Romlott húst a munkásoknak

Anomáliák az üzemi étkeztetésben az 1950-es években

Az ’50-es években a kényszervágott, s azután elkobzott húst vagy annak egy részét azoknak juttatták, akik a rendszer bázisát képezték, a munkásoknak és a szegényparasztoknak. Az alábbi források egy ilyen esetet, és az azt követő vizsgálatot mutatják be. Az elkobzott húst kubikusoknak szánták, annak azonban már az átvétel pillanatában szaga volt, mert nagy volt a hőség, és a disznóvágás óta akkor már kb. 12 óra telt el. Másnap ezt adták ebédre a kubikusoknak, akik közül többen kidobták, mert nem tudták megenni.

Feljelentés az üzemi konyhán

A Földművelésügyi Minisztérium budapesti Kulturmérnöki és Belvízrendező Hivatala a galgahévízi mederjókarbahelyezési munkálatok dolgozói részére 1951 augusztusának elején üzemi konyhát állított fel.

A galgahévízi konyha szakácsnője özv. L. Istvánné volt, aki nem sokkal azután, hogy e beosztásban működését megkezdte, úgy vélte, hogy a konyhai készleteket egyesek dézsmálják, élelmiszereket csempésznek ki onnan, s ezért, puszta félelemből, nehogy őt tegyék a fellépő hiányok miatt felelőssé, unokahúga útján jelentést tett e feltételezéséről a hivatal vezetőjének. B. Kálmán hivatalvezető a feljelentést követően vizsgálatot rendelt el az

Vizsgálati megbízás (1951. október 15.)
Jelzete: VKKI–KvVL XIX–1–g 1. doboz B–93–1951

Az FM bizalmas iktatású iratai között talált iratcsomó több szempontból is figyelmet érdemel. Egyrészt fontos kordokumentum, amiből bepillantást nyerhetünk az ’50-es évek mindennapja-iba, másrészt pedig szemügyre vehetjük a Rákosi-rendszer működési mechanizmusait, a közigazgatást mindenütt behálózó kollektív ellenőrző szerveket, amelyek még egy viszonylag jelentéktelennek tűnő ügyben is fontos szerepet játszottak. A szakácsnő feljelentése nyomán, október 15-én a hivatalvezető, B. Kálmán egy háromtagú bizottságot kért fel az ügy kivizsgálására, aminek tagjai Budapestről utaztak le a helyszínre. Ahogyan azonban az a 30/Vez.biz-1951. iktatószámú, november 14-én kelt jelentésből

, a konyha feljelentés előtti, rendes működését is elvileg egy háromtagú bizottság felügyelte, mégpedig a kubikusok élelmezési bizottsága. Azért írom, hogy „elvileg”, mert a gyakorlatban ez a kollektív szerv – legalábbis a jelentés szerint – nem végezte el a rá kiszabott ellenőrző feladatokat. Ugyancsak jellemző a Rákosi-rendszer idején mindenütt tapasztalható nagyfokú hierarchizáltság, s az a tény, hogy a döntéseknek általában a legmagasabb szinten kellett megszületnie. Mutatja ezt ez a konkrét ügy is. A hivatal üzemi konyhája működésében feltárt hiányosságok és szükségessé vált elmarasztalások ügyében az FM budapesti Kulturmérnöki és Belvízrendező Hivatal vezetője nem mert dönteni, ezért a minisztérium illetékes főosztályvezetőjéhez küldött jelentését az alábbi kérdéssel zárta le: „Fent előadottak után kérek döntést arra nézve, hogy az ügyet saját hatáskörömben intézzem-e el pénzbírság kiszabásával, avagy fegyelmi eljárás lefolytatására van-e

Első vizsgálat (1951. október 5.) 

A rendelkezésre álló iratok alapján az alábbiakban megkísérlem az elmarasztalás tárgyát képező ügyeket rekonstruálni.

1.) 1951-ben az élelmiszer ellátás területén a problémák már országos szinten voltak érzékelhetők. Nem pusztán csak húshiányról volt szó, mert az 1951. október 5-én T. Miklós, technikus által készített feljegyzés szerint is:

A komoly ellátási nehézségek közepette a sérült vagy beteg állatokat is levágták, ezeket az eseteket nevezték kényszervágásoknak, s az ezután elkobzott húst vagy annak egy részét azoknak juttatták, akik a rendszer bázisát képezték, a munkásoknak és a szegényparasztoknak. Jelen esetben az elkobzott húst a kubikusoknak szánták. A húsért Gy. Ferencet küldték át Hévízgyörkre, ahol átvette a kényszervágásból származó húst. Az átvételre felkínált hús túl sok volt, de a malacot egészben kínálták fel, annak felvágására, kisebb mennyiség elszállítására nem volt lehetőség. Ráadásul a húsnak már az átvétel pillanatában szaga volt, mert nagy volt a hőség és a disznóvágás óta akkor már kb. 12 óra telt el. (Jégszekrénnyel az átvételi helyen nem rendelkeztek, és Galgahévízen sem volt hűtőberendezés.) A hús egy részét, annak Galgahévízre érkezését követően megfőzték, és másnap ezt adták ebédre a kubikusoknak, akik közül többen kidobták, mert nem tudták megenni a szaga miatt. A fejadagokra osztás után is megmaradt a húsból mintegy 12-14 kg. Ezt a mennyiséget másnap a hivatali dolgozók között osztották szét, mert már további szállítást a hús nem bírt volna ki. N. Gyula vezető technikust, aki a megmaradt hús szétosztásáról döntött, később azért marasztalták el, mert „nem gondos-kodott a kiutalt felesleges húsanyagnak a többihez hasonló módon való tartósításáról.” Sz. Ede főmérnöknek pedig azt rótták fel, hogy „a fölöslegesnek mutatkozó húsmennyiséget még aznap nem irányította át más munkahelyre (pl. a kb. 30-40 km-re eső Tápióságra), noha a gépkocsi kéznél volt.”

2.) A másik inkriminált ügyben a galgahévízi üzemi konyháról a Mátraszőlősre kirendelt N. Gyula és Sz. Ede a saját ellátásuk érdekében kölcsönkértek egy kg zsírt, egy kg cukrot, egy kg tarhonyát és négy kg lisztet. Mátraszőlősre való megérkezésükkor a helyi építésvezetőség közölte velük, hogy ottani tartózkodásuk ideje alatt semminemű élelmet nem tud számukra biztosítani, ráadásul a község a beszolgáltatások elmulasztása miatt közforgalmi zárlat alatt van. A galgahévízi üzemi konyháról történő élelmiszerkölcsönzés gondolata ilyen körülmények között született meg. A kölcsönvevők a konyhai alkalmazottakkal szemben azt állították, hogy a kölcsönkért élelmiszereket természetben visszaszolgáltatták.

3.) A harmadik ügy, a szombati napon váratlanul kiutalt szalámi elosztásának körülményei miatt robbant ki. Özv. L. Istvánné állítása szerint öt rúd szalámit utaltak ki a galgahévízi üzemi konyha számára. N. Gyula ezzel szemben azt állította, hogy tíz kg-ot. N. Gyula értesülése megbízhatóbb, mivel állítása szerint özv. L. Istvánné azon a napon nem tartózkodott a munkahelyén, ráadásul a konyhai kimutatások is tíz kg-ról szólnak. Özv. L. Istvánné szerint a szalámi nem osztották ki, hétfőn mégis csak egy rudat talált meg, amit ledarálva belefőzött a dolgozók levesébe. N. Gyula szerint a szalámikat még szombaton szétosztották a dolgozók között, és az egy rúd valóban megmaradt, de csak azért, mert azt már nem lehetett volna olyan sok ember között igazságosan szétosztani, így célszerű volt azt a hétfői ebédbe beleaprítani.

Jelentés (1951. november 14.)


A fenti ügyekben N. Gyulát, Sz. Edét és B. Mátét a hivatalvezető elmarasztalta, s őket fejenként 50-50 Ft pénzbírsággal való megbüntetésre javasolta, pedig a vádak aligha voltak megalapozottak. Az első esetben a hús eleve romlottan került Galgahévízre, annak tartósítása, vagy egy másik munkaállomásra történő továbbküldése teljesen értelmetlen lett volna, a munkások egy része már másnap nem tudta azt elfogyasztani. A második esetben a kiküldetésben léfvő dolgozók számára csak a konyháról való élelmiszerkölcsönzés jött szóba lehetőségként, hiszen a közforgalmi zárlat alatt álló Mátraszőlősön máshonnan élelmiszert nem tudtak volna beszerezni. A harmadik esetben a konyhai nyilvántartások is N. Gyula állítását támasztották alá.

A főmérnök jelentése az intézkedésekről (1951. november 19.)


A háromtagú vizsgálóbizottság jelentései alapján mégis a szakácsnő állításainak adott több hitelt a hivatalvezető. Hogy miért is? Ennek talán több oka is van. Egyrészt a „reakciósok” keresése miatt fenntartott hisztérikus hangulatban „teljesíteni” kellett: minduntalan szükség volt újabb és újabb leleplezésekre, annak manifesztálására, hogy a reakció itt is, ott is felütötte a fejét. Enélkül nem lehetett volna fenntartani a belső ellenséggel folytatott folyamatos harc látszatát. A másik ok: a rendszernek bűnbakokra is szüksége volt. Részben a reakciósok elleni harci hangulat fenntartásának igazolásaként, részben pedig azért, hogy senki se érezhesse magát biztonságban. A büntetés egyben a megfélemlítés eszköze is volt. S ha éppen egy bagatell ügyben volt mód a megfélemlítésre, akkor az sem maradt kihasználatlanul. Talán éppen a bagatell ügyek felnagyítása révén volt elérhető nagyobb lélektani hatás. A diktatórikus rendszerek, de olykor sajnos még a demokráciák is – gondoljunk a korabeli Egyesült Államokban éppen ekkor kibontakozó mccarthyzmusra – bevetették, s olykor-olykor talán ma is bevetik a tömeglélektan fegyverét nem mindig jó szándékú céljaik elérése érdekében.

Ezen a napon történt október 20.

1944

A szegedi MKP székházban a KISZ megtartja nyilvános alakuló ülését.

1956

Az ELTE jogi karán Hajnóczy kör, a Közgazdaságtudományi Egyetemen Széchenyi kör alakult. – Az egyetemek közös vitafórumaként létrejött a...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők