Hibaüzenet

  • Notice: Undefined offset: 1 custom_mod_pane_custom_pane_render() függvényben (/data/webcontent/archivnet/www/sites/all/modules/wideworld/custom_mod/custom_mod.module 229 sor).
  • Notice: Undefined offset: 1 custom_mod_pane_custom_pane_render() függvényben (/data/webcontent/archivnet/www/sites/all/modules/wideworld/custom_mod/custom_mod.module 229 sor).
Cseres Tibor levelezése I.

Levelek Cseres Tibornak (1950-1959)

A diktatúra szorításában

„Megbízzuk Cseres Tibort elvtársat egy kb. 8-10 ív terjedelmű ifjúsági regény megírásával. A regény témája röviden a következő: Egy község dolgozó parasztjai a kulák és [a] klerikális reakció befolyására nem mernek vállalkozni a termelőszövetkezet megalakítására. A Párt azonban nem akar meghátrálni az elkezdett munkában, és az ifjúságot kéri meg, hogy alapítson termelőcsoportot. Az ifjak vállalkoznak s egy esztendei nehéz munka és súlyos harcok árán virágzó gazdaságot létesítenek, az egykori elhanyagolt kulák és urasági földeken.”

c.

Sombori Sándor Cseres Tibornak

1956. június 16.

Kedves Tiborc,

hadd kezdjem egy kis

Most, hogy lapod megjött, egy csomó emlék kelt életre azokból a zaklatott pesti napokból, amikor utoljára találkoztunk. Említettem feleségemnek lapod érkezését, s ő is kedvesen emlékezett meg a feleségedről, aki akkor, azokban a ugyancsak ifjasszony vala, miként az enyém. Már nem is tudom, hogy a Lukácsban vagy a Németvölgyi vagy Böszörményi úton kerestelek-e fel, midőn már égett a talaj a lábam alatt, hogy rejts el magadnál, de te is idegeneknél vegetáltál, s így én később, december 12-én, merész huszárvágással s a házmesterünk figyelmének kijátszásával nem nyugatra, hanem keletre indultam, hogy minél előbb átessem az elkerülhetetlenen. Kistarcsán húzódtam meg, regényes körülmények között, dec. 29-ig, mikor is másnap reggel bejöttek a szovjet és román csapatok. Márciusig ott tolmácskodással, éhezéssel és tanítóskodással töltvén az időt, fölöttébb elfogott a honvágynak nevezett betegség s kalandos úton-módon hazajöttünk szülőfalunkba szüleinkhez, a Sepsiszentgyörgy melletti Rétyre. Feleségem is odavaló, ott volt tanítónői állása, melyet nyomban visszakapott. Én ismét felmentem Kolozsvárra, de az állásomat már betöltötték a ref. kollégiumban, így közelebb húzódtam Háromszékhez. Csíkszeredában töltöttem néhány hónapot, ahol a pedellus elvtárs úr egy bizonyos Portik nevezetű vala. 1945 szept[ember]től, mind a mai napig s[epsi]szentgyörgyi lakos volnék.

Tíz évig szolgáltam a tanügyet, hol jó kedvvel, hol elkeseredve, míg aztán az idén lőn a nagy elhatározás, és szakítottam a tanársággal, és átjöttem a helybeli állami magyar színházhoz dramaturgi minőségben. Itt remekül érzem magam, csak azt bánom, hogy ilyen későre szakítottam a tanügyi napszámosok életével. Közben, az eltelt tíz esztendőben sok minden megírnivaló történt, dehát majd egyszer szóban, ha annyi pénzem lesz, hogy útlevelet váltva magam is kiruccanjak.

Az irodalommal időközben sokat kacérkodtam, bár jóval kevesebbet, mint tudtam volna. Talán emlékszel még boldogult

hogy én afféle esszéíró férfiúnak készültem s mintegy 40 cikk és tanulmány boldog atyjaként ért a háború végső fordulata. Hazatérésem után sok nagy terv foglalkoztatott, de mintegy két évi készülés után, 1947-ben, megszületett „A világosság százada" című könyvi agyszüleményem, mely is a XVIII. sz[áza]d irodalmi monográfiája akart lenni. Ebből egyszer küldök egy példányzatot neked is, ha lesz kitől. Ekkoron némi jóakarók jobboldali támadása után beszüntettem tollforgatói ténykedésemet, s csak 1948-ban, év végén ragadtam tollat ismét, midőn a színházat városunkba helyezték. Attól kezdve majd minden évben eregettem egy-egy színdarabfordítást románból, de már írói álnéven, Sándor nevezettel. Azóta is csak így írogatok, amikor van mit írnom. Lassan átképeztem hajlandóságaimat a színműírásra. Nos, ma a harmadik eredetinél tartok s gubbaszt fiókomban egy Mikszáth-átdolgozás is. Mindebből kettőt vállalok szívesen és bármikor, a Balassi c. drámát és a Gábor Áron c. tört[énelmi] színművet. Ezekről és ezek sorsáról majd később írok, ha érdekel, de most beszéljünk másról.

Neveddel pár éve találkoztam. Novelláidat olvasgattam és tűnődtem, te vagy-e, hiszen ezekből sehol sem lehet kiolvasni azt a Cs. T-t, akit én ismertem. Igaz, akkoriban csak verseket írtál. A mi barátságunk sem volt, sem hosszú, sem régi keletű, sem tartós, sem mély. Még barátság sem volt, csak ismeretség és szimpátia. Ha most visszagondolok, úgy érzem, bogaraid ellenére, jóbarátok tudtunk volna lenni, ha a sors egy kicsit egymás közelében tart. Kérdezem magamtól, mi értelme van ennek a „felújításnak"? A felmelegített étel már nem élvezhető. Érdemes-e írnom neked? Nem valószínű, hogy ez a kapcsolat újra megteremthető volna. Elszakadtunk, mások az életkörülményeink, barátaink, problémáink. Mégis írok, s ezt nézd el nekem, mert itt, az „egyetlen" igazi irodalmi élettől oly távol, szükséglet, vigasz és felfrissülés kibeszélgetni magamat valakivel, aki ott van, ahol magam is szeretnék élni, s ahol jogom volna élni nekem is, sokkal inkább, mint sokaknak. (Ez nem reád vonatkozik.)

Nos, olvasva novelláidat, nem találtam bennük Erdélyt, ellenben olyan hiteles alföldi élményekkel találkoztam, s olyan kitűnő nyelvi meglepetések értek, hogy csak ámultam. Hol nőttél fel? Honnan szedted ezeket a valódi falusi

Ami a legkellemesebben lepett meg, az a humorod volt, melyet Nagy Lajos már csak Tamási, néha Urbán meg te képviselsz irodalmunkban, Asztalos István fogytán lévén mind írói mondanivalójának, mind vonzóerejének. Hej, a humor, az nagy dolog, de majd egyszer talán írok erről is, illetve írásaidról is. Egyébként nagy izgalommal olvastam Asztalos könyvét, 1945-ben (Író a hadak útján), melyben téged is említ személyesen s olyan helyeket és amelyeket magam is láttam és végig éltem. Válaszodban ne felejts el megemlékezni Ferencz Lajiról! Mi van vele? Szeretnék hírt hallani felőle. Gondolom, még az idén kijön az Ifj[úsági] Kiadónál a regénynek is feldolgozott Gábor Áron, melyben sok csíki vonatkozású rész is lesz, a somlyai iskola stb., szeretném, ha az ő kezéhez is eljuttathatnék egy példányt.

Kedves Tiborc, szeretném ezt a mi kis színházunkat egy kissé megszellőztetni a sajtóban. Írtam már híreket, apró közleményeket róla a Színház és Mozinak, a Színház és Filmművészetnek, de ne adj isten, hogy leközöltek volna valamit belőlük. A marosvásárhelyi Székely Színházról mindig jelennek meg hírek, erről a küszködő, Déryné-korabeli feladatokat és szerepet vállaló másik székelyföldi színházról soha. Már most arra kérlek, ha majd küldök neked ilyen kis közleményeket, csúsztasd be a hírek közé, mert nem tudod felmérni, hogy milyen jól esik itt az embereknek, ha megemlékezik az

róluk is. Itt alább majd írok egy pár sort ebbe a levelemben is, majd vágd le, mert külön papírral nem vastagíthatom a levelet.

A színházon kívül pedig magam is szeretnék hébe-hóba megereszteni egy cikket. Az a kérdés, elvben lehetséges-e ez nálatok? Közölnétek-e ti tőlem valamit? Mi a szerkesztőség állásfoglalása ebben a kérdésben. Külföld, a személy leigazolása stb.? Erre is válaszolj majd leveledben, melyet türelmetlenül várok. Írd le te is nagy vonalakban, hogy mi történt veled időközben, hogyan csaptál át a prózára, honnan veszed írásaidhoz a falut stb. Ha Urbánnal jól vagy, kérdezd meg, emlékszik-e arra a kolozsvári magyar szakos hallgatóra, aki a pesti magyar szakosokat fogadta 1941-ben és amolyan szeniorféleségként őket kalauzolta mindenfelé kolozsvári látogatásuk alkalmával? Az ti. én volnék. Én emlékszem rá, ő is verselt akkoriban s Kolozsvárt

űzte az eszét nagy ifjonti felbuzdulással. Emlékszem még Boa Palira és Mágori Böskére abból a társaságból.

Nos, várom, hogy írjál, éledő barátsággal üdvözöllek       

Ime néhány hírecske: [Sombori Sándor levelének befejező részét - jelenleg - nem találjuk.]

Sepsiszentgyörgy, 1956. június 16.

Gépirat.

Ezen a napon történt október 21.

1921

Károly, hogy trónját visszaszerezze, a felesége, Zita királyné társaságában repülõgéppel ismét Magyarország területére érkezett.

1944

A második világháborúban a szövetségesek elfoglalják Aachent, az első német nagyvárost.

1949

Kispesten felavatják az ország első úttörőházát.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők