„A remény szertefoszlott”

Csecsemőgyilkosságok a fővárosban 1966–1970 között

A gyermekét megölni kívánó anya terhességét rendszerint titkolja. Teszi ezt azért, mert a terhesség tényét is el akarja titkolni, az ölési cselekményre előre készül. Ez önmagában azt is jelenti, ha valamilyen komplikáció nem fordul elő, a rendszeres terhesrendeléseken sem vesznek részt. Az esetek közül 5 elkövető vett részt terhesgondozáson, de akkor is csak terhességének első időszakában. Ez a vizsgálat még kizárólag a terhesség tényének megállapítására szorítkozott. Amikor a terhesség a vizsgálatok eredményeként ténykérdéssé vált, már a terhesrendelésekre sem mentek el.”

Bevezető 

A Budapesti Rendőr-főkapitányság értékelő jelentése az 1966–1970 közötti, Budapesten és Pest megyében történt gyermeköléseket, mai fogalomhasználattal újszülöttöléseket

. A jelentés szerzője hangsúlyozta, hogy a „megváltozott társadalmi viszonyokra tekintettel” az 1960-as évek Magyarországán természetes, hogy a házasságon kívül szülő nő és a házasságban szülő nő a törvényben azonos megítélés alá esik. Azonban két fő tendencia figyelhető meg a forrásban: egyrészt normalitásként azt ábrázolja, ha a nő házasságban szül, és nem egyedül vállal gyermeket és, másrészt állami felügyelet alá akarja helyezni a terhes nő testét, amikor az állapotos nők teljes körű nyilvántartását, illetve azt szorgalmazza, hogy írják fel a terhesrendelésen megjelenő nők személyi igazolvány számát.

1969-ben jelent meg az első, pozitív hangvételű Nők Lapja cikk egy leányanyával kapcsolatban. A könyvtárosként dolgozó lányanyát úgy ábrázolták az írásban, mint „26 esztendős rokonszenves, szép arcú, karcsú nőt”, akinek a gyermek apjával évekig tartott a kapcsolata. Első terhességét elvetette, a másodikat viszont megtartotta. Hét hónapos terhes koráig nem szólt senkinek, ekkor egy barátnőjének mesélte el, hogy gyermeket vár, aki azt tanácsolta, mondja el a fiúnak is. A lány kálváriája ekkor kezdődött, ugyanis az ellenszenvesnek ábrázolt leendő apa saját főnökét hívta segítségül, hogy a lányt meggyőzze arról, hogy a gyereket el kell vetetni, vagy ha már nem lehet, akkor örökbe kell adni. A lány szülei azt akarták, kössenek névházasságot, de a fiú ezt is visszautasította. A lány biztos volt abban, hogy megszüli, és felneveli a gyereket egyedül. A korábbi cikkekben a lányanyák döntését nem tudatosnak ábrázolták, hanem kényszernek. A cikk

a lányanya mellé állt faluja, elsősorban azért, mert „okos, becsületes, megbízható, nagyon kedves”, és a szülei is kiálltak mellette.

A leendő leányanya sorsának kedvező alakulása azonban ritka kivétel volt, mint ahogy a jelentés mutatja is. A jelentés szerzője külön hangsúlyozza azt, hogy figyelmet kell fordítani a Budapestre naponta dolgozni bejáró nőkre, hogy őket is el tudják számoltatni esetleges terhességükkel kapcsolatban, mivel a felderítetlen esetek zömét nekik tulajdonították. A bejárók és az ingázók a modern és a tradicionális kultúra határán éltek, identitásukban és életformájukban kötődtek a város és a falu világához is. A jelentés szerzője egyrészt együttérzést tanúsított a bűntettet elkövető nőkkel, amikor hangsúlyozta, hogy a szülés alatt és után a szülő nő kivételes testi és lelki állapotban van, ezért a bíróságok enyhe ítélkezési gyakorlata természetes.

A Kádár-korszakban az

a csecsemőgyilkosságot – ellentétben a Csemegi kódexszel, ahol privilegizált tényállás volt – beolvasztotta az emberölés alapeseti . A törvény miniszteri indoklása szerint ennek oka többek között az volt, hogy a házasságon kívül született, törvénytelennek számító gyermekeket az 1946. évi XXIX. tc. , tehát a házasságon kívül szülő nő törvényi védelmet . A törvény indoklása szerint a privilegizált , vagyis az enyhébb megítélés megszüntetését az is indokolta, hogy a szocialista időszakban, a „gazdasági-társadalmi viszonyok átalakulásával”, a nyomor megszűnésével, az emancipációs beszédmód miatt a „nők megváltozott társadalmi helyzetével” megszűntnek gondolták a lányanyák kitaszítottságát a . Az általános tankötelezettséget pedig gyógyírnak vélték a kulturális elmaradottság felszámolására. A szocialista időszakban a bírói gyakorlatban a büntetés kiszabásánál enyhítő körülményként leginkább arra lehetett , hogy az anya a szülés során beszűkült tudatállapotban és kényszerhelyzetben volt. A bírók – szem előtt tartva Legfelsőbb Bíróság erre vonatkozó, 15. számú Irányelvét – a korszakban elenyésző számú esetben minősítették az újszülött megölését előre kiterveltnek, aljas indokból elkövetettnek, mert maga a titkolt terhesség nem volt tekinthető az előre megfontolt szándék . Az Irányelv szerint a büntetés kiszabása során minden egyes esetben vizsgálni kellett, hogy a cselekmény elkövetését mennyiben befolyásolta a szülő nő különleges állapota és a társadalmi . A szocialista időszakban évente 25-30 felderített csecsemőgyilkosság , melyet 5-15 évig terjedő szabadságvesztéssel lehetett . 1958-1961 között elemzett esetekben átlagosan két év szabadságvesztés büntetést szabtak ki. E forrás is ezt tartotta általánosnak.

Azonban a szerző úgy vélte, hogy mivel e terhes nők nem jártak terhesgondozásra, tudatosan készültek születendő gyermekük megölésére, ez azonban elég valószínűtlen és több tudományos kutatási eredmény cáfolja is. Nem vizsgálta a jelentés a környezet szerepét, az apa felelősségét. Kriminológiai szempontból, a közvetlen környezet közömbösségét, felelősségét vizsgálók azzal érvelnek, hogy az anya elsősorban áldozat, másodsorban gyilkos. Cseres Judit kriminológus „Eltékozolt újszülöttek” című kötetében 197 esetet elemezve azt a megállapítást tette, hogy felelősnek tartja a titokjátszma-ajánlatot kínáló környezetet, akiknek a segítségével az anya kilenc hónapon át úgy tehet, mintha nem is várna gyermeket. Herczog Mária szociológus

titkolt terhesség az, amelyben az állapotos nő környezete és gyakran saját maga előtt is tagadja azt a tényt, hogy gyermeket vár. Kardos Klára igazságügyi szakértő is azt hangsúlyozta, hogy érthetetlen a környezet tagadása: az, hogy a terhes nőket kitartóan azzal szembesíti, hogy a terhesség nem is létezik, és a nők a kilenc hónap alatt ennek az elvárásnak felelnek meg. Szerinte innen már csak egy lépés a „nem létező terhesség létező eredményének” .

Szociálpolitikai szempontból – Dettre Erzsébet szerint – az újszülött gyilkosság melletti érv lehet az, hogy az anyák úgy érezhetik, a csecsemő megölése az egyetlen lehetőség arra, hogy addigi életlehetőségeiket, kapcsolatrendszerüket

. A szocialista időszakbeli szociálpolitikát Cseres Judit 1982–1986 közötti időszakra vonatkozó kutatásában arra alapozva kritizálta, hogy a segítségre, védelemre szoruló terhes nőnek magának kellett volna felkeresnie az orvost, a védőnőt és nem fordítva: tehát sajnos nem az intézmények képviselőinek volt kötelezettségük a veszélyeztetettek felkutatása.

Ezen a napon történt szeptember 26.

1920

A numerus claususról szóló törvény elfogadása, mely előírja az egyetemekre, jogakadémiákra fölvehetők számát és összetételét. Azaz...Tovább

1946

A MKP II. kongresszusán elfogadott pártprogram része lett az egyház „megsemmisítése”.

1989

A Magyar Országgyűlés elfogadja a be- és kivándorlási törvényt. Ez alapvető emberi jognak nyilvánítja a kivándorlást, és a szabad mozgást...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 17 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

A pártállami diktatúrák közös jellemzője, hogy az egész társadalmat uralni próbálják, és a politika, illetve a gazdaság mellett a szellemi-kulturális életet is a saját szolgálatukba állítják. A diktatúrák esztétikai értékítéletek meghozatalára is feljogosítva érzik magukat: önkényesen, pillanatnyi politikai érdekeikkel összhangban meghatározzák, hogy mi az „értékes” és mi az „értéktelen” tudományos-művészeti alkotás, majd ennek függvényében döntenek a támogatásáról vagy a tiltásáról.

Magyarország sem volt kivétel ez alól. A Kádár-korszak több mint három évtizede alatt a művelődéspolitikát szinte mindvégig az ún. „három T” (támogatás‒tűrés‒tiltás) elve határozta meg. A kultúra egészéhez hasonlóan, a „könnyűzenei” élet is pártállami ellenőrzés alatt állt, amelynek szigora ugyanakkor jelentősen változott az egymást követő időszakok során. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése utáni években a párt hadállásainak erősítése volt a legfőbb feladat, ami a kultúra terén elsősorban a szocialista realizmus minden áron való érvényesítését jelentette. Később, a konszolidáció idején, a szorítás némileg enyhült, az új gazdasági mechanizmus éveiben (1968‒1972) pedig az MSZMP tovább liberalizálta a szellemi életet is. A könnyűzenei műfaj képviselőinek azonban még így is számos politikai, ideológiai és adminisztratív akadállyal kellett szembesülniük, habár a Csatári Bence megfogalmazása szerint „slendrián diktatúra” körülményei között a rendszer sok esetben kijátszhatónak bizonyult. Ezt követően ismét szigorodtak a feltételek, hogy aztán a ’80-as évek a viszonylagos enyhülés jegyében teljenek. A könnyűzene azonban a hatalom számára még akkor is a giccset jelentette, és ennek megfelelően „alantas ízlésű tömegterméknek” minősítette azt.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája: „Kultúrpolitika, könnyűzene, ifjúsági szubkultúrák a Kádár-korszakban”. Négy dokumentumközlés egymástól eltérő szempontok alapján vizsgálja a kérdést. Szó lesz ezenkívül az MKP és az SZDP 1948-as Komárom-Esztergom vármegyei egyesítéséről, valamint a Nagy Imre és társai elleni per iratainak feldolgozásáról és digitalizálásáról is. Az utóbbi írás aktualitását a per 60. évfordulója adja, valamint az, hogy a Fortepan nemrég tette közkinccsé a per során rögzített filmfelvételből kifotózott 111, addig soha nem látott új felvételt.

 

Budapest, 2018. augusztus 24.

A szerkesztők