Cseres Tibor levelezése I.

Levelek Cseres Tibornak (1950-1959)

A diktatúra szorításában

„Megbízzuk Cseres Tibort elvtársat egy kb. 8-10 ív terjedelmű ifjúsági regény megírásával. A regény témája röviden a következő: Egy község dolgozó parasztjai a kulák és [a] klerikális reakció befolyására nem mernek vállalkozni a termelőszövetkezet megalakítására. A Párt azonban nem akar meghátrálni az elkezdett munkában, és az ifjúságot kéri meg, hogy alapítson termelőcsoportot. Az ifjak vállalkoznak s egy esztendei nehéz munka és súlyos harcok árán virágzó gazdaságot létesítenek, az egykori elhanyagolt kulák és urasági földeken.”

Cseres Tibor és az Írószövetség

A Magyar Írószövetség 1950-re, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) által vezényelt proletárdiktatúra irodalompolitikájának jelentéktelen végrehajtójává silányult. Ezt a változást a gyenge írói talentummal „megáldott" kommunista írók, főként idősekből álló csoportja támogatta, üdvözölte, és minden eszközzel védelmezte. A tagság igen vegyes összetételű volt, a tagok korát, általános és írói műveltségét, tehetségét, jellemét tekintve egyaránt. A párt és irodalompolitikájának képviseletét, az általános politikai helyzet változó keretei között és légkörében, ennek megfelelően gyakorolták. A hazánkban élő írók zöme belépett az Írószövetségbe, de igencsak eltérő mértékben volt cselekvő részese az ott folyó életnek, a folyamatos szervezkedésnek. Volt, aki hitt abban, hogy ilyen szervezeti keretek között tudja eredményesebben szolgálni a sokféleképpen gondolt/vágyott „új világ" építését. Mások, tehetségük gyengeségét kívánták ellensúlyozni így, vagy közszereplési vágyuknak voltak képtelenek gátat szabni. De olyan is volt, aki közelmúltbéli sérelmeinek orvoslását, védettségét, visszavágási lehetőségét remélte az írószövetségi tagságtól. A megélhetés biztosítása, az irodalom tényleges szolgálata sem hiányzott a késztetések közül. Ha még ehhez hozzávesszük az egyes tagok irodalmi fogantatását, vonzódásukat egyes művészeti irányzatokhoz, esztétikai megformálást illető törekvéseiket, akkor látjuk igazán, milyen feladatot vállalt magára az irodalompolitikai irányítás az egység jelszavának meghirdetésével, azzal, hogy a magyar írók döntő többségét a szocializmus építésének szolgálatába állítsa, a legcsekélyebb önállóság engedélyezése nélkül.

Cseres Tibort 1950. június 27-én vette fel tagjai sorába a Magyar Írók Szövetsége, így lett birtokosa a

Mit remélt a szervezettől, mire vágyott, mire törekedett vele kapcsolatban? Mint legtöbben, ő is a zavartalan írói munka feltételeinek biztosítását, érdekei védelmét (honorárium, jogdíj, adózás, biztosítás, nyugdíj stb.), élénk, változatos, tartalmas, a világra kitekintő, kötetlen írói találkozásokat, ismeretségeket, barátságokat elősegítő, az irodalmi kávéházakat is pótló körülményeket, őszinte, nyílt eszmecseréket: irodalmi, társadalmi, politikai, nemzetünk egészét érintő kérdésekről. Hogy mit kaptak az írók, személy szerint Cseres Tibor az Írószövetségtől 1948 és 1960 között, azt egy monográfia, még inkább egy válogatás nélküli dokumentumkötet-sorozat tudná - kiegészítve a nagyon hiányzó visszaemlékezésekkel - megnyugtatóan és érzékletesen bemutatni. Ismeretes, hogy Sztálin haláláig, Rákosi és közvetlen köre hatalmának megingásáig, szorongás, félelem, rettegés állandóan jelen volt életükben. A tagrevízió formájában jelentkező „fegyelmezés" még a sokat próbált, kiemelkedő tehetségű írókat is „bűnbánatra" (önkritikára) kényszerítette. Példaként álljon itt Örkény István „gyónása": A tisztogatásnak, fegyelmezésnek félreérthetetlen célját egy Révai József részére készített „Feljegyzés" így összegezte: „A Magyar Írók Szövetsége a tagrevízió után lényegesen megváltozott. Alkalmasabb lett arra, hogy irodalmunkat a Párt útmutatásai alapján irányító, szervező és összefogó " Nem alkalmas, csak alkalmasabb! Ha Örkény István ilyen megalázkodásra kényszerült, mit várhatott, milyen magatartás tarthatta a pályán Cseres Tibort, apja palotaőri, csendőri múltjával, magyar királyi honvédtisztként végigszenvedett háborús éveivel, akkoriban írt, félremagyarázható verseivel, parasztpárti vonzalmával, a szomszédnépek összefogását szorgalmazó történeti szemléletével?

Mit tehetett? Hatalmas munkabírással, jelentős élettapasztalattal, megnyerő modorával, lebilincselő mesélőkedvével, góbés humorával, messze tekintő terveit melengetve keblén, s eközben mégis rezerváltan, mindig az „arany középút" felé igazítva lépteit, vetette magát a munkába. Ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy Cseres Tibor már 1950-ben, 35 évesen feltűnik a szövetségi tisztségviselő-jelöltek, majd a tényleges megbízást elnyerők sorában. Az 1950-es Írókongresszus előkészítésekor szóba került, mint leendő vezetőségi tag. Részt vállalt az új alapszabály

Végül a póttagok sorába került. Ebben a minőségben részt vesz a titkárság munkájában. Tagja a Déry Tibor elnöksége alatt működő prózai szakosztály is. Tőle is azt várta az Írószövetség pártvezetősége, hogy élénkíti a szakosztály „rendkívül passzív" vezetőségének, tagságának

 

Cseres Tibor

Cseres Tibor szövetségi

az Irodalmi Újság rovatvezetőjeként, vagy éppen az Irodalmi Alap, a Csillag c. folyóirat egyik vizsgálójaként, mindig mindenkivel igyekezett megtalálni azt a hangnemet, amely komolyabb feszültség nélküli megoldását adta a felmerülő problémának. Levelezése bizonyíték erre. Erkölcsi tisztaságát, megbízhatóságát igazolja az is, hogy az 1953-as „megingás" után is megválasztották a Szövetség ellenőrző bizottságának tagjául, ugyanakkor kihagyták a prózai szakosztály vezetőségéből. 1953-at követően az írók egyre hevesebben bírálták a legfelső pártvezetést, irodalompolitikát, de a szövetséget is. A Szövetség vezetőségi ülésein viták dúltak, telve elkeseredéssel, kölcsönös sértegetésekkel és sértődésekkel. Nagy Imre miniszterelnök lemondatása után pedig a pártvezetés igyekezett elhitetni az ország közvéleményével, hogy az írók az értelmiség pártellenes lázítói.

Cseres Tibor 1956. január 7-től a szeptember 22-én megjelenő számig, az Irodalmi Újság szerkesztőbizottsági tagja. Tagja a lap belső munkáját és anyagi helyzetét feltáró bizottságnak. Beválasztják a közgyűlést előkészítő, valamint a jelölő bizottságba. A szerkesztőség egyre feszültebb légkörben folytatta tevékenységét Háy Gyula pl. követelte: „Juttassuk jogaihoz az írói igazmondást." Tamás Aladár viszont nem tartotta közölhetőnek Cseres

című vitacikkét.

A köztörténet további alakulása ma fő vonalaiban ismert, benne

Az aprólékos kidolgozás viszont még hátra van. Cseres Tibor lelki állapotát, viszonyát a forradalom, majd szabadságharc eseményeihez a diktatúrától való undor, a szocializmus vitathatatlan értékeihez való ragaszkodás, a szovjet beavatkozástól való félelem, családjának, törékeny egzisztenciájának óvása és a történelmi események iránt mohón érdeklődő író mindent magába szívó személyisége határozta meg. Mindezt hűségesen tükrözik az Ember fia és farkasa című írása, benne az ő magatartását is sejtető főhős. Bár hozzá közelálló idősebb írótársai - úgy tűnik - biztatták a cselekvő, fegyveres részvételre, ő, sok egykori „horthysta" tiszttársához hasonlóan nem akart ilyen módon támadási felületet adni a forradalom ellenségeinek. De szelíd, vérontástól irtózó egyénisége sem késztette a fegyveres harcra. Amíg lehetett, bejárt az Írószövetségbe, gyalogosan rótta az utcákat, figyelte az eseményeket, jegyzeteket készítve róluk. Telefonon, vagy ha lehetett személyesen vitatta meg ismerőseivel, pl. a közelben lakó Tamási Áronékkal a dolgok alakulását. „Nem tartozott a hangos ellenforradalmárok közé." - állapította meg róla egy hivatalos „káderezés".

Az Írószövetség sorsát, ha átmenetileg is, de megpecsételte az a tény, hogy a forradalomhoz hű tagjai nem hunyászkodtak meg a szovjet segítséggel hatalomra segített új párt- és kormányvezetés előtt. A szövetség működését a „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány" 1957. január 17-én felfüggesztette. A kommunista íróknak az a kis csoportja, amely - saját megállapításuk szerint - már október végén, november elején szervezkedett az „ellenforradalommal szemben", most véget nem érő vitákat folytatott a csőd okairól, egyes írók magatartásának mibenlététől és a kívánatos célú, tartalmú munka újraindításának módozatairól. Míg ők a konszolidáción buzgólkodtak, a széleskörű megtorlás író áldozatai hazai és nemzetközi segítségre szorultak. A szolidaritás ezekben a hónapokban kevés sikerrel járt. A letartóztatottak megsegítésének legcélszerűbb módját illetően az írók között sem volt egyetértés. Máig sem tisztázott, főként az egyéni indítékokat illetően, hogy mi ellen is tiltakozott aláírásával 216 író, köztük

Az Írószövetség újjászervezését a Politikai Bizottság 1958. november 25-ei határozata alapján kezdte meg a kimondottan ezzel a céllal életre hívott Irodalmi Tanács. Számtalan kérdés körül folyt a vita: hány tagja legyen a Szövetségnek, legyen-e alapító tagság, s ha igen, kik legyenek az alapítók? Hogyan álljon fel a vezetőség? Mennyiben kell változtatni az alapszabályokon? Milyen legyen a pártszervezet szerepe az új Szövetség irányításában? Kiket s hogyan lehetne megnyerni az ügynek? Kik azok, akik szóba sem kerülhetnek? Miként leheljen lelket az írói/olvasói bojkott alatt álló - frissen létrehozott - Élet-és Irodalomba? Kik irányítsák a meginduló irodalmi folyóiratokat? - A forrásokból annyi állapítható meg, hogy Cseres Tibor nem szerepel ezeken a tárgyalásokon/vitákon, nincs rajta az alapító tagsági-javaslatok

1959. szeptember 25-én megtartotta alakuló ülését a Magyar Írók Szövetsége, amelyre Cseres Tibort nem hívták. A legfelső állami-és pártvezetés képviseletében Kállai Gyula szólt a megjelentekhez. Figyelmeztette az írókat: „Ha az olyan írók, mint Illyés Gyula, meg Benjamin László nem értik, vagy nem akarják megérteni a kort, amelyben élnek, s amelyet régebben értettek, ez ma csak az ő emberi és írói tragédiájuk lehet. Lehet, hogy a magyar irodalmi élet egy színfolttal szegényebb lesz, de ettől még

Az '56 előtti 400 körüli létszám helyett, most 111 rendes taggal és 24 tagjelölttel kezdte meg működését a Szövetség. A Felvételi Bizottság, Földeák János elnökletével csak december elejére tudta elfogadhatóan körvonalazni az irányelveket, amelyeket - idő múltával - egyre kevésbé alkalmaztak a felvételek során. A december 7-ei elnökségi ülésen javasolta, hogy a következő választmányi ülésen tárgyalják meg - többek között - 1960. január 6-ai ülésén a Választmány felvette az újjászerveződő MISZ tagjai közé és erről 14-én kelt levelében értesítették is őt.

Ezen a napon történt október 20.

1944

A szegedi MKP székházban a KISZ megtartja nyilvános alakuló ülését.

1956

Az ELTE jogi karán Hajnóczy kör, a Közgazdaságtudományi Egyetemen Széchenyi kör alakult. – Az egyetemek közös vitafórumaként létrejött a...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők