Ha felépül végre a házunk...

A városfejlesztés alapvető céljait már 1960-tól a tömeges lakásépítési követelmények határozták meg. Ez vezetett – szovjet példa nyomán – a házgyári technológia bevezetéséhez, a házgyárak megvásárlásához. Az első tizenöt éves lakásépítési terv 1961-től 1975-ig 175 000 lakás építését irányozta elő Budapesten. Ebben az időben három házgyárat vettek meg, és bevezették a házgyári paneles technológiát.

Bevezetés

A második világháborút követően az ország újjáépítéséhez új munkaerőforrásokra volt szükség. A megoldást az jelentette, hogy a mezőgazdasági népességet mind nagyobb arányban kezdték alkalmazni az ipari termelésben. Az iparosítás következtében felgyorsult migráció eredményeként rohamosan nőtt a városok népessége, és ezzel párhuzamosan kezdtek megmutatkozni a fővárosra koncentrált fejlesztés nehézségei.

A nagyobb számú munkalehetőség, a termelőszövetkezetek erőszakos szervezése erősítette a városokba áramlást. Ennek viszont a lakáshiány szabott gátat, az albérletek és a társbérletek száma nagy arányban növekedett.

Az 1950-es évek elején megkezdődött, majd némileg lelassult folyamat 1956 után ismét lendületet kapott, amely tovább növelte a lakáshiányt. Ezért a politikai vezetés a lakásépítés ipari szintű fejlesztése mellett döntött, és az 1960-as évek elejétől a korábbinál nagyobb ütemben kezdték el a lakótelepek építését, amit akár „lakástermelésnek" is nevezhetünk. Ennek első lépése a korábbi nyomortelep helyén épülő IX. kerületi József Attila-lakótelep volt, amely kezdetben téglaalapú házak sorát jelentette, majd az építkezések későbbi szakaszában már panelházak készültek itt.

A kommunista hatalomátvételt követően a telek- és az épületállomány nagy része állami tulajdonba került, és az első nagyobb építkezéseket is az határozta meg, hogy kellett-e kisajátítani telkeket vagy sem. A városépítés irányítója az állam, kisebb részben a városvezetés, illetve az állam mögött álló - stratégiai kérdéseket eldöntő - párt, az MSZMP (Magyar Szocialista Munkáspárt) lett. A tervező és az építtető szerepét egyaránt az állam vette át. Ennek következtében megváltozott a városépítés irányításának háború előtti - főként az önkormányzatokra épülő - rendszere. A népgazdasági tervek alapján dőlt el a városépítési teendők nagy része. Az erre a célra felállított hatóságoknak, így az Országos Tervhivatalnak állami, a Végrehajtó Bizottság tervosztályának pedig fővárosi vonatkozásban volt az építkezések kezdeményezésében fontos szerepe.

A városfejlesztés alapvető céljait már 1960-tól a tömeges lakásépítési követelmények határozták meg. Ez vezetett - szovjet példa nyomán - a házgyári technológia bevezetéséhez, a házgyárak megvásárlásához. Az első tizenöt éves lakásépítési terv 1961-től 1975-ig 175 000 lakás építését irányozta elő Budapesten.

Ebben az időben három házgyárat vettek meg, és bevezették a házgyári paneles technológiát. A lakásépítés meggyorsítása, a minél nagyobb mennyiségű lakás építésének igénye olyan műszaki megoldásokat követelt, amelyek egyrészt kevesebb munkaerő-ráfordítást igényeltek, másrészt az időjárási viszontagságoktól is függetlenítették a lakásépítést.
A tömeges lakásépítés területeinek a kijelölése több esetben - a bontások elkerülése érdekében - a jóváhagyott általános rendezési tervtől eltérően történt, ahogy azt az Újpalotai- lakótelep példája is mutatja. Az 1960-as években épült lakótelepek többségének a terveit a Budapesti Városépítési Tervező Intézet (BUVÁTI) készítette. Ebben az időszakban épültek az első nagy lakótelepek: a Kacsóh Pongrác úti és a Kelenföldi egy része, illetve ekkor kezdődött az Óbudai építése is.

Az állami lakásépítések számának növekedésével egy időben jelentkezett a lakásnormák meghatározásának szükségessége. A lakásnormák az egész- és félszobák rendszerén alapultak. Eredetileg minimálisan tizennyolc négyzetméteres szobát és kilenc négyzetméteres félszobát írtak elő. Elvileg egy szobára két személyt, fél szobára egy személyt számítottak. Így alakultak ki az ún. másfélszobás és egy plusz két félszobás lakások. A későbbiekben csökkentették a szobák méretét, tizenkét négyzetmétertől már egésznek számítottak egy helyiséget, és egyre gyakoribbá váltak a hat-hét négyzetméteres félszobák is.

A lakáskiutalások során, a sok lakásigénylő és a nagyobb lakások hiánya miatt, a nagyobb családok - a norma szerint számukra megfelelő nagyságúnak tartott lakások helyett - kisebb lakásokba kényszerültek. Ez meglehetős túlzsúfoltságot okozott.

A politikai felfogás, amely a társadalmi osztályok különbözőségének megszüntetését hirdette, a lakáshoz jutási igények kielégítésekor is az egységesítésre törekedett, de nem érte el a célját. A lakótelepek a társadalmi rétegződést tekintve igen változatos képet mutattak, és a kényszerű együttélés sok konfliktus forrása volt. A házgyárak emlékét mára lassan elmosta az idő, de a „panelszellem" azóta is kísért.

Az alább közölt források a panelház építési program kezdeti lépéseit dokumentálják. Az iratok másolatok, nem aláírt példányok.

A források jelzete: MOL- XIX-D-3-j 6. doboz

Ezen a napon történt június 16.

1919

Eperjesen kikiáltják a Szlovák Tanácsköztársaságot.

1940

A Szovjetunió megkezdi Észtország megszállását.

1944

Jaross Andor belügyminiszter, a közrend és a közbiztonság megőrzé-sére hivatkozva feloszlatta a Gyermekbarát Egyesületet. A veszélyt a...Tovább

1948

A Nemzetgyűlés elfogadta az egyházi iskolák államosításáról szóló törvényjavaslatot (1948:XXXIII. tv.), amelynek végrehajtása...Tovább

1958

Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós halálos ítéletének végrehajtása.

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Osztrák‒Magyar Monarchia ‒ nemzetiségi kérdés, felbomlás
 

„Détruisez l’Autriche-Hongrie!”, azaz „Zúzzátok szét Ausztria–Magyarországot!” – adta ki a jelszót Edvard Beneš 1916-ban Párizsban megjelent, nagy visszhangot kiváltó könyvében. A későbbi csehszlovák állam egyik alapítója, az ekkor még emigrációban élő Beneš azt próbálta bizonyítani hamis propagandával, hogy a németek, a Habsburgok és a magyarok a történelem folyamán mindig is egy antidemokratikus abszolutizmust képviseltek, állandó jelleggel fenyegették a „csehszlovákokat”, sőt mi több, az egész emberiség legveszélyesebb ellenségeinek számítanak. Egykori tanárával majd harcostársával, Tomáš Garrigue Masarykkal együtt Beneš a német- és magyarellenes hangulat felfokozásával igyekezett meggyőzni Franciaország, valamint a többi antantállam közvéleményét és döntéshozó köreit a Monarchia feldarabolásának szükségességéről. Ehhez hasonló törekvések már korábban is megjelentek. Robert William Seton-Watson történészprofesszor, ismertebb nevén Scotus Viator, az „utazó skót”, kezdetben a Habsburg Monarchia lelkes híve volt, később annak éles bírálójaként a föderalizálást szorgalmazta, végül pedig a Birodalom szétrombolásának egyik élharcosa lett. Seton-Watsonnak a századelő magyarországi állapotai vizsgálata során minden tévedésével, túlzásával, magyarellenes előítéleteivel együtt ‒ amint azt összeállításunk első írásában Jeszenszky Géza is kiemeli ‒ sok kérdésben igaza volt. A korabeli magyar közvélemény és a hivatalos körök azonban elutasítóan fogadták minden bírálatát, értetlen és ellenséges légkört alakítottak ki vele szemben.

A kettős monarchia és ezzel együtt a történeti Magyarország 1918. őszi felbomlása, az utódállamok létrejötte bonyolult, többtényezős folyamat eredménye volt. A központi hatalmak elveszítették az első világháborút, a soknemzetiségű birodalomban felerősödtek az elszakadási törekvések, a szomszédos kisállamok mértéktelen területi követeléseket fogalmaztak meg, a győztes nagyhatalmak pedig 1918 tavaszán-nyarán hosszas bizonytalankodás után véglegesen eldöntötték, hogy az Osztrák‒Magyar Monarchiának nincs helye az általuk elképzelt új Európa térképén. Gyarmati Enikő dokumentumközlése a szétesés „pillanatfelvételeit” nyújtja svájci követjelentések tükrében, hozzájárulva ezzel a felbomlásról alkotott külső kép rekonstruálásához.

Az összeállítás többi írása Budapest hídjainak 1945-ös felrobbantásával, a MÁV 1946-os helyzetével, Hruscsov 1958. évi tatabányai látogatásával, végül pedig a legendás huszárkapitány, Zubovits Fedor afrikai kalandozásaival foglalkozik.

 

Budapest, 2019. március 4.

 

A szerkesztők