Hadifémgyűjtés, rézrekvirálás az első világháborúban

„bátorkodik a katonai parancsnokság Nagyméltóságodat megkeresni, hogy a krb. [!] 8000 kg vörösrézzel lefedett körmöczbányai m. kir. pénzverőhivatal rézanyagának a hadiigazgatásnak való átengedésére vonatkozó elhatározását mielőbb megejteni szíveskedjék" - fordult Teleszky János pénzügyminiszterhez a pozsonyi katonai parancsnokság. Mivel a központi hatalmakat az antant gazdasági blokádja elvágta a külső nyersanyagforrásoktól, a nagyfokú fémhiányt az osztrák és a magyar állam kényszerintézkedésekkel, hadifémgyűjtéssel és rekvirálással igyekezett pótolni.

Bevezető

Az első világháború a korábbi háborúkhoz képest sokkal jelentősebb gazdasági erőfeszítést követelt a harcoló felektől, ami összefügg a háború új vonásaival. Az ipari forradalom során kialakult gyáripar és a modern közlekedés (mindenekelőtt a vasút) biztosította annak feltételét, hogy Európa vezető hatalmai, beleértve az Osztrák-Magyar Monarchiát is, többmilliós hadsereget tudtak felszerelni és a frontra szállítani. A modern technika átalakította a hadseregek fegyverzetét, a gyalogságot gépfegyverekkel látták el, s lövegeket vetettek be, aminek következtében a hadseregek tűzereje megsokszorozódott. Az első világháború tekinthető az első modern, gépi háborúnak, sőt „anyagháborúnak" is nevezték a kortársak, arra utalva, hogy a hadianyag-fogyasztás a korábbiakhoz képest sokszorosára nőtt. A hadseregeknek nagy mennyiségű élelmiszerre, ruházatra és egészségügyi anyagra (például kötszerre) volt szüksége, a lovak takarmányozása még ezeknél is nagyobb tételt tett ki, ám a leggyorsabban fogyó hadianyag a tüzérségi és a géppuska lövedék

.

A háború elején a résztvevők mindössze néhány hónapos harcra számítottak, ezért gazdaságilag a legkevésbé sem készültek fel az elhúzódó háborúra. Még a katonai értelemben leginkább felkészült német hadvezetést is nehéz helyzet elé állította az új típusú háború szokatlan méretű „anyagigénye", s lőszerkészletük csupán 1914 októberéig volt

. Mivel a hadviselőknek elő kellett teremteni és a frontra juttatni a szükséges a hadianyagot, sőt a hátország ellátásáról is gondoskodni kellett, ezért az állam radikálisan beavatkozott a gazdasági életbe, és korlátozta a piac működését. Új fogalom született, a hadigazdaság, amin nemzetgazdaságnak a hadviselés érdekei szerinti megszervezését értették. A sokak által csodált német hadigazdaság kialakítása a nagyiparos nevéhez fűződik. Amikor alig egy héttel a háború kitörése után megtudta Erich von Falkenhayn hadügyminisztertől, hogy nem készültek tervek a hadsereg stratégiailag fontos nyersanyagokkal való biztonságos ellátására, 1914. augusztus 8-án elképzeléseivel bement a hadügyminisztériumba, s azonnal megkapta a megbízást az új részleg létrehozására és vezetésére. Rathenau néhány hónap alatt megszervezte a hadügyminisztériumban a hadi nyersanyagosztályt (Kriegsrohstoffabteilung), amely az érintett szakmákat bevonva kétszáz hadianyag-társaságot alapított, részvénytársaság . Rathenau működésének köszönhetően a fegyverkezés ütemét a németek tovább tudták fokozni, és sikerült az antant gazdasági blokádját kivédeniük. Központilag osztották el a szűkös nyersanyag- és árukészleteket, hatóságilag szabták meg az árakat, hogy megakadályozzák az infláció elszabadulását. 1916-tól hadvezetés felügyelte és irányította szinte az egész gazdasági életet. A német hadigazdaság, mely kezdetben hatékonyan működött, mintává vált a többi hadviselő ország számára.

Anglia és Franciaország is számos intézkedést átvett a német hadigazdaságtól, ám a német megoldással szemben vigyázták rá, hogy a rendkívüli hatalom ne a hadvezetéshez, hanem a kormányhoz kerüljön, arra hivatkozva, hogy a demokratikus államnak joga van minden hatalom és erőforrás koncentrálására a nemzet érdekében. A hadigazdaság kiépítésében az Osztrák-Magyar Monarchia is német mintákat követett, ám a birodalom két felében volt egy fontos különbség: Ausztriában német példára lényegében a hadvezetés irányította a hadigazdaságot, Magyarországon viszont a kormány kapott erre

. Az első Balkán-háború idején született hadiszolgáltatásokról szóló 1912. évi LXVIII. törvénycikk tág lehetőséget kínált hazánkban az állami beavatkozásra: a hadsereg szükségleteinek kielégítésére a lakosságtól személyi és dologi szolgáltatásokat lehetett megkövetelni. Az igénybe vehető tárgyak körébe szinte bármi beletartozhatott a magántulajdonú gépkocsiktól a lovas kocsikon át az üzemekig és az . Majd kiépítették a központi háborús anyag- és termékgazdálkodás intézményrendszerét, ám a magyar kormány soha nem engedte, hogy a hadvezetőség kiterjessze irányító hatáskörét hazánk területére.

1914 végétől egymás után létesültek az alapvető termények és nyersanyagok beszerzését és elosztását irányító központok, bizottságok, amelyek intézkedtek egyes szükséges anyagok piaci forgalmának korlátozásáról, szabott áron az államnak való kötelező felajánlásáról. A folyamat azt eredményezte, hogy a magyar gazdasági élet jelentős részét állami kézben lévő, katonai irányítás alatt álló részvénytársasági központok vonták uralmuk alá. Ezek vásárolták fel, tartották nyilván, illetve forgalmazták a különböző iparágak készleteit. Számuk folyamatosan nőtt, s a világháború végére már 26 bizottság és 39 központ irányította a hadiszállításokat, a különféle termények és nyersanyagok begyűjtését és elosztását. A szükséges anyagokat rekvirálhatta a hadsereg, azaz lefoglalhatta és hatósági áron átvehette.

Ausztria és Magyarország az alumínium kivételével lényegében minden fontos fémből jelentős behozatalra szorult, a hadiipar szükségletei ezért minden fontos fém és fémötvözet begyűjtését megkövetelték. A fémek közül a réz volt a legfontosabb, amit legnagyobb mennyiségben töltényhüvelyek, továbbá lövedékvezető gyűrűk (és kezdetben lövedékgyújtók) előállítására

. A réz beszerzése okozta azonban a legnagyobb nehézséget, mert a szükséges mennyiség töredék részét sikerült fedezni hazai bányákból. A háború kitörése előtt a Monarchia éves rézszükségletének mindössze 7,8%-át termelte meg, a többit importból , míg Németország rézkitermelése rézfelhasználásának mintegy egyötödét adta. A világ messze legnagyobb réztermelőjének az USA számított, az antant hatalmak innen szerezték be a háború alatt a rezet, sőt az USA-tól vásárolt rezet a háború előtt Németország és a Monarchia is, ám amerikai behozatalra a háború alatt az antant blokádja következtében a központi hatalmaknak nem volt .

Mivel a réz világpiaci ára erősen ingadozott, ezért békeidőben az egyes államok általában nem halmoztak fel nagyobb készleteket belőle. Németország azonban a háború előtti öt évben jóval többet vásárolt a szükségleténél, így kezdetben bőséges réztartalékkal rendelkezett. A szarajevói merénylet után az egyik hazai cég is felvásárolta a környező semleges államokból a hirtelen beszerezhető

, ám ez csak egyszeri alkalom volt, ugyanis a szomszédos semleges államok is rézimportra szorultak, így nem jöhettek szóba folyamatos beszerzési forrásként. Mindenesetre a Monarchia és Németország hadvezetősége a háború első hónapjaiban még el volt látva rézzel, sőt az első időszakban nem is számítottak sokan .

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt szeptember 25.

1918

Megalakult a Szent Imre Kör Segítő Bizottsága, amely a Pro Juventute Catholica akció szerveként működött. Ez volt a kör legjelentősebb...Tovább

1920

A Nemzetgyűlés elfogadta a numerus claususról szóló törvényjavasla-tot.

1931

Budapesten, a Royal moziban levetítik az első magyar hangosfilmet, „A kék bálvány”-t.

1956

Üzembe lép az első transzatlanti telefonkábel.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők