Habsburg apanázs

A királyi család részére Magyarországról kiutalt juttatások a két világháború között

„Mivel tudomásomra jutott, hogy a kir. családnál tavaly némelykor olyan volt a helyzet, hogy az életfenntartáshoz alig egy pár ezer Peseta állott rendelkezésre és a kir. család vagyonkezelője aggodalmas leveleket kapott, Ő Felségének jelentést tettem, hogy 1928. évben a kiküldött összegeken felül még 10 000 dollárt kiküldök.”

Bevezető 

Az I. világháború végén darabjaira hulló Osztrák-Magyar Monarchia utolsó uralkodója, IV. Károly 1918. november 11-én Ausztriában, két napra rá eckartsaui nyilatkozatával pedig Magyarországon is lemondott az államügyek viteléről. A magyar koronáról azonban formálisan nem mondott le, 1921 folyamán kétszer próbálta meg sikertelenül visszaszerezni hatalmát Magyarországon. Ezután az antant a Portugáliához tartozó Madeira szigetét jelölte ki a hatalmától és vagyonától megfosztott királyi család és kísérete tartózkodási helyéül. Kezdetben Funchalban, a Villa Victoria hotelben kaptak szállást és ellátást, azonban pénzük fogytán innen költözniük kellett és elfogadták egy helyi legitimista földbirtokos ajánlatát, aki a nyári villáját bocsátotta a család rendelkezésére. Ugyan Madeira klímája kiválónak mondható, azonban ez a kifejezetten nyári használatra épült villa egy hegytetőn állt, és az év túlnyomó részében felhős, nyirkos idő uralta. Miután hosszas jogi vitát követően a gyermekeik is csatlakoztak hozzájuk, februárban beköltözött a család a fűtetlen villába. Ekkorra már az élelmiszer-beszerzés is súlyos, mindennapi gond volt, a rendszeres kommunikációt a külvilággal a kiszámíthatatlanul működő postai szolgáltatások lehetetlenné tették. Az egyébként is betegeskedő Károly hamarosan magas lázzal ágynak dőlt, és itt halt meg 1922. április 1-jén. Az éppen nyolcadik gyermekét váró Zita királyné stabil anyagi háttér nélkül maradt, végül a nagyhatalmak tiltakozása ellenére rokona XIII. Alfonz spanyol király segített, aki a baszkföldi Lequeitioban lévő Uribarren-palotát bocsátotta a rendelkezésére. A család 1929-től az 1940-es német megszállásig Belgiumban élt, a Brüsszelhez közeli Steenockerzeel-ben.

Az utódállamok nem tudtak megegyezni a volt királyi családnak fizetendő rendszeres juttatás, vagyis apanázs szükségességének és mértékének kérdésében, a nagykövetek tanácsa hosszasan, mondhatni éveken át tanácskozott a témában. Ausztriában a kérdést rövidre zárták, Német-Ausztria parlamentje 1919. április 3-án hozta meg a 209. számú ún. Habsburg-törvényt (Habsburgergesetz). Ebben megvonta a ház tagjainak uralkodói címeit és jogait, kitiltotta őket a Köztársaság területéről, a visszatérést lemondó jognyilatkozat megtételéhez kötötte. A Habsburg-ház úgynevezett magán- és családi pénzalapjait, amelynek legnagyobb része a Habsburg-ház mindenkori feje által kezelt közös családi vagyon volt, a törvény kisajátította, és állami tulajdonná nyilvánította, ugyanakkor a magánszemélyek megtarthatták saját különvagyonukat. 1935-ben Kurt Schuschnigg szövetségi kancellár kormánya a törvényt részben felfüggesztette, majd az anschluss, azaz a német birodalmi megszállás után 1939-ben ismét hatályba helyezték. 1945-ben a második Osztrák Köztársaság eredeti formájában alkotmányerejű törvénnyé emelte, majd 1955-ben az osztrák államszerződésbe is belefoglalták. Az elkobzott Habsburg-vagyon visszaszolgáltatásáról ma is jogviták folynak.

A korabeli cseh sajtóban mély ellenérzéseket váltott ki a Habsburg családnak fizetendő állami apanázs kérdése, arra hivatkozva, hogy ennek a kötelezettségnek semmi formális jogi alapja nincsen, és hogy a cseh nép már eleget fizetett a Habsburgok számlájára, aminek a jutalma csak az üldöztetés és zsarnokság volt. A Narodni Politika - konzervatív cseh napilap - felemlegette a Károly által (állítólag) elvitt családi aranyat és ékszereket, amelyeknek a tulajdonjogát is vitatta. A valóságban azonban bécsi diplomáciai források szerint Károly anyagi helyzete igen rossz volt Madeirán, ugyanis mindössze 8000 svájci frankkal és 300 angol fonttal érkezett a szigetre. Itt becslések szerint naponként két és fél frankba került egy ember ellátása, a királyi család és személyzete pedig nagyjából húsz-huszonöt tagból állt. Miután a svájci frank elfogyott,

európai bankkörökben puhatolódzott, hogy IV. Károly számára kölcsönt kapjon.

Jugoszlávia elvben hozzájárult az apanázs kifizetéséhez azonban igen mérsékelt mértékben. Minisztériumi határozatban a következő feltételeket támasztotta: 1. Az apanázs nagyságát az érdekelt államok e célra egybehívott és kellő meghatalmazással ellátott konferenciája állapítja meg. 2. Az apanázst minimumban kell megállapítani, amely a király családjának eltartására szükséges. 3. Az apanázsnak Jugoszláviára eső részét a Jugoszláviának jutó német hadisarcból a jóvátételi bizottság útján fizessék ki.

 

Az uralkodócsalád száműzetésben Madeira szigetén

 

IV. Károly a halálos ágyán 1922. április 1-én

Magyarország volt az egyetlen az utódállamok közül, ahol az ott élő Habsburgok magánvagyonát részben

, vagy legalábbis a tulajdonjogukat elismerték, és noha egyértelműnek tűnik, hogy a magyar koronauradalmak és egyéb javak jövedelmeiből megélhetést lehetett biztosítani a száműzött királyi családnak, ez végül nem ment teljesen zökkenőmentesen a tulajdonjogi kérdések miatt. A főudvarnagyi bíróság által meghozott hagyatékátadó végzés értelmében a Habsburg család magyarországi javai a nyolc kiskorú gyermeket illették, azonban Zita királyné haszonélvezeti jogával terhelten. A királyi család magyarországi vagyonkezelőségének hivatalaként ekkor a Budapesten az 1. szám alatti családi tulajdonú bérpalota házkezelősége szolgált. A bérház bevételei mellett további rendszeres jövedelemként a kisebb tarcali királyi birtokból és a ráckevei családi uradalomból származó javak jöhettek számításba. szerint „Őfelsége személyes vagyonát Magyarországon egyedül a budafoki királyi pincében levő borok alkotják, van ezen kívül mintegy hatvan millió korona értékű hadikölcsön - 75 százalékos lombardhitellel terhelve -; a 40 000 holdas ráckevei birtok, amely zár alatt van, a királyi család tulajdona." Ugyanakkor felvetődött ezen ingatlanok és ingóságok értékesítése is, amire végül nem került sor, ehelyett összességében elmondható, hogy a pénzátutalás a királyi család számára 1922-től több-kevesebb rendszerességgel megtörtént.

1922 nyarán a magyar főudvarnagyi bíróság a királyi család vagyonkezelőségének előterjesztése alapján a „magyar" Habsburg Frigyes és József főhercegek

alapján és Bethlen István miniszterelnök beleegyező nyilatkozatának birtokában kétmillió korona kiutalásához a ráckevei családi uradalom jövedelmeiből. Ez az összeg átmenetileg kisegítette a hirtelen özvegyen maradt királynét, aki a következő év áprilisában Károly öccse, Miksa főherceg egyetértésével bízta a Habsburg család magyarországi vagyonának a kezelésével. Károly , miszerint a királyné és gyermekei huzamosabb ideig nem tartózkodhatnak antant-területen Zita a második világháború kitöréséig még a legnehezebb napokban is figyelembe vette, akkor is, amikor súlyos anyagi helyzetben volt, így visszautasította az olasz kormány udvarias ajánlatát, hogy telepedjék le Pármában, ahol visszakaphatja családi birtokait.

a családi alapítványi vagyon zárgondnoka hivatala átvételekor 1925-ben a királyi családi vagyonkezelőjével egyetértésben a család fenntartására vonatkozó minimális szükségletet évi 40 000 dollárban meg. A fennmaradt iratok tanúsága szerint ezt az összeget a korábbi évek változó összegű és devizanemű kifizetéseit felváltva általában 10 000 dolláros részletekben utalták ki a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesületen keresztül. Wenckheim gróf 1929-ben arról számol be Bethlen István miniszterelnöknek, hogy az elhanyagolt, jégveréssel és peronoszpórával sújtott szőlőbirtokon a termés elmaradt a várttól, ezért a megállapított összeget nem sikerült kitermelnie és az évek során 30 000 dollár elmaradás keletkezett. 1928-ban a kormány hozzájárulásával a tarcali szőlőbirtokok jövedelméből 10 000 dollárt át, azonban így is 20 000 dollár fennmaradásuk volt. A királyi család aggodalmas leveleket küldött a vagyonkezelőnek, melyben beszámol arról, hogy alig néhány ezer peseta áll rendelkezésükre a megélhetéshez, ráadásul tűzeset történt és a cselédlak teljesen leégett, ezért sürgősen szükségük volt az összeg átutalására. Mivel a gyerekek növekedésével a család szükségletei is emelkedtek, Wenckheim Dénes kérte, hogy a jövőben a birtok egész tiszta jövedelmet kiutalhassa. Ráckeve egyébként ezen összegek mellett a tájegységre jellemző homoki borokból is rendszeresen juttatott a királyi család részére. (Ráckevén 150 hold szőlő volt.)

 

Zita királyné gyermekeivel 1923-ban egy sétán a tengerparton

 

Zita királyné gyermekeivel és Mária Jozefa főhercegnővel (IV. Károly édesanyjával) 1925 karácsonyán Lequitoban, Spanyolországban.

Az állami apanázs mellett Zita magyarországi legitimista támogatóira is számíthatott, például

  vagy Hunyady József személyében. Utóbbi rendszeres látogatója volt a családnak és az ő köszönhető, hogy 1927-ben főleg magánadományokból származó jövedelemből Zita automobilt vásárolhatott.

A II. világháború kitörésekor Zita és a család végül elhagyta Európát és az Egyesült Államokba, illetőleg Zita királyné a kanadai Québecbe költözött. Az utalások Ottó

után is a haszonélvező Zita nevére érkeztek. A magyar főudvarnagyi bíróság a királyi családi alapítványi vagyon magyarországi zárgondnokságának kérésére 1940. december 23-án 80 600 pengőnek megfelelő még , későbbi utalásokra vonatkozó forrás nem található az Országos Levéltár anyagában. A háborús helyzet miatt feltételezhetően ezek hamarosan meg is szűntek.

Fotók: http://www.ottovonhabsburg.org/

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt november 18.

1945

Felavatták Budapesten a Petőfi pontonhidat (pesti népnyelven a „Böske” hidat), amelyet a január 18-án felrobbantott Erzsébet híd...Tovább

1956

Magyar emigránsok egy csoportja egy hatalmas magyar zászlót tűzött ki a New York-i szabadság szoborra.

1980

A Magyar Televízió új kulturális műsort indít Stúdió '80 címmel.

  • <
  • 2 / 2
  •  

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők