„Kedves Kádár elvtárs!"

Meghívások Kádár Jánosnak

„Kérem, értsenek meg jól. Minden hasonló tiszteletbeli tagságot elhárítok, mert ellenzek mindent, ami csak halványan is emlékeztet a „személyi kultusz" idején volt jelenségekre. A másik okom: kerülöm az üres formaságokat, s nem vállalok olyasmit, amiről tudom, hogy nem végezhetem el azt, amit erkölcsileg kötelezőnek tartok, és kötelezettség még a tiszteletbeli tagsággal is jár."

Bevezető 

A Kádár Jánoshoz kapcsolható dokumentumok között sok olyan levél található, amelyet magánszemélyek, egyszerű munkásemberek írtak Kádár Jánosnak, az MSZMP első emberének abban a reményben, hogy kérésük meghallgatásra talál. Az alábbi kilenc levél mindegyike meghívást tartalmaz valamilyen eseményre, amelyet a levélírók azzal a szándékkal írtak, hogy a párt főtitkára elfogadja invitálásukat, s megtiszteli jelenlétével az éppen aktuális eseményt. Mi az, ami Kádár János személyén túl egyesíti e leveleket? Az, hogy az általa küldött válaszlevél minden esetben elutasító volt.

A Kádár Titkársághoz érkező levelek a Központi Bizottság Irodáján, illetve a Minisztertanács Titkárságán „landoltak", ahol külön levelezési csoport működött. Ez a rendszer akár mintegy panaszirodaként intézményesült a Kádár-korszakban, a beérkező leveleket közvetlenül az ügyben illetékes miniszterhez vagy megfelelő szintű párt, illetve állami tisztségviselőkhöz irányították, tájékoztatást kérvén annak intézéséről. A levelezési csoport munkatársai készítették elő a panaszosnak vagy kérelmezőnek címzett tájékoztató jellegű válaszlevelet is, amit a KB Iroda, illetve a Minisztertanács Titkárságának - osztályvezető rangú - vezetője írt alá. Névtelen levelekkel 1982-től hivatalosan nem foglalkoztak. A levelezési csoport munkáját illetékesség szerint a KB első titkáraként, illetve miniszterelnöksége idején e minőségében Kádár János felügyelte. A KB-iroda ilyen értelemben előválogatást végzett. Az ügyintézésnél betartották a szolgálati utat, s ügyeltek arra, hogy egyetlen, névvel aláírt levél se maradjon válasz nélkül, ugyanis Kádár János nem szerette az elintézetlen, befejezetlen, lezáratlan ügyeket, így a megválaszolatlan leveleket sem, amelyekre a lehető legrövidebb időn belül válaszoltak.

Forrásközlésünkben olyan levelekből válogattunk, melyeknek címzettje Kádár János, a párt első titkára volt. Kádár János a hozzá írt leveleket minden esetben megkapta, sok esetben saját maga válaszolt a levelekre, illetve a párt láttamozta azokat. Természetesen e válaszlevelekből Kádár János ellentmondásos alakja nem tükröződik teljes mértékben, azonban mégis rávilágít néhány olyan fontos jellemzőre, amely meghatározta politikai véleményét. Megítélésünk szerint ez a néhány, még nem publikált levél hűen visszaadja a Kádár-rendszer első másfél évtizedének világát, legalábbis az egyszerű emberek szemüvegén keresztül. Az esetek többségében nem is a szereplők a fontosak, hanem maga a jelenség, amely elválaszthatatlan a kortól, a háttér, amely többet mond mindenféle elemzésnél, magyarázkodásnál. A levelek közlésével célunk annak bemutatása, hogy Kádár János miért utasította el azokat a felkéréseket és meghívásokat, amelyeket nagy számban kapott.

A közölt levelek tartalmi szempontból eltérő információkat közölnek, az akkor lezajlott események legváltozatosabb példáit nyújtják. Kezdjük a levélírókkal. A levélírók között budapestiek, vidékiek, sőt egy román és egy szovjet levélíró is található.

A Kádár Jánoshoz írt levelekben a szeretet, a rajongás sokféle formájával, fokozatával találkozhatunk. A meghívók mindenféle sallang nélkül különféle rendezvényekre, eseményekre, előadásokra hívták meg az ország „vezetőjét" azért, hogy saját szemével győződjön meg elért eredményeikről, és lássa munkájukat, életük, sorsuk alakulását. Emellett persze Kádár részvétele emelte volna rendezvényük, munkájuk s nem utolsósorban a levélíró(k) súlyát is. A levelek érdekes adalékkal szolgálnak a kor megértéséhez, s ahhoz is, hogy az ország első embere miért tartotta fontosnak, hogy válaszoljon ezekre a meghívásokra, amelyeket kategorikusan elutasított. Az, hogy kinek milyen stílusban válaszolt Kádár a hozzá érkező magánlevelekre, egyértelműen jellemzi személyiségét. Sok esetben néhány udvarias, általános, rövid válasszal elintézte az ügyet, máskor megindokolta a nemleges válasz okát. A levelekre adott válaszok viszonylag hamar elkészültek, egy-két hétnél tovább egyetlen válaszra sem kellett várni. Némelykor előre megírt séma alapján íródott a válasz, de előfordultak személyre szóló értesítések is. A válaszok hossza általában fél-egy oldalnál tovább nem terjedt. Véleményt, állást nem foglalt az eseményekkel kapcsolatban, csupán különböző, udvarias formulákkal utasította el a meghívást, például „idő hiányában", „egyéb irányú elfoglaltsága miatt" nem tud eleget tenni a meghívásnak, vagy „saját kedvemre, nem »hivatalból« és nem kötelességként" nézne meg egy előadást, „kerülöm az üres formaságokat, s nem vállalok olyasmit, amiről tudom, hogy nem végezhetem el azt, amit erkölcsileg kötelezőnek tartok" vagy „nagyon elfoglalt, személyemet illető dolgokban tartózkodó természetű ember vagyok". Indoklást csupán egyetlen esetben tett, amikor kijelentette, hogy „nem szeretem a személyi kultuszt, és nem szeretem a formális dolgokat". E kijelentése egyértelműen elárulja, hogy milyen kapcsolat volt „uralkodó és alattvaló" között. Ha Kádár levelezését összevetjük a Rákosi Mátyáshoz írt levelekkel, aki szintén nagy számban kapott hasonló típusú leveleket, megállapíthatjuk, hogy az ötvenes évek elejéhez hasonló, sokszor megrendelésre készített dicshimnuszokat Kádár soha nem kapott. A meghívólevelek - úgy tűnik - mélyebb érzelmeket tükröznek, és bár a levelekre adott válaszok inkább kimértek, személytelen, üres szólamok. Tehát a válaszlevelek lényeges eleme a semmitmondó formulák alkalmazása, amelyek azt sugallják a címzettnek, hogy ő nagyon szívesen elmenne minden esetben, de nincs ideje. Olyan szófordulatokat használ a levelekben, amelyeken nem lehet megsértődni. A levelekre adott nemleges válaszok után minden esetben megköszöni a meghívást, további jó egészséget kíván a levélírónak, családjának, kollégáinak, barátainak.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt október 14.

1906

Megnyílik Budapesten a Társadalomtudományok Szabadiskolája.

1911

Budapesten bejegyzik az első magyar filmvállalatot, a Hunnia Filmgyárat.

1915

Bulgária hadat üzen Szerbiának, ezáltal csatlakozik a központi hatalmakhoz.

1918

Lemond Wekerle Sándor miniszterelnök kormánya.

1926

Lemond Bethlen István miniszterelnök kormánya.

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Személyes sorsok, egyéni életutak

 

A történelem iránt érdeklődők körében egyre nagyobb figyelem övezi a személyes sorsok, az egyéni életpályák alakulását. Jogos elvárás, hogy a múltat kutató szakemberek – történészek, levéltárosok – ne csak a nagy társadalmi, gazdasági, politikai összefüggéseket vizsgálják, hanem emellett a „megélt történelem sokszínűségét” is bemutassák. Hiszen a kortársi tapasztalatok közvetítésével, egy-egy életút részletes megrajzolásával közelebb hozhatják a rég letűnt korszakokat, azok változatos mindennapjait. Az ún. „nagy személyiségek” életrajzai mellett a hétköznapi emberek sorsa is érdeklődésre tarthat számot. Izgalmas feladat nyomon követni, hogy a múltban ki miként cselekedett egy adott élethelyzetben, milyen döntéseket hozott, hogyan vélekedett egy bizonyos történelmi eseményről, vagy milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Mindenki a saját tapasztalatai alapján élte meg az ország sorsfordító pillanatait vagy hosszabb-rövidebb korszakait: a 20. századnál maradva például az első világháborút, az összeomlást, Trianont, a második világháborút, a holokausztot, a több évtizedes kommunista diktatúrát és szovjet megszállást, majd pedig a rendszerváltást s az azt követő éveket.

Az ArchívNet idei 3–4. számának témája: „Személyes sorsok, egyéni életutak”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 3-as szeptember 2-án, míg a 4-es a hónap utolsó hetében. A 3. számban három, egymástól teljesen eltérő sorsú személy életútjával ismerkedhetünk meg. A Berkes József, Kántás Balázs, Szabó Piroska és Szerényi Ildikó által közösen jegyzett írásban egy vajdasági születésű, 1920-ban Magyarországra távozott, később pénzhamisítási botrányba keveredett jobboldali, irredenta érzelmű tanító, Bicskey Elek izgalmas története tárul elénk. Sorsa jól példázza, hogy az első világháborút követő impériumváltás hogyan sodort el és tett tönkre életeket, s miként álltak elő olyan kényszerhelyzetek, ahol többnyire csak rossz egyéni döntések születhettek. A kaposvári származású Mautner József – amint ez Farkas Péter írásából kiderül – teljesen más életutat járt be. Nyomdászinasként korán kapcsolatba került a munkásmozgalommal, zsidó származása miatt pedig 1942-ben munkaszolgálatosként a szovjet frontra került, ahonnan megszökött, és beállt a szovjet Vörös Hadseregbe. Kommunista meggyőződésében az 1956-os forradalom és szabadságharc sem ingatta meg. Zsilinszky Antal életpályája mindkettőjükétől eltér. Miklós Dániel dokumentumközléséből megtudhatjuk, hogy a fiatal diplomata – aki egyébként Bajcsy-Zsilinszky Endre unokatestvére volt – a londoni magyar követség titkáraként dolgozott 1941. április 6-ig, amíg Nagy-Britannia meg nem szakította Magyarországgal a diplomáciai kapcsolatot. Ezt követően nem tért haza, hanem az egyik nagy londoni emigráns csoport vezetője lett, nem sokkal később bekövetkezett öngyilkosságáig. Összeállításunkat Pécsi Tibornak a magyarországi cionista mozgalomról, valamint Marosi Tibornak az első tiszti század 1919. évi szegedi megalakulásáról szóló írásaival zárjuk.

 

Budapest, 2019. szeptember 2.

 

A szerkesztők