Az első nyilvános telefonfülkék Budapesten

Budapest Székesfőváros Tanácsa, a Magyar Királyi Szabadalmi Bíróság, a Magyar Telefonautomata Rt., valamint a Standard Villamossági Rt. dokumentumai – szabadalmi okirat, telefonállítási szerződés, szabadalmi- és műszaki leírások – az első nyilvános, pénzbedobós telefonkészülékek felállításáról és gyors elterjedéséről tájékoztatnak az 1920-as évek végétől a második világháború befejezéséig.

Bevezetés

A közterületi telefonok állítására az IBUSZ Rt. kért engedélyt 1927-ben, és összefogva a Magyar Vasúti Forgalmi Rt.-vel megalapította a Magyar Telefonautomata Rt.-t (rövidítve Matart) a nyilvános, pénzbedobós telefonkészülékek elterjesztésére. A köztelefonok állításának jogát pedig még abban az évben átengedte az újonnan alapított cégnek (4047/1927. ker. min. számon). A magyar posta 1928-ban állt át egy új műszaki megoldásra a telefonhálózatban, bevezették a

elősegítve a gyorsabb hívásbonyolítást. A frissen alakult társaság erre az új fejlesztésre építve, üzleti alapon kívánta - a posta konkurenciájaként - kihasználni a telefonhálózat bővítésében rejlő üzleti lehetőségeket. Kifejezetten a „közönség" által látogatott közterületeken (utcákon, hivatalokban - postahivatalok kivételével -, pénzintézetekben, dohánytőzsdéken, pályaudvarokon, szállodákban stb.) kívánt mind a manuális, mind az automata CB központokhoz kapcsolódó készülékeket üzemeltetni. Budapest Székesfőváros Tanácsa az első 200 db nyilvános állomás felállítására 1927 szeptemberében adott engedélyt. (1. számú forrás) A fülkék száma néhány év alatt gomba módra szaporodott, 1930-ban újabb 200 készüléket üzemeltek be, 1932 végére pedig már a 600-at is elérte a közterületi telefonok száma a fővárosban. A második világháborúra a Matart által üzemeltetett köztelefonok mennyisége megközelítette a 2000 darabot.

Az első telefonok a belvárosba, pontosabban a nagykörútra, Andrássy útra, Baross térre, Rákóczi útra kerültek - a Duna és a nagykörút által határolt területen belülre. Az első fülkét a Váci út 6. szám alatt helyezték üzembe 1928. szeptember 13-án. Budapest első 50 készülékéből további tíz darabot a budai részen, a maradék 20-at pedig a pesti oldalon a Duna és a Nagykörút által határolt részen kívül állítottak fel. Arányaiban a VIII. kerület volt a legjobban ellátott. Az 1930-ban kiadott újabb engedély a pesti oldal Nagykörúton kívüli részén irányzott elő további 200 db készülék üzembe helyezését. Az utcai készülékek számát a posta vezérigazgatósága - mint az illetékes kereskedelmi minisztérium engedélyező hatósága - az előfizetős telefonok számához igazította (legalább egy utcai fülkére 200 előfizetős magántelefon esett). Minden 25. köztelefon helyét a posta szabadon - a Matart megkérdezése nélkül - jelölte ki, és az utcai fülkék legalább 200 méterre estek egymástól.

Hogyan is néztek ki az első fülkék? (2. számú forrás)

80x80 cm alapterülettel egy 50 cm mély alapon álltak, minimálisan 30 év időjárásálló vasvázzal, erős üvegezéssel épültek, és a járdaszegélytől legalább 35 cm-re kellett elhelyezni őket. A Matart engedélyokirata szerint a telefonüzemeltetés 30 évre szólt, ezt követően a rendelkezés a köztelefonokat mindenestül, kifogástalan állapotban az állam, illetve a város tulajdonába adta át. A fülkéket díszítő hirdetések ízlésességére - város szépészeti szempontból - a telefonállítás helyén működő illetékes hatóság ügyelt. Minden fülkében elhelyeztek készülék-ismertetőt, a legújabb előfizetői névsort, egy írópolcot, valamint az adott területen illetékes mentők és tűzoltók hívószámait, a fülkék áramellátását a budapesti elektromos hálózattól külön áramköri hálózaton üzemeltették. Színükre vonatkozóan csak a temetőkben volt előírás, ahol csak tompa és sötét színeket lehetett a festésre felhasználni. A természetesen előrefizetős rendszerű készülék magyar gyártmányú volt, 110 volt egyenárammal működött és MK 55 névre hallgatott. A tervezést, a gyártást a Standard Villamossági Rt.-re bízták. (3. számú forrás)

A köztelefonokat üzemeltető társaságnak a fülkehelyek kijelölésében egyezkednie kellett részben a postával, részben az illetékes városi hatóság közigazgatási vegyes bizottságával. Mindemellett a Matartnak a legtöbb gondot a telefonfülkéin elhelyezett hirdetésekre és a postának a telefonkészüléktől a telefonközpontig járó műszaki szolgáltatási díj mértékének rendszeres szabályozására kellett fordítania.

Budapest területén a Budapesti Hirdető Vállalat rendelkezett hirdetési joggal. A telefonfülkéket felállító Matart a fülke telefonnal átellenes, másik oldalára cukor-, csoki-, gyufaautomatát szeretett volna elhelyezni (végül erre nem kapott engedélyt), illetve a fülke tetején kívánt hirdetni. A telefonállítási szerződések 1927-1932 folyamán (Budapest várossal, Újpest várossal, a budapesti köztemetőkkel, a MÁV-val, az állami hidak miniszteri biztosával Budapest hídjaira) eltérően szabályozták a kérdést, de mindegyik egységesen rögzítette a hirdetési lehetőségek feltételeit. Az idevágó tárgyalások eredményeként az első 50 nyilvános fülkét a Budapesti Hirdető Vállalat hirdető oszlopaiban helyezték el. Amennyiben a telefonfülke hirdetését az előbbi cég szervezte, a hirdetési bruttó bevétel 40%-át, ha maga a Matart, akkor 60%-át kellett befizetni a hirdető vállalat kasszájába; a megmaradt díjösszegből pedig 8% járt a posta jóléti intézményeinek.

A telefonkészülék és a CB központ között futó áramkörök, vezetékek az állam tulajdonát képezték, amelyeket a posta épített ki és tartott karban. Az állami szolgáltatásért az üzleti bruttó bevételből a telefonüzemeltető meghatározott összegű fenntartási díjat fizetett a postának. A díjtétel nagysága a Matart összes telefonkészülékén lebonyolított hívások kiátlagolt havi középértékétől függött. 1928-ban még a helyi beszélgetési díjak 24-40%-át kellett megtéríteni a postának, de a második világháború végéig az e célból kifizetett postai járandóság folyamatosan emelkedett, miközben a beszélgetési díjat csak egy ízben növelték. A köztelefonok használatából keletkező tiszta haszon a 10%-ot nemigen léphette túl az előbbi díjtétel, az egységnyi beszélgetésre eső területhasználati díj, az

és a cég működtetési rezsiköltségeinek arányos leszámítolása után.

A kezdet kezdetén - 1928-ban - a

díját a posta vezérigazgatósága 20 fillérben állapította meg, amely nem is módosult 1943-ig, amikor hirtelen 50%-kal emelkedve 30 fillért ért el. A viszonylag szűkre szabott haszonsávért az első készülékek felszerelésétől kezdve állandó harcot vívott a Matart az ügyeskedő állampolgárokkal.

A tiszta és használható állapotú fülkék fenntartása a telefon működtetésének okiratba foglalt feltétele volt, másrészt a cég jó hírének sarokpontja. A Budapesti Főkapitányság az első évben szigorú szankciókat alkalmazott a szándékos rongálókkal szemben: „vétségként 2 évig terjedő fogházzal [...] és 2000 pengőig terjedő pénzbüntetéssel büntetendő" - szólt a végzés.
A leggyakoribb visszaélésként a drótra kötött és a pénzbedobó nyílásba leeresztett, majd visszarántott módszert könyvelték el. Kiválóan alkalmazták a lapított két filléresek helyett a 20 filléres érméket is a telefon használatával visszaélők. A készülékek ütögetése, a pénzkidobók szándékos eltömítése sem mai találmány. Egy ízben a Matartnak éppen azért kellett az új berendezések pályázatának elbírálásakor visszautasítani egy ajánlatot, mert a pályázó terméke a tesztelések során éppen a készülék egyenletes, tartós ütögetésekor nem végezte el előírásszerűen munkáját. Nem véletlen, hogy a cég szabadalmai között kettő is akadt, amelyet a visszaélések kiszűrése érdekében jegyeztek be. (4. számú forrás) A visszaélések méretét jelzi, hogy pl. 1935. januártól október végéig a közterületi telefonokból összesen 200 000 db nem megfelelő érmét szedtek ki a cég műszaki szakemberei! A magyar két filléresek mellett nagyon alkalmasnak bizonyultak a cseh 25 filléresek és a román leiek a telefonálási költségek leszorítására. 1935 végén éppen ezért új, az addigiaknál sokkal nagyobb hatásfokú biztonsági eszközt építettek be a nyilvános készülékekbe, amelyet leifogónak is neveztek. A telefon-kiegészítőt a Schemberg cég gyártotta és egy mérlegrendszerrel működött, amely a megadottnál kisebb súlyú érméket kiválasztva megakadályozta a vonalnyitást. A leiek esetében ez a biztonsági eszköz 100%-ban, a cseh pénzek kiválasztásánál legalább 60-80%-ban eredményesnek bizonyult. 1943-ban a megemelkedett telefonálási tarifa magával hozta a kétérmés bedobási rendszert és kis híján káoszt teremtett a telefonok terén (legalább két érmét kellett bedobni a helyi beszélgetéshez, mert 30 filléres nem volt forgalomban). Az új díjszabás szerint a közkészülék használatához megfelelő legeredményesebb érmebedobási kombináció: a tíz fillérest követi a 20 filléres. Ugyanis minden más kombinációban - a gyors egymás utáni érembedobásnál - gyakori dugulások keletkeztek a pénzelvezető csatornában. A műszaki hibák száma megháromszorozódott az előző évhez képest. A bizonytalan működésű utcai készülékek forgalmának várható visszaesése miatt döntött a Matart 1943 novemberében a tantuszok bevezetése mellett, a villamosokon már évek óta használt nem kereskedelmi forgalmú érmék mintájára. (5. számú forrás) A kezdeti elképzelés egy horganyból megtervezett telefonérme volt, amely az egyéb fémtartalmú fizető eszközöktől a készülékbe szerelt mágnes segítségével könnyen elkülöníthető lett volna. Az új érme alakjához igazodó pénzbedobó csatornát azonban minden készüléknél módosítani kellett volna, ami a háborús körülmények miatt lehetetlennek tűnt. A posta másrészt - elfogadva a Matart ötletét - postai értékcikként kívánta veretni a tantuszt a Magyar Királyi Pénzverdénél, valamint a filléres érmékhez képest keskenyített szélekkel megterveztetni. A módosított ötlet a Matart számára is elfogadható volt, de az ismétlődő bombatámadások miatt 1944-ben az utcai fülkék szinte teljes egészében megsemmisültek. A közterületi telefonálás a rézből vert tantuszokkal csak 1946 augusztusától indult el újra.

Ezen a napon történt november 23.

1935

Megszületett Törőcsik Mari a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, háromszoros Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színésznő...Tovább

1935

Megszületik Vlagyiszlav Nyikolajevics Volkov szovjet űrhajós († 1971).

1940

Románia csatlakozik a tengelyhatalmakhoz.

1945

Első fokon halálra ítélik Imrédy Béla miniszterelnököt

1956

Az Egységes Parasztifjúság Országos Szövetsége (EPOSZ) Ideiglenes Szervező Bizottsága Felhívásban szólította fel a parasztifjúságot a...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők