Kiszolgált öreg bakák és a Nagy Háború hősi halottai

Hadtörténeti források az Országos Levéltár törvénygyűjteményéből (1715–1917)

A király által is hitelesített törvények eredeti példányainak megőrzéséről az Országos Levéltár gondoskodik. Áttekintésünk katonai témájú törvényeinket használja forrásként, és az első világháborús megemlékezés sorozathoz, valamint az intézményben folyó katonaállítási digitalizálási projekthez kapcsolódva született. Az Országos Levéltár Mikrofilmtárában őrzött katonaállítási lajstromok gyűjteményében (1756–1918) fennmaradt iratok által lefedett évkör több uralkodó kormányzását is érintette – Mária Teréziától IV. Károlyig.

Katonaállítás a 19. században

Ez az évszázad már szabályozottabb és ezzel együtt emberségesebb körülményeket hozott a katonáskodás terén. A szolgálati idő maximalizálása, a sorshúzásos rendszer bevezetése jelentős eredménynek tekinthető. Törvényben megjelenik a katonai alkalmasság és az életkor kérdése is. Az 1807. évi I. tc. 2. paragrafusban ezt olvashatjuk: „Az ujonczok fölvételénél nem a szép alakra és mértékre, hanem a testalkatra legyenek tekintettel, ugy, hogy az

magas, de különben egészséges és erős testü s a katonai terhek elviselésére alkalmas ujoncz is fogadtassék el, ha csak már 24-ik életévét el nem érte, s annálfogva további növekedésre reményt nem nyújt.” Utalást találunk arra is, hogy a sorozó tisztek 1802-ben utasítást kaptak az egészségügyi alkalmasság kritériumait illetően. Ugyanezen törvény a toborzások eredménytelenségét arra vezeti vissza, hogy a magyar katonák nem értik az idegen vezényszavakat, ezért nem adják katonáskodásra a fejüket. A törvény ennek orvoslására rendelkezett tehát arról is, hogy a magyar ezredekben olyan tiszteket alkalmazzanak, akik a magyar nyelvet beszélik vagy született magyarok. Az előléptetések és jutalmazások rendszerével is igyekeztek kedvet csinálni a katonaélethez: a hadi érdemeket nemeslevéllel, jószág adományozással kívánták jutalmazni, a húsz évet leszolgált katonáknak pedig bizonyos kedvezményeket ígértek.

Az országgyűlés határozta meg a népesség létszámához igazodó kulcsszámítás segítségével, hogy mely területről hány újonc állítását kell foganatosítani. Vallási alapon az izraeliták eleinte mentességet élveztek a katonáskodás alól, ennek megszüntetése II. József uralkodása alatt kezdődött meg. Az izraelitákat eleinte fuvaros szolgálatra osztották be, 1808-ban már törvényben is megjelenik a zsidók népességarányos hadkötelezettsége.

A toborzott katonák a kezdetekben örökös szolgálatra kötelezték el magukat; akit egyszer a hadsereg beszippantott, az haláláig, megrokkanásáig vagy időskori gyengeségéig ott is ragadt. A legtöbb évet szolgált katona címet Skultéty László (17381831) zászlótartó huszárnak adományozta az utókor. Félárvaként, 12 évesen kezdte katonai szolgálatát, több mint 80 évet töltött mundérban. Az eset ugyanakkor más szempontból is kivételesnek tekinthető, hiszen Skultéty nem fogadta el a neki 76 éves korában felajánlott obsitos (elbocsátó) levelet. Az obsitos levél megszerzésére rendszerint egyetlen módszer kínálkozott, tudniillik ha a katona maga helyett másvalakit állított. A szolgálati idő megállapítására először 1830-ban került sor, amikor a katonai szolgálatban eltöltött időt tíz évben maximálták.

       

Sorsvonás

A katonáskodás történetében lényeges változásnak és egyúttal érdekességnek is számít az ún. sorsvonásos módszer bevezetése, amellyel a szerencsére bízták a katonaköteles ifjak sorsát. A sorshúzás alkalmazásának kezdetéről eltérő információkat találunk. Törvényben először az 1840. évi II. tc. 3. paragrafus említi, Kölcsey azonban már 1830-ban így ír a

:Hazáért, ha kívántatik, fegyvert fogni, nemes és nemtelen különböző mód szerint ugyan, de mindegyik köteles. Ha már egyszerre minden fegyvertfoghatónak minden kifogás nélkül felkelni kellene, a közös helyzetben ki fogna méltán békétlenkedni? De midőn csak némelyekre van szükség, midőn például tízből csak egynek kell magát a házi csendből kiragadni; s hosszú, kétes úthoz készíteni; nem természetes-e, ha mind a tíz nyugtalanúl, feszülő kebellel várja az elhatározó pillantást. Emeljünk már most hatalomszavat, s mondjuk a tíz közűl egyiknek: te leszesz, aki távozni fogsz! Nem fáj-e neki, hogy hatalom, hogy önkény által a többiek sorából kiválasztatott? Kérdeni fogja magában: miért éppen én? Nem egyforma kötelesség fekszik a többin is? És ők szabadok, s nekem áldozatra kell indúlnom; mivel másnak úgy tetszett! Mi sokképpen, Tek. Küldöttség, mi keserűnél keserűbben forr e gondolat a kényszerített ifjú keblében! S mi másképpen fog minden állani, ha önkény helyébe sors lép fel! Akkor nem egy a tízből, akkor mind a tíz válogatás nélkül hajlik meg a kötelességnek. Isten előtt egyforma minden, Isten uralkodik királyon s koldúson, Isten szava szól a sorsvonásban; s kit az ő akaratja választott ki társai közűl, az jól tudja, miképpen sem szegénysége, sem mások részrehajlása, sem semmi egyéb nem okozta a kimenetelt; hanem a sors, miben megnyugodni nagy és kicsiny, erős és gyenge egyformán kénytelen.”

A sorshúzásos módszer lassanként a hadkiegészítés fő formája lett, bár a toborzás (verbuválás) és a kötéllel történő katonafogás, mely során a csavargókat gyűjtötték be, szintén tovább élt. „A sorsvonás előtt a számba jövő ifjakat először korosztályok szerint összeírták, majd ahányan voltak, annyi pálcikát vagy lapocskát készítettek, ezekből minden egyes legénynek húznia kellett. Utána mindazokat, akik a helységre kivetett létszámnál alacsonyabb számot találtak kiemelni, a sorozók elé vittek. Az alkalmatlannak minősítettek helyett küldték azokat, akik a húzott számok sorrendjében utánuk

.” A sorshúzásnál a vagyoni helyzetet nem vették figyelembe, minden katonakorú ifjú részt vett a sorsoláson.

A fent említettek ellenére a tehetősebb családoknak lehetőségük volt 5001200 forint megfizetése ellenében más személyt állíttatni saját fiuk helyett. A befizető összeg jelentősen változott az ország különböző területein. A katonasors elsősorban a szegényebb néprétegeket, a jobbágyokat érintette még mindig, akik között a szegényes életkörülményeknek köszönhetően rendkívül sok volt a katonai szolgálatra alkalmatlan legény.

       

A szabadságharc évei

A toborzások eredményességét illetően a szabadságharc hozott kiemelkedő változást. Kossuth híres beszédének hatására, mely 1848. október 4-én hangzott el Szegeden, özönlöttek az ifjak katonának:

„Hazám fiai! Mondhatatlanul fontos az óra, melyben hozzátok szólok; talán éppen ebben az órában ütköznek vitéz seregeink az áruló csordáival. Ki tudja, mit hoz reánk ez óra? Győzelmet vagy veszteséget? De győzzünk bár vagy veszítsünk, én Szeged népére mindenesetre számolok. A népre minden esetben szükségünk lesz; ha győzünk, hogy a győzelem gyümölcseit learassa; ha vesztünk, hogy a veszteséget győzelemmé változtassa.”

Az 1848. évi XXII. tc. a nemzeti őrsereg felállítását rendelte el meghatározott vagyoni helyzet teljesülése esetén a 20 és 50 éves kor közötti lakosság közül. Büntetett előéletű személy nem lehetett a nemzetőrség tagja, egyéb önkénteseket azonban szívesen fogadtak. A nemzetőrök maguk dönthették el, hogy lovas vagy gyalogos szolgálatot kívánnak-e vállalni.

A szabadságharc leverése után a honvédség ezen formája, összesen másfél évi dicsőséges működés után megszűnt. Önkényuralmi évek következtek a sorshúzással történő katonaállítás kíméletlenül szólította katonának az ifjakat.

        

Az 1868-as katonai törvénycikkek

1868-ban I. Ferenc József addig nem látott részletességgel három törvénycikkben, összesen 104 paragrafusban szabályozta a katonáskodást. (Lásd a 2. számú forrást!) A törvény értelmében az Osztrák–Magyar Monarchia fegyveres erejét a közös hadsereg, a haditengerészet, a (magyar) honvédség és a népfelkelés együttesen alkotta. A szárazföldi véderőt magába foglaló elemek tulajdonképpen három vonalat jelentettek. Az első vonalat alkotó közös hadsereg, mely három fő fegyvernemre oszlott (gyalogság, lovasság, tüzérség), volt az az erő, amelyik akár belső, akár külső ellenség esetén bármikor rendelkezésre állt. A második vonalat a honvédség képezte, melynek feladata háború esetén a hadsereg támogatása volt. A népfelkelés a harmadik vonalat alkotta, békeidőben csak papíron létezett, kizárólag vészhelyzetben volt mozgósítható, az ország haderejének végső megfeszítésével volt egyenlő. A három vonal közti szintkülönbség létszámban, fegyverzetben, megítélésben nyilvánult meg.

 

 
 
2. sz. forrás
Jelzet: MNL OL N 45 Lad. H, fasc. 3. 1868:XL (részlet)

Aláírók: Ferenc József császár és gróf Andrássy Gyula miniszterelnök 

 

XL tc. a véderőről

A hadkötelezettség abban az évben kezdődött, amelyben a hadkötelezett 20. életévét betöltötte. A szolgálati időt a hadseregben 10 évben, a honvédségben 12 évben határozták meg tartalékos idővel együtt. Annak ellenére, hogy ebben az időszakban már nem beszélhetünk örökös katonáskodásról, az itt előírt szolgálati időt a lakosság még mindig igen hosszúnak találta, sokan a mocsarakba húzódva, betyárnak állva igyekeztek magukat kihúzni a katonai szolgálat alól.
A katonaállítás előli szökést és az abban való bűnrészességet valamint az öncsonkítást a törvény egyaránt büntette. (Lásd a 3. számú forrást! – 1868. évi XL tc. 47. és 48. §)
         

1868. évi XL. törvénycikk

a véderőről

b) az állítás előli szökés és bűnrészességre nézve

47. § A ki az ujonczállitási bizottság előtt megjelenni tartozik, de kielégítő mentség nélkül elmarad, ujonczszökevénynek, a ki pedig őt ebben tudva elősegíti, a szökésben bűnrészesnek tekintetik, s mint ilyen az alább megszabott büntető eljárás alá esik.

Az oly ujonczszökevény, a ki szolgálatra alkalmasnak találtatik, ha kimaradását az ebbeli vizsgálaton igazolni nem tudja, de önként jelentkezett, a rendes sorkatonai szolgálat tartamán felül egy évet, ha pedig nem önként jelent meg a sorozásnál, két évet tartozik még szolgálni; ha végre szolgálatképtelennek találtatik, három hónapig terjedhető fogsággal sújtandó.

Az ujonczállítástól való szökésben bűnrészesek három hónapi, vagy különös súlyosbító körülmények között hat havig terjedhető fogság alá esnek.

Ha az ujonczszökevény 36 éves életkorát (16. és 33. §) már meghaladta, és nem igazolhatja, hogy már akkor szolgálatképtelen volt, midőn az első korosztályba lépett: hat hónapig terjedhető fogsággal sujtandó.

Az ujonczszökésben való bűnrészesek három, vagy különösen nehezítő körülmények közt hat hónapig terjedhető fogsággal sújtandók.

Az ujonczszökevény elfogásának elősegítése polgári kötelesség.

Ahol a hadkötelezettség előli menekülés szökés útján nagyobb számban fordul elő, ott az ennek meggátlására szolgáló rendkívüli intézkedéseket a honvédelmi ministerium, a maga felelőssége mellett, rendeleti úton fogja megtenni.

c) Az önmegcsonkítóra nézve

48. § Minden hadköteles, a kire rábizonyul, hogy magát szándékosan megcsonkította, hivatalból sorozandó be a hadseregbe, s a törvényes sorkatonai szolgálat tartamán felül két évig tartozik szolgálni.

Az átirat a www.1000ev.hu oldalról származik

 
 
 

3. sz. forrás 
Jelzet: MNL OL N 45 Lad. H, Ser. A, Fasc. 3. 1868: XL. tc. (részlet) - Regnicolaris levéltár, Archivum Regni, Privilegia recte articuli

A törvény gyakorlati alkalmazása során az ismeretlen helyen tartózkodó személyek nevére idézést állítottak ki. (Lásd a 4. számú forrást!)

 

4. sz. forrás 
Jelzet: MNL OL X 4295 Szentes B 616 - Mikrofilmgyűjtemény

Egyesek öncsonkítással igyekeztek elkerülni a hosszú katonai szolgálatot, a törvény őket plusz szolgálati idővel sújtotta. 1868. évi XL tc. 48. § „Minden hadköteles, a kire rábizonyul, hogy magát szándékosan megcsonkította, hivatalból sorozandó be a hadseregbe, s a törvényes sorkatonai szolgálat tartamán felül két évig tartozik szolgálni.”

      

XLI tc. a honvédségről

Ez a törvénycikk hozta létre az ötven esztendőn át fennálló Magyar Királyi Honvédséget (18681918). Gróf Csáky Károly honvédelmi miniszter így írt 1928-ban a honvédségről: „Másodrendű fegyveres erőnek szánták ugyan, de a magyarság lelkesedéséből és áldozatkészségéből a harcos csapatok legelsejévé fejlődve, a világháború minden csataterén barát és ellenfél legnagyobb tiszteletét vívta ki. A háborút befejező összeomláskor ez a honvédség is történelemmé lett.”

A honvédcsapatok legelső felállítását toborzással bonyolították le, a hadkiegészítés a későbbiekben sorozással történt. A honvédségbe besorozott katonák csak kivételes esetben, a törvényhozás külön rendelkezése esetén tartoztak a magyar korona országain kívül szolgálatot teljesíteni. A közös hadseregbe és a haditengerészethez a legalkalmasabb egyéneket válogatták be. Közvetlenül a honvédséghez csak azokat sorozták, akik a hadsereg létszámán felül találtattak alkalmasnak. A hadsereg és a honvédség között az ilyen jellegű különbség csak 1912-ben szűnt meg. A szolgálati nyelvben és ruházatban szintén eltérést találunk. A honvédség megalakulásakor két fegyvernemre tagozódott: a gyalogságra és a lovasságra, a honvédtüzérséget 1912-ben hozták létre.

       

XLII tc. a népfelkelésről

A népfelkelés rendeltetését az 1868. évi XLII. törvénycikk 3. §-a határozta meg: „A felkelés rendeltetése: a sorhadat és honvédsereget támogatni az által, hogy a harczszíntér előkészítésénél alkalmaztassék, az ellenséget minél több oldalról nyugtalanítsa és károsítsa, a közlekedést megszakítsa vagy helyreállítsa, akadályokat vessen, végre, hogy a küldöncz- és a hadi czélok által igényelt egyéb szolgálatokat teljesítse.” A népfelkelők mozgósítását az uralkodó rendelhette el, abban az esetben, ha az országot az ellenség közvetlen lerohanással fenyegette, vagy az idegen csapatok már a határokon belül tartózkodtak. A törvény értelmében a népfelkelésre 19 és 42 éves férfiak voltak kötelezhetők. A népfelkelés a védelem legvégső esetben alkalmazott mozgósítása volt a hadsereg és a honvédség támogatására. A népfelkelők ismertetőjele eredetileg egy nemzeti színű karszalagból állt, 1886-tól vezették be a katonai ruházatot, a nemzeti színű népfelkelő jelvény megtartása mellett.  A népfelkelést a véderő kiegészítő részének tekintették, bevetésére az I. világháború alatt került sor.

                                                                                       Garay Ákos festőművész

     

Sorozás

A sok kivételt tartalmazó rendszer helyébe 1868-ban az általános védkötelezettség lépett, amelyet minden testileg és szellemileg ép állampolgár személyesen tartozott teljesíteni. A törvény részletezi az állítási eljárást is. Az állítás során megmaradt a népességarányos sorozás, melyet a törvény minden év január 15. és március 15. közé eső időszakra írt elő, a tényleges szolgálati idő október elsejével kezdődött. Az év elején tartott fősorozást szükség esetén utósorozás egészítette ki. A sorozás alkalmával a legényeket három korosztályba osztották, az egy naptári évben születettek egy korosztályt alkottak. 1882-ben egy törvénymódosítás egy negyedik korosztályt is létrehozott, ezt azonban kizárólag abban az esetben alkalmazták, ha a kellő létszám az első három korosztályból nem jött össze. Az állítás mindig a legfiatalabb korosztállyal kezdődött. Az idő elteltével egyre csökkent a tényleges besorozás valószínűsége, a betöltött 36 éves kor felett végérvényesen elkerülhető volt a katonai szolgálat (a külpolitikai helyzet függvényében, népfelkelés esetén azonban még mindig számításba jöhetett valaki). 1868-ban már nem bemondásra állapították meg az ifjak személyazonosságát, illetve életkorát; a szükséges segédokmányok hitelességéért a községi elöljárók, illetve az anyakönyvvezetők tartoztak felelősséggel. A nősülést a harmadik korosztályból történő kilépésig miniszteri engedélyhez kötötték, a nősülésre való hivatkozás nem jelenthetett felmentést a katonai szolgálat alól. A jogosulatlanul nősülőket sorshúzás nélkül hivatalból besorozták, vagy pénzbírság megfizetésére kötelezték.

A sorshúzásra illetve az állításra kötelezettek saját költségen járultak a sorozóbizottság elé, ahol katonaorvos döntött alkalmasságukról. Az alkalmassági kategóriákat jogszabály írta elő. A következő öt kategória létezett: 1. alkalmas, 2. segédszolgálatra alkalmas (itt meg kellett jelölni a segédszolgálat jellegét is), 3. jelenleg alkalmatlan, 4. fegyveres és segédszolgálatra alkalmatlan, 5. minden szolgálatra alkalmatlan. A sorozás során megmérték a védköteles testmagasságát, a törvény előírása szerint az tekintették alkalmasnak, aki „legalább 59 bécsi hüvelyknyi testmagasság (155 cm, 1 bécsi hüvelyk= 2,63 cm) mellett a szükséges szellemi és testi képességekkel bír” (1868. évi XL. tc.) A sorozóbizottságok összetétele változatos, civilek (pl. alispán, polgármester, főszolgabíró, területileg illetékes orvos) és katonai képviselők, katonaorvos egyaránt képviseltették magukat. A sorozóbizottságok által alkalmazott minősítéseket központilag határoztákmeg: a) besorozandó, b) segédszolgálatra besorozandó, c) visszahelyezendő, d) fegyverképtelen, e) törlendő. Az alkalmassági kategóriákat illetve a minősítéseket azonban az állítási vezetésekor nem használták következetesen, eltérések tapasztalhatók az egyes területek között. Visszahelyezendő minősítést a kevésbé alkalmatlan személyek kapták, akik későbbi időpontban ismét sorozóbizottság elé kerültek. A fegyverképteleneket erődítési munkálatokra igénybe vehették, és háború esetén népfelkelőként behívhatók maradtak. Egyedül a törlendő minősítés jelentett végleges mentességet a katonáskodás alól. Ezek a személyek semmilyen formában sem voltak katonai célokra felhasználhatók, lemondott róluk a hadsereg.

      

Tisztképzés

Bár már az 1808. évi VII. tc. rendelkezett a Ludovika Akadémia alapításáról, a gyakorlatban csak 1872-ben nyitotta meg kapuit. 1897-ig ez volt a magyar honvédség egyetlen nevelő- és tisztképző intézete, ahol 14 és 17 éves kor közötti ifjak részesültek tiszti oktatásban. Az akadémia ezen túl felsőfokú végzettségű tisztek képzését is ellátta. 1897-ben már nyilvánvalóvá vált, hogy a Ludovika Akadémia nem tud kellőszámú tisztet nevelni, kiképezni a honvédség számára, így az átszervezés elkerülhetetlenné vált. A Ludovikát a bécsújhelyi Theresianum Katonai Akadémia mintájára magas szintű tisztképző intézetté alakították át, előkészítő intézményként pedig létrehozták a soproni főreáliskolát, valamint a nagyváradi és a pécsi hadapródiskolákat. A tartalékos tisztek az egyéves önkéntesek közül kerültek ki. Ez a lehetőség olyan fiatalok számára állt fenn, akik bizottság előtt adtak számot általános műveltségükről. A jelöltek a szolgálatot eleinte csak saját költségen teljesíthették, 1889-től lehetőség nyílt az államköltségen történő szolgálatra és zsoldfizetésre. A katonai képzőintézetek végzett növendékeit a katonai hatóságok által meghozott szabályok értelmében külön sorozták be. Azok a növendékek, akik díjmentes képzést kaptak a rendes szolgálati időn felül tartoztak szolgálni.


(Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest-képarchívum)

 

Ezen a napon történt december 10.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – I.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 5. szám első írásának szerzője, Makó Imre az első világháború, az 1918–1919-es forradalmak és az idegen megszállás paraszti társadalomra gyakorolt hatását mutatja be Hódmezővásárhely példáján. Szakál Imre a csehszlovák kormányok két világháború közötti kárpátaljai telepítési politikáját szemlélteti, míg Bartha Ákos – szintén a két világháború közötti időszak vonatkozásában – a földreform és zsidókérdés összefüggéseit taglalja. Balázs Gábor az 1945-ös földreformot és ennek kapcsán az Országos Földhivatal tárgyalótanácsainak működését elemzi, Varga Zsuzsa pedig a kollektivizálás előestéjén, 1949-ben keletkezett, a paraszti társadalomról szóló izgalmas rendőrségi „pillanatfelvételt” közöl.

 

Budapest, 2019. december 6.

A szerkesztők