Moldvai csángók segélykérő levelei a Bácskából

A csángó-kérdés aktualitása

„Mind az 5-en még az elmúlt évben szöktünk Magyarországra. Mindannyiunknak megvan a hazatérési igazolványunk ugyan, haza is akartunk jönni vele, de a románok nem engedték s így kénytelenek voltunk átszökni, hogy megmutassuk igazi magyar mivoltunkat. Szökés után egyenesen Magyarkanizsa-Fogadjistenbe jöttünk, ahol rokonaink vannak, jelenleg azoknál is lakunk, mert mint szökevények házat, földet még nem kaphattunk. Egyelőre 1-2 holdas parcella szántóföldet béreltünk, hogy mégis legyen miből megélnünk.”

Bevezetés 

A történelmi Magyarország egykori határaitól keletre, Moldvában élő csángók jelenlegi helyzete és múltja, a rendszerváltás óta a hazai közvéleményt egyre fokozottabban foglalkoztatja. A népcsoportnak a románságba történő lassú beolvadását nemcsak nyelvi elszigeteltsége és a román államhatalom által támogatott nacionalizáló törekvések, hanem a közelmúltban felerősödő spontán asszimilációs hatások is előrevetítik. A román politikai elit által elfogadott román tudományos álláspont szerint a csángók nem magyarok, hanem román eredetűek. A csángóság kisebbségi mivoltának megkérdőjelezése, és az ezzel gerjesztett politikai vita megnehezíti a probléma nemzetközi porondon való elismertetését, illetve a nemzetközi emberi jogi szervezetek hathatós beavatkozását is.

A magyar közvéleménynek a kérdés iránt tanúsított különös érzékenységét több tényező befolyásolta. A moldvai csángók körében magas a születési számarány, ami nemzetstratégiai szempontból ellensúlyozhatja az anyaországi és a környező államokbeli magyarságra jellemző, éppen ellentétes folyamatokat. A csángóság a moldvai paraszti társadalom felbomlásának előrehaladtával is erősen ragaszkodik népi-közösségi hagyományaihoz és katolikus hitéhez. Ez a magatartásforma a magyarországi társadalom számára sokak szerint pozitív példaként szolgálhat, és némileg csökkentheti a globalizáció és más társadalmi változások számlájára írható "erkölcsi veszteségeket". Magára hagyatottságuk és évszázados küzdelmeik ugyanakkor hatványozottan szimbolizálnak egy Trianon által nagymértékben meghatározott magyar sorstudatot, melyben a kárpát-medencei magyar törzsterülethez képest peremhelyzetben lévő kisebbség fennmaradása a "végek megtartásával" lehet egyenértékű.

Annak ellenére, hogy ez a probléma élénken foglalkoztatja a tudományos és politikai közvéleményt, valamint általában a magyar értelmiséget, mégsem rendelkezünk a csángóság helyzetének javítására irányuló kiforrott cselekvési programmal. Az is kérdéses, hogy egyáltalán meg lehet-e állítani azt az asszimilációs tendenciát, ami jellemzővé vált. A problémakör lehetséges megoldására több alternatívát felvázoltak már Magyarországon. Az egyik szerint a közösség asszimilációját a szülőföldjén kell visszafordítani, magyar tannyelvű iskolahálózat kiépítésével és az anyanyelvhasználat bevezetésével a csángóság számára kulcsfontosságú egyházi liturgiában és katolikus egyházszervezeten belül ott, ahol a hívek többsége még beszél magyarul. Más elképzelések szerint ennek sikere eleve kizárható a román politikai vezetés és a kérdés eldöntését nemzeti ügyként beállító nacionalista szervezetek ellenállása miatt. Ezért a csángók "megmentése a magyar kultúra számára" csak áttelepítésük révén lehetséges.

A betelepítés helyéről megoszlanak a vélemények, erre egyesek a fogyatkozó népességű Magyarországot, mások Erdély magyarok által lakott tömbvidékét, a Székelyföldet javasolják, ahol biztosítható lenne a csángóság megnyírbált magyar identitásának helyreállítása. A szórványterületek demográfiai védelmének érdekében felmerült az a lehetőség is, hogy erdélyi szórványmagyar vidékekre hozzák őket. Az áttelepítés kissé merész koncepcióját vallók az anyaországi vagy erdélyi és a moldvai magyarság közös érdekeire hivatkoznak. Annak ellenére, hogy a történelmi tapasztalatok végső soron alátámasztják az ilyen akciók sikerességét vagy részsikereit, továbbra is nyitott kérdés marad, hogy a csángóság egységesen pozitívan fog-e viszonyulni hozzá, és megoldásnak fogja-e érezni a jövőbeni sorsára tekintve? Nem szabad megfeledkezni továbbá arról sem, hogy a csángók a magyarság egészétől teljesen eltérő történelmi múlttal, sajátos népi kultúrával rendelkeznek és az irodalmi nyelv által nem befolyásolt tájnyelveket beszélnek, azonosság-tudatuk pedig mára meglehetősen heterogén jellegűvé vált. Nem biztos, hogy ezek az egyedi vonások lehetővé tennék a magyarországi társadalomba való látványos integrálódásukat. Ezek a kérdések egyben megmagyarázzák, hogy erre a bonyolult problémára miért nehéz széles társadalmi közmegegyezésen alapuló, és a politikai vezetés által is felvállalt, illetve erre támaszkodó, könnyen realizálható megoldást találni.

Hogyan kerültek moldvai csángók a Bácskába?

A hazai történeti-néprajzi szakirodalomban a moldvai csángók áttelepítésére tett kísérletekkel ellentétben viszonylag feldolgozottabb Bukovina teljes székely lakossága áttelepítésének históriája. Bár ez utóbbival kapcsolatban is fellelhetők a magyar történetírás számára újabb adatokat tartalmazó levéltári források, s egy szintetikus monográfia megírása is hiányzik, a csángóság második világháború alatti áttelepedését vázlatszerűen bemutatva csak annyiban támaszkodunk az ismert tényekre, amennyiben azok a csángók történetét is érintik.

Az 1930. évi román népszámlálás statisztikái közel 110 ezer fős katolikus népességet mutattak ki Moldvában. Ezek közül a hivatalos adatok szerint mindössze 23. 800 beszélt magyarul. A hazai szakirodalom becslései alapján azonban ennek még majdnem a duplája, mintegy 45. 000 fő értett és beszélt ősei anyanyelvén. A csángók döntő többsége két nagy, egymástól a történeti eredet szempontjából is elhatárolható többen élt Moldvában. Kisebb, és feltehetőleg korábban Moldvában megtelepedett részük északabbra, az egykori Románvásár mezőváros környékén élt. Ennek a településterületnek voltak jellemző falvai Szabófalva és Kelgyest. Ennek a régiónak a szórványjellege és a Csángóföld magyarok által sűrűbben lakott nagyobb tömbjétől való elszakítottsága révén fokozottabban ki volt téve az asszimiláció veszélyének, amely valószínűleg már igen előrehaladott volt a két világháború közötti korszakban. A magyarság többségének lakóterülete azonban Bákó megye volt, amelyben egy feltehetőleg a XIII. század óta kontinuus magyar csoport frissült fel huszita menekülőkkel, illetve a középkor vége óta a XVIII. század végéig több hullámban betelepülő székelységgel. Itt találhatóak például Klézse, Pusztina, Lészped vagy Bogdánfalva.

Moldvában a középkorban jelentős volt a városok magyar lakossága, amely főleg kereskedelemből, kézművességből és bortermelésből élt meg. A magyar falvak lakosságának nagyrésze szabadparaszti jogállású volt, amelyből jobbágysorba süllyesztették őket a XIX. század első felére. A magyarság zárt településeket alkotott, ahol a földeket a faluközösség rendszerben művelték. Ez a hagyományos faluközösségi jelleg azonban már a román állam megteremtése után lassú bomlásnak indult. A Moldvában is meginduló iparosítással valamint kőolaj- és földgázkitermeléssel a falvak férfilakosságának egy része az iparban helyezkedett el, ami nélkülözhetetlenné tette a román államnyelv ismeretét. A moldvai katolikus falusi népesség lesüllyesztése ellenére is erős és gyarapodó gazdaréteget képezett az átlag moldvai paraszttársadalmon belül.

A Moldva és Havasalföld egységesülése révén megalakuló román állam a csángókkal szemben represszív politikát alkalmazott, amelynek egyik hathatós eszköze éppen a katolikus egyház volt. 1893-ban önálló katolikus püspökség alakult Jászvásáron, amelynek egyházi személyiségei a moldvai katolikus népességet nem tekintették magyarnak. Nem sokkal később a Román megyei Halasfalván önálló papi szeminárium és kollégium alakult, melynek keretein belül az oda kiválasztott tehetséges csángó gyerekeket román nemzeti szellemben nevelték. A templomokban a liturgia nyelve a román volt. A nemzetiségi elnyomás azonban nemcsak egyházi téren nyilvánult meg, hanem a román állam által a XIX. század végén létrehozott népiskolákban, ahol az egyetlen tannyelv a román volt. Enek következménye az lett, hogy a csángóság köréből nem kerülhetett ki a közösségi érdekeit társadalmi és akár politikai téren megjeleníteni képes erős értelmiségi réteg. Ez a nyelvi-szellemi kisemmizettség az első világháború után létrejövő román nemzeti egységállam keretein belül tovább folytatódott. Annak ellenére, hogy a trianoni béke után eltűnt a csángóságot a magyarság öntudatosabb csoportjaitól elválasztó államhatár, a román államvezetés igyekezett meggátolni az erdélyi magyarsággal létrejövő mindennemű politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatot.

A moldvai magyarok anyaországba telepítésére már a reformkorban felmerültek az első elképzelések. Ezek politikai szintre is eljutottak, hiszen a vármegyék követeinek egy része 1845-ben támogatott az uralkodó és az esztergomi érsek számára eljuttatandó feliratot egy hasonló terv kivitelezésére. Az 1848-49. évi szabadságharc idején a népképviseleti országgyűlés első elfogadott - bár szentesítetlenül maradt - törvénye a telepítési törvény volt, amelynek egyik kijelölt alanyai éppen a csángók voltak. A XIX. század második felében és a századfordulón a bukovinai telepítési koncepciókkal együtt elszórtan ismét felvetődött a népcsoport hazatelepítésének gondolata, amely azonban az első világháborúval és az azt követő eseményekkel hamvába holt.

Erre csak a második világháború elején, Magyarország revíziós törekvései egy részének beteljesülése után nyílt reális lehetőség, bár az erre irányuló kezdeményezések már ezt megelőzően is megvoltak, sőt a bukovinai székelyek Magyarországra szivárgása már a második bécsi döntés előtt szórványosan megkezdődött. Magyarország 1940. augusztus 30-án a bécsi döntőbírósági egyezmény értelmében visszakapta Erdély északi részét, 1941. májusában pedig csatlakozva Németország Jugoszlávia elleni támadásához elfoglalta a Bácskát. Ezzel megnyílt az 1941. május 11-i magyar-román államközi egyezmény értelmében a bukovinai székelyek Bácskába telepítése előtt az út. A román kormány szem előtt tartva a második bécsi döntés felülvizsgálatának későbbi lehetőségét, az etnikai arányok megtartása érdekében kikötötte, hogy a Romániát elhagyókat nem vihetik Észak-Erdélybe. A székely telepeseket így a visszafoglalt Bácskába vitték, ahol nagyobb városok környékén, 28 faluban helyezték el őket. Ezek a telepek a bukovinai falvaikra emlékeztető elnevezéseket kaptak, így lett a Magyarkanizsa melletti neve Fogadjisten.

A moldvai csángók áttelepedése feltehetőleg 1941 őszén kezdődött meg nem kis mértékben a moldvai katolikus plébániákon ideiglenesen elhelyezett egykori bukovinai magyar papok buzdítására. Ekkor többen Magyarországra kerültek, bár 1942 elejére a folyamat megtorpant, egyrészt mert a bukaresti magyar követség a tömeges áttelepedés lefékezése érdekében visszatartotta a hazatérési igazolványok kiállítását, másrészt a román hatóságok korlátozták az országon belüli utazást, azt speciális engedély kiadásához kötötték. A hazatérési igazolvánnyal rendelkezők számára már nem volt visszaút, a magyar okirat birtokában autómatikusan elvesztették román állampolgárságukat. Sokan éppen ebben a "holt periódusban", magyar útiokmányok hiányában voltak kénytelenek a zöldhatáron átjutni. A határ magyar oldalán az átjövőket egyenesen a Bácskába irányították. 1943 tavaszán a román kormány feloldotta az utazási korlátozásokat, a csángóknak így ismét egy kisebb hulláma indult Bukarestbe hivatalos magyar papírokért, majd annak birtokában a magyar határra. A kitelepülők nem egy államközi szerződés értelmében kerültek Magyarországra, így az ingóságaik és ingatlanaik sorsa bizonytalan maradt, s ezért természetesen ők kénytelenek voltak mindenüket hátrahagyni.

A csángó-kérdés 1944 tavaszán-nyarán kerül ismét a hivatalos magyar politika napirendjére, a csángóság kompakt áttelepítését azonban nem sikerült keresztülvinni. A Bácskában megtelepedett csángók végül a szerb partizánok előretörése miatt 1944-ben Magyarországra menekültek, ahol végül 1945-1947 között három baranyai faluban telepítették le őket.

Miről beszélnek a dokumentumok?

Az 1. számú irat egy gépelt segélykérelem a Magyar Vöröskereszthez családegyesítés céljából, amelyet a román lakosságú Gajcsána melletti Magyarfaluból származók küldtek el. Ők feltehetőleg 1942. tavaszán érkeztek a Bácskába. A hátoldalán kézírásos bejegyzés található: "Gy. M. és Cs. Gy. családjának visszatérése megtörtént, a többié nem. 43. IV/18.". A Gajcsána-Magyarfaluban maradt hozzátartozók egy részének áttelepedése tehát megoldódott, bár az nem tudható, hogy átszöktek a román-magyar határon, vagy hazatérési igazolvánnyal legálisan érkeztek Magyarországra. Az iraton lévő egyéni sorsok alapján kihámozható a csángóság elnyomatásának számos kisebb részlete. Ez a bácskai csángó kisközösség 1941-1944 folyamán a Moldvából átszökő, vagy hazatérési igazolvánnyal átjövő kisebb-nagyobb csoportokkal folymamatosan gyarapodott. A szövegben utalás történik arra is, hogy a kérelmezők már ott élő rokonaikhoz jöttek, az áttelepülés okai között tehát rokoni szálak is szerepet játszottak. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azonban azt sem, hogy az új hazába költözők között volt némi lemorzsolódás is, néhányan főleg a világháború befejezése után visszaköltöztek Moldvába.

A 2. számú dokumentum egy kézírásos folyamodvány a Szent László Társulathoz, melyben a Bácskába telepített moldvaiak egy külön telep létrehozását szorgalmazzák. A Társulat 1861-ben alakult meg Lonovics József kalocsai érsek vezetése alatt. Fő célja az akkori Magyarország határain kívül élő magyar közösségek támogatása volt magyar tudatuk és kultúrájuk megőrzése érdekében. Figyelme értelemszerűen az akkori két legnagyobb határon túli magyar tömb, a bukovinai székelyek és a moldvai csángók felé irányult. A két népcsoport gondozását magyar nyelvű misekönyvek küldésével és onnan származó gyerekek és diákok anyaországi taníttatásával vállalták fel. Az egyesület jelentős szerepet játszott kisebb bukovinai székely csoportok Magyarországra telepítésében a századfordulón. A trianoni békeszerződés után a határon túli magyarság érdekeinek képvislete nagyobbrészt helyi legitim szervezeteikre vagy pártjaikra, illetve a magyar államra hárult, de erejéhez mérten a Szent László Társulat továbbra is igyekezett támogatni a moldvai és bukovinai magyarságot.

A kéziratos szöveg, amelyet a kérelmezők nyilvánvalóan maguk fogalmaztak meg, jól tükrözi a csángó dialektusok archaikus jellegét. (Az ArchivNet elektronikus hasábjain "élő" hagyománytól eltérve, ezeket nem a mai helyesírásnak megfelelő átiratban, hanem szöveghűen közöljük - a Szerk.) Az iratról szólva aláhúzzuk, hogy a magyarság megtelepedése Moldvában a XVIII. század végén, tehát még a magyar nyelvújítás előtt lezárult, a moldvai magyar dialektusokra ezért nem volt hatással az irodalmi nyelv. A moldvai magyar falvakban a dokumentum megszületésének időpontjáig kizárólag román tannyelvű népiskolák működtek, a jászvásári püspökség pedig nem hozott létre magyar nyelvű oktatási intézményeket, sőt a román hatóságok nem engedélyezték csángó származású diákok taníttatását a Székelyföldön sem. A magyar irodalmi nyelvtan ismeretének hiánya érezhető a szöveg tanulmányozásakor, ezért a könnyebb olvashatóság érdekében egyes értelemzavaró szavak írásmódját megváltoztattuk, illetve néhány írásjelet betoldottunk a szövegbe.

A szöveget több aspektusból meg lehet vizsgálni. Mi a csángóság előbb említett, anyanyelven történő művelődési lehetőségeivel is összefüggő szempontra szeretnénk felhívni a figyelmet. A levél aláírói utalnak a szintén Magyarkanizsára költöztetett bukovinai székelyekkel fennálló konfliktusukra, s a közösségük számára különálló telep létesítését kérik. A székelyek Bukovinába való kitelepedésük kezdetétől rendelkeztek magyar származású vagy magyarul tudó lelkészekkel. Ezen túlmenően olyan falusi iskoláik is voltak, ahol a magyar nyelven való írást és olvasást elsajátíthatták. Bukovina a XVIII. század végétől a Habsburg Monarchia része volt, így a Magyar Királysággal kvázi egy állam keretein belülre került, ami megkönnyítette az anyaországi testvérekkel való kapcsolattartásukat. A századfordulón lezajlott kisebb telepítési akciók révén mindvégig létezett körükben a Magyarországra való költözés lehetőségének tudata, ami erős érzelmi kötődést alakított ki bennük az összmagyar kultúra iránt. A két etnikum együttes letelepítésével Magyarországon ezek az eltérő kulturális háttérből adódó társadalmi különbségek szembeszökővé váltak, a székelyek egy része lenézte a csángókat.

Ezen a napon történt április 26.

1969

Bauer Sándor tűzhalála állambiztonsági szempontból kiemelten veszélyesnek számított. Ezzel magyarázható, hogy azt az ötfős társaságot,...Tovább

1986

Robbanás és tűz a csernobili atomerőmű egyik reaktorában (Ukrajna), az eddigi legsúlyosabb következményű nukleáris baleset békeidőben.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Osztrák‒Magyar Monarchia ‒ nemzetiségi kérdés, felbomlás
 

„Détruisez l’Autriche-Hongrie!”, azaz „Zúzzátok szét Ausztria–Magyarországot!” – adta ki a jelszót Edvard Beneš 1916-ban Párizsban megjelent, nagy visszhangot kiváltó könyvében. A későbbi csehszlovák állam egyik alapítója, az ekkor még emigrációban élő Beneš azt próbálta bizonyítani hamis propagandával, hogy a németek, a Habsburgok és a magyarok a történelem folyamán mindig is egy antidemokratikus abszolutizmust képviseltek, állandó jelleggel fenyegették a „csehszlovákokat”, sőt mi több, az egész emberiség legveszélyesebb ellenségeinek számítanak. Egykori tanárával majd harcostársával, Tomáš Garrigue Masarykkal együtt Beneš a német- és magyarellenes hangulat felfokozásával igyekezett meggyőzni Franciaország, valamint a többi antantállam közvéleményét és döntéshozó köreit a Monarchia feldarabolásának szükségességéről. Ehhez hasonló törekvések már korábban is megjelentek. Robert William Seton-Watson történészprofesszor, ismertebb nevén Scotus Viator, az „utazó skót”, kezdetben a Habsburg Monarchia lelkes híve volt, később annak éles bírálójaként a föderalizálást szorgalmazta, végül pedig a Birodalom szétrombolásának egyik élharcosa lett. Seton-Watsonnak a századelő magyarországi állapotai vizsgálata során minden tévedésével, túlzásával, magyarellenes előítéleteivel együtt ‒ amint azt összeállításunk első írásában Jeszenszky Géza is kiemeli ‒ sok kérdésben igaza volt. A korabeli magyar közvélemény és a hivatalos körök azonban elutasítóan fogadták minden bírálatát, értetlen és ellenséges légkört alakítottak ki vele szemben.

A kettős monarchia és ezzel együtt a történeti Magyarország 1918. őszi felbomlása, az utódállamok létrejötte bonyolult, többtényezős folyamat eredménye volt. A központi hatalmak elveszítették az első világháborút, a soknemzetiségű birodalomban felerősödtek az elszakadási törekvések, a szomszédos kisállamok mértéktelen területi követeléseket fogalmaztak meg, a győztes nagyhatalmak pedig 1918 tavaszán-nyarán hosszas bizonytalankodás után véglegesen eldöntötték, hogy az Osztrák‒Magyar Monarchiának nincs helye az általuk elképzelt új Európa térképén. Gyarmati Enikő dokumentumközlése a szétesés „pillanatfelvételeit” nyújtja svájci követjelentések tükrében, hozzájárulva ezzel a felbomlásról alkotott külső kép rekonstruálásához.

Az összeállítás többi írása Budapest hídjainak 1945-ös felrobbantásával, a MÁV 1946-os helyzetével, Hruscsov 1958. évi tatabányai látogatásával, végül pedig a legendás huszárkapitány, Zubovits Fedor afrikai kalandozásaival foglalkozik.

 

Budapest, 2019. március 4.

 

A szerkesztők