénzügyi része nem elvont gazdaságossági számításokat tartalmaz, hanem általános keretbe foglalja a pénzügyi-költségvetési elszámolásokat.

Ezen a napon történt április 26.

1969

Bauer Sándor tűzhalála állambiztonsági szempontból kiemelten veszélyesnek számított. Ezzel magyarázható, hogy azt az ötfős társaságot,...Tovább

1986

Robbanás és tűz a csernobili atomerőmű egyik reaktorában (Ukrajna), az eddigi legsúlyosabb következményű nukleáris baleset békeidőben.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Osztrák‒Magyar Monarchia ‒ nemzetiségi kérdés, felbomlás
 

„Détruisez l’Autriche-Hongrie!”, azaz „Zúzzátok szét Ausztria–Magyarországot!” – adta ki a jelszót Edvard Beneš 1916-ban Párizsban megjelent, nagy visszhangot kiváltó könyvében. A későbbi csehszlovák állam egyik alapítója, az ekkor még emigrációban élő Beneš azt próbálta bizonyítani hamis propagandával, hogy a németek, a Habsburgok és a magyarok a történelem folyamán mindig is egy antidemokratikus abszolutizmust képviseltek, állandó jelleggel fenyegették a „csehszlovákokat”, sőt mi több, az egész emberiség legveszélyesebb ellenségeinek számítanak. Egykori tanárával majd harcostársával, Tomáš Garrigue Masarykkal együtt Beneš a német- és magyarellenes hangulat felfokozásával igyekezett meggyőzni Franciaország, valamint a többi antantállam közvéleményét és döntéshozó köreit a Monarchia feldarabolásának szükségességéről. Ehhez hasonló törekvések már korábban is megjelentek. Robert William Seton-Watson történészprofesszor, ismertebb nevén Scotus Viator, az „utazó skót”, kezdetben a Habsburg Monarchia lelkes híve volt, később annak éles bírálójaként a föderalizálást szorgalmazta, végül pedig a Birodalom szétrombolásának egyik élharcosa lett. Seton-Watsonnak a századelő magyarországi állapotai vizsgálata során minden tévedésével, túlzásával, magyarellenes előítéleteivel együtt ‒ amint azt összeállításunk első írásában Jeszenszky Géza is kiemeli ‒ sok kérdésben igaza volt. A korabeli magyar közvélemény és a hivatalos körök azonban elutasítóan fogadták minden bírálatát, értetlen és ellenséges légkört alakítottak ki vele szemben.

A kettős monarchia és ezzel együtt a történeti Magyarország 1918. őszi felbomlása, az utódállamok létrejötte bonyolult, többtényezős folyamat eredménye volt. A központi hatalmak elveszítették az első világháborút, a soknemzetiségű birodalomban felerősödtek az elszakadási törekvések, a szomszédos kisállamok mértéktelen területi követeléseket fogalmaztak meg, a győztes nagyhatalmak pedig 1918 tavaszán-nyarán hosszas bizonytalankodás után véglegesen eldöntötték, hogy az Osztrák‒Magyar Monarchiának nincs helye az általuk elképzelt új Európa térképén. Gyarmati Enikő dokumentumközlése a szétesés „pillanatfelvételeit” nyújtja svájci követjelentések tükrében, hozzájárulva ezzel a felbomlásról alkotott külső kép rekonstruálásához.

Az összeállítás többi írása Budapest hídjainak 1945-ös felrobbantásával, a MÁV 1946-os helyzetével, Hruscsov 1958. évi tatabányai látogatásával, végül pedig a legendás huszárkapitány, Zubovits Fedor afrikai kalandozásaival foglalkozik.

 

Budapest, 2019. március 4.

 

A szerkesztők