„Éljen a király, éljen a haza!”

Források az utolsó magyar királykoronázás történetéhez

„Amidőn az ég kegyelmét és áldását kérném magamra, házamra és szeretett népeimre, a Mindenható színe előtt fogadom, hogy az őseim által reám hagyott örökségnek hű sáfárja leszek. Mindent meg akarok tenni, hogy mielőbb elmúljanak a háború áldozatai és borzalmai; újból meg kívánom népemnek szerezni a béke áldásait, amint ezt fegyvereink becsülete, államaimnak és hű szövetségeseimnek létérdeke és ellenségeink dacza megengedi."

Bevezető 

1916. november 21-én meghalt Ferenc József császár és király, a monarchia egyszemélyes szimbóluma, akinek a trónra léptére a legöregebbek is alig emlékeztek. A világháború harmadik évében járunk, szükségesnek látszott, hogy a kijelölt utódból mielőbb új király legyen. Maga Károly trónörökös is a mielőbbi koronázás híve volt, nem akarta uralkodását törvényen kívüli (exlex) kormányzással kezdeni, ugyanis a következő évi

elfogadásához az ország koronázott királyának a szentesítésére volt szükség. (Lásd az 1. és 2. sz. forrást!)

Bánffy Miklós

December elsején ült össze az országház épületében a Koronázási Ünnepélyt Rendező Bizottság, Jekelfalussy Zoltán császári és királyi kamarás elnöklete alatt. Ezen belül négy albizottságot szerveztek, mégpedig forgalmi, rendészeti, tribünjegyeket kiosztó, valamint művészeti és műszaki albizottságot, ez utóbbi elnöke lett gróf

, aki az ünnepségek tényleges „főrendezőjének" mondható. A színházi ember, Bánffy volt az, aki a szervezést kézi vezérléssel irányítva az eseményt igen emelkedetté és ünnepélyessé tette. A bizottságok tagja volt továbbá különböző státuszban a magyar művészi és közélet színe-java. Bánffy a művészeti tervezéshez építészeket kért fel, a koronázási templom dekorálásával Lechner Jenőt, az esküemelvény elkészítésével Pogány Móricot, a kardvágási domb elkészítésével Kós Károlyt bízta meg, akiknek az előkészítő csapat többi tagjával együtt a rendkívül szűkre szabott határidőn belül kellett teljesíteniük. A bizottság egyhangúlag egyetértett abban, hogy az ünnepségeket a budai Várban kell megtartani, hiszen a háborús időszak a költségek kímélését indokolta.

 

Ferenc József búcsúszavai - Budapesti Közlöny 1916. november 23.
Jelzet: MOL K26 1916-I-3882 (1054.cs.)

Az országgyűlés december 6-án bizottságot állított fel a királyi

szövegének megszerkesztésére, ennek elnöke Csernoch János hercegprímás lett. Az eredeti tervezet szerint a szöveg csaknem azonos volt a Ferenc József által kiadott hitlevéllel, végül különböző módosítások után egy kiegészített tervezetet fogadott el a képviselőház, majd a felsőház. A koronázás három kiemelkedő elemének a hitlevél, maga a koronázási ceremónia és a koronázási eskü tekinthető. A hitlevél és az eskü szorosan összefüggenek egymással, mindkettő egy ünnepélyes fogadalomtétel, azonban lényeges szempont az, hogy időrendben a hitlevél kiadása megelőzte a koronázási aktust és az eskü felolvasását is. Ennek alkotmányjogi oka az, hogy a hitlevélnek az országgyűlés által elfogadott és a miniszterelnök által ellenjegyzett példányának a megléte a koronázás előfeltétele volt. A megkoronázott király ebben felesküszik az alkotmány megtartására, a hitlevél körvonalazza a nemzet alkotmányos jogait.

A koronázási ceremónia eseménytörténetéhez szerencsére korabeli források, valamint videó- és képfelvételek sora áll rendelkezésre. Míg Ferenc József koronázásakor 1867-ben többek között Székely Bertalan készített rajzokat, grafikákat, most Benczúr Gyulát érte a megtiszteltetés a jeles esemény művészi tolmácsolására, minisztériumi megfogalmazás szerint „csak a nemzet legnagyobb művészének ecsetje [...] lehet

" az ünnepély megörökítésének. Rajta kívül persze művészek, grafikusok és fényképészek hada rögzítette az ünnepi alkalmat. Az Érdekes Újság által kiadott díszes kivitelezésű Koronázási Album a következő évben jelent meg, és részletekbe menően, természetesen a megfelelő pátosszal írja le az aznapi eseményeket. A kötetben Apponyi Albert, Heltai Jenő, Krúdy Gyula, Molnár Ferenc, Móricz Zsigmond és mások eredeti közleményei mellett neves művészek (Pór Bertalan, Rippl-Rónai József, Rudnay Gyula) szövegközti művei, illusztrációi, valamint a királyi pár  kapott helyet. (Lásd az 5. sz. forrást!)

1916. december 30-án reggel báró Jósika Samu, a főrendiház elnöke megnyitotta a képviselőház és a főrendiház együttes koronázó országgyűlését, majd a képviselők és a főrendek hosszú sorban a Várba hajtattak. Károly és felesége, Bourbon-pármai Zita, valamint Ottó trónörökös reggel 9 körül huszárok sorfala között érkezett a Mátyás-templomba. A koronázási ceremóniával kapcsolatban az egykorú források egyike sem mulasztja el megemlíteni a négyéves Habsburg Ottót, aki lelkesedésével és szőke fürtjeivel mindenkit levett a lábáról. Az új királyt felkenték a szent olajjal, majd felöltötte a koronázási palástot, Csernoch hercegprímás és Tisza István mint nádorhelyettes a fejére helyezték a koronát. Az országgyűlésben megelőzőleg nagy felháborodást keltett a terv, hogy egy protestáns töltse be a nádori tisztségnek kijáró pozíciót a római katolikus szertartáson, ezt az ellenzék mindenképp megpróbálta megakadályozni, és számos egyéb javaslatot tett Tisza mellőzésére. A vitát végül a hercegprímás döntötte el, aki állítólag ezt

: „Én jobbán tudom, én vágyok kárdinális".

A Szent Koronát a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) részéről még a ceremónia előtt tudományos szempontból megvizsgálták azért, hogy kiderüljön, hogy van-e szükség a belső bélelés bármilyen átalakítására. Még két nappal korábban, december 28-án a Várpalotában Károly felpróbálta a koronát, és miként azt az MNM

megállapítja: a „korona tetemes bősége eleve kizárja annak bélés nélkül lehető használatát s a belső rész nyers kidolgozottsága is arra vall, hogy ahhoz kezdettől fogva sapka alakú bélést szántak." Az 1867-es koronázáskor beletett bélelést, amely egy aranyszövetből készült bélésből és egy selyembevonatú parafa abroncsból állt, ekkor eltávolították. Az utólagos pótlás nem sikerült tökéletesen, és a ceremónia során a nem megfelelő illeszkedés következtében a korona többször is instabilnak tűnt a frissen koronázott király fején, ezt később többen baljós előjelként értelmezték.

Az Unsere Krieger (többnyelvű, képes magazin) koronázási kiadása

Jelzet: MOL I 60 1916 - IV. Károly koronázása (20.d.)

Az egész koronázási szertartást talán leginkább jelképező pillanat az, amikor Károly a Szentháromság téri emlékmű tövében felállított, balusztrádos királyi esküemelvényen kezét esküre emeli. Habár az eredeti elképzelések szerint az eskü letétele a Halászbástyán zajlott volna, azonban ezt az ötletet biztonsági okokból végül is elvetették. Az esküszöveg kapcsolódott a hitlevélben megfogalmazottakhoz, amelyben a király kijelenti, hogy Magyarország és Horvát-Szlavón-Dalmátország jogait, alkotmányát, törvényes függetlenségét és területi épségét sértetlenül fenntartja. (Lásd a 3. sz. forrást!) Az eskü után a menet az ország összes megyéjének földjeit is magába foglaló, Kós Károly által tervezett koronázási dombhoz vonult. Itt a király Krőzosz, a fehér arab mén hátán, a domb tetején kardjával szimbolikusan a négy égtáj felé suhintott. Amikor azonban a dombról levágtatott, mintha megbillent volna a fején a korona...

A koronázás szertartásának utolsó pontja a koronázási ebéd volt a királyi palotában, ez a korona levételével indult. Maga az ebéd szimbolikus jelentőségű, a díszmagyaros főurak által némán felhordott tálakhoz senki sem nyúlt, azokból senki sem evett. Végül az „Éljen a király!" felhangzásakor Károly „Éljen a haza!" felkiáltással válaszolt.

 
Belépőjegy a budavári koronázó főtemplomba
Jelzet: MOL K 26 1917-I-2 (305.) (1094.cs.)

A szertartás befejeztével a tömeg egy kis „szuvenír" reményében megrohamozta a különböző helyszíneket, a koronázási domb földjének és a templombelső díszítései elszállításától megkímélve a szervezőséget. A széles nyilvánosság számára már nem látható defilier-cour, azaz udvari felvonulás és bemutatkozás a királyi családnak a palotában zajlott. Mivel a frissen koronázott uralkodó és családja már este vonattal vissza szándékozott térni Bécsbe, így a jelenlévő urak és hölgyek nagy létszámára való tekintettel a felvonulást a végén fel kellett gyorsítani, és a tömeges bemutatkozásra kellett szorítkozni. A magyar fővárosból való hirtelen távozást a közvélemény zokon is vette.

A koronázás alkalmából a minisztertanács

ahhoz, hogy a magyar közélet egynéhány kiváló egyénisége legfelső szintű kitüntetést kapjon, amelyeket a következő évben, az egyéves évforduló kapcsán továbbiak követtek, elsősorban a tagjai munkájának elismeréseként. Többek között titkos tanácsosi méltóságot,a Lipót-rend nagykeresztjét és lovagkeresztjét, Vaskorona-rendet és a Ferenc József-rend nagykeresztjét adományozták összesen mintegy 40-50 fő részére. A díjazottak közt volt például Bethlen István gróf és Klebelsberg Kunó, ők valóságos belső titkos tanácsosi (titkos tanácsos) címet . A császárné és királyné nevében pedig „emberbaráti és közegészségügyi téren kiváló érdemeket " hölgyek kapták meg az Erzsébet-rend kitüntetését. Ugyanakkor, mint a koronázások történetében évszázadok óta mindig, vitézeket is avattak. A korábban kosztümtervező Bánffy színpadias mozzanatként rendezte meg az avatási jelenetet. A frontkatonák mindennapi egyenruhájukban való megjelenésével a harctér és a lövészárkok elevenedtek meg a koronázótemplomban, ez a jelenlévőket és magát a királyt is megrendítette. Így vissza a főrendező: „Valóban a Divina Comediába illő fordulat! Csak más sorrendben: A Paradiso előbb, azután az Inferno."  Ezen momentum azonban nem aratott osztatlan sikert az úri világ szemében, az udvarmesteri tisztségből való felmentés lett később a jutalma.

Az Érdekes Újság koronázási számának címlapja (Forrás: képkönyvtár.hu)

A magyar közélet egynehány tagja a történelmi múltra és a vagyoni helyzetre való hivatkozással rangemelésben

, a mindannyiukat megillető örökös főrendiházi tagsággal egybekötve. Érdekességként megemlítendő, hogy a címadományozási értesítések kiküldésekor valamiféle porszem csúszhatott a gépezetbe, hiszen a honti nagybirtokos Ivánka László helyett egy másik, draskóczi és jordánföldi Ivánka László címére érkezett értesítés a Nógrád megyei Szirákra. A megyei főispánnak, Degenfeld Lajosnak gyanús lett a dolog, ezért Tisza István miniszterelnök véleményfét kérte ki az ügyben, aki azonnali válaszában kérte ezen „sületlen tévedés" helyesbítését. (Lásd a 4. sz. forrást!)

Törcsvár

Az új uralkodót és családját trónra lépésük alkalmából az ország minden részéből érkező hódoló feliratokkal és ajándékokkal halmozták el. A lelkes ajándékozási kedv szemléletes példája Brassó városa, amelynek polgárai a törcsvári várkastély

igyekeztek biztosítani a királyt tántoríthatatlan hűségükről. A vár 1498 óta a város zálogbirtoka, majd 1651-től szabad tulajdona volt mindeddig, és általában igen jó karban tartották. Károly - előzetes tájékozódás után - a felajánlást elfogadta, majd a várat Zita királynénak ajándékozta. (Lásd a 6. sz. forrást!) Aztán hamarosan Mária román királyné birtoka lett. A vár ma Románia egyik jelentős turisztikai nevezetessége, népszerűségét annak köszönheti, hogy a legendás , azaz Drakula gróf egyik kastélyaként tartják számon.

 A forrásokat a ma érvényes helyesírásnak megfelelően közöljük, de a korjelző kifejezéseket meghagytuk.

Ezen a napon történt november 20.

1945

Nürnbergben megkezdődött a náci háborús bűnösök pere.

1949

Újra megnyitják az újjáépített Széchenyi lánchidat (az első híd megnyitásának 100. évfordulóján).

1962

Megkezdődik az MSZMP VIII. kongresszusa, ahol Kádár János beszédében többek között elhangzik, hogy „Aki nincs ellenünk, az velünk van”.

1962

John F. Kennedy amerikai elnök feloldja Kuba karanténját, ezzel végleg befejeződik a Kubai rakétaválság.

1979

Iszlám fundamentalisták felkelése Szaúd-Arábiában a nyugatbarát kormány ellen. Fegyveresek elfoglalják a mekkai Nagymecsetet, 6000...Tovább

  • <
  • 2 / 3
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők