Reform KGST szinten

Magyar tervezet a KGST átfogó, piaci reformjára 1966-ból

Az alábbi tanulmány és a mellékelt forrás a hatvanas évek magyar gazdasági reformelképzeléseibe nyújt betekintést. Az „új gazdasági mechanizmus" bevezetése előtti időszak vitái során merült fel a KGST működésének átalakítása, amire több más szocialista országban is dolgoztak ki terveket. Bár a teljesen piacképtelen nemzetközi szervezet alkalmatlansága már ekkor is nyilvánvaló volt, főként a Szovjetunió ortodox politikai vezetése megakadályozta még az elengedhetetlenül szükséges piacorientált változtatásokat is.

A Közgazdasági Elméleti Munkaközösség vitája

 

Ebben a politikai helyzetben került sor 1966. szeptember 22-én a munkaközösség vitájára. Huszár István - ekkor a Központi Statisztikai Hivatal elnökhelyettese - az ülés elején rá is kérdezett, hogy a bukaresti ülésszak után aktuális-e a KGST átalakításáról beszélni. Szita János úgy válaszolt, hogy nem történt ott semmi, ami ne tenné aktuálissá a KGST reformjának kérdését, sőt az illúziók oszlanak, a KGST szerepe reálisabban látszik, mint korábban.

Az előterjesztők szándéka ezért nem módosult: a lényeges kérdésekben, azaz a tervkoordináció, a szakosítás, az árkérdés, a multilateralizmus ügyében felhatalmazást kívántak szerezni a javaslat részletes kidolgozására, méghozzá most már az OT-nál szélesebb szakértői kapacitás igénybe vételével. A másik törekvés az volt, hogy elkészüljön egy olyan dokumentum, amely - mint magyar álláspont - nemzetközi egyeztetésre indulhat, első körben szakértői szinten.

Az alapkérdések a centralizáció és decentralizáció, a vállalati szint, az áruviszonyok, a pénz és hitel szerepe körül mozogtak, és - többek között - a KGST országok közötti vállalati szintű piacnyitás szándékában öltöttek testet. Szita János nem félt attól, hogy egy akkor szokatlan és meglehetősen revizionistának ható fogalmat is használjon bevezetőjében, nevezetesen a piac nemzetközi liberalizálását. Erre Csehszlovákiával való együttműködésben látott leginkább reményt, hiszen szakértői körökben ismeretes volt, hogy a reform ott volt leginkább kompatibilis a magyar tervekkel. Ha a két ország között megteremtődik egy másfajta, jóval piacibb együttműködés legalább néhány termék (pl. fogyasztási iparcikkek, mezőgazdasági, gépipari termékek és ezek logisztikája létrehozása) esetén választékbővítő céllal, és az jó eredményre vezet, az mintaként szolgálhat más országok számára. Vagyis az elméleti egyeztetéseknél többet ér a gyakorlati tapasztalat, a sikeres kísérlet, amihez persze partnerre is szükség van.

Az előterjesztés helyzetelemzéssel kezdődik. A leírtak jó része 1966-ban már általánosan elfogadott volt nemcsak idehaza, de a legtöbb KGST országban és szinkronban volt a korábban említett elemzéssekkel. Eszerint a KGST országok gazdasága és kereskedelmi együttműködése képtelen lépést tartani a Közös Piac, általában a fejlett kapitalista világ ütemével, ami önmagában még nem lenne baj, de e mellett a belső piac szűkül, a tőkés eladósodás növekszik, a tőkés export összetételében újratermelődik az elmaradottság, mert az mindinkább mezőgazdasági termékekre, nyersanyagokra és energiára korlátozódik, miközben túl nagy a termelés energiaigénye, siralmas a technológiai innováció. A hatékony együttműködés hiányának hátterét az anyag azonban már az általánosan elfogadott kritikán túli mélységben elemzi és rámutat arra, hogy a fejlettebb kelet-európai szocialista országok burkolt versenyben állnak a fejletlenebbekkel, vagyis latens rivalizálás van a KGST-n belül az ipari kapacitások kiépítésében. A rengeteg meddő tárgyalás erre mutat. Az anyag az önálló nemzeti keretek közötti fejlesztést visszahúzó tényezőnek tekinti, amely nem számol a globalizáció hatásaival és a KGST-beli együttműködés ilyen szempontú előnyeivel, például a közös tervkoordináció és szakosodás területén. Keményen bírálja Románia különutas és fékező magatartását. Ugyanakkor hiányolja annak tudomásul vételét, hogy a KGST országok között kvázi piaci viszonyok vannak, és hogy a tervezésnek úgy kell alakulnia, hogy ezt messzemenően figyelembe vegye. Nyíltan fogalmaz a partnerek között kialakult bizalomhiányról, ami abból adódik, hogy a gyakori nem teljesítések, szerződésszegések nem párosulnak szankciókkal. A mesterséges árak és állandó áralkuk miatt nincs tisztánlátás, így félelem van az üzleti kapcsolatok bővítésétől, a primitív naturális termékcserétől való eltéréstől. Nincs hátránykompenzáció, így csak a közös előnyöket biztosító ügyletek realizálódnak, ezek természetesen szűk területet fognak át. Mindezek következtében túlzott centralizáció érvényesül mind a KGST-ben, mind a tagországok között.

Ezt követően az anyag rátér a javaslatokra, amelyek a magyar reform filozófiáját tükrözik, és a már említett piac-terv kombinációval igyekszik orvosolni a KGST problémáit. Egy ilyen átalakításnak a feltétele az, hogy az egyes országok belső reformjai is ebbe az irányba haladjanak, vagy legalábbis néhány országban ez a trend érvényesüljön. A gazdálkodó egységek nagyobb önállósága nélkül ugyanis nehéz megszüntetni a rendszer bürokratizmusát és centralizációját.

Ami a javaslatokat illeti az anyag mintegy a realitásokat számba véve hangsúlyozta a fejlesztés fokozatosságát, vagyis a türelmes, kislépésekkel való haladás követelményét. Önmagát egyértelműen a piaci viszonyok fokozottan érvényre juttató koncepcióként definiálja. A koncepciót ez fogja össze akkor is, amikor a bürokratizmus és a túlzott centralizáció megszüntetése érdekében fogalmaz feladatokat és akkor is, amikor az érdekelt államok együttműködésén túl a KGST hagyományos kapcsolatainak fenntartása mellett érvel. Érzékelhető, a taktikai és stratégiai elemek együttes érvényesítésére való törekvés is. Az 1965-ös anyaggal szemben már nem egyszerűen a tervkoordináció javításáról, hanem a gazdaságpolitika összehangolásáról beszél. Ez emlékeztetett a tőkés nemzetgazdaságok között meglévő egyeztetésekre, ami a stratégiai irány, a fő közös területeken nem ment túl, de ezekben mélyreható analízissel igyekszik feltárni az együttműködés lehetséges területeit. A tervegyeztetés csak erre alapozódhat. Egyelőre azonban pusztán az előfeltételek kialakítására van lehetőség.

A javaslat egyik legkidolgozottabb fejezete a külkereskedelemről szól. A külkereskedelmet részlegesen liberalizálni kell, ahol a merev államok közötti megállapodások lazulhatnak és megteremtődhetnek a termelő és fogyasztó szervezetek közvetlen kereskedelmi kapcsolatai. A kétoldalú egyensúlytól való eltérés csak magas kamatozású hitelrendszer bevezetése után jöhet létre. Egy mozgékonyabb külkereskedelem elképzelhetetlen marketing és PR tevékenység nélkül. Ugyan az anyag ezeket a fogalmakat nem használja, a piackutatást azonban igen.

A másik látszólag kidolgozott fejezet az árakról szól, és itt már megjelenik a multilateralizmus problémája is. Valójában ezt a részt az egész KGST-ben mutatkozó tanácstalanság jellemzi. Ugyan jó lenne egy mindenkit kielégítő új árrendszer, ami saját árbázisra építene, de ez most nem látja reális, így marad a kereslet és kínálat alakulásából kiinduló módosítás, de ez is csak hosszú idő múlva és fokozatosan végrehajtva. A bizonytalanság miatt az akkor érvényben lévő áraknak Magyarország kereskedelmére gyakorolt kedvező hatásai ténylegesen megvannak, ennek ellenére az ármegállapításban is liberalizációt javasol az előterjesztés, nevezetesen a vállalatok közötti kötetlenebb ármegállapodások formájában. Bizonytalanság tapasztalható a multilateralizmus fejezetnél is.

A szakosításra és kooperációra, a tudományos-műszaki együttműködésre vonatkozó fejezetek lényegében megegyeztek az 1965 őszén vitatott anyaggal. Ami a KGST bürokráciáját illeti, itt is a rugalmas megoldások előtérbe helyezése a fő szempont. A résztvevő országok teljes köre helyett az érdekelteket tömörtő együttműködési keretekre kell törekedni, a túlzott centralizáció helyébe a gazdálkodó egységek szintjén történő megegyezéseket nevezi az előterjesztés a legfontosabb feladatnak. A központi szerveknek gazdaságpolitikai problémákkal kell foglalkozni, valamint az alsó szint feltételeinek megteremtésével. Különösen a KGST VB-re érvényes ez, de hasonló feladat meghatározásra kell áttérni az állandó bizottságokban, a szekciókat pedig szakmai szövetségekké kell formálni. A KGST Titkárság foglalkozzon az elemzések elkészíttetésével, ezeknek nemzetközi összehasonlító és az együttműködési lehetőségeket feltárónak kell lenni.

A szeptember 22-ei ülés résztvevőinek teljes köre nem ismert, a hozzászólások és a hozzászólók személye azonban igen. Az első felszólaló Ausch Sándor volt, aki ekkorra teljes mértékben leszámolt a tervutasításos rendszerrel és következetesen 

a piaci szocializmus modelljét.  Leszögezte, hogy alig van eltérés a munkacsoportja által a Közgazdaságtudományi Intézetben kidolgozott és a tárgyalt anyag javaslati része között. Hiányzik azonban a helyzet közgazdasági elemzése és a javaslatok indoklása. Úgy látta, hogy amíg nincs valódi pénz, piac, hitel, érdekeltség, addig a gazdaságpolitikai és a lényegében ugyanazt jelentő tervegyeztetés meddő erőfeszítés marad. Ausch személyes tapasztalatokra hivatkozott, tervkoordinációs tárgyalásokra, próbálkozásokra, amelyeken maga is részt vett, és amelyek eredménytelenek maradtak, mert az információk szelektíven futottak be, sem érdekeltség nem volt, sem a tervutasításos nemzeti gazdaságirányítás nem tette lehetővé, hogy nemzetközi egyeztetések eredménnyel .  A multilateralizmus feltétele szerinte a valóságos pénz megléte, valamint a keresletet és kínálatot kifejező ár. Ehhez kell kapcsolódni a hitelnek, azaz ne csak a felülről megkapott kötelezően felhasználható összeggel rendelkezzenek a termelők. A vállalati szabadságot alapvető jelentőségűnek tekintette. Sem a részleges, sem a teljes konvertibilitást nem tartotta reálisnak az akkori, azaz a direkt utasításos viszonyok között. Ennek megfelelően azt a javaslatot sem tartotta célravezetőnek, hogy a szocialista országok számára olyan hitellehetőséget teremtsenek, amelyben egy idő letelte után az adósnak arannyal kellene fizetnie, mert ez a hitelfelvétel elkerülésére ösztönözne, miután senki nem kívánna keményvalutában eladósodni a KGST-n belül. Annak sem látta értelmét, hogy a KGST országoknak a nemzetközi bank az alaptőkéjéhez átadott konvertibilis valuta, vagy arany mennyiségének erejéig hitelezzen, hiszen ezt az adott ország közvetlenül is felhasználhatja. Ausch arra is figyelmeztetett, hogy a KGST-ben a Magyarország számára kedvező árarányok nem tartanak örökké, a Szovjetunió egyszer majd benyújtja a számlát. (Ez 1973 után valóban be is következett.)

A következő hozzászóló a Nyugaton is „futtatott" volt szociáldemokrata, Vajda Imre egyetemi tanár volt, aki a Magyar Közgazdasági Társaságot képviselte a bizottságban. Az előtte felszólalóval ellentétben helyeselte a gazdaságpolitikai koordináció kialakítására vonatkozó elgondolást. Ugyanakkor a külkereskedelem szerkezeti torzulásának okát ő is a naturális cserében, a pénz elvetésében, elméleti és gyakorlati elértéktelenedésében látta. Alapállása a golobalizálódási tendenciák hangsúlyozása volt, ami a „szuverenitások feladásának" irányába hat. A világgazdasági helyzet azonban nem a hiányok fedezését és a stratégiai védekezést, a nyersanyagok és a késztermékek cseréjére alapuló együttműködést követeli, hanem az ipari termelésen belüli kooperációt, a szakosítást, vagyis a modernizáció gyorsítását. Vajda olyan tervezésben gondolkodott, amely alapos, részletekbe menő elemző munkára épül és nem öt években, vagy kölcsönös szállításokban gondolkodik. Ennek megfelelően a külkereskedelmi kontingenseket elvileg helytelennek és gyakorlatilag szükségtelennek tartotta, mint ami a mechanikus elosztás fenntartását szolgálja az árukapcsolatok helyett. Véleménye szerint az árakkal kapcsolatos rész a leginkább kimunkálatlan. Az önálló árbázis gondolatát csak egy későbbi időszakban látta reálisnak. Egységes árrendezésre nem látott kilátást, amíg a legkeresettebb áru a KGST piacon a konvertibilis valuta. Az általa is bővítendő vállalati szintű mozgás esetén csökkenthetőnek látta a tőkehiányt. Az értéket kifejező pénz hiányát a multilaterális elszámolás megteremtése enyhítheti. Itt kezdeményező magyar magatartást 

. Vajda piaci és termelési integrációt különböztetett meg, amelyben a piaci kikényszerítené a termelésit, vagy erősítené az arra való készséget.

Csikós-Nagy Béla az Országos Árhivatal elnöke is határozottan kiállt az anyag mellett. Hiányolta, hogy nincs kifejtve az a megállapítás, hogy a KGST nem önellátó piac, mégis úgy gazdálkodik, mintha önellátó lenne. Ezt nagy jelentőségű, önállóan megvizsgálandó kérdésnek tekintette. Csikós-Nagy természetszerűen az ár-kérdésről is kifejtette véleményét. „Nekünk van ma egy úgynevezett elszámoló valutamechanizmusunk. Ebben a valutamechanizmusban, amelynek az a lényege, hogy nincs valuta, nincsen pénz, teljesen politikai elhatározás kérdése, hogy milyen árrendszerrel dolgozunk, ez csak a szaldót szabályozza, a struktúrát nem. Önkényesen eldönthető, hogy tőkés-piaci ár - saját árrendszer, mert ez csak a fizetési mérleget szabályozza, az árat nem. Amíg ilyen a mechanizmus, addig ne is nyúljunk hozzá az árkérdéshez." Csikós-Nagy saját korábbi kísérleteivel ellentétben azon a véleményen volt, hogy amíg nincs saját valutája a KGST-nek a legjobb a világpiaci ár. Ugyanakkor a monetáris klíringrendszert megteremthetőnek látta, ami után már létrejöhet a saját ár. Csikós-Nagy is szembehelyezkedett a naturális csere erőltetésével, és hangsúlyozta a vállalati szint helyzetbe hozását.

Szalai Béla külkereskedelmi miniszterhelyettes, a rákosista vezetés legmagasabb szinten reaktivált tagja, egyetértett a kötelező, vagy naturális helyett az értékkontingensek részarányának növelésével, sőt a gyakorlatban - szerinte - a szerződésekben rögzített kereskedelem egyes - de nem szovjet - relációkban már most 10-30%-kal eltér, tehát az irány a kötetlenebb megoldások felé mutat. Szalai a piackutatás fejlesztésével további gyakorlati lehetőségeket is 

.

Bognár József korábbi miniszter, volt kisgazda közgazda, ekkor a Kulturális Kapcsolatok Intézetének vezetője is egyértelműen támogatta nemcsak az előterjesztést, sőt annak koncepcionális irányát is. Irreálisnak tekintette saját árbázis kialakítását egy a világkereskedelemből 7-8%-kal részesedő szocialista „világpiac" részre. Túlzottnak és a gazdaságtalanságot termelőnek tartotta a szocialista országok egymás közötti kereskedelmének nagy volumenét. Nem értett egyet azzal, hogy Magyarország részt vegyen a közös beruházásokban, mert ezek korszerűtlenek. Figyelmeztetett arra, hogy a „nemzetgazdasági egységek", azaz országok fennmaradnak, sőt számuk növekvő. Egyetértett a túlzott centralizáció káros hatásával is.

Hetényi István az Országos Tervhivatal elnökhelyettese tervkoordináció, közös tervezés helyett gazdaságpolitikai koordinációra, azaz a közép és hosszú távú elemzések alapján kialakított nemzetközi tervezésben látta a kiutat, így az ehhez kötődő kontingensek fenntartását is előnyösnek gondolta.

László Andor a Magyar Nemzeti Bank képviseletében a közös beruházásoknál a rekompenzáció megteremtését tartotta fontosnak. A világpiaci árak mellett volt és a legfontosabbnak a kereskedelmi naturális kötöttségek megbontását nevezte. Hetényivel egyetértve kiállt a hosszú lejáratú államközi megállapodások haszna mellett.

Tallós György továbbra is opponálta a koncepciót, kiállt a kötött kontingensek haszna mellett, nem javasolta, hogy az anyag távlatokra is összpontosítva tegyen javaslatokat, jól látta ugyanis, hogy rövid távú javaslatok csak a jelenlegi rendszerben reálisak. A bilaterális hitelrendszer kialakítása mellett volt, mert a multilaterálist és a konvertibilitást nem tartotta reálisnak. Ezzel kapcsolatban kisebb vita is kialakult a résztvevők között. Tallós szerint nincs megfelelő alap az árak tartalmának és értékének megítéléséhez. A reform megbontja az árarányokat, amelyek Magyarország számára kedvezőek, mert a nyersanyag és energiaárak kevésbé vannak a világpiaci árak felett, mint a gépipariak.

Csapó László a Közgazdaságtudományi Intézet - Ausch mellett másik - munkatársa szerint realitása csak olyan javaslatoknak van, amelyek szinkronban vannak a Szovjetunióban lévő átalakulással. Figyelembe kell venni az egész tábor irányát, illetve a differenciáltságot az átalakulásban. Ehhez kell igazítani a javaslatokat, nem szabad kizárólag a magyar érdekeknek megfelelő elképzelésekkel kiállni. Hiányzik az anyagból a KGST országok tőkés kapcsolatainak szerepe, a tőkésekkel való kereskedelemben való masszív érdekeltség. Itt elsősorban arra utalt, hogy a Szovjetunió növelni fogja nyugati exportját-importját és ennek hatása lesz a KGST-ben.

Vita bontakozott ki arról, hogy mi legyen az előterjesztés sorsa? Álljon elő Magyarország átfogó javaslattal, vagy kisebb részjavaslatok megvitatását szorgalmazza a partner országoknak?

A veteránnak számító és a rákosista időkben irányító posztokon vitézkedő Háy László, volt egyetemi rektor, a KB aktív tagja ellenezte a reformjavaslat nemzetközi szakértői vitára bocsátását, inkább a közös elemzést és a rövid távú, kisebb javaslatok megtárgyalását szorgalmazta. Ellenezte a kontingens-rendszer radikálisabb megbontását, mert az veszélyeztetné a meglévő szakosítási megállapodások megvalósítását.

Káplár József a központi pártapparátus illetékese figyelmeztetett arra, hogy a gazdaságpolitikai egyeztetések esetén ugyanazokkal a gondokkal kell szembenézni, mint tervegyezetésnél. Ekkor szólalt meg a közismert reformpárti, nagy tekintélyű Péter György, a KSH elnöke, aki hasznos, de első kísérletnek tekintette az előterjesztést, és óvatosan úgy nyilatkozott, hogy ebben a formájában nem érett nemzetközi egyeztetésre. Ehhez szövetségeseket kell találni: „amíg legalább egy országban az árak és a pénz szerepének a teljes helyreállítása nem történik meg azokkal a korlátozásokkal, amelyeket Káplár elvtárs és mások is említettek, addig nem hiszem, hogy tovább lehet menni. Legalább egy országban legyen olyan helyzet, hogy azt lehessen mondani, valaminek az ára bizonyos volumenen belül azt jelenti, amit a tőkés piacon jelent [...] Amíg tehát legalább egy ország belső struktúrája át nem alakul, addig nem hiszem azt, hogy valami forradalmi változást el tudunk érni a KGST-n belül."

A döntés felelőssége természetesen mindenekelőtt Nyers Rezsőre, az MSZMP KB gazdaságpolitikáért felelős titkárára hárult. Az látható volt a hozzászólásokból, hogy a testületen belül a támogatók voltak többségben, de a reform ellenzői sem takargatták véleményüket. Nyers hozzászólásában először a szabad, nyílt vitára értékelte. Ami a KGST múltját illeti, leszögezte, hogy az jelentős, de túlméretezett piacot teremtett, ami a gazdaságtalan termelés konzerválásának jeleit mutatja („spiccekben jelentkezik").

Ami az előterjesztés sorsát illeti, úgy látta, hogy nyílt vitára nem érett a helyzet, ráadásul nagyon fontos tételei vitathatók. Ö is úgy látta, hogy a nemzeti gazdaságok korszakát éljük, talán a technika és a tudomány területén mutatkozik internacionalizálódás. A nemzeti érdek ezért elsődleges, és ezt csak követi a szocialista nemzetgazdaságok összehangolására való törekvés. Külgazdasági orientációváltásra azonban nem lát lehetőséget. Kell-e gazdaságpolitikai egyeztetés? Az energiagazdaság, a közlekedés, a kohászat, a külkereskedelem, pénzügyek területén igen, de elvi kérdésit, pontos tárgyát át kell gondolni. Rögzíteni kell határait, és inkább szűkebbre kell vonni, semmint tágabbra.

Amit azonban a jövő szempontjából döntőnek tartott, az a mechanizmus korszerűsítése. A szervezeti reformot illetően a KGST-nek az egyeztetés csúcsszervének, nem az együttműködés generális szervének kell lennie. A KGST titkárság jogkörét nem kell növelni, hanem fenn kell tartani az egyenjogúságot, az egyhangúságot. Nyers is a vállalatok közötti kooperációra helyezte a hangsúlyt. Alulról felfelé épülő közös piacépítésre van szükség, így épülhet tovább a szakosítás is. Nagyon fontosnak nevezte, hogy fokozatosan valódi piac jöjjön létre. Nem a kontingens szétrobbantása a fontos, nem az ár, hanem a valódi pénz megteremtése, és a multilaterális elszámolás, ami nem születhet meg másként, mint a rubel konvertibilissé tételével. Úgy látta, hogy a dollár erősen benyomult a szocialista világpiacra az adósságok formáján keresztül. A szocialista országok így inkább erősítik a dollárt, amit csak a konvertibilis rubellel lehet ellensúlyozni.

Szita János összefoglalójában az elkövetkezendő 5-10 évben nem számolt mechanizmusbeli szinkronnal a táboron belül, de a szovjet jóindulatára számított. Nem gondolt arra, hogy a reformjavaslatokat Moszkva revizionizmusnak bélyegezné. Ausch-sal szemben nem értett egyet azzal, hogy ha lesz pénz és ár, akkor a szakosítás és a tervegyeztetés automatikusan megoldódik. Egyetértően tért vissza Csikós-Nagy Béla egyik megjegyzésére, amely szerint az energiaimport nem kontingens, hanem államok közötti megállapodás kérdése. Maga is úgy látta, hogy a javaslat leggyengébb része a multilateralizmus kialakítása és a pénzügyi kérdések egész köre. Itt sok a bizonytalanság, ezen még dolgozni kell.

Szóbeli vitát javasol a külföldi partnerekkel Szita kitartott amellett, hogy meg kell indítani a nemzetközi konzultációt, ha másként nem, hát szóban. Ennek tapasztalataira pedig egy év múlva vissza lehet térni. Hozzátette, hogy csehszlovákoknál, a lengyeleknél és a németeknél hasonló „kidolgozottságú" anyagok vannak.

Nyers Rezső végül keresztülvitte a munkaközösségen, hogy meginduljanak a kötetlen szóbeli nemzetközi eszmecserék. A gyengébb részleteket ki kell dolgozni, aztán vissza kell hozni. Ezen a multilateralizmus és konvertibilitás, az ár kérdését, valamint a piac - a szabad áruforgalom - megvalósításának lehetőségeit értette.

Ezen a napon történt március 28.

  • <
  • 2 / 2
  •  

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő