„A remény szertefoszlott”

Csecsemőgyilkosságok a fővárosban 1966–1970 között

A gyermekét megölni kívánó anya terhességét rendszerint titkolja. Teszi ezt azért, mert a terhesség tényét is el akarja titkolni, az ölési cselekményre előre készül. Ez önmagában azt is jelenti, ha valamilyen komplikáció nem fordul elő, a rendszeres terhesrendeléseken sem vesznek részt. Az esetek közül 5 elkövető vett részt terhesgondozáson, de akkor is csak terhességének első időszakában. Ez a vizsgálat még kizárólag a terhesség tényének megállapítására szorítkozott. Amikor a terhesség a vizsgálatok eredményeként ténykérdéssé vált, már a terhesrendelésekre sem mentek el.”

Bevezető 

A Budapesti Rendőr-főkapitányság értékelő jelentése az 1966–1970 közötti, Budapesten és Pest megyében történt gyermeköléseket, mai fogalomhasználattal újszülöttöléseket

. A jelentés szerzője hangsúlyozta, hogy a „megváltozott társadalmi viszonyokra tekintettel” az 1960-as évek Magyarországán természetes, hogy a házasságon kívül szülő nő és a házasságban szülő nő a törvényben azonos megítélés alá esik. Azonban két fő tendencia figyelhető meg a forrásban: egyrészt normalitásként azt ábrázolja, ha a nő házasságban szül, és nem egyedül vállal gyermeket és, másrészt állami felügyelet alá akarja helyezni a terhes nő testét, amikor az állapotos nők teljes körű nyilvántartását, illetve azt szorgalmazza, hogy írják fel a terhesrendelésen megjelenő nők személyi igazolvány számát.

1969-ben jelent meg az első, pozitív hangvételű Nők Lapja cikk egy leányanyával kapcsolatban. A könyvtárosként dolgozó lányanyát úgy ábrázolták az írásban, mint „26 esztendős rokonszenves, szép arcú, karcsú nőt”, akinek a gyermek apjával évekig tartott a kapcsolata. Első terhességét elvetette, a másodikat viszont megtartotta. Hét hónapos terhes koráig nem szólt senkinek, ekkor egy barátnőjének mesélte el, hogy gyermeket vár, aki azt tanácsolta, mondja el a fiúnak is. A lány kálváriája ekkor kezdődött, ugyanis az ellenszenvesnek ábrázolt leendő apa saját főnökét hívta segítségül, hogy a lányt meggyőzze arról, hogy a gyereket el kell vetetni, vagy ha már nem lehet, akkor örökbe kell adni. A lány szülei azt akarták, kössenek névházasságot, de a fiú ezt is visszautasította. A lány biztos volt abban, hogy megszüli, és felneveli a gyereket egyedül. A korábbi cikkekben a lányanyák döntését nem tudatosnak ábrázolták, hanem kényszernek. A cikk

a lányanya mellé állt faluja, elsősorban azért, mert „okos, becsületes, megbízható, nagyon kedves”, és a szülei is kiálltak mellette.

A leendő leányanya sorsának kedvező alakulása azonban ritka kivétel volt, mint ahogy a jelentés mutatja is. A jelentés szerzője külön hangsúlyozza azt, hogy figyelmet kell fordítani a Budapestre naponta dolgozni bejáró nőkre, hogy őket is el tudják számoltatni esetleges terhességükkel kapcsolatban, mivel a felderítetlen esetek zömét nekik tulajdonították. A bejárók és az ingázók a modern és a tradicionális kultúra határán éltek, identitásukban és életformájukban kötődtek a város és a falu világához is. A jelentés szerzője egyrészt együttérzést tanúsított a bűntettet elkövető nőkkel, amikor hangsúlyozta, hogy a szülés alatt és után a szülő nő kivételes testi és lelki állapotban van, ezért a bíróságok enyhe ítélkezési gyakorlata természetes.

A Kádár-korszakban az

a csecsemőgyilkosságot – ellentétben a Csemegi kódexszel, ahol privilegizált tényállás volt – beolvasztotta az emberölés alapeseti . A törvény miniszteri indoklása szerint ennek oka többek között az volt, hogy a házasságon kívül született, törvénytelennek számító gyermekeket az 1946. évi XXIX. tc. , tehát a házasságon kívül szülő nő törvényi védelmet . A törvény indoklása szerint a privilegizált , vagyis az enyhébb megítélés megszüntetését az is indokolta, hogy a szocialista időszakban, a „gazdasági-társadalmi viszonyok átalakulásával”, a nyomor megszűnésével, az emancipációs beszédmód miatt a „nők megváltozott társadalmi helyzetével” megszűntnek gondolták a lányanyák kitaszítottságát a . Az általános tankötelezettséget pedig gyógyírnak vélték a kulturális elmaradottság felszámolására. A szocialista időszakban a bírói gyakorlatban a büntetés kiszabásánál enyhítő körülményként leginkább arra lehetett , hogy az anya a szülés során beszűkült tudatállapotban és kényszerhelyzetben volt. A bírók – szem előtt tartva Legfelsőbb Bíróság erre vonatkozó, 15. számú Irányelvét – a korszakban elenyésző számú esetben minősítették az újszülött megölését előre kiterveltnek, aljas indokból elkövetettnek, mert maga a titkolt terhesség nem volt tekinthető az előre megfontolt szándék . Az Irányelv szerint a büntetés kiszabása során minden egyes esetben vizsgálni kellett, hogy a cselekmény elkövetését mennyiben befolyásolta a szülő nő különleges állapota és a társadalmi . A szocialista időszakban évente 25-30 felderített csecsemőgyilkosság , melyet 5-15 évig terjedő szabadságvesztéssel lehetett . 1958-1961 között elemzett esetekben átlagosan két év szabadságvesztés büntetést szabtak ki. E forrás is ezt tartotta általánosnak.

Azonban a szerző úgy vélte, hogy mivel e terhes nők nem jártak terhesgondozásra, tudatosan készültek születendő gyermekük megölésére, ez azonban elég valószínűtlen és több tudományos kutatási eredmény cáfolja is. Nem vizsgálta a jelentés a környezet szerepét, az apa felelősségét. Kriminológiai szempontból, a közvetlen környezet közömbösségét, felelősségét vizsgálók azzal érvelnek, hogy az anya elsősorban áldozat, másodsorban gyilkos. Cseres Judit kriminológus „Eltékozolt újszülöttek” című kötetében 197 esetet elemezve azt a megállapítást tette, hogy felelősnek tartja a titokjátszma-ajánlatot kínáló környezetet, akiknek a segítségével az anya kilenc hónapon át úgy tehet, mintha nem is várna gyermeket. Herczog Mária szociológus

titkolt terhesség az, amelyben az állapotos nő környezete és gyakran saját maga előtt is tagadja azt a tényt, hogy gyermeket vár. Kardos Klára igazságügyi szakértő is azt hangsúlyozta, hogy érthetetlen a környezet tagadása: az, hogy a terhes nőket kitartóan azzal szembesíti, hogy a terhesség nem is létezik, és a nők a kilenc hónap alatt ennek az elvárásnak felelnek meg. Szerinte innen már csak egy lépés a „nem létező terhesség létező eredményének” .

Szociálpolitikai szempontból – Dettre Erzsébet szerint – az újszülött gyilkosság melletti érv lehet az, hogy az anyák úgy érezhetik, a csecsemő megölése az egyetlen lehetőség arra, hogy addigi életlehetőségeiket, kapcsolatrendszerüket

. A szocialista időszakbeli szociálpolitikát Cseres Judit 1982–1986 közötti időszakra vonatkozó kutatásában arra alapozva kritizálta, hogy a segítségre, védelemre szoruló terhes nőnek magának kellett volna felkeresnie az orvost, a védőnőt és nem fordítva: tehát sajnos nem az intézmények képviselőinek volt kötelezettségük a veszélyeztetettek felkutatása.

Ezen a napon történt december 08.

1906

Elhelyezik ünnepélyesen a Szent István-bazilika zárókövét I. Ferenc József jelenlétében.

1941

Az Egyesült Államok Kongresszusa hadat üzen Japánnak, ezzel az Egyesült Államok belép a második világháborúba.

1941

Ausztrália, Dél-afrikai Köztársaság, Kanada és Új-Zéland hadat üzen Magyarországnak.

1955

Az Európa Tanács elfogadja jelképéül az európai zászlót.

1956

A a budapesti központi munkástanács öttagú delegációja a parlamentben tárgyal Marosán György államminiszterrel, Salgótarjánban sortűz...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – I.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 5. szám első írásának szerzője, Makó Imre az első világháború, az 1918–1919-es forradalmak és az idegen megszállás paraszti társadalomra gyakorolt hatását mutatja be Hódmezővásárhely példáján. Szakál Imre a csehszlovák kormányok két világháború közötti kárpátaljai telepítési politikáját szemlélteti, míg Bartha Ákos – szintén a két világháború közötti időszak vonatkozásában – a földreform és zsidókérdés összefüggéseit taglalja. Balázs Gábor az 1945-ös földreformot és ennek kapcsán az Országos Földhivatal tárgyalótanácsainak működését elemzi, Varga Zsuzsa pedig a kollektivizálás előestéjén, 1949-ben keletkezett, a paraszti társadalomról szóló izgalmas rendőrségi „pillanatfelvételt” közöl.

 

Budapest, 2019. december 6.

A szerkesztők