A rendszerváltozás hatása a kábítószerfogyasztásra

Több évtizedes hallgatás után a ’80-as évek közepétől megkezdődött a drogfogyasztás elleni küzdelem állami szinten is. A határok 1988-as megnyitásával, majd a rendszerváltozással azonban oly mértékben öntötte el az országot a különböző jellegű drogkészítmények tömege, amire a kormányzat nem volt felkészülve, az egészségügyi szervek nem tudtak igazán hatékony választ adni, s ez természetesen nem választható el a világban eluralkodó hasonló tendenciáktól. A probléma eszkalálódott, a helyzet sokszorosan súlyosabbá vált…

Bevezetés 

A Kádár-korszakban a drogfogyasztás évtizedekig nem okozott társadalmi problémát, hiszen nem lehetett szót ejteni róla. A központi elv az volt, hogy amiről nem beszélünk, az nem is létezik. E politika következményeként a rendszerváltozás idején egyik napról a másikra kellett kezelni az addig szőnyeg alá söpört problémát.

Magyarországon a hatvanas évektől kezdődően jelentek meg hírek a 

 A hatvanas évektől a nyolcvanas évek elejéig a kábítószerek korlátozott hozzáférése miatt a tizenévesek nem a Nyugat-Európában elterjedt illegális drogokat próbálták ki, és fogyasztották, hanem a nálunk legális anyagokként könnyen hozzáférhető szereket. A szerves oldószerek beszippantásának módszere viszont egyre terjedt, s 1969-ben regisztrálták az első kábítószeres halálesetet, de igazából nem tudjuk, hány halálos áldozata volt a szippantásos narkomániának, felderítése komoly kutatómunkát igényelne. A gyógyszerek között a Parkán volt a vezető anyag, de Codein tartalmú készítményeket, egyéb nyugtatókat és szorongásoldókat is használtak alkohollal kombinálva.

1960-ban, New Yorkban Magyarország aláírta, majd 1968-ban beépítette a magyar jogrendszerbe az Egységes Kábítószer Egyezményt, 1971-ben pedig Bécsben írtuk alá a pszichotrop anyagokról szóló 

 Az 1970-es évek elejére hazánkat is elérte a kábítószerhullám, fő fogyasztási területe Budapest volt, de hamarosan vidéken is tapasztalható volt a drogfogyasztás terjedése. A narkománia elsősorban a halmozottan hátrányos helyzetű ifjúsági csoportokat érintette. Az 1978/IV. törvény 282. §-a már bűncselekményként rendelte büntetni a kábítószerrel visszaélés elkövetési magatartását megvalósító 

A fiatalok drogfogyasztásával kapcsolatban nehéz megbízható adatokhoz jutni, mivel a statisztikákba csak azok kerültek be, akiket az orvosok vagy a rendőrség regisztrált. Pontos felmérések nem vagy alig készültek, bár az Egészségügyi Minisztérium már 1963-ban tájékoztatást kért a Megyei Tanácsok Egészségügyi osztályaitól a „csökkent értékű orvosok", vagyis az alkoholt és kábítószert élvező orvosok számáról, ezek az adatok azonban, nem kerültek nyilvánosságra. A felmérés indoka volt, hogy több helyről jelentették, hogy „a kábítószer élvezés következtében olyan orvosok is dolgoznak, akik nem minősíthetők a Rendtartás szerint alkalmatlannak, de mégis csökkent képességűek és sok problémát okoznak". Felmerült az is, hogy ezek az orvosok rehabilitációs munkahelyre kerüljenek, ezért a minisztérium számszerű és konkrét adatokat kért. A szigorúan titkos minősítésű dokumentum meghagyta, hogy „A kérdést ne vigye ki a területre, esetleges félreértések elkerülése 

 Zala megyében például egy körzeti orvosról megállapították, hogy „időnként kábítószereket szed", és „fegyelmezetlenségével sok gondot okoz. Munkáját nem látja el megbízhatóan". Ugyanebben a megyében az egyik iskolaorvos „sokáig volt zavart állapotban és munkaképtelen", azonban „nem volt bizonyítható, hogy kábítószereket használ, bár a jelek erre utalnak". A fővárosi adatok már sokkal nyugtalanítóbbak, hiszen a jelentés szerint „a Fővárosi Tanács végrehajtó bizottsága hatáskörébe tartozó egészségügyi hálózatban foglalkoztatott orvosok között mintegy „150 azoknak a száma, akik psychopathia, alkohol vagy kábítószer-abusus következtében, részben csökkent képességük miatt is sok problémát okoznak". Arra vonatkozóan, hogy milyen kábítószerekkel éltek az orvosok, a korabeli dokumentumok nem szolgáltatnak információt.

A fentiek alapján látható, hogy a drogprobléma nemcsak a fiatalokat érintette, hanem a magasan kvalifikált orvosok között is komoly gondokat okozott. A hatalom a kábítószer-fogyasztást azonban elsősorban a rendőrség által megoldandó kérdések körébe utalta. Ez a struccpolitika azonban oda vezetett, hogy a megelőzés, a visszaszorítás és a gyógykezelés intézményhálózatának a kialakítása évtizedekre halasztást szenvedett. A rendszer ugyanis nem volt képes megakadályozni, hogy a fiatalok körében megjelenjen a kábítószerek iránti igény. A szakemberek számára is problémát jelentett, és a helyzetet bonyolította, hogy a részkutatások eredményeit nem lehetett a nyilvánosság elé tárni. Az Állami Ifjúsági Bizottság 1976-ban megtiltotta a téma kutatását, és bizalmas kezelését 

 E felfogásnak megfelelően a drogproblémát csak akkor kezdték komolyan venni, amikor a kábítószer élvezők száma akkorára nőtt, hogy már nem lehetett „nem észrevenni".

A fordulat az 1980-as években következett be, ami érintette a hivatalos politikát és a fogyasztási szokásokat is. Megjelentek az ópiumtartalmú készítmények, és az intravénás droghasználati mód vált divatossá, amelyek magukkal hozták a különböző vényhamisítások, gyógyszertári és kórházi betörések elkövetését is. A korszak legfőbb jellegzetessége a kodeinfélék (köhögéscsillapítók), főleg a Hydrocodin intravénás alkalmazása volt. Ekkor már megjelent a kemény drogok iránti igény is, ill. egyfajta „kísérletező kedv", amelynek keretében mindent kipróbáltak, ami kábító vagy euforikus hatást okozott. Erre az időszakra tehető a kínálati bűnözés megjelenése is. Egyre többen próbálkoztak az anyagok előállításával, bizonyos növények (kender) termesztésével, és gyakoribbá válik a csempészet is. Hosszú ideig tartotta magát az a feltételezés, hogy Magyarország inkább tranzit ország, mint célállomás. Ezt elsősorban azzal magyarázták, hogy a magyar jövedelmi viszonyok nem teszik lehetővé a drogok világpiaci árának megfizetését.

1985-ben megszövegezték, és elfogadták a fiatalkori bűnözéssel foglalkozó 1985-ös minisztertanácsi határozatot, ami már figyelembe vette a hazai droghelyzetet, és olyan intézményhálózat kiépítését szorgalmazta, amely átfogja a megelőzés, gyógykezelés, utókezelés és rehabilitáció rendszerét. 1985-ben létrehozták az Alkoholizmus Elleni Állami Bizottság Drog Albizottságát, amelynek keretében szakemberképzéssel és továbbképzéssel is foglalkoztak, s hangsúlyt helyeztek a prevencióra. A drogbizottság 1987-ben drogprogramot hirdetett. Forrásunkban bemutatjuk az Alkoholizmus Elleni Állami Bizottság által készített javaslat-tervezetet a drogproblémák megelőzésére és kezelésére.

A javaslat négy pontban rögzíti a témával kapcsolatos kérdéseket. Az első pont a problémafelvetés, a téma időszerűsége. A tervezet megállapítja, hogy „a kábítószerek egyénre és társadalomra káros használata világjelenség, feltérképezésükre, megelőzésükre és kezelésükre hosszú évek, sőt évtizedek tapasztalatai alapján kikristályosodott módszerek, problémakezelési hálózatok, humán szervezetek állnak rendelkezésre, s egyre több e szervezetek nemzetközi összehangolására, együttműködésére irányuló kezdeményezés." E szépen megfogalmazott gondolatok azonban a gyakorlatban egészen más mutattak. 1987-ben, a dokumentum keletkezésekor ugyanis a politikai vezetés nem teremtette meg a kábítószerrel foglalkozó intézmények hálózatát, s ezzel elvesztegette a megelőzés lehetőségét.

A dokumentum szerint a drogproblémák megelőzése és kezelése az idők folyamán „professzionalizálódott", kialakult az ún. „drogszakma, amely összefonódott más szenvedélybetegségekkel, az alkoholizmussal, a dohányzással és az elhízással. Mindez azt jelenti, hogy nagy az átfedés a szenvedély betegségek és a módszerek között, ezért a szakmák képviselőinek szorosan együttműködve kell dolgozniuk. A drogproblémák megelőzésére irányuló kutatási programot az teszi időszerűvé, hogy a drogproblémák világszerte jelentős társadalmi méretű problémává terebélyesedtek, jelentős nemzetközi tapasztalatok, programok és módszerek halmozódtak fel, amelyekből meríteni lehet.

A dokumentum felhívja a figyelmet arra, hogy „a problémakezelés további elodázása súlyos következményekkel járhat", ezért tárgyilagosan meg kell állapítani, hogy hazánkban a drogszakma kialakulása még nem történt meg, alig egynéhány szakember dolgozik főállásban drogfogyasztókkal, és nincs elég drog-szakemberképzés sem.

A javaslat második része beszámol a drog-problémák kialakulásáról és jelenlegi helyzetéről hazánkban, majd a kutatási program előzményeiről ad információkat. Megfogalmazza a legfontosabb tanulságot: „csak azok a megoldások hozhatnak eredményeket, amelyek új típusú intézmények csíráiként messze túllépik az adott intézményes kereteket.

A forrás harmadik része a kutatási program koncepcióját vázolja, negyedik része pedig a program szerkezetéről ad felvilágosítást. E szerint a program öt lényegi szerkezeti elemből tevődik össze: a tudományos bázis létrehozásából, a preventív, a terápiás és a rehabilitációs modellkísérletből, valamint a képzésből, továbbképzésből.

A fentiekből látható, hogy 1985-től megtörténtek a drogpolitika kialakításának első lépései. Az MSZMP XIII. kongresszusára a Központi Bizottság előzetes jelentést készített, minisztertanácsi határozat született a fiatalkori bűnözés helyzetéről, majd megjelent az 1502/1985/IPK. 10-11/ÁIB. sz. határozat.

Az 1980-as évek végén négy drogambulancia nyitotta meg kapuit a kábítószerezők előtt: Budapesten 

 Szegeden és Pécsett pedig egy-egy. Ezt követően országszerte alakultak ambulanciák. 1988-ban, Bécsben Magyarország is aláírta a  Az 1980-as évek végére a Társadalmi Beilleszkedési Zavarok (TBZ) Kutatási Program keretében kutatható váltak a kábítószerezéssel kapcsolatos 

A határok megnyitásával, a szabad utazást kihasználva megjelentek a kábítószerek, és megjelent a fizetőképes kereslet is. A megnyíló határokon keresztül a '90-es évek elejétől egyre több marihuána, hasis és LSD jutott hazánkba, amiket nyugat-európai országokból - elsősorban Hollandiából - szerezték be a magyar „drogturisták". A belső kábítószer-kereskedelem kialakulásával egy időben a magyar hatóságoknak a növekvő tranzitcsempészetet is kezelniük kellett. A délszláv polgárháború 1990-es kitörését követően a Nyugat-Európát közel-keleti heroinnal ellátó török és koszovói albán bűnszervezetek arra kényszerültek, hogy a heroin szállításra használt „Balkán-útvonal" középső ágát északabbra helyezzék, ennek eredményeként Európa egyik legjelentősebb tranzit országává váltunk.

Tovább nőtt a beszerezhető drogok választéka, kialakult a belső piac, melynek működését a növekvő és differenciálódó kereslet egyre nagyobb mértékben befolyásolta. A kábítószer-fogyasztást a kannabisz származékok (marihuána, hasis), illetve az amfetamin származékok, többek között az ún. Ecstasy használata jellemzi. A heroin fogyasztásnak a közép- és kelet-európai régióban történő robbanásszerű elterjedését számos okkal magyarázták, ezek többek között: a határok megnyitását követően felfokozódó nemzetközi kereskedelem, a helyi gazdasági krízisek, a helyi háborúk, a migráció, a prostitúció terjedése, ill. új fogyasztói csoportok megjelenése, elsősorban a tizenévesek.

A fiatalok körében egyre terjedt a klasszikus drogok élvezete, miközben a „szipuzás" jelentősen visszaszorult. A rendőrség későn vette észre, hogy a határok megnyitásával, a droghálózat kiterjedésével a drogozás oly mértékben előretört, hogy 1990-ben a felnőtt népesség 5,5%-a már kipróbált valamilyen drogot. Az altatókkal, nyugtatókkal való visszaélés minden korosztályban egyenletes gyakorisággal fordult elő, míg a „klasszikus" drogok és a szipuzás kizárólag a 30 év alatti korosztályra volt jellemző.

Az egészségügy, a rendőrség, és a különböző karitatív szervezetek is „hozzáláttak a probléma kezeléséhez", hiszen a hosszú hallgatás évei alatt a politikai vezetés nem teremtette meg a kábítószerrel foglalkozó intézmények hálózatát, s ezzel elvesztegette a megelőzés lehetőségét. Beindult a propagandagépezet, szórólapok, telefonos tanácsadók jelentek meg. Ezek hatékonyságát azonban nem feladatunk eldönteni. Évente több konferenciát, előadássorozatot tartottak. 1989-ben országos konferenciát rendeztek a

 A két napos országos tanácskozás elsősorban az okok feltárására törekedett, s arra, hogy ez az egész társadalmat érintő téma nagyobb nyilvánosságot kapjon. Figyelmeztetett, hogy a magyar társadalomnak is fel kell készülnie a narkománok elleni kemény küzdelemre. 1989-ben, hazánkban a narkósok számát 35-40 ezerre becsülték, s ezeknek körülbelül az 50 százaléka már ún. kemény drogokat fogyasztott. Országos figyelemfelkeltő konferenciának is szánták a rendezvényt, ezért az egészségügyi oktatóintézetek nevelőit is meghívták a konferenciára. ?k voltak azok, akik a legtöbbet tehettek/tehetnek a korai felismerés, a megelőzés és a nevelés érdekében.

A konferencia legfőbb megállapítása volt, hogy a narkománia a többi szocialista országhoz hasonlóan, hazánkban is rohamosan terjed. Az előadók (mintegy másfélszáz orvos, pedagógus, jogász, pszichológus, kriminalisztikai szakember, a témakör kutatói és a magyarországi egyházak képviselői) kifejtették, hogy a narkomán kötöttségek kialakulásában meghatározó szerepe és felelőssége van a családnak. Kimutatható ugyanis, hogy a családi élet diszharmóniája, a csonka családok, valamint az igen kedvezőtlen szociális helyzetben lévő családok a legfőbb táptalajai a narkomán kötöttségek kialakulásának. Az olyan családokban, ahol a gyermek élete az állandó szorongás, zaklatás, nincs valódi otthon és nyugalom, szinte azonnal megjelenik a drog.

A konferencián a téma legismertebb szakértői ismertették a legfrissebb hazai tapasztalatokat. Megállapították, hogy hazánkban is kialakultak a drogkereskedelem piacai. Budapesten például a város meghatározó pontjain már nemcsak kemény valutáért, hanem forintért is hozzá lehet jutni marihuanához, hasishoz, LSD-hez. 

 elmondta, hogy még nemzetközi tapasztalatok alapján sem tudnak olyan programot kidolgozni, amely Magyarországon megakadályozhatná a narkománia további terjedését. Gyógyulni a legdrágább klinikákon sem lehet, csak akkor, ha a beteg önmaga is óriási akarattal küzd a függőség megszüntetéséért. Hazánkban eddig a legjobb eredményeket az egyházak tudják felmutatni a gyógyító munka területén.

1989. márciusában előadássorozatot tartottak „Bűn? Betegség? Állapot?" címmel a narkománia és az AIDS társadalmi vonatkozásait felölelő országos kutatásokról és tapasztalatokról. A rendezvényt a Kulturális Innovációs és Továbbképző Vállalat

 rendezte meg. A rendezvénysorozatban 26 előadás hangzott el a kábítószer fogyasztásról. Kitértek egyebek között arra, hogy milyen okok miatt - szociális vagy elsősorban pszichikai trauma hatására - keresnek többen menedéket a kábítószerek élvezetében. Foglalkoztak a narkománok személyiségével, kríziseivel, s a segítségnyújtási lehetőségekkel. Áttekintették a kábítószer élvező bűnelkövetők helyzetét, és felhívták a figyelmet arra: sokszor célravezetőbb e betegek kényszergyógyítása, mint büntetése. A rendezvénysorozatot Bayer István, az Országos Egészségvédelmi Tanács Kábítószer-bizottságának elnöke, az Orvostovábbképző Egyetem tanára nyitotta meg. Vázolta, miként vált a rendszerváltozás előtti húsz évben világproblémává a kábítószer-fogyasztás. Kiemelte: bár sokan a drogfogyasztást a fiatal korosztállyal hozzák összefüggésbe, nagy problémát jelent a felnőttkori túlzott mennyiségű altató- és nyugtatószer-szedés is. Becslések szerint mintegy százezerre tehető azoknak a száma, akik feszültségük oldására gyógyszerekhez nyúlnak. Nem is gondolnak arra, hogy a hosszabb ideig tartó nyugtatószedéssel akaratukon kívül, „rejtetten" e szerek rabjaivá válhatnak. A kábítószer-elleni küzdelem kapcsán kiemelték a prevenció fontosságát, és azt, hogy e téren valamennyi érintett tárca és szervezet együttműködésére, egységes fellépésére van szükség.

1989 szeptemberében a

 Választmánya, és a Magyar Egészség Párt Ideiglenes Vezetősége nyomatékosan felhívta az illetékesek figyelmét arra, hogy „vészesen terjed a főváros virágüzleteiben a mákgubó árusítása. Becslések szerint a mákgubó négyötödét olyan fiatalok vásárolják húszasával, akik mákteát főznek belőle, s így kezdik, olykor halálos kimenetelű, kábítószeres 

1989. december 15-én a Nemzetközi Alkohol- és Kábítószerellenes Tanács 

 magyar kezdeményezésre „Drogmentes élet" elnevezéssel nemzetközi  hozott létre. Az Alapítvány operatív teendők ellátására az ICAA Igazgató Tanács Budapesten központi irodát nyitott és intéző bizottságot állított fel. Jeles közéleti személyiségek felhívással fordultak a világ közvéleményéhez, művészeihez. Az indítvány értelmében a magyar Országgyűlés felhívással fordult a világ parlamentjeihez: csatlakozzanak e nemes célok 

A Nemzetközi Alkohol- és Kábítószerellenes Tanács igazgatója és az ENSZ kábítószer bizottsága mellett működő nem kormányzati fórumok elnöke 1989 decemberében látogatást tett Budapesten, ahol megbeszéléseket folytatott Fodor Istvánnal, az Országgyűlés megbízott elnökével és Pesta Lászlóval, a szociális- és egészségügyi bizottság elnökével, valamint találkoztak Nagy Sándorral, a Szakszervezetek Országos Tanácsának főtitkárával és Csehák Judittal, az Országos Egészségvédelmi Tanács elnökével. Megbeszéléseket folytattak az alkoholizmus-, a kábítószer-fogyasztás-, az AIDS-, a dohányzás- és a doppingellenes küzdelemben lehetséges együttműködésről. Megállapították, hogy az e téren szerzett nemzetközi tapasztalatok széles körű hasznosítására jó keretet biztosít a nemzetközi alapítvány Budapesten megnyílt központi irodája.

1990 márciusában, Rómában tíz nyugat-, közép- és kelet-európai ország, köztük Magyarország vezető belügyminisztériumi illetékesei tanácskoztak, s fogadtak el megállapodást. Szigorúbb ellenőrzések a határon, a kölcsönös tájékoztatás erősítése - egyebek között ezen intézkedésekkel szerették volna az ún. balkáni heroin út mentén elhelyezkedő európai országok elejét venni a kábítószer-kereskedelem további terjedésének.Gál Zoltán megbízott belügyminiszter a tanácskozáson azt nyilatkozta, hogy „egyelőre a helyzet rosszabbodására számít a kábítószer elleni harc frontján. Úgy vélte, hogy a kemény drogok jelenleg még fejletlen piaca csak ezután fog kibontakozni.

1990. márciusában az 

 Budapesten tartotta 19. regionális konferenciáját. A konferencián 27 európai tagország vett részt, s megfigyelőként jelen volt a nemzetközi bűnüldöző szervezetbe belépni szándékozó Szovjetunió, valamint a nem európai tagállamok közül az Egyesült Államok és Izrael képviselője. A Kelet-Európában először rendezett tanácskozást Gál Zoltán nyitotta meg. Utalt arra, hogy Magyarország 1923-ban alapító tagja volt a nemzetközi szervezetnek, de tagsága 1946-ban megszűnt. Hazánkat 1981-ben vették fel ismét a tagok közé, s ez akkor feltűnést keltő lépés volt, mert a környező szocialista országok közül Magyarország elsőként lépett be az Interpolba. Szólt arról is, hogy az utóbbi években Magyarországon jelentős emelkedett az olyan bűncselekmények száma, amelyekben külföldiek is részt vesznek. Külön kiemelte, hogy a kábítószer-kereskedelemben tranzit országgá váltunk. Ugyanakkor Túrós András belügyminiszter-helyettes, országos rendőrfőkapitány a sajtó képviselőinek elmondta, hogy véleménye szerint Magyarország egy éven belül már nemcsak tranzit ország lesz a kábítószer-kereskedelemben, hanem egyúttal drogpiac is.

1990 áprilisában háromnapos konferenciát rendeztek Vácott, melynek témája az alkoholizmus és a narkománia megelőzésének és gyógyításának lehetőségei volt. A konferenciát a Drogprogram Iroda szervezte. Az előadásokból kitűnt, szerte a világon, így nálunk is az alkoholizmus mellett mind nagyobb veszélyt jelent a kábítószerek fogyasztásának emelkedése. Hazánkban becslések szerint ekkor több mint 40 ezren voltak rabjai a kábítószereknek. 1990 áprilisáig az ország öt különböző pontján szerveztek drog-ambulanciát, ahol orvosok, pszichológusok adtak tanácsot a hozzájuk fordulóknak, Budapesten pedig drog-telefonszolgálat is működött. Legfontosabb feladat a kábítószer elleni harc területén a megelőzés. Ennek jegyében a Drogprogram Iroda koordinálásával 40 iskolában e célra kiképzett pedagógusok felvilágosító jelleggel arra oktatták a gyermekeket, miképpen oldják meg belső válságaikat anélkül, hogy a legegyszerűbbnek tűnő „menekülési módot", a kábítószerek fogyasztását válasszák.

A rendszerváltozás - már a választások után, de még a Németh Miklós vezette kormány ügyvezetése - idején a Szociális- és Egészségügyi Minisztérium, valamint a Belügyminisztérium is foglalkozott a droghelyzettel. Ezzel kapcsolatban mutatunk be egy dokumentumot, mely beszédesen tükrözi a droghelyzettel kapcsolatos információk és állítások közötti ellentmondást. 1990. május 15-én Túrós András országos rendőrfőkapitány levélben fordult Kökény Mihály miniszterhelyetteshez, melyben tájékoztatást kért a magyarországi kábítószerhelyzetről, különösen arról, hogy az „elmúlt hetekben" 

a Nemzeti Egészségvédelmi Intézet drogprogramjának vezetője a tömegkommunikációban több alkalommal tett olyan nyilatkozatot, amelynek értelmében a droghelyzet Magyarországon egyre „drámaibbnak értékelhető". Közlései, hogy az iskolák környékén ismeretlen személyek kábítószer tartalmú rágógumit, édességet osztogatnak, a rendőri szervek szerint „megalapozatlannak" bizonyultak.

A vezérőrnagy tájékoztatta a miniszterhelyettest, hogy a rendőrség a függőségi viszonyba került és az alkalomszerű fogyasztók ismertté válása esetén kezdeményezheti, ill. javasolhatja gyógyításukat. A kábítószerpótló anyagok fogyasztásával kapcsolatban pedig - tekintettel arra, hogy ez a magatartás nem bűncselekmény - jelzési kötelezettségük van. Kérte a miniszterhelyettest, hogy arról is tájékoztassa, hogy „fenti esetekben" mely egészségügyi szerv felé jelezzenek, továbbá, milyen intézkedéseket várnak a 

 A kérésre az egészségügyi miniszterhelyettes „Azonnal továbbítandó" jelzéssel 1990. május 18-án válaszolt. A levélben megköszönte a magyarországi kábítószerhelyzettel kapcsolatos rendőri szervek munkájának tapasztalatai alapján adott tájékoztatást, majd megerősítette a belügyminiszter-helyettes azon állítását, miszerint a magyarországi kábítószerhelyzet drámai romlását az orvosi, gyógykezelési, valamint az egészségügy egyéb területéről kapott információk nem támasztják alá. Az éves statisztikai jelentések, valamint a gyermek ideggondozó intézetek lényeges növekedést nem jeleztek, annak ellenére, hogy nőtt ezen a területen dolgozó szakemberek és a speciális ellátást biztosító drogambulanciák száma. Sőt, a  sem észlelték a toxikus esetek, különösen a kábítószer használatra utaló tünetekkel kezelt betegek számának a növekedését. A Minisztérium ismeretei szerint a Művelődési Minisztériumnak sem jelentették a pedagógusok hivatalosan, hogy iskolák környékén kábítószer tartalmú édesség árusítására felfigyeltek volna. Ezen információk alapján a miniszter nem tudta megerősíteni „Gerevich dr. sajtóban elhangzott nyilatkozatait". A szociális- és egészségügyi miniszterhelyettes azonban megjegyezte, hogy „a valós helyzetet, a probléma méretét reálisan feltáró felmérések és epidemiológiai vizsgálatok hazánkban még nem készültek". Végül jelezte, ha a rendőri szervek kábítószerpótló anyagokkal való visszaélésről szereznek tudomást, azt a drogambulanciáknak vagy ennek hiányában a területileg illetékes ifjúsági vagy felnőtt ideggondozóknak kell jelezniük.

A rendszerváltozás után a Szociális- és Egészségügyi Minisztérium 1990-ben az Országos Egészségnevelési Intézet 

 jogutódjaként létrehozta a Nemzeti Egészségvédelmi Intézetet  amely egyszerre látta el a módszertani bázis, a kutatóintézet és a programszervező szolgáltató központ feladatát. Legfőbb feladata a betegség megelőzése volt, s az, hogy ennek fontosságát mindenki érezze át, valamint a betegség-megelőzés programja ne csak szólamokban nyilvánuljon meg.

1990-ben narkomániás fiatalokat gondozó terápiás otthon kezdte meg működését a Baranya megyei 

 községben. Létrehozásával fontos állomásához érkezett a kábítószert fogyasztó fiatalok egészségügyi hálózatának kiépítése, amelynek modelljét a Szociális- és Egészségügyi Minisztérium megbízásából Baranyában kezdték megvalósítani. A megyei gyermekkórház már 1982-től kezelt pszichiátriai osztályán narkomániás gyermekeket és ifjakat, s 1987 óta működött a megyei feladatokat is ellátó drogambulancia.

A keszüi terápiás otthon lakói önkéntesen vállalták a gyógykezelést. Gyógyulásukat a munkaterápia segítette: az otthon kertjében növényeket termeltek, később állatokat gondoztak, a pincében pedig gombát termesztettek. Az első ilyen jellegű hazai drogterápiás állami intézmény számára a katolikus egyház adta bérbe a helyi plébánia felújításra szoruló épületét, a hozzá tartozó telekkel, a Baranya Megyei Tanács pedig az épület felújításával egyenlítette ki a bérleti díjat. Az átalakítást és felújítást a megye intézményei, vállalatai és egyházai ingyenes és jutányos áron számított munkával, tervezéssel, kivitelezéssel segítették. A drogterápiás intézmény működéséhez a megyei tanács több mint félmillió forintos külön költségvetési támogatást nyújtott. A otthon tizenöt fiatal fogadására volt alkalmas.

Az 1990-es években a sajtó már arról számolt be, hogy Magyarország a kemény drogok új piaca, tranzit ország lett. Megállapították, hogy a drogélvezet terjedésével a továbbiakban is számolni kell. Legjelentősebb okként említették, hogy az ezzel foglalkozók nem rendelkeznek kellő hazai tapasztalattal, s az intézmények sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Hátráltatja a munkát az a helytelen szemlélet is, amely nem a megelőzésre helyezi a hangsúlyt. Fontosnak tartották más országok tapasztalatainak a megismerését. Sajtónyilatkozatok számoltak be arról, hogy az ország felkészületlen volt a rendszerváltozás idején a drogbetegek számának robbanásszerű növekedésekor, nem volt átfogó egységes nemzeti stratégiája, nem volt olyan koordinatív szerve, amely összehangolta volna az egyes tárcák és intézmények feladatait, és nem volt olyan speciális kórház sem, amely a drogbetegek kezelését végezte volna.

Az 1987-ben elindult drogprogram a hiányosságok mellett a drogproblémák feltérképezésére széles körű kutatást indított, kialakította a szakemberképzés rendszerét, létrehozott két drogambulanciát, elindított egy megelőzési programot valamennyi iskolatípusban. E program egy 1990. januári miniszteri döntés nyomán, saját költségvetéssel a Nemzeti Egészségvédelmi Intézetbe integrálódott annak ellenére, hogy nem volt semmilyen átfogó kormányzati elképzelés a drogügy rendezésére. A NEVI-vel való integráció a drogprogram létét veszélyeztette, ugyanis az egyesítést követően a NEVI Igazgató Tanácsa a drogprogram költségvetésének jelentékeny részét - ellentétben a januári megállapodással - más célra használta fel anélkül, hogy erről a drogprogram vezetőjét, illetőleg munkatársait értesítette volna. 1990 augusztusában derült ki, hogy a drogprogram költségkerete kimerült. Miközben a drogprogram saját pénzügyi keretének egyhatodát sem költhette el, a továbbiakban az intézet vezetősége sem személyi, sem dologi kiadásokat nem engedélyezett. Ezzel gyakorlatilag a már jól menő program folytatása vált lehetetlenné, ami alapvetően veszélyeztette az eddig végzett gyógyító-megelőző tevékenységet. Ebben a helyzetben Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének (TDDSZ) Országos Választmánya a nyilvánosság segítségét kérte a veszélyeztetettekért, de az egész társadalom érdekében.

1990 novemberében mintegy négyezer főre tehető Magyarországon a kábítószertől fizikailag és szellemileg függő, „kemény" drogosok száma, tízezer körüli azoké, akik különböző, könnyebben hozzáférhető szerekkel, például rendeltetésétől eltérően használt gyógyszerrel kábítják magukat, és ehhez adódik a „ragasztózók" pontosan meg nem határozható számú, kiterjedtebb csoportja - egyebek között ezt tartalmazza a jelentés, amelyet a magyar küldöttség terjesztett az Európa Tanács kábítószerkérdésekkel foglalkozó csoportjának strassbourgi miniszteri ülése elé. 100 ezer főnyi azok tábora, akik nyugtatószerek függőségében élnek.

Magyarország - Lengyelországgal és Jugoszláviával együtt - 1990-ben csatlakozott a

 Csehszlovákiát is felvették a testületbe. A csoport feladata, hogy rendszeresen „leltárt" készítsen a kábítószer fogyasztás és az ellene való küzdelem helyzetéről. Magyarországon évente 5-6 halálesetet okoz a ragasztózás, és ebből a csoportból mintegy százan kerülnek évente mérgezési tünetekkel kórházba.

Egy vagy talán két évtizedes késéssel 1990-ben a rendőrségen létrehozták a kábítószer-ellenes alosztályt.

Több évtizedes hallgatás után a '80-as évek közepétől megkezdődött a drogfogyasztás elleni küzdelem állami szinten is. A határok 1988-as megnyitásával, majd a rendszerváltozással azonban oly mértékben öntötte el az országot a különböző jellegű drogkészítmények tömege, amire a kormányzat nem volt felkészülve, az egészségügyi szervek nem tudtak igazán hatékony választ adni, s ez természetesen nem választható el a világban eluralkodó hasonló tendenciáktól. A probléma eszkalálódott, a helyzet sokszorosan súlyosabbá vált: a hetvenes-nyolcvanas években a drogosok még vigyáztak egymásra, ha valaki túllőtte magát, a másik törődött vele, szükség esetén orvost hívott. A rendszerváltozás idején ez a helyzet megváltozott, a kábítószer-kereskedelem iparággá vált. A dílert nem érdekli, hogy először vagy századszor használnak-e drogot, nem magyarázza el, hogyan kell csinálni, nem figyel oda, hogy mi történik. Őt csak egy dolog érdekli, a pénz.

Ezen a napon történt augusztus 20.

1938

A gödi fészekben megtartott munkás–paraszt sporttalálkozó antifasisz-ta tüntetéssé változott.

1953

Százezer néző jelenlétében megnyitotta kapuit a Népstadion (mai neve: Puskás Ferenc Stadion). Befogadóképessége megközelítette a 100 ezer...Tovább

1961

Megnyílt Budapest első számú nyári szórakozóhelye, a Budai Ifjúsági Park. Nemcsak az első alkalommal, de a későbbiekben is nagyjából 2000–...Tovább

1963

Az utolsó falut (Aporliget) is bekötötték a villamos-energia hálózatba.

1969

A tisztavatást első alkalommal rendezték meg a Parlament előtt (egészen 2006-ig).

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rendszerváltás, 1989–1990
 

„Kérlek, ez egy új török hódoltság… Addig tart, amíg a Szovjetunió tart!” – mondta a szovjet megszállás nyomán előállt magyarországi helyzetről Szekfű Gyula történész, moszkvai követ 1946 karácsonyán régi ismerősének, Kovács Imre népi írónak. Jóslata szerencsére csak részben vált be: a szovjet uralom nem 150, hanem „csak” 45 évig tartott, ugyanakkor Moszkva hegemóniájának megszűnése valóban mélyreható politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális változásokat idézett elő nemcsak Magyarországon, hanem a térség többi államában is.

Az 1989–1990-ben végbement rendszerváltás vagy rendszerváltozás mindenekelőtt azt jelentette, hogy az addigi egypárti diktatúrát a politikai pluralizmus, pontosabban a parlamenti demokrácia, a központi tervgazdálkodást a piaci szabad verseny, a marxista ideológia egyeduralmát pedig a szellemi sokszínűség váltotta fel. 

Az átmenet egyik előfeltétele a szovjet csapatok kivonása volt. Mihail Gorbacsov, a reformer pártfőtitkár a szovjet haderőnek a térségből való részleges kivonására már 1988 decemberében, az ENSZ New York-i közgyűlésén ígéretet tett, és 1989. április 25-én valóban elindult haza az első szovjet alakulat. Ez összhangban állt a társadalom túlnyomó többségének akaratával: a Budapesten, 1989. március 15-én megtartott több tízezres tüntetésen Cserhalmi György színész olvasta fel a 12 pontban összefoglalt ellenzéki állásfoglalást, amely többek között a semleges, független Magyarország megteremtését és a szovjet csapatok teljes kivonását követelte.

A rendszerváltást leginkább meghatározó események közé tartozott két „politikai” temetés: 1989. június 16-án, 31 évvel a kivégzés után temették Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Losonczy Gézát, Maléter Pált, Szilágyi Józsefet és az 1956-os forradalom névtelen mártírjait, néhány héttel később, július 14-én pedig Kádár Jánost, akivel együtt a róla elnevezett korszak is a múlté lett. Két fontos jogi aktust is meg kell említenünk: a korábbi állampárt, az MSZMP megszüntetését az 1989. október 6–8-án tartott kongresszuson, valamint a Magyar Köztársaság kikiáltását október 23-án. 

A rendszerváltást az 1990 márciusában lebonyolított első szabad országgyűlési választás, és az ugyanazon év őszén megtartott önkormányzati választás zárta le. Az utolsó szovjet katona Záhonynál, 1991. június 19-én hagyta el Magyarországot.

 Az ArchívNet idei 2. számában két írás foglalkozik a rendszerváltással: Jobst Ágnes az állambiztonsági szervek körében végbement rendszerváltást vizsgálja, Garadnai Zoltán pedig a korabeli magyar külpolitika változásait láttatja francia szemszögből. Az összeállítás másik két dokumentumközlése a magyar feminista mozgalom történetével, illetve 1949-ben Magyarországra került görög menekültek sorsával foglalkozik.

 

Budapest, 2019. június 28.

 

A szerkesztők