Romlott húst a munkásoknak

Anomáliák az üzemi étkeztetésben az 1950-es években

Az ’50-es években a kényszervágott, s azután elkobzott húst vagy annak egy részét azoknak juttatták, akik a rendszer bázisát képezték, a munkásoknak és a szegényparasztoknak. Az alábbi források egy ilyen esetet, és az azt követő vizsgálatot mutatják be. Az elkobzott húst kubikusoknak szánták, annak azonban már az átvétel pillanatában szaga volt, mert nagy volt a hőség, és a disznóvágás óta akkor már kb. 12 óra telt el. Másnap ezt adták ebédre a kubikusoknak, akik közül többen kidobták, mert nem tudták megenni.

Feljelentés az üzemi konyhán

A Földművelésügyi Minisztérium budapesti Kulturmérnöki és Belvízrendező Hivatala a galgahévízi mederjókarbahelyezési munkálatok dolgozói részére 1951 augusztusának elején üzemi konyhát állított fel.

A galgahévízi konyha szakácsnője özv. L. Istvánné volt, aki nem sokkal azután, hogy e beosztásban működését megkezdte, úgy vélte, hogy a konyhai készleteket egyesek dézsmálják, élelmiszereket csempésznek ki onnan, s ezért, puszta félelemből, nehogy őt tegyék a fellépő hiányok miatt felelőssé, unokahúga útján jelentést tett e feltételezéséről a hivatal vezetőjének. B. Kálmán hivatalvezető a feljelentést követően vizsgálatot rendelt el az

Vizsgálati megbízás (1951. október 15.)
Jelzete: VKKI–KvVL XIX–1–g 1. doboz B–93–1951

Az FM bizalmas iktatású iratai között talált iratcsomó több szempontból is figyelmet érdemel. Egyrészt fontos kordokumentum, amiből bepillantást nyerhetünk az ’50-es évek mindennapja-iba, másrészt pedig szemügyre vehetjük a Rákosi-rendszer működési mechanizmusait, a közigazgatást mindenütt behálózó kollektív ellenőrző szerveket, amelyek még egy viszonylag jelentéktelennek tűnő ügyben is fontos szerepet játszottak. A szakácsnő feljelentése nyomán, október 15-én a hivatalvezető, B. Kálmán egy háromtagú bizottságot kért fel az ügy kivizsgálására, aminek tagjai Budapestről utaztak le a helyszínre. Ahogyan azonban az a 30/Vez.biz-1951. iktatószámú, november 14-én kelt jelentésből

, a konyha feljelentés előtti, rendes működését is elvileg egy háromtagú bizottság felügyelte, mégpedig a kubikusok élelmezési bizottsága. Azért írom, hogy „elvileg”, mert a gyakorlatban ez a kollektív szerv – legalábbis a jelentés szerint – nem végezte el a rá kiszabott ellenőrző feladatokat. Ugyancsak jellemző a Rákosi-rendszer idején mindenütt tapasztalható nagyfokú hierarchizáltság, s az a tény, hogy a döntéseknek általában a legmagasabb szinten kellett megszületnie. Mutatja ezt ez a konkrét ügy is. A hivatal üzemi konyhája működésében feltárt hiányosságok és szükségessé vált elmarasztalások ügyében az FM budapesti Kulturmérnöki és Belvízrendező Hivatal vezetője nem mert dönteni, ezért a minisztérium illetékes főosztályvezetőjéhez küldött jelentését az alábbi kérdéssel zárta le: „Fent előadottak után kérek döntést arra nézve, hogy az ügyet saját hatáskörömben intézzem-e el pénzbírság kiszabásával, avagy fegyelmi eljárás lefolytatására van-e

Első vizsgálat (1951. október 5.) 

A rendelkezésre álló iratok alapján az alábbiakban megkísérlem az elmarasztalás tárgyát képező ügyeket rekonstruálni.

1.) 1951-ben az élelmiszer ellátás területén a problémák már országos szinten voltak érzékelhetők. Nem pusztán csak húshiányról volt szó, mert az 1951. október 5-én T. Miklós, technikus által készített feljegyzés szerint is:

A komoly ellátási nehézségek közepette a sérült vagy beteg állatokat is levágták, ezeket az eseteket nevezték kényszervágásoknak, s az ezután elkobzott húst vagy annak egy részét azoknak juttatták, akik a rendszer bázisát képezték, a munkásoknak és a szegényparasztoknak. Jelen esetben az elkobzott húst a kubikusoknak szánták. A húsért Gy. Ferencet küldték át Hévízgyörkre, ahol átvette a kényszervágásból származó húst. Az átvételre felkínált hús túl sok volt, de a malacot egészben kínálták fel, annak felvágására, kisebb mennyiség elszállítására nem volt lehetőség. Ráadásul a húsnak már az átvétel pillanatában szaga volt, mert nagy volt a hőség és a disznóvágás óta akkor már kb. 12 óra telt el. (Jégszekrénnyel az átvételi helyen nem rendelkeztek, és Galgahévízen sem volt hűtőberendezés.) A hús egy részét, annak Galgahévízre érkezését követően megfőzték, és másnap ezt adták ebédre a kubikusoknak, akik közül többen kidobták, mert nem tudták megenni a szaga miatt. A fejadagokra osztás után is megmaradt a húsból mintegy 12-14 kg. Ezt a mennyiséget másnap a hivatali dolgozók között osztották szét, mert már további szállítást a hús nem bírt volna ki. N. Gyula vezető technikust, aki a megmaradt hús szétosztásáról döntött, később azért marasztalták el, mert „nem gondos-kodott a kiutalt felesleges húsanyagnak a többihez hasonló módon való tartósításáról.” Sz. Ede főmérnöknek pedig azt rótták fel, hogy „a fölöslegesnek mutatkozó húsmennyiséget még aznap nem irányította át más munkahelyre (pl. a kb. 30-40 km-re eső Tápióságra), noha a gépkocsi kéznél volt.”

2.) A másik inkriminált ügyben a galgahévízi üzemi konyháról a Mátraszőlősre kirendelt N. Gyula és Sz. Ede a saját ellátásuk érdekében kölcsönkértek egy kg zsírt, egy kg cukrot, egy kg tarhonyát és négy kg lisztet. Mátraszőlősre való megérkezésükkor a helyi építésvezetőség közölte velük, hogy ottani tartózkodásuk ideje alatt semminemű élelmet nem tud számukra biztosítani, ráadásul a község a beszolgáltatások elmulasztása miatt közforgalmi zárlat alatt van. A galgahévízi üzemi konyháról történő élelmiszerkölcsönzés gondolata ilyen körülmények között született meg. A kölcsönvevők a konyhai alkalmazottakkal szemben azt állították, hogy a kölcsönkért élelmiszereket természetben visszaszolgáltatták.

3.) A harmadik ügy, a szombati napon váratlanul kiutalt szalámi elosztásának körülményei miatt robbant ki. Özv. L. Istvánné állítása szerint öt rúd szalámit utaltak ki a galgahévízi üzemi konyha számára. N. Gyula ezzel szemben azt állította, hogy tíz kg-ot. N. Gyula értesülése megbízhatóbb, mivel állítása szerint özv. L. Istvánné azon a napon nem tartózkodott a munkahelyén, ráadásul a konyhai kimutatások is tíz kg-ról szólnak. Özv. L. Istvánné szerint a szalámi nem osztották ki, hétfőn mégis csak egy rudat talált meg, amit ledarálva belefőzött a dolgozók levesébe. N. Gyula szerint a szalámikat még szombaton szétosztották a dolgozók között, és az egy rúd valóban megmaradt, de csak azért, mert azt már nem lehetett volna olyan sok ember között igazságosan szétosztani, így célszerű volt azt a hétfői ebédbe beleaprítani.

Jelentés (1951. november 14.)


A fenti ügyekben N. Gyulát, Sz. Edét és B. Mátét a hivatalvezető elmarasztalta, s őket fejenként 50-50 Ft pénzbírsággal való megbüntetésre javasolta, pedig a vádak aligha voltak megalapozottak. Az első esetben a hús eleve romlottan került Galgahévízre, annak tartósítása, vagy egy másik munkaállomásra történő továbbküldése teljesen értelmetlen lett volna, a munkások egy része már másnap nem tudta azt elfogyasztani. A második esetben a kiküldetésben léfvő dolgozók számára csak a konyháról való élelmiszerkölcsönzés jött szóba lehetőségként, hiszen a közforgalmi zárlat alatt álló Mátraszőlősön máshonnan élelmiszert nem tudtak volna beszerezni. A harmadik esetben a konyhai nyilvántartások is N. Gyula állítását támasztották alá.

A főmérnök jelentése az intézkedésekről (1951. november 19.)


A háromtagú vizsgálóbizottság jelentései alapján mégis a szakácsnő állításainak adott több hitelt a hivatalvezető. Hogy miért is? Ennek talán több oka is van. Egyrészt a „reakciósok” keresése miatt fenntartott hisztérikus hangulatban „teljesíteni” kellett: minduntalan szükség volt újabb és újabb leleplezésekre, annak manifesztálására, hogy a reakció itt is, ott is felütötte a fejét. Enélkül nem lehetett volna fenntartani a belső ellenséggel folytatott folyamatos harc látszatát. A másik ok: a rendszernek bűnbakokra is szüksége volt. Részben a reakciósok elleni harci hangulat fenntartásának igazolásaként, részben pedig azért, hogy senki se érezhesse magát biztonságban. A büntetés egyben a megfélemlítés eszköze is volt. S ha éppen egy bagatell ügyben volt mód a megfélemlítésre, akkor az sem maradt kihasználatlanul. Talán éppen a bagatell ügyek felnagyítása révén volt elérhető nagyobb lélektani hatás. A diktatórikus rendszerek, de olykor sajnos még a demokráciák is – gondoljunk a korabeli Egyesült Államokban éppen ekkor kibontakozó mccarthyzmusra – bevetették, s olykor-olykor talán ma is bevetik a tömeglélektan fegyverét nem mindig jó szándékú céljaik elérése érdekében.

Ezen a napon történt június 22.

1940

Franciaország nevében Huntziger tábornok aláírja a kapitulációt a német csapatok előtt (Compiègne-ben).

1941

Németország lerohanja Szovjetuniót, megnyílik a második világháború második frontja.

1978

James W. Christy amerikai csillagász felfedezi a Charont, a Plútó legnagyobb holdját.

1980

Az NSZK csapata 2-1-es győzelmet arat a római olimpiai stadionban rendezett EB-döntőn Belgium válogatottja fölött.

1988

Az EU engedélyezi a tujontartalmú szeszek gyártását (35 mg/kg), így újra hódíthat az abszint.

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

A görög eredetű „diaszpóra” fogalom hosszú ideig a zsidó, görög és örmény szétszóratás leírására szolgált, manapság viszont a kényszerű kiűzetés vagy az önkéntes migráció következtében létrejött külföldi etnikai kisebbségi közösségek szinonimájává vált. A diaszpórák idegen befogadó országban tevékenykednek ugyan, de tagjait – a szociológiai vizsgálatok szerint – erős érzelmi kötelékek fűzik származási országukhoz. Magyar diaszpórán általában a 19. század végétől az országot, illetve a Kárpát-medencét több hullámban önként elhagyó, ma Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő szórványmagyarságot értjük. Friss adatok szerint a diaszpórában élő magyarok száma körülbelül 2,5 millió fő, akiknek a fele azonban már nem tud magyarul.

Az elmúlt években a tengerentúli magyarság képviselői jelezték, hogy a diaszpóra tagjainak az évtizedek alatt összegyűjtött értékes dokumentumai egyre nagyobb veszélyben, sok esetben a megsemmisülés határán vannak. A Magyar Diaszpóra Tanács ezért 2013-ban elfogadta a Mikes Kelemen Programot, amelynek célja az, hogy a diaszpóramagyarság könyvtári, levéltári örökségét rendezett módon összegyűjtve Magyarországra szállítsák és gondoskodjanak későbbi méltó felhasználásáról. A Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezésében elindított Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén kezdte el munkáját. A Magyar Nemzeti Levéltár szakmai partnerként 2015-ben csatlakozott e kezdeményezéshez, felvállalva a levéltárszakmai koordinációt. A Mikes Kelemen Program és a Nemzeti Kulturális Alap által finanszírozott Ithaka-program segítségével folyamatosan közreműködik az európai és tengerentúli emigráció iratanyagának szervezett hazahozatalában, az iratanyagok levéltári struktúrájának kialakításában, majd kutathatóvá tételében. Ennek eredményeként a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának őrizetébe számos értékes irathagyaték került, amelyekből az ArchívNet 2017. évi 2–3. összevont számának két írása is ízelítőt nyújt. A szám tematikája: „Magyar diaszpórák, emigráns egyesületek, személyes sorsok a 20. században”. Az összeállításban a már említett két dokumentumközlésen kívül olvashatunk még sanghaji magyar kalandorokról, az ottani magyar érdekvédelemről, továbbá a franciaországi, illetve a tengerentúli magyar diaszpóra szervezeteiről, azok működéséről. Nem kapcsolódnak szorosan a témához, de érdekfeszítőek a kristályéjszaka magyar vonatkozásai, és igen tanulságos olvasmány Alapi Gyula Rákosi Mátyáshoz írt, mindeddig ismeretlen levele is.

Technikai okok miatt az összeállításunkat két, formailag ugyan különálló, de tartalmilag szorosan összetartozó részre bontottuk: az elsőt, tehát az idei 2. számot 2017. június 21-én, míg a második részt, azaz a 3. számot június 28-án közöljük.

Budapest, 2017. június 21.

A szerkesztők