Hibaüzenet

  • Notice: Undefined offset: 1 custom_mod_pane_custom_pane_render() függvényben (/data/webcontent/archivnet/www/sites/all/modules/wideworld/custom_mod/custom_mod.module 229 sor).
  • Notice: Undefined offset: 1 custom_mod_pane_custom_pane_render() függvényben (/data/webcontent/archivnet/www/sites/all/modules/wideworld/custom_mod/custom_mod.module 229 sor).
Cseres Tibor levelezése I.

Levelek Cseres Tibornak (1950-1959)

A diktatúra szorításában

„Megbízzuk Cseres Tibort elvtársat egy kb. 8-10 ív terjedelmű ifjúsági regény megírásával. A regény témája röviden a következő: Egy község dolgozó parasztjai a kulák és [a] klerikális reakció befolyására nem mernek vállalkozni a termelőszövetkezet megalakítására. A Párt azonban nem akar meghátrálni az elkezdett munkában, és az ifjúságot kéri meg, hogy alapítson termelőcsoportot. Az ifjak vállalkoznak s egy esztendei nehéz munka és súlyos harcok árán virágzó gazdaságot létesítenek, az egykori elhanyagolt kulák és urasági földeken.”

c.

Sombori Sándor Cseres Tibornak

1956. június 16.

Kedves Tiborc,

hadd kezdjem egy kis

Most, hogy lapod megjött, egy csomó emlék kelt életre azokból a zaklatott pesti napokból, amikor utoljára találkoztunk. Említettem feleségemnek lapod érkezését, s ő is kedvesen emlékezett meg a feleségedről, aki akkor, azokban a ugyancsak ifjasszony vala, miként az enyém. Már nem is tudom, hogy a Lukácsban vagy a Németvölgyi vagy Böszörményi úton kerestelek-e fel, midőn már égett a talaj a lábam alatt, hogy rejts el magadnál, de te is idegeneknél vegetáltál, s így én később, december 12-én, merész huszárvágással s a házmesterünk figyelmének kijátszásával nem nyugatra, hanem keletre indultam, hogy minél előbb átessem az elkerülhetetlenen. Kistarcsán húzódtam meg, regényes körülmények között, dec. 29-ig, mikor is másnap reggel bejöttek a szovjet és román csapatok. Márciusig ott tolmácskodással, éhezéssel és tanítóskodással töltvén az időt, fölöttébb elfogott a honvágynak nevezett betegség s kalandos úton-módon hazajöttünk szülőfalunkba szüleinkhez, a Sepsiszentgyörgy melletti Rétyre. Feleségem is odavaló, ott volt tanítónői állása, melyet nyomban visszakapott. Én ismét felmentem Kolozsvárra, de az állásomat már betöltötték a ref. kollégiumban, így közelebb húzódtam Háromszékhez. Csíkszeredában töltöttem néhány hónapot, ahol a pedellus elvtárs úr egy bizonyos Portik nevezetű vala. 1945 szept[ember]től, mind a mai napig s[epsi]szentgyörgyi lakos volnék.

Tíz évig szolgáltam a tanügyet, hol jó kedvvel, hol elkeseredve, míg aztán az idén lőn a nagy elhatározás, és szakítottam a tanársággal, és átjöttem a helybeli állami magyar színházhoz dramaturgi minőségben. Itt remekül érzem magam, csak azt bánom, hogy ilyen későre szakítottam a tanügyi napszámosok életével. Közben, az eltelt tíz esztendőben sok minden megírnivaló történt, dehát majd egyszer szóban, ha annyi pénzem lesz, hogy útlevelet váltva magam is kiruccanjak.

Az irodalommal időközben sokat kacérkodtam, bár jóval kevesebbet, mint tudtam volna. Talán emlékszel még boldogult

hogy én afféle esszéíró férfiúnak készültem s mintegy 40 cikk és tanulmány boldog atyjaként ért a háború végső fordulata. Hazatérésem után sok nagy terv foglalkoztatott, de mintegy két évi készülés után, 1947-ben, megszületett „A világosság százada" című könyvi agyszüleményem, mely is a XVIII. sz[áza]d irodalmi monográfiája akart lenni. Ebből egyszer küldök egy példányzatot neked is, ha lesz kitől. Ekkoron némi jóakarók jobboldali támadása után beszüntettem tollforgatói ténykedésemet, s csak 1948-ban, év végén ragadtam tollat ismét, midőn a színházat városunkba helyezték. Attól kezdve majd minden évben eregettem egy-egy színdarabfordítást románból, de már írói álnéven, Sándor nevezettel. Azóta is csak így írogatok, amikor van mit írnom. Lassan átképeztem hajlandóságaimat a színműírásra. Nos, ma a harmadik eredetinél tartok s gubbaszt fiókomban egy Mikszáth-átdolgozás is. Mindebből kettőt vállalok szívesen és bármikor, a Balassi c. drámát és a Gábor Áron c. tört[énelmi] színművet. Ezekről és ezek sorsáról majd később írok, ha érdekel, de most beszéljünk másról.

Neveddel pár éve találkoztam. Novelláidat olvasgattam és tűnődtem, te vagy-e, hiszen ezekből sehol sem lehet kiolvasni azt a Cs. T-t, akit én ismertem. Igaz, akkoriban csak verseket írtál. A mi barátságunk sem volt, sem hosszú, sem régi keletű, sem tartós, sem mély. Még barátság sem volt, csak ismeretség és szimpátia. Ha most visszagondolok, úgy érzem, bogaraid ellenére, jóbarátok tudtunk volna lenni, ha a sors egy kicsit egymás közelében tart. Kérdezem magamtól, mi értelme van ennek a „felújításnak"? A felmelegített étel már nem élvezhető. Érdemes-e írnom neked? Nem valószínű, hogy ez a kapcsolat újra megteremthető volna. Elszakadtunk, mások az életkörülményeink, barátaink, problémáink. Mégis írok, s ezt nézd el nekem, mert itt, az „egyetlen" igazi irodalmi élettől oly távol, szükséglet, vigasz és felfrissülés kibeszélgetni magamat valakivel, aki ott van, ahol magam is szeretnék élni, s ahol jogom volna élni nekem is, sokkal inkább, mint sokaknak. (Ez nem reád vonatkozik.)

Nos, olvasva novelláidat, nem találtam bennük Erdélyt, ellenben olyan hiteles alföldi élményekkel találkoztam, s olyan kitűnő nyelvi meglepetések értek, hogy csak ámultam. Hol nőttél fel? Honnan szedted ezeket a valódi falusi

Ami a legkellemesebben lepett meg, az a humorod volt, melyet Nagy Lajos már csak Tamási, néha Urbán meg te képviselsz irodalmunkban, Asztalos István fogytán lévén mind írói mondanivalójának, mind vonzóerejének. Hej, a humor, az nagy dolog, de majd egyszer talán írok erről is, illetve írásaidról is. Egyébként nagy izgalommal olvastam Asztalos könyvét, 1945-ben (Író a hadak útján), melyben téged is említ személyesen s olyan helyeket és amelyeket magam is láttam és végig éltem. Válaszodban ne felejts el megemlékezni Ferencz Lajiról! Mi van vele? Szeretnék hírt hallani felőle. Gondolom, még az idén kijön az Ifj[úsági] Kiadónál a regénynek is feldolgozott Gábor Áron, melyben sok csíki vonatkozású rész is lesz, a somlyai iskola stb., szeretném, ha az ő kezéhez is eljuttathatnék egy példányt.

Kedves Tiborc, szeretném ezt a mi kis színházunkat egy kissé megszellőztetni a sajtóban. Írtam már híreket, apró közleményeket róla a Színház és Mozinak, a Színház és Filmművészetnek, de ne adj isten, hogy leközöltek volna valamit belőlük. A marosvásárhelyi Székely Színházról mindig jelennek meg hírek, erről a küszködő, Déryné-korabeli feladatokat és szerepet vállaló másik székelyföldi színházról soha. Már most arra kérlek, ha majd küldök neked ilyen kis közleményeket, csúsztasd be a hírek közé, mert nem tudod felmérni, hogy milyen jól esik itt az embereknek, ha megemlékezik az

róluk is. Itt alább majd írok egy pár sort ebbe a levelemben is, majd vágd le, mert külön papírral nem vastagíthatom a levelet.

A színházon kívül pedig magam is szeretnék hébe-hóba megereszteni egy cikket. Az a kérdés, elvben lehetséges-e ez nálatok? Közölnétek-e ti tőlem valamit? Mi a szerkesztőség állásfoglalása ebben a kérdésben. Külföld, a személy leigazolása stb.? Erre is válaszolj majd leveledben, melyet türelmetlenül várok. Írd le te is nagy vonalakban, hogy mi történt veled időközben, hogyan csaptál át a prózára, honnan veszed írásaidhoz a falut stb. Ha Urbánnal jól vagy, kérdezd meg, emlékszik-e arra a kolozsvári magyar szakos hallgatóra, aki a pesti magyar szakosokat fogadta 1941-ben és amolyan szeniorféleségként őket kalauzolta mindenfelé kolozsvári látogatásuk alkalmával? Az ti. én volnék. Én emlékszem rá, ő is verselt akkoriban s Kolozsvárt

űzte az eszét nagy ifjonti felbuzdulással. Emlékszem még Boa Palira és Mágori Böskére abból a társaságból.

Nos, várom, hogy írjál, éledő barátsággal üdvözöllek       

Ime néhány hírecske: [Sombori Sándor levelének befejező részét - jelenleg - nem találjuk.]

Sepsiszentgyörgy, 1956. június 16.

Gépirat.

Ezen a napon történt május 27.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Osztrák‒Magyar Monarchia ‒ nemzetiségi kérdés, felbomlás
 

„Détruisez l’Autriche-Hongrie!”, azaz „Zúzzátok szét Ausztria–Magyarországot!” – adta ki a jelszót Edvard Beneš 1916-ban Párizsban megjelent, nagy visszhangot kiváltó könyvében. A későbbi csehszlovák állam egyik alapítója, az ekkor még emigrációban élő Beneš azt próbálta bizonyítani hamis propagandával, hogy a németek, a Habsburgok és a magyarok a történelem folyamán mindig is egy antidemokratikus abszolutizmust képviseltek, állandó jelleggel fenyegették a „csehszlovákokat”, sőt mi több, az egész emberiség legveszélyesebb ellenségeinek számítanak. Egykori tanárával majd harcostársával, Tomáš Garrigue Masarykkal együtt Beneš a német- és magyarellenes hangulat felfokozásával igyekezett meggyőzni Franciaország, valamint a többi antantállam közvéleményét és döntéshozó köreit a Monarchia feldarabolásának szükségességéről. Ehhez hasonló törekvések már korábban is megjelentek. Robert William Seton-Watson történészprofesszor, ismertebb nevén Scotus Viator, az „utazó skót”, kezdetben a Habsburg Monarchia lelkes híve volt, később annak éles bírálójaként a föderalizálást szorgalmazta, végül pedig a Birodalom szétrombolásának egyik élharcosa lett. Seton-Watsonnak a századelő magyarországi állapotai vizsgálata során minden tévedésével, túlzásával, magyarellenes előítéleteivel együtt ‒ amint azt összeállításunk első írásában Jeszenszky Géza is kiemeli ‒ sok kérdésben igaza volt. A korabeli magyar közvélemény és a hivatalos körök azonban elutasítóan fogadták minden bírálatát, értetlen és ellenséges légkört alakítottak ki vele szemben.

A kettős monarchia és ezzel együtt a történeti Magyarország 1918. őszi felbomlása, az utódállamok létrejötte bonyolult, többtényezős folyamat eredménye volt. A központi hatalmak elveszítették az első világháborút, a soknemzetiségű birodalomban felerősödtek az elszakadási törekvések, a szomszédos kisállamok mértéktelen területi követeléseket fogalmaztak meg, a győztes nagyhatalmak pedig 1918 tavaszán-nyarán hosszas bizonytalankodás után véglegesen eldöntötték, hogy az Osztrák‒Magyar Monarchiának nincs helye az általuk elképzelt új Európa térképén. Gyarmati Enikő dokumentumközlése a szétesés „pillanatfelvételeit” nyújtja svájci követjelentések tükrében, hozzájárulva ezzel a felbomlásról alkotott külső kép rekonstruálásához.

Az összeállítás többi írása Budapest hídjainak 1945-ös felrobbantásával, a MÁV 1946-os helyzetével, Hruscsov 1958. évi tatabányai látogatásával, végül pedig a legendás huszárkapitány, Zubovits Fedor afrikai kalandozásaival foglalkozik.

 

Budapest, 2019. március 4.

 

A szerkesztők