Levelek a cserkészetről

avagy: intés az „udvari történetírás” ellen

„az 1922-es második dunavecsei táborban például előadtuk „Az ember tragédiája” bevezető színét. Minden különösebb előkészület nélkül, egyetlen olvasópróbával. Felejthetetlen élmény volt, amikor a tábortűztől alulról megvilágított hatalmas fák alól innen is onnan is felhangzottak a Tragédia bevezető sorai: „Dicsőség a magasban Istenünknek, Dicsérje őt a föld és a nagy ég...” és így tovább végig az egész szín szövege. Maga Karácsony is bevallotta utólag, hogy soha a Nemzeti előadásain nem érezte azt a mély áhítatot, valósággal megrázkódást, ami ekkor elfogta.”

 

Szőllősi István Gergely Ferencnek

Szombathely, 1979. október 15.

 

Kedves Tanár Úr!

Köszönöm megtisztelő levelét és felhívását. Elnézését kell kérnem, amiért ilyen megkésve válaszolok, de feleségem hetek óta súlyos beteg, magam nem vagyok teljesen rendben s közben kislányom is itt tartózkodott kis unokánkkal, úgyhogy nem voltam teljesen ura az időmnek. Most azonban megpróbálok kérésének eleget tenni.

Sajnos a Cserkészszövetség későbbi éveire vonatkozólag nem tudok semmi lényegeset mondani. Én 1923-ban léptem ki a BKIE csapatából, de nem az egyesületből s bár még két-három évig együttműködtem Karácsony Sándor által vezetett 100. sz. kísérleti cserkészcsapatban, semmi formális kapcsolatot nem tartottam fenn a szövetséggel. Később ugyan - 1932-33-ban - Faragó Edével együtt szerkesztettem a „Vezetők Lapjá"-t, de mint kívülálló s inkább csak távolról figyeltem az eseményeket és az embereket. A levelében említett 1933-42 közötti időszakról pedig semmi közelebbit nem tudok, mert én a 40-es években katonai szolgálatot teljesítettem, s nem is volt lehetőségem rá, hogy betekinthessek az ügyek menetébe. Ugyanezen okból nem tudok véleményt mondani a levelében említett vezetők egy részéről (Papp Antal, Farkas Ferenc, Éry Emil), akiket jószerint nem is ismertem személyesen.

Sajnálatos tény az is, hogy dr. Batiz Dénes ny. főorvos, aki talán a legtöbbet tudna mondani a kérdéses időszakról, súlyos agyérelmeszesedésben szenved és minden szellemi munkára képtelen. De mivel pontos feljegyzéseket vezetett minden napjáról (gyorsírással), talán felesége tudna ezekből az (esetleg) áttett jegyzetekből adatokat

Szolgálhatok egy másik címmel is: Molnár László, ny. MÁV műszaki

. Egyidejűleg írtam neki is, sőt az Ön címét is közöltem. Ő a cserkészet őskoráról, főként az kezdeményezésről tudna adatokat szolgáltatni, továbbá az 1920-23 közötti időszakról.

Éppen most járt nálam Varga Domokos József Attila-díjas író, aki történetesen itt, Szombathelyen tart előadást s hozzájárulását kértem, hogy őt is

. Szívesen hozzájárult.

Az 1945 után megalakult Cserkészfiúk Szövetségének lapját a „Cserkészfiúk"-at szerkesztette s Karácsony Sándorról és Jánosi Sándorról, valamint a Szövetség működéséről sokkal többet tudna mondani, mint én, aki csak rövid ideig voltam ü[gy]v[ezető] főtitkára a Szövetségnek.

Mindezzel természetesen nem akarok kitérni felhívásának teljesítése elől. Csak éppen más a mondanivalóm. A következőkben megírom, amit Teleki Pálról és Sík Sándorról közölhetek, bár ez nem a Cserkészszövetségben betöltött szerepükre vonatkozik, s ha úgy tetszik, akár pletyka számba is vehető, de mindenképpen jellemzi azt a szellemet, amely sokszor áthatotta a Szövetség vezetőinek munkáját, Karácsony Sándorról részletesebben írok, mert őt egészen közelről ismertem.

Előbb azonban el kell mondanom, miben látom én a cserkészmozgalom máig is kiható és ma is értékelhető munkáját. Mindezt azonban nem a Szövetségre, hanem lényegében egyetlen csapatra, az 1. sz. BKIE-re és ennek hatására redukálva. Nemcsak azért, mert ezt ismerem legjobban, hanem azért is, mert a BKIE-nek irányító szerepe volt elsősorban az ún. Ichthys-csapatok (protestáns jellegű csapatok) életére vonatkozólag, s mert a legtöbb új kezdeményezés innen indult ki. És itt meg kell jegyeznem azt is, hogy nem szólhatok csupán a cs[erkész] csapatról, hanem elkerülhetetlenül szükséges a szervező testületképpen mögötte álló KIE-ről is szólnom, amely ebben az időben korántsem volt az a reakciósnak minősített szervezet, mint később, a negyvenes években.

Tehát: maga a csapat minden mástól eltérőleg, nem iskolai vagy egyházi jellegű volt, hanem diák-és munkásfiúkból állott, és felekezeti volt, amiért elég sok támadás is érte. Innen indult ki az első kezdeményező lépés a falu felé. Ez már Karácsony Sándor hatására történt és éppen erre a kezdeményezésre vonatkozólag mellékelem a „Toldi György látogatóban" c. kis gyűjteményt, amely azért is érdekes, mert jó tíz évvel megelőzi a későbbi „falukutatók" fellépését. Karácsony falusi ember volt, ezt a tulajdonságát mindvégig megőrizte s magát - joggal - faluja képviselőjének tekintette, s főgondja volt, hogy diákjaival és később cserkészeivel megismertesse és megszerettesse a falut. Kultúrigény ébresztése a faluban, felelősségérzet felkeltése a városiakban: ez az a kettős kulcs, amely működésének kezdettől fogva feltárja a kutató előtt a megértés útját.

Ennek szerves része volt a népdalok megismertetése diákjaival és a cserkészekkel, ebben láthatjuk a későbbi „regös" mozgalom kezdeteit. Nem volt könnyű feladata. Az 1921-es első dunavecsei táborban tapasztalhattuk, mennyire csökönyösen ragaszkodnak a fiúk a megszokott, nagyrészt közismert katona-nótákból vagy műnépdalokból átalakított silány cserkésznótákhoz, és kocsmai hangulatnak minősítették, amikor valódi népdalokkal találkoztak. Ma már ez szinte nevetségesen hat, de akkor komoly küzdelmet jelentett számunkra.

Nagy segítségére volt ebben zene-elméleti képzettsége és jó hangja is, s nem utolsó sorban az, hogy igen sok népdalt ismert, s ezekből az alkalomhoz illően választhatott.

Külön hosszasan kellene írnom a tábortüzeiről. De csak annyit említek meg, hogy tudtommal ő volt az első, aki ezeknek művészi formát és egységet adott. Néhány megjelent nyomtatásban is (pl. a mellékelt „Toldi György látogatóban" c. kis összeállításban található), ezek azonban alig adnak helyes képet arról, mit is jelentett egy-egy ilyen tábortűz. Amint a színdarab is akkor kel igazán életre, ha előadják, ezeken a tábortüzeken is részt kellett venni, hogy hatásukkal megismerkedjék valaki. Bár gondos előkészítés előzte meg őket, tulajdonképpen a „commedia dell arte" sajátságos típusát képviselték. Valamennyi rögtönzés volt, amelyben hallgatóság és szereplők eggyé olvadtak, és az előadók személytelenül szerepeltek. Egy-egy vers csak úgy belemondódott a tűzbe, nem volt fontos, ki adja elő, az egységes hangulat kialakítására szolgált.

Hogy csak egyetlen példát említsek: az 1922-es második dunavecsei táborban például előadtuk „Az ember tragédiája" bevezető színét. Minden különösebb előkészület nélkül, egyetlen olvasópróbával. Felejthetetlen élmény volt, amikor a tábortűztől alulról megvilágított hatalmas fák alól innen is onnan is felhangzottak a Tragédia bevezető sorai: „Dicsőség a magasban Istenünknek, Dicsérje őt a föld és a nagy ég..." és így tovább végig az egész szín szövege. Maga Karácsony is bevallotta utólag, hogy soha a Nemzeti előadásain nem érezte azt a mély áhítatot, valósággal megrázkódást, ami ekkor elfogta. És mindez minden rendezői közreműködés és súgó közreműködése nélkül. Már az magában véve is elismerésre méltó, hogy akadt a táborban hat-nyolc olyan fiatalember (egyetemi hallgató és középiskolás diák), aki minden különösebb előkészület nélkül erre a feladatra vállalkozhatott. Mindezt és a klasszikus tábortűzi felhasználását megírtam 1932 vagy 33-ban, a Vezetők Lapjában.

Az 1922-es dunavecsei tábor különben vezetőképzés céljait is szolgálta, azért aránylag nagy létszámú volt, sokan vettek részt benne más csapatok idősebb tagjai közül, vidékiek is. Ősszel ezt a vezetőképzést egy hetenként tartott szeminárium-féle egészítette ki.

Egy másik nagyfontosságú esemény volt a dunapentelei (ma: Dunaújváros) ásatások lebonyolítása. A római Intercisa temetője volt ennek színhelye, s a Nemzeti Múzeum szűkös anyagi eszközeire való tekintettel cserkészek végezték. Ez volt - tudomásom szerint - Magyarországon az első munkatábor. Ennek nem Karácsony, hanem dr. Oroszlán Zoltán és dr. Zsinka Ferenc volt az irányítója. (V. ö. erre vonatkozólag Oroszlán cikkét a Magyar Cserkész 1921. május 1-i és Zsinka beszámolóját Az Erő 1923. január 15-i számában. Tudtommal sem a következő években, sem később nem követték ezt a példát) Elnézését kell kérnem, ha gondolatmenetem nem töretlen, de ismételten félbe kellett szakítanom levelemet - többször napokra is - s így nem könnyű visszatalálnom az eredetileg megpendített témához. Közbevetőleg hadd említsem meg, hogy írás közben kaptam levelet Molnár László barátomtól, akiről az előzőkben már szóltam, s hogy az ön munkáját megkönnyítsem, levelének lényeges részeit lemásolva mellékelem.

A második dunavecsei tábor parancsnoka Molnár László volt, ő vezette a fiúk ásatási munkáit is, sőt, egészen csendben egy vízbeesett fiút is kimentett, aki hazatérésekor beleesett a dunavecsei sziget és a part között húzódó gátról a Dunába.

Karácsony Sándor jellemzésére visszatérve meg kell említenem, hogy kitűnő előadó volt. Előadó, ismétlem és nem szónok (bár annak sem volt utolsó). Már az első pillanatokban megtalálta a kapcsolatot hallgatóságával, s mondanivalójával és előadásmódjával mindvégig le tudta kötni. Egy-egy találó mondását vagy hasonlatát olykor hetekig-hónapokig emlegették hallgatói.

Írói munkásságáról és stílusáról nem szólok, mert ez igen messzire vezetne. Csupán annyit kell megemlítenem, hogy Az Erőben fejtette ki munkásságának legjavát, de a Protestáns Szemle, a Magyar Ifjúság s később a Református Figyelő (amelynek címe később Ref[ormátus] Életre változott) állandóan hozta cikkeit. Szerkesztői tevékenysége is részletesebb méltatást igényel.

Nyelvtudásáról csak annyit, hogy mikor később, 1934-ban négyesben Svájcban jártunk, meggyőződhettünk róla, hogy a német hallgatóságot valósággal elbűvölte. „

" - mondotta fülem hallatára az egyik német ifjúsági vezető. Pedig a svájciak igazán igényesek voltak.

Egyetemi tanulmányait részben Bécsben, részben Genfben végezte. Francia nyelvismeretéről nem szólhatok, de tanúja voltam annak, hogyan tanult meg angolul, már meglett férfikorában. Akaraterejére legjellemzőbb, hogy bár háborús rokkant volt, és állandóan két bottal járt, a leghosszabb túrákat is bírta, sőt megtanult úszni is, ennek eredményeképpen egy időre még botjait is elhagyta, de idősebb korában megnövekedett testsúlya ismét szükségessé tette, hogy igénybe vegye őket.

Lobbanékony, hirtelen haragra hajlandó természetű volt, de fékezni igyekezett magát, s még tanítványai szemrehányó megjegyzéseit is figyelembe vette. Volt azonban a hangjában valami belső tűz, amiért sokan idegenkedtek tőle.

Hadd említsek meg itt még valamit, amiről a hozzá közelállók is csak a harmincas évek közepe táján vettek tudomást. Volt a látásában valami abnormis, aminek következtében másként látta a dolgokat, mint más emberek. Síkban és nem térben látta a világot. Említett 34-es svájci utunk alkalmával ő maga is meglepődött azon, mennyire másként látja az önkéntes korából ismert tiroli hegyeket azon a szemüvegen át, amit kevéssel előbb szemorvosától kapott. Addig „túlkompenzálta" fogyatkozását, ezért volt pl. a katonaságnál is kitűnő távbecslő. Ez az abnormis látás talán megmagyaráz egyet-mást (de nem mindent!) a szokásostól eltérő felfogásáról.

Karácsony Sándorról egyébként összefoglaló képet adott

is a Confessio 78/1. számában. Ugyanő hívta fel a figyelmet arra is, hogy „Karácsony Sándor nevelőmunkáját igen pozitívan méltatja a Világosság című marxista folyóirat 1976 évi 89. számában Lendvai Ferenc." Tehát nemcsak a cserkészetre vonatkozólag foglalkoznak vele.

Sík Sándorról nem szándékozom részletesebben írni. Ezt hozzá közelebb állók

el. Elmondok azonban két kis történetet, ezek - azt hiszem - jobban jellemzik Sík helyzetét, mint bárminő leírás.

Még 1920 tavaszán vagy a nyár elején történhetett, hogy a mai Moszkva-téren, ahol akkor a BBTE sportpályája volt, valamilyen cserkészünnepélyt tartottak. Ezen az ünnepélyen megjelent Horthy is. De hogyan?

Tudni kell hozzá, hogy a sportegyesület klubépülete a Várfok utca eléggé lejtős oldalában úgy volt beépítve, hogy az épületen át szinte észrevétlenül lehetett a klubház előtt elhúzódó 8-10 méter széles teraszra bejutni. Nem tudom, a rendezőség gondatlansága okozta-e vagy az időpontot nem rögzítették pontosan, de váratlanul felbukkant Horthy alakja a teraszon. Senki nem várta, senki nem fogadta. A sporttelep távolabbi részén még játszottak, futkároztak a fiúk, a zenekar nem volt a helyén, nem volt ott a fogadóbizottság sem. Horthy morc képpel nézett körül, amikor hirtelen ott termett mellette Sík Sándor, aki akkor, azt hiszem, társelnöke volt a szövetségnek, s fiúk elhelyezkedtek valahogyan, felhangzott a Himnusz s a főméltóságú úr és a főtisztelendő úr elhelyezkedett egymás mellett egy-egy karosszékben. Talán csak húsz centiméterre voltak egymástól, de egy egész világ választotta el őket.

Hogy valóban elválasztotta? Arról Faragó Ede elbeszéléséből volt alkalmam meggyőződni. Ő mesélte el, hogy 1932-ben vagy 33-ban, gondolom az operaházi március 15-i ünnepély alkalmával, midőn Sík, mint a szövetség

elnöke szintén jelen volt a fogadóbizottságban, Horthy hangosan, úgyhogy Síknak is meg kellett hallania, azt a kijelentést tette: „Még mindig itt van ez a zsidó?"

Teleki Pálról azt olvastam egyszer a Népszabadságban, hogy a cserkészet volt a hobbyja. Nem hiszem. Sokkal több volt annál. Nem sokszor találkoztam vele, nem is ismertem közelebbről, de az volt a véleményem, hogy a cserkészet és a többi ifjúsági mozgalom (KALOT,

) felhasználásával szeretné sürgősen, szinte máról-holnapra helyrehozni egy elhibázott politika hiányosságait. Sürgősen, majdnem kapkodva igyekezett évtizedek mulasztásait helyrehozni, későn, s nem is mindig a legmegfelelőbb munkatársak segítségével. Tragédiája az volt, hogy ez a későn-jött felismerés akkor már semmi komoly reménnyel nem biztatott.

Ismétlem: nem a cserkésztevékenységéről írok, - ezt alig ismerem -, hanem egy más vonatkozásban szerzett tapasztalatomról akarok beszámolni.

1939 végén vagy 1940 elején a KIE Szövetség részéről küldöttséggel kerestük fel az akkori kultuszminisztert a minisztérium Hold-utcai palotájában. A küldöttség tagjai: Teleki László, a Szövetség ü[gy]v[ezető] elnöke, Pógyor István nemzeti titkár, Bíró György a budapesti KIE akkori elnöke, Karácsony Sándor és én, mint a Szövetség sajtóelőadója nem cserkészügyben jártunk Telekinél, hanem a KIE-ház ügyében. Teleki Pál először Teleki Mihály, akkori földművelésügyi miniszter állapotáról kérdezte Teleki Lászlót, akinek Mihály a bátyja volt, majd hosszasabban elbeszélgetett velünk a KIE ügyeiről. Mindez azonban nem lényeges. Említésre méltónak azt a levelet tartom, amelyet nem sokkal a kihallgatás után Pógyortól vagy Bírótól kaptam meg, azzal, hogy a levél tartalmát minél szélesebb körben ismertessem.

A több gépelt oldalra terjedő angol nyelvű levél nyilvánvalóan Teleki Pál fogalmazványa volt s bár nem volt aláírva, világos volt, hogy az ő felfogásának adott hangot. Egy amerikai egyetemi tanár kollégájához írta, aki felháborodottan kérdezte meg tőle, hogy elismert tudós létére hogyan adhatta oda nevét, mint kultuszminiszter az első zsidótörvényhez, amely röviddel ezelőtt került be a

.

Teleki Pál a levél első felében erre igyekezett magyarázatot adni. Azzal, hogy az 1868-as emancipációval egyidejűleg elmulasztották lezárni a határokat a további beözönlés előtt, s ezt kellett most, utólag s jóval később pótolni. A levélben azonban nem ez a legfontosabb.

Tulajdonképpen a levél második fele az, ami érdekes, mert olyan oldalról világítja meg Teleki magatartását, amerről eddig - tudtommal - nem vizsgálták. Elmondja ti., hogy a magyarságot ezeréves történelme folyamán három nagy veszedelem fenyegette: a tatárjárás, a török hódítás és a német előretörés. A továbbiakra csaknem szó szerint emlékszem, ezért megpróbálom idézni: „A tatárok nagy pusztítást míveltek, de messziről jöttek, hamarosan kitakarodtak, s az ország felépült a tatárdúlás után. A törökök százötven évig éltek a nyakunkon, de indolens keleti fajta lévén, nem is törekedtek arra, hogy pillanatnyi érdekeiken túlmenőleg változtassanak az ország képén." Pont. A németekről egyetlen szót sem szól, és mindennél többet mond.

Ez a veszedelem tehát fennáll ma is, sőt minden eddiginél nagyobb, de nem tanácsos róla beszélni.

Ő maga is érezhette, hogy ez a tragikus dilemma megoldhatatlan. Halálra szánt ember volt. Valamelyik bizalmasabb emberétől hallottam, hogy mikor miniszterelnök korában figyelmeztették, ne sétálgasson esténként egyedül a Vár néptelen utcáin, minden kíséret, őrizet nélkül, mert még lelövik, száraz hangján vetette oda: „Az volna nekem a legjobb."

Kedves Tanár Úr! Végére értem igen hosszúra nyúlt levelemnek, s ha minden jóakaratom mellett sem tudok mindenben megfelelni a várakozásának, nem egészen rajtam múlik. Ígérem, ha a „Beteg világunk" anyagával előrehaladok, Szathmáry Lajos útján el fogom Önhöz juttatni, bár nem egészen abba a témakörbe tartozó anyagot nyújtja majd, amellyel Ön

.

Befejezésül arra kérem, hogy a mellékelt „Toldi György látogatóban" c. írást - mivel nincs belőle másolatom - Szathmáry Lajosnak juttassa majd vissza. Ő majd továbbadja azoknak, akikkel szintén szeretném megismertetni az anyagát.

Abban a reményben, hogy némiképpen elősegítettem munkájában, kívánok további jó munkát és sok sikert.

Szívből köszönti készséges híve       

 

Szombathely, 1979. október 15.

 

Gépirat, kézírással javítva és teljes névvel aláírva.

Ezen a napon történt október 17.

1913

Lezuhan a Ferdinand von Zeppelin által tervezett léghajó.

1918

Gróf Tisza István volt miniszterelnök a Parlamentben bejelenti: a háborút elvesztettük. Ugyanaznap Csehszlovákia bejelenti elszakadását az...Tovább

1956

Vita a Petőfi Körben a mezőgazdaság kérdéseiről Papp Gábornak az Új Hang szeptemberi számában megjelent, „Kertmagyarország” című cikke...Tovább

1965

Londonban és Washingtonban az első nagyszabású tüntetések zajlanak a vietnami háború (1964–1975) ellen.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők