Kiszolgált öreg bakák és a Nagy Háború hősi halottai

Hadtörténeti források az Országos Levéltár törvénygyűjteményéből (1715–1917)

A király által is hitelesített törvények eredeti példányainak megőrzéséről az Országos Levéltár gondoskodik. Áttekintésünk katonai témájú törvényeinket használja forrásként, és az első világháborús megemlékezés sorozathoz, valamint az intézményben folyó katonaállítási digitalizálási projekthez kapcsolódva született. Az Országos Levéltár Mikrofilmtárában őrzött katonaállítási lajstromok gyűjteményében (1756–1918) fennmaradt iratok által lefedett évkör több uralkodó kormányzását is érintette – Mária Teréziától IV. Károlyig.

20. század

A Nagy Háború

Az első világháború kitörésekor az 1912. évi XXX. tc. volt érvényben, mely egységesítette a közös hadsereg és a honvédség védkötelezettségét. A törvény szabályozta a jelentkezést az összeírásra, a községi elöljáróságok és az anyakönyvvezetők közreműködését. Új elem tűnik fel az egészségügyi alkalmasság kérdésében: amennyiben a sorozás helyszínén a jelölt alkalmassága, illetve alkalmatlansága nem dönthető el, kórházi kivizsgálás kérhető. A sorozóbizottság tagjai polgári részről a sorozójárás közigazgatási tisztviselője és a megyei főorvos, a közös hadsereg és a honvédség részéről egy-egy törzstiszt vagy százados és legalább egy katonaorvos. A besorozottak közös hadseregbe és a honvédségbe való beosztását váltakozva kellett foganatosítani.

1914. július 25-én Ferenc József elrendelte a haderő egy részének mozgósítását. Alig egy héttel később, 1914. július 31-én pedig az ország minden védköteles férfija megkapta a mozgósítási parancsot. Már a háború első hónapjai oly mértékű véráldozattal jártak mind a legénységet, mind a tisztikart illetően, hogy a póttartalékok is kimerültek. Testi alkalmasság tekintetében egyre lejjebb és lejjebb került a színvonal, egyre idősebb évfolyamokat küldtek a frontra. A sebesültek felépülésük után szintén az arcvonalban találták magukat, a háború vége felé bizony az is előfordult, hogy negyedszer-ötödször sebesült katonát vezényeltek ismét a hadszíntérre.

A népfelkelés fegyverbe hívása már a háború elején, 1914. július 31-én bekövetkezett. A békében kidolgozott mozgósítási tervek alapján létrejöttek a népfelkelő gyalogezredek és huszárosztályok. Különleges népfelkelő alakulatokat is felállítottak, melyek elnevezése árulkodik az általuk ellátott feladatokról: erődítési munkásosztagok, útépítési munkásosztagok, őrkülönítmények, vasútbiztosító alakulások, mészáros századok, pékszázadok, teherhordó századok, megszálló alakulatok. A háború elhúzódásával a negyvenkét évesek évfolyama is kimerült. Kivételes törvényekkel kellett tehát biztosítani az utánpótlást, egyre idősebb és idősebb évfolyamokat mozgósítottak. A háború utolsó évében már 55 év volt a népfelkelési korhatár. A fiatalabb korosztályokat is érintette az életkorban bekövetkezett módosítás, itt 18. évre csökkentették a népfelkelésben való részvételt. Az alkalmasság tekintetében is egyre engedékenyebbek lettek a sorozóbizottságok.

1915 folyamán két rendkívüli katonai törvény is életbe lépett. A Ferenc József által szignált 1915. évi II. tc. módosította a háború időtartamára a népfelkelési törvényt, a III. tc. pedig rendelkezett a népfelkelésre kötelezett magyar állampolgárok a Galíciából és Bukovinából kiegészülő osztrák seregtestekbe a háború időtartamára történő beosztásáról. (Lásd az 5. számú forrás!)

5. sz. forrás
Jelzet: MNL OL N 45 Lad. H, Ser. A, Fasc. 3., 1915: III. tc. Regnicolaris levéltár, Archivum Regni, Privilegia recte articuli,
Aláírók: Ferenc József császár és gróf Tisza Kálmán miniszterelnök

Az 1917. évi VIII. tc. már IV. Károly uralkodására esik. (Lásd a 6. számú forrást!) Ebben a törvényben az uralkodó a hősi halottak emlékének megörökítéséről rendelkezik. A törvény minden község illetve város feladatául jelöli ki a hősi halottak nevének megörökítését, melynek eredményeként sorra jönnek létre a háborús emlékművek még a legapróbb településeken is.

6. sz. forrás
Jelzet: MNL OL N 45 Lad. H, Ser. A, Fasc. 3., 1917: VIII. tc. - Regnicolaris levéltár, Archivum Regni, Privilegia recte articuli,
Aláírók: IV. Károly és gróf Tisza István miniszterelnök

Első világháborús emlékművek Jász-Nagykun-Szolnok megyében -

Sunkó Attila főlevéltárosnak köszönöm értékes észrevételeit.

Az iratfotókat Czikkelyné Nagy Erika készítette.


 

 

Ezen a napon történt december 10.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – I.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 5. szám első írásának szerzője, Makó Imre az első világháború, az 1918–1919-es forradalmak és az idegen megszállás paraszti társadalomra gyakorolt hatását mutatja be Hódmezővásárhely példáján. Szakál Imre a csehszlovák kormányok két világháború közötti kárpátaljai telepítési politikáját szemlélteti, míg Bartha Ákos – szintén a két világháború közötti időszak vonatkozásában – a földreform és zsidókérdés összefüggéseit taglalja. Balázs Gábor az 1945-ös földreformot és ennek kapcsán az Országos Földhivatal tárgyalótanácsainak működését elemzi, Varga Zsuzsa pedig a kollektivizálás előestéjén, 1949-ben keletkezett, a paraszti társadalomról szóló izgalmas rendőrségi „pillanatfelvételt” közöl.

 

Budapest, 2019. december 6.

A szerkesztők