Gyenes György levelei a munkaszolgálatból

„Cigarettáért még lelki üdvösséget is lehet kapni. (Így ettünk kedden csirkét galuskával!)"

„Anyukám csak semmi letargia. Összeszorított fogakkal is, de tartsd magad egyenesen, most már ki muszáj bírni fizikailag és szellemileg egyaránt. Gondolj arra, hogy nekem éppúgy csak egy célom van, élni Érted. Rövid a hely, nem tudlak hosszú szavakkal vigasztalni, de így is kell érezned azt a vágyódást, tudni és érteni azt az összekötő kapcsot, ami Bennünket minden, de minden körülmények közt együtt tart és éltet."

Bevezetés 

A munkaszolgálatos életutak egyik alapvető forrásbázisát a fegyvertelen szolgálatra vezényelt fiúk, férfiak és családtagjaik közötti levelezések képezik. A „lapátos hadsereg" mindennapjainak feltárásában - a szintén egykorú naplókat nem számítva - ezek a dokumentumok hozzájárulnak a valós viszonyok feltérképezéséhez. Igaz, csak részben, ugyanis a cenzúrázott lapok tömegét nem sorolhatjuk ide, a szintén széles körben elterjedt fekete levelezés viszont már annál inkább.

Az itt bemutatott levelek és levelezőlapok ennek a hatalmas forrástípusnak jellegzetes példái. A Holokauszt Emlékközpont gyűjteményében fellelhető több száz levelezés közül ezúttal azért esett Gyenes György küldeményeire a választás, mert sorait olvasva a

élet számos részlete ragadható meg, sok apró utalást fedezhetünk fel mind az általánosabb, mind a speciálisabbnak, ritkábbnak mondható jelenségekről. Egy húszéves fiatalember szemüvegén keresztül - jó adag humorral megfűszerezett optimista életszemléletébe ágyazva - villannak fel előttünk egy század hétköznapjainak pillanatképei.

Gyenes György 1924-ben született Budapesten. A terézvárosi Szív utcában élt családjával, miután szülei elváltak, édesanyjához, Gábor Józsefné sz. Fried Margithoz és nevelőapjához, Gábor Józsefhez került. A művészettörténet iránt rajongó fiatalemberre egyetemi évek helyett a II. világháború és - 1941 szeptemberétől - kortársaihoz hasonlóan a kerületi leventecsoport várt. Pontosabban csak várt volna, a hatályos törvények azonban izraelita származása miatt úgynevezett kisegítő előképzős oktatásra

.

Míg a leventeoktatás a katonaságra, úgy a zsidó (a hatályos törvények értelmében zsidónak minősített) fiatalokat e képzés a katonai munkaszolgálatra készítette fel - lelki és fizikai értelemben egyaránt. A terepgyakorlatokat a mai Puskás Ferenc Stadion (Népstadion) területén, az akkori levente-gyakorlótéren bonyolították le. A szorgalmi idő után megtartott, tanmenetbe iktatott „elméleti órákon" - a leventékhez hasonlóan - az alapismereteket sajátították el: milyen rendfokozatok vannak, kik a Honvédség főparancsnokai stb. A fegyverhasználat helyett azonban az erődítési munkákban kellett jártasságot szerezniük. A visszaemlékezésekben rendre olvashatunk az oktatás antiszemita jellegéről, a semmi gyakorlati haszonnal, ám annál több megaláztatással járó módszerek alkalmazásáról. A muszhoz hasonlóan a felkészítő képzésen is a gyakorlatvezető személyes hozzáállása határozta meg a

. György 1944-ig volt az előképző tagja, ekkor töltötte be 20. .

A Holokauszt Emlékközpont gyűjteményébe magánadományozás útján került levelezőlapok a Füleken és környékén töltött munkaszolgálat alatt íródtak, az ajándékozó szerint azonban Gyenes György első behívója nem a visszacsatolt felvidéki városba szólt, hanem az újpesti ládagyárba. Ennek - a ma már nem létező - üzemnek korábbi „vendégmunkásai" között szerepelt Radnóti Miklós is, aki - 1942. november közepe és karácsonya között - töltötte itt második munkaszolgálatának egy szakaszát. Az költő megerőltető munkáról számolt be naplójában. Az asztalosműhelyben, ahol lőszerládákat szereltek össze, napi kilenc, kilenc és fél órát dolgoztak, annyi könnyebbséggel, hogy a hétvégéjük szabad volt, a budapestieket néha haza is engedték. Radnóti nehezen bírta a szokatlan terhelést, dobhártyája benyomódott a kalapálás zajától, a kezét feltörte a szerszám, bekötött kézzel pedig az írás is nehézkessé vált számára. Ezt

december 9-én: „Ijesztő hajsza. Mindegy, milyen a láda, a mennyiség a fontos. Este, takarodókor, a karomat, a kezemet úgy fektetem magam mellé, mint egy fáradt, elkínzott, fájós gyermeket."

Gyenes György az 1950-es években
Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2013.160.1.

György valószínűleg hasonló tapasztalatok megszerzése után - pontos adatok hiányában, egyéb források alapján állapítható meg, hogy - 1944. május 15-én vonult be Jolsvára, a miskolci VII. hadtesthez tartozó kiegészítő parancsnokság 107/303. kisegítő

. A hadrendi szám jelzi, hogy kisegítő munkásszázadba, azon belül is zsidó századba . Az alakulatot innen Fülekre vezényelték, ahol a helyi zománcgyárban dolgoztak. Az ugyanekkor felállt testvérszázadokat egyrészt a csepeli Weiss Manfréd gyárba szállították, másrészt a behívottakon Miskolc, Ózd, Salgótarján és a környező települések munkahelyei osztozkodtak.

A fokozott harci cselekmények és a férfi lakosság mozgósítása miatt a munkaerő erősen megcsappant, így egyre inkább teret nyert az az elv, hogy a munkaszolgálatosokat az országhatárokon belül kell tartani és foglalkoztatni. Már az előző évben, 1943 novemberében létrehozták a Honvédelmi Munkaszervezetet azzal a céllal, hogy a polgári- és hadiüzemek munkaerőigényeinek kielégítését koordinálja. Ez kilenc hadtest területén 28 munkavezető törzs irányítását jelentette. Feladatai közé tartozott a különféle munkásalakulatok szervezése és kiképzése mind hadműveleti mind hátországi alkalmazásra, továbbá igénybevételük „a honvédség felszerelését és működését biztosító hadiipar és nyersanyagtermelés, továbbá a honvédelem érdekében végzett minden egyéb munkálat számára." Honvédelmi munkára igénybe vehető volt nemre való tekintet nélkül minden 14-70 év közötti

.

A munkaszolgálatosok számára az 1944-es esztendő fordulatokban gazdagnak bizonyult, helyzetükben a két nagy változást a március 19-ei német bevonulás és az október 15-ei nyilas hatalomátvétel hozta meg. A két esemény közötti időszakban - a megindított gettósítás és deportálás árnyékában - a honvédség égisze alatt működő századok menedéket jelentettek az üldözöttek számára. A „munkaszolgálatba mentés" során a gettókba és gyűjtőtáborokba is kézbesítették a

. A Honvédelmi Minisztériumban tartott május 1-jei értekezleten a németek hozzájárultak ahhoz, hogy a kisegítő munkásszázadok számát 210-ről 575-re (ezzel mintegy 165 ezer zsidó férfit vontak volna ki a deportálás alól).  Ennek feltételéül a muszosok szoros felügyelet alatti táborokban való őrzését szabták meg. A budapesti I. honvéd hadtestparancsnokság június 7-ei szigorúan bizalmas rendelete írta elő az alakulatok hadifogolyszerű elhelyezését: a tábort csak fegyveres kísérettel hagyhatták el, látogatókat nem fogadhattak, naponta fegyelmezőgyakorlatokat kellett .

A fővárosi zsidóság egy részét romeltakarításra fogták, majd a szeptember 7-én besorozottakat az I. honvédhadtest parancsnoksága a főváros környékére sáncásásra rendelte. Vidéken a muszos századokat tovább dolgoztatták, főként katonai bázisok, erődítések, repülőterek, vasútvonalak építésénél, helyreállításánál, építőanyagok kitermelésénél, valamint az ország főbb hadiüzemeiben, emellett zsidók végezték a bombázások sújtotta ipartelepeken adódó romeltakarítási

.

A 107/303. század 220 fős zsidó legénységgel és Mellinger Dezső századparancsnok - civilben miskolci festőművész és rajztanár - irányításával állt fel. A Fülekre vezényelt munkaszolgálatosok egyöntetűen beszámoltak keretük és parancsnokuk

. A katonákról azt írta György, hogy rendesen bántak velük, ami a nehéz munkát is könnyebbé tette. Ezt jelezte, hogy a széles körben elterjedt „piszkos zsidók" megszólítás helyett őket - az adott körülmények között minden bizonnyal igencsak jóleső - „Uraim"-mal tüntették ki. Szerencsésnek tarthatták magukat, a muszosok helyzete a német megszállás után ugyanis ebből a szempontból is rosszabbra fordult. Egymás után helyeztek szabadlábra korábbi kegyetlenkedéseik miatt elítélt tiszteket és keretlegényeket. A katonai büntetőtörvénykönyv alapján történő felelősségre vonás helyett ezek a személyek a megszállás után sorra visszakerültek az alakulatokhoz, mondani sem kell, hogy személyes bosszújuk kiélése mellett társaikat is „példájuk" követésére .

Ezen a napon történt március 28.

  • <
  • 2 / 2
  •  

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő