A pokol fedőneve: Waldsee. Magyar foglyok levelei Auschwitzból

Az Auschwitzból magyarországi rokonokhoz, szeretteikhez küldött Waldsee-levelek elsődleges célja az volt, hogy - hamis látszatot keltve - megnyugtassák az otthon maradottakat, hogy jól vannak, életük nem forog veszélyben. Az SS természetesen szigorú cenzúrát alkalmazott, s ennek egyik jeleként a levelek mindig ceruzával íródtak. Az otthoni címekre, esetleg munkaszolgálatos táborba szóló roppant szűkszavú írásokban a foglyok minden esetben csak a legfontosabb, és pedig mindig pozitív információt közölhettek.

Bevezetés

A címben szereplő német szó: Waldsee, első hallásra egy átlagos német kisváros vagy község, esetleg egy üdülőhely megnevezésére gondolhatnánk, de nem erről van szó.

Waldsee fedőnévvel a magyar holokauszt elszenvedői, túlélői Auschwitz-Birkenau lágerkomplexumát illették. Pontosabban Auschwitzot, ahova az SS tagjai a rámpára érkező, marhavagonokba zsúfolt zsidó emberek közül a munkaképesnek ítéleteket kényszermunkára alkalmazták. A munkaképtelennek ítéltek - idősek, betegek, illetve jellemezően a 15 évnél fiatalabb gyerekek - ugyanis nem kerültek ide: őket érkezésük után néhány órán belül Birkenauban (Auschwitz II.) elgázosították és krematóriumokban (vagy egyszerűen a nyílt színen) elhamvasztották.

A Josef Mengele orvos és SS-Hauptsturmführer, valamint más SS tisztek által munkaképesnek tartott és a megérkezés utáni szelekció során kényszermunkára hajtott zsidók tehát Auschwitz egyéb lágeregységeibe (vagy más német koncentrációs táborokba) kerültek: az 1940-ben megnyílt lágerkomplexum legrégibb egységeibe (Auschwitz I.), valamint az ipari termelésért felelős Monowitzba. (Auschwitz III.) Ezekben - többek között - német fegyvervállalatok számára végeztek embertelen körülmények között kényszermunkát addig, míg erejük végleg el nem fogyott, és ők is a birkenaui gázkamrákban lelték halálukat.

Az Auschwitzból magyarországi rokonokhoz, szeretteikhez küldött Waldsee-levelek elsődleges célja az volt, hogy - hamis látszatot keltve - megnyugtassák az otthon maradottakat, hogy jól vannak, életük nem forog veszélyben. Az SS természetesen szigorú cenzúrát alkalmazott, s ennek egyik jeleként a levelek mindig ceruzával íródtak. Az otthoni címekre, esetleg munkaszolgálatos táborba szóló roppant szűkszavú írásokban a foglyok minden esetben csak a legfontosabb, és pedig mindig pozitív információt

. Természetesen nem írhattak a tömeggyilkosságokról, az atrocitásokról, a katasztrofális higiéniai viszonyokról, a gyötrő éhségről, a kimerítő fizikai munkáról és a minden képzeletet felülmúló, rettegéssel teli mindennapokról, egyszóval a . A lágerkomplexumban az SS számára is szigorúan tiltott volt a fényképezés, illetve a valós viszonyoknak bárminemű képi megörökítése. Ez alól kivételt csupán a kárpátaljai magyar transzport sorsát dokumentáló, 1944 májusában keletkezett, Auschwitz Album fotósorozata jelent. Az SS által, dokumentálás céljából kivételesen felvett mintegy 200 fotót rejtő unikális képanyagát Jákob Lili egykori auschwitzi kárpátaljai fogoly 1945. április 9-én, a felszabaduláskor találta meg a Mittelbau-Dora-i láger területén. Jóllehet az albumból éppen az elgázosítások, hullaégetések képei hiányoznak, mégis ez a gyilkosságok legfontosabb képi dokumentuma. Jákob Lili az albumot 1980-ban a jeruzsálemi Yad Vashem-nek ajándékozta, jelenleg az intézmény állandó történeti kiállításán .

„Meglepett, hogy az egyik napon rózsaszín levelezőlapot kaptunk, hogy írjunk. [...] Én férjemnek írtam, az utolsó munkaszolgálati címre (meg is kapta). Céljuk az volt, hogy port hintsenek a szemünkbe, meg azokéba, akiknek írtunk." - tudósít Gábor Sándorné

.

E levelezőlap-trükköt először a nácik minden valószínűség szerint már a görögországi zsidók 1943. évi deportálásakor alkalmazták, a későbbiekben mégsem vált általánossá. A görögöket azzal a hazug tervvel kápráztatták el, hogy a nácik Krakkó környékén egy zsidó államot alakítanak a családos görög zsidók számára, az egyedülálló nők és férfiak ugyanakkor viszont otthon maradhatnak kényszermunkán. Ez természetesen nem következett be: az első görög zsidó csoportokat Auschwitz-Birkenau mellett, a szintén lengyel területen fekvő másik megsemmisítő táborba, Treblinkába vitték, és kényszerítették őket, hogy azt

haza: „Waldsee-ben vagyunk és jól érezzük magunkat."

A könnyebb ellenőrizhetőséget szolgálta, hogy a rabok csak német nyelven írhattak, mégpedig úgy, hogy - látható módon - előre meghatározott formulákat voltak kénytelenek használni mind a megszólítás, mind a tartalom tekintetében. A levelezés rendszerint nyomtatott formaleveleken, ritkábban egyszerű üres katonai levelezőlapon zajlott. Azt nem lehet tudni, hogy a legtöbbször igen rossz németséggel megírt rövidke szövegek is álcáztak-e valamit, vagy csupán a szerencsétlen emberek nyelvi tudása terjedt csupán idáig. Megrázó olvasni a halál torkában írott egyszerű szavakat, melyek között a minden bizonnyal az otthoniak aggódását csitítani igyekvő rab groteszk „jól érzem magam" formulája is előfordult. A „szerencsésen megérkeztünk" szófordulat pedig inkább egy nyaraláskor feladott képeslap szóhasználatát idézi, semmint Auschwitz kegyetlen valóságát. A koncentrációs táborba érkező válaszküldemények sorsáról vajmi kevés ismerettel rendelkezünk: a hasonló módon megadott címzett-mező mellé többet, pontosabban 30 szót lehetett írni, úgyszintén németül, a magyarországi zsidóság képviseleti szervének kinevezett, a budapesti Síp utca 12. szám alatt székelő Zsidó Tanács útján.

Randolph L. Braham történész magisztrális munkájában így ír: „Egy köteg ilyen levelezőlapot Freudiger Fülöpnek, a Zsidó Tanács egyik vezető tagjának adtak át szétosztásra. Feltűnt neki, hogy az egyiken a »Waldsee« szót egy kitörölt szó helyére írták a levelezőlapon. Fonalszámláló nagyítólencséjével, melyet textilgyárában gyakran használt, megvizsgálta a kitörölt szót, és megállapította, hogy az eredeti helységnév »witz«-re végződött. Fölfedezését közölte

, aki állítólag azt mondta neki: „Freudiger, én magát okos embernek ismerem; nem kéne mindent észrevennie!" Június 25. körül Freudiger maga is kapott egy ilyen „Waldsee"-i levelezőlapot Stern Józseftől és Sámueltől, gyárigazgatójának, Stern Edmundnak a fivéreitől. Nevüket úgy , mint Joseph R'evim (héberül: »éhes«) és Sámuel Blimalbish (héberül: »ruhátlan«)."

Sipos Júlia az első Auschwitz felé tartó transzportok egyikében került a német lágerkomplexumba: a német megszállás napján, 1944. március 19-én a híres Keleti pályaudvar-beli razzia után a kistarcsai internáló táborból

, így „Auschwitzban egy vasárnap[on] levelezőlapokat osztotta ki, írnunk kellett haza. Az »írás« túlzás volt, mert nyomtatott lapok voltak. Csak néhány szóval egészíthettük ki. A lapok Waldsee-ből voltak datálva! a külvilág félrevezetésére, hogy produktívan dolgozzunk egy olyan szépen csengő helyen, mint Waldsee és nem megsemmisítő lágerban. Nagy dilemma volt számunkra. Nem akartunk csatlakozni a világ megtévesztéséhez; másrészt nehezemre esett volna lemondani arról, hogy szüleimnek életjelet adjak. Ők csak azt tudták, hogy március 20-án eltűntem Budapestről. A végén Julival [a szerző testvérével] együtt elküldtük a lapokat Kolozsvárra. A legdrágábbjaink iránt való szeretet győzött. Ahogyan később megtudtuk, családjainknak megnyugvást okoztak a lapok. Ebben az időben őket még nem hurcolták el." Bonta János túlélő saját becsapottságát és ezzel összefüggésben a ködösítésben játszott kényszerű szerepét is kárhoztatja keserű hangvételű : „Én tán nem írtam egy lapot Waldsee városából [!], hogy szerencsésen megérkeztünk és jól vagyok?" Kertész Imre Nobel-díjas író regényében, a Sorstalanságban is megemlékezik róla ilyen összefüggésben, jóllehet meglepő módon ő arról ír, hogy már a deportáló vonatban a településnév: „Nem tudom, mi módon sikerült némelyik felnőttnek azt is kifürkésznie, hogy utunknak pontosabban is egy »Waldsee« nevezető helység a célja: ha szomjas voltam, ha melegem volt, már önmagában az ígéret is, amit ez a név tartalmazott, nyomban könnyebbséget jelentett. A helyszűkére panaszkodóknak is sokan hozták eszükbe, és igazuk volt: emlékezzenek, a legközelebbiek már nyolcvanan lesznek."

Mindenesetre az ily módon mesterien álcázott Auschwitz valóban azt az érzetet kelthette a Magyarországon maradt olvasóiban, mintha „Waldsee" egy távoli munkahely lett volna.  Igaz, aggodalomra adhatott okot, hogy feladóként rendre a levélíró häftling (fogoly) neve, születési dátuma és Waldsee település neve szerepel, s ugyanezt a három adatot kellett megadni a válaszadónak is, hogy az adott rabhoz megérkezzen.

Bár a csekély számban fennmaradt, és ebből adódóan roppant értékes levelek nem érték el a kívánt célt, s a „halálgyár" poklát nem sikerült széles körben elhazudni, mégis, szomorú mementóként, kiválóan mutatják a hazai zsidóság naivitását, becsapottságát is.

A német nyelvű átiratokban a nyelvi és helyesírási hibákat meghagytuk, viszont értelmező írásjeleket, ahol szükség volt rá, szögletes zárójelbe tettünk. A magyar fordítást a mai helyesírási szabályoknak megfelelően közöljük.


Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt szeptember 25.

1918

Megalakult a Szent Imre Kör Segítő Bizottsága, amely a Pro Juventute Catholica akció szerveként működött. Ez volt a kör legjelentősebb...Tovább

1920

A Nemzetgyűlés elfogadta a numerus claususról szóló törvényjavasla-tot.

1931

Budapesten, a Royal moziban levetítik az első magyar hangosfilmet, „A kék bálvány”-t.

1956

Üzembe lép az első transzatlanti telefonkábel.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 17 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

A pártállami diktatúrák közös jellemzője, hogy az egész társadalmat uralni próbálják, és a politika, illetve a gazdaság mellett a szellemi-kulturális életet is a saját szolgálatukba állítják. A diktatúrák esztétikai értékítéletek meghozatalára is feljogosítva érzik magukat: önkényesen, pillanatnyi politikai érdekeikkel összhangban meghatározzák, hogy mi az „értékes” és mi az „értéktelen” tudományos-művészeti alkotás, majd ennek függvényében döntenek a támogatásáról vagy a tiltásáról.

Magyarország sem volt kivétel ez alól. A Kádár-korszak több mint három évtizede alatt a művelődéspolitikát szinte mindvégig az ún. „három T” (támogatás‒tűrés‒tiltás) elve határozta meg. A kultúra egészéhez hasonlóan, a „könnyűzenei” élet is pártállami ellenőrzés alatt állt, amelynek szigora ugyanakkor jelentősen változott az egymást követő időszakok során. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése utáni években a párt hadállásainak erősítése volt a legfőbb feladat, ami a kultúra terén elsősorban a szocialista realizmus minden áron való érvényesítését jelentette. Később, a konszolidáció idején, a szorítás némileg enyhült, az új gazdasági mechanizmus éveiben (1968‒1972) pedig az MSZMP tovább liberalizálta a szellemi életet is. A könnyűzenei műfaj képviselőinek azonban még így is számos politikai, ideológiai és adminisztratív akadállyal kellett szembesülniük, habár a Csatári Bence megfogalmazása szerint „slendrián diktatúra” körülményei között a rendszer sok esetben kijátszhatónak bizonyult. Ezt követően ismét szigorodtak a feltételek, hogy aztán a ’80-as évek a viszonylagos enyhülés jegyében teljenek. A könnyűzene azonban a hatalom számára még akkor is a giccset jelentette, és ennek megfelelően „alantas ízlésű tömegterméknek” minősítette azt.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája: „Kultúrpolitika, könnyűzene, ifjúsági szubkultúrák a Kádár-korszakban”. Négy dokumentumközlés egymástól eltérő szempontok alapján vizsgálja a kérdést. Szó lesz ezenkívül az MKP és az SZDP 1948-as Komárom-Esztergom vármegyei egyesítéséről, valamint a Nagy Imre és társai elleni per iratainak feldolgozásáról és digitalizálásáról is. Az utóbbi írás aktualitását a per 60. évfordulója adja, valamint az, hogy a Fortepan nemrég tette közkinccsé a per során rögzített filmfelvételből kifotózott 111, addig soha nem látott új felvételt.

 

Budapest, 2018. augusztus 24.

A szerkesztők