Levelek a cserkészetről

avagy: intés az „udvari történetírás” ellen

„az 1922-es második dunavecsei táborban például előadtuk „Az ember tragédiája” bevezető színét. Minden különösebb előkészület nélkül, egyetlen olvasópróbával. Felejthetetlen élmény volt, amikor a tábortűztől alulról megvilágított hatalmas fák alól innen is onnan is felhangzottak a Tragédia bevezető sorai: „Dicsőség a magasban Istenünknek, Dicsérje őt a föld és a nagy ég...” és így tovább végig az egész szín szövege. Maga Karácsony is bevallotta utólag, hogy soha a Nemzeti előadásain nem érezte azt a mély áhítatot, valósággal megrázkódást, ami ekkor elfogta.”

Bevezető 

A

nevéhez kapcsolódó, reformpedagógiai ihletéstől sem mentes, döntően a serdülők számára kidolgozott nevelési–képzési rendszer, a cserkészet, általában önkéntes alapon társult fiatalok értő (vagy magukat annak tartó) felnőttek vezetése alatti személyiségfejlesztő „játéka”, amely a nemzetek felettit és a nemzetit igyekezett vegyíteni az éppen időszerű, tehát a mozgalom lehetőségeit nagyrészt meghatározó keretek között. Működésük, életformájuk erkölcsi talapzata a tíz törvény és a fogadalom volt, amely a keresztény (keresztyén) Szövetségek esetében a krisztusi tíz parancsolatra épült, kiterjesztve azt a természet megismerésének, védelmének és ápolásának kötelességére.

 Baden-Powell, az alapító

A döntően angolszász eredet, a viszonylagos liberalizmus, a világtestvériség hangsúlyozása, az ateizmus elvetése, s a nemzetközi kapcsolatok ennek megfelelő alakítása eleve fenntartást váltott ki minden konzervatív, antidemokratikus, soviniszta (nem nacionalista!) egyénből, társadalmi csoportból, pártból, politikai rendszerből. 

Ez volt az általános háttere annak, hogy a hazai kommunisták, akik 1947–1948-ban, a szovjet jelenlét és mindenoldalú támogatásuk segítségével a lehető legrövidebb idő alatt számoltak fel (1945-től 1950-ig több hullámban) minden társadalmi szerveződést, amely feltételezésük szerint zavarta, netán akadályozta a szovjet modell magyarországi kierőszakolását.

A Rákosi Mátyás vezette kommunista párt (MKP, MDP, majd 1956 novemberétől az MSZMP) a brit imperializmus előretolt bástyájának

a cserkészetet és egy tollvonással kitörölte a törvényesen munkálkodható serdülőneveléssel foglalkozó szervezetek .

Cserkészek Gödöllőn (Forrás: Fortepan)

A kommunista diktatúra képviselői úgy gondolták (számos történelmi elődjükhöz hasonlóan), hogy gyökeresen szakíthatnak a múlttal, fehér lapra írhatják az egyedül üdvözítőnek hirdetett történelmüket. A „szélnek eresztett légiók” tagjainak csak kis része menekült külföldre. Egyesek a belügyi szervek fenntartás nélküli kiszolgálói lettek (a politikai perek anyaga sajnálatos bizonyítéka ennek), nem kevesen viszont a különféle illegációk tagjaiként vagy éppen az illegális cserkészet erőfeszítéseinek lettek töretlen hitű harcosai.

1956 megcsillantotta a reményt az esetleges újjászervezésre. A nemzeti felkelés utolsó napjaiban történtek is lépések erre Budapesten és a vidéki nagyvárosokban. Az előkészítő tárgyalások hűen tükrözték azt a felfogásbeli különbséget, amely a kezdetektől, az 1910-es évektől jelen volt, és nem egyszer a szakadás lehetőségét, szükségességét is felvetette.

A nyolcvanas években, a bomló „szocialista” viszonyok között, az ifjúság egyre szélesebb köreiben és egyre türelmetlenebbül követelték a plurális ifjúsági struktúra visszaállítását, a KISZ és az Úttörő egyeduralmának megtörését. A ’60-as évektől az egyre inkább kedvező nemzetközi helyzet végül is módot nyújtott a belső ellenzéknek, hogy megtegye a kezdeményező lépéseket, többek között a cserkészet újjászervezése érdekében. Ezek a magánlakásokban folyó beszélgetések, a határon túli ifjakkal kialakuló párbeszéd, az első nyilvános találkozók, kiállítások és egy (Szegeden rendezett) tudományos ülésszak bennünk élnek, kiben–kiben felfogása szerint, tehát jelentős eltérésekkel.

Budapest, Csillebérci tábor, úttörőposta (Forrás: Fortepan)

Tudjuk, s ha nem most hangsúlyozzuk: a kommunista diktatúra erőszakkal kialakított ifjúságszervezési, nevelési-képzési monopóliuma törvényszerűen vonta maga után, a ’80-as évek közepétől az atomizálódást. Ezekben az években „gomba” módra szaporodtak a különféle indíttatású, célú, jellegű, programmal és társadalomi-anyagi támogatást élvező, remélő önszerveződések. Így bontott zászlót több cserkészszövetség (MCSSZ – Magyar Cserkész Szövetség, CSCSSZ – Cserkészcsapatok Szövetsége, Európai Cserkészek Szövetsége és végül a Magyar Leány-cserkészszövetség), hogy néhány év elteltével egy szolgálja ismét, 1946 után több évtizeddel, a tíz törvény érvényre jutását, a gyorsan és mélyrehatóan változó világ körülményei között. Ezekben az években – függetlenül szándékainak tisztességétől – a másik szervezethez csatlakozót renegátnak tekintették. Még a látszólag iskolázott, művelt emberek körében is a „fekete–fehér” látásmód határozta (határozza?) meg egy adott szervezethez való tartozást. Tények, elemzés, gondolkodás mellőzhető, mellőzött. Minden társadalmi, politikai tömörülésnek vannak az igazság feltárása és kimondására egyedül hivatott tudósai-kutatói, a magyar nép eredetétről, vagy históriájának bármelyik szakaszáról lett légyen is szó. Ebből következik, hogy mindez nem csak a cserkészetre vonatkozik, a tanulság általános érvényű, s a csekély kivétel nem képes társadalmi méretekben változást hozni. A most közölt, a cserkészetről írt könyvem megjelenésével kapcsolatos levelek bizonyítják állításomat. Kérem, olvassák el őket és gondolkozzanak el mondanivalójuk felett.

Ez a közlemény tisztelgés azok előtt is, akik munkámat önzetlenül, fenntartások nélkül segítették, de ma már nincsenek közöttünk.
A levélírókról, a levelekben előforduló ismertebb személyekről, illetve a cserkészmozgalomban jelentősebb szerepet betöltő vezetőkről jegyzetben rövid életrajzokat i mellékelek.

Az eredeti leveleket a Gödöllői Városi Múzeum őrzi letétem részeként.

Ezen a napon történt július 25.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

A görög eredetű „diaszpóra” fogalom hosszú ideig a zsidó, görög és örmény szétszóratás leírására szolgált, manapság viszont a kényszerű kiűzetés vagy az önkéntes migráció következtében létrejött külföldi etnikai kisebbségi közösségek szinonimájává vált. A diaszpórák idegen befogadó országban tevékenykednek ugyan, de tagjait – a szociológiai vizsgálatok szerint – erős érzelmi kötelékek fűzik származási országukhoz. Magyar diaszpórán általában a 19. század végétől az országot, illetve a Kárpát-medencét több hullámban önként elhagyó, ma Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő szórványmagyarságot értjük. Friss adatok szerint a diaszpórában élő magyarok száma körülbelül 2,5 millió fő, akiknek a fele azonban már nem tud magyarul.

Az elmúlt években a tengerentúli magyarság képviselői jelezték, hogy a diaszpóra tagjainak az évtizedek alatt összegyűjtött értékes dokumentumai egyre nagyobb veszélyben, sok esetben a megsemmisülés határán vannak. A Magyar Diaszpóra Tanács ezért 2013-ban elfogadta a Mikes Kelemen Programot, amelynek célja az, hogy a diaszpóramagyarság könyvtári, levéltári örökségét rendezett módon összegyűjtve Magyarországra szállítsák és gondoskodjanak későbbi méltó felhasználásáról. A Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezésében elindított Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén kezdte el munkáját. A Magyar Nemzeti Levéltár szakmai partnerként 2015-ben csatlakozott e kezdeményezéshez, felvállalva a levéltárszakmai koordinációt. A Mikes Kelemen Program és a Nemzeti Kulturális Alap által finanszírozott Ithaka-program segítségével folyamatosan közreműködik az európai és tengerentúli emigráció iratanyagának szervezett hazahozatalában, az iratanyagok levéltári struktúrájának kialakításában, majd kutathatóvá tételében. Ennek eredményeként a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának őrizetébe számos értékes irathagyaték került, amelyekből az ArchívNet 2017. évi 2–3. összevont számának két írása is ízelítőt nyújt. A szám tematikája: „Magyar diaszpórák, emigráns egyesületek, személyes sorsok a 20. században”. Az összeállításban a már említett két dokumentumközlésen kívül olvashatunk még sanghaji magyar kalandorokról, az ottani magyar érdekvédelemről, továbbá a franciaországi, illetve a tengerentúli magyar diaszpóra szervezeteiről, azok működéséről. Nem kapcsolódnak szorosan a témához, de érdekfeszítőek a kristályéjszaka magyar vonatkozásai, és igen tanulságos olvasmány Alapi Gyula Rákosi Mátyáshoz írt, mindeddig ismeretlen levele is.

Technikai okok miatt az összeállításunkat két, formailag ugyan különálló, de tartalmilag  szorosan összetartozó részre bontottuk: az elsőt, tehát az idei 2. számot 2017. június 21-én, míg a második részt, azaz a 3. számot június 28-án közöljük. A kettes számban az egyesületi témák kerültek előtérbe, míg a hármasban főleg egyéni sorsok bemutatására helyezzük a hangsúlyt.

 

 

Budapest, 2017. június 28.

 

 

A szerkesztők