Gábor Zsazsa 1968. októberi látogatása Magyarországon

Rotschild Klárának sem fizetett

„Gábor Zsazsa többszöri rendelés-módosítással $ 4178.00 összegben különböző női ruházati cikkeket rendelt. A rendelésnek megfelelően a ruhákat elkészítették, azonban Gábor Zsazsa sem a ruhák átvételére, sem azok értékének megtérítésére nem volt hajlandó. Az egyes próbák alkalmával több ruhát széttépett, s a szalon dolgozóival szemben minősíthetetlen hangot ütött meg. Többször tett olyan kijelentéseket is, mint pl.: »Mondták nekem, hogy ne utazzak Magyarországra, mivel az egész magyar társaság csaló tolvaj.«"

Gábor Zsazsa, az Amerikai Egyesült Államokba kitelepült magyar származású színésznő - akitől a fenti kijelentés is származik - 1968. októberi budapesti látogatása igencsak az érdeklődés középpontjába került. Élete, szereplései és az őt körülvevő botrányok napjainkban is foglalkoztatják a médiát, aki mint életrajzi adataiból kiderül, 2011. február 6-án töltötte be 94. életévét. A kitüntetett figyelem tehát korántsem apad, s így volt ez 1968. évi magyarországi utazásakor is.

, - „Nem az a fontos, hogy igaz legyen, csak beszéljenek rólam. Az se baj, ha rosszat." - megpróbáljuk a Külügyminisztérium iratanyagában található feljegyzés alapján rekonstruálni, hogy budapesti látogatásakor melyek voltak azok a problémák, amiért a Külügyminisztériumnak foglalkoznia kellett az őt körülvevő bonyodalmakkal. (Lásd az 1. forrást!)

 Gábor Zsazsa Budapesten 1968-ban

Gábor Zsazsa 1917. február 6-án született Gábor Vilmos és Gábor Jolie (született Tillemann Janka) zsidó származású szülők gyermekeként Budapesten. 1936-ban elnyerte a Miss Hungaria szépségkirálynő címet. Még ebben az évben Bécsbe utazott, ahol a korszak híres tenorénekese, Richard Tauber felfedezte, és meghívta, hogy énekeljen a Der singende Traum („Az éneklő álom") című operettben a Theater an der Wienben. Ez volt Gábor Zsazsa első nyilvános és jelentős szereplése. 1941-ben, miután házasságának Burhan Belgegel, egy török diplomatával vége szakadt, követte Magda és Éva nevű testvéreit Hollywoodba. Hasonlóan Testvéreihez ő is színésznőként dolgozott. Magyarországi látogatására az ötödik férjével, Joshua S. Cosdennel való válása után egy évvel került sor, itteni napjai azonban inkább a botrányokról szóltak. Fellépése és nyilatkozatai a Külügyminisztériumnak, a budapesti amerikai missziónak és nem utolsósorban látogatási célpontjának, a Belvárosban található Rotschild szalonnak okozták a legtöbb problémát.

Gábor Zsazsa felkereste a Bábolnai Álami Gazdaság ménesét

A szalon egyike volt Budapest legelegánsabb ruhaüzleteinek, amelynek irányítója

volt. Rotschild Klára és szülei már a második világháború előtt ismert ruhaszalonok tulajdonosai voltak. A '40-es évek végén államosították ezeket az üzleteket, s csak évekkel később sikerült visszatérnie a szakmába. 1953-ban - immár állami tulajdonú „egységként" - az ő vezetésével nyitotta meg kapuit a Különlegességi Női Ruhaszalon a Váci utca 17. szám alatt. Az üzlet 1961-ben vette fel hivatalosan a Clara Rotschild nevet. Az 1960-as és 1970-es években a vevőközönség túlnyomórészt művészekből, orvosok, tudósok, diplomaták hozzátartozóiból, külföldön élő magyar hölgyekből, és más külföldi hölgyekből tevődött össze. Többek között itt készíttetett ruhát magának Jovanka Broz, Josip Broz Tito jugoszláv elnök felesége, Kádár Jánosné, Münnich Ferencné, Honthy Hanna, Psota Irén is. A szalon tehát a pártvezetés asszonyainak reprezentációját is szolgálta.

Rotschild Klára és vendégei: Jovanka Broz és Kádár Jánosné

a The Observer londoni lap kelet-európai szakértője és munkatársa Gábor Zsazsa látogatása után interjút készített a színésznővel, aki elmondta, a látogatás - vélhetően egyetlen - célja az volt, hogy a magyaroknak segítsen abban, hogy reklámot teremt a ruhák eladásának, és javítson a magyarok öltözködésén. (Lásd a 2. forrást!) Utazása egyfajta jószolgálati látogatásként volt beállítva. Azonban - ahogy a dokumentumokból is jól látható - az affér a megrendelt ruhák kifizetése köré összpontosult. Az itt közölt két dokumentum egyik érdekessége, hogy a Külügyminisztérium által 1968. október 14-én készített feljegyzés egy október 10-ei beszélgetést rögzített, a Gábor Zsazsával készített interjú megjelenése szintén aznapra tehető. Különbség van a két dokumentum tartalma között. A színésznő az őt ért becsapásról a Külügyminisztériumot is felhívta az ügy tisztázására - abban reménykedve, hogy a külügy útján elintézheti a vitás esetet a szalonnal - azonban a minisztérium illetékese egyértelműen tudtára adta: egy magánszemély és egy a divatszalon közötti nézeteltérés nem tartozik az illetékességükbe. A feljegyzés - miután az amerikai magyar nagykövetség telefonon megkereste a Külügyminisztériumot és tájékozódott a szalontól - összegszerűen közli a szalon követelését, azaz 4178 dollár összegű megrendelésről tesz említést, ami Magyarországon tetemes pénznek számított. Érdekes az is, hogy a Külügyminisztérium érdeklődésére azt az információt kapták, hogy Gábor Zsazsa ruharendelését csak szóban beszélték meg, mindössze egy 900 dolláros előlegről készült írásos feljegyzés.

Gábor Zsazsa ruhapróbán a Rotschild divatszalonban

Ellentétben a külügyminisztériumi feljegyzéssel, az interjúban Gábor Zsazsa azt nyilatkozta, hogy a Rotschild divatszalon olyan ruhákról kívánt számlát kiállítani, amit ő nem is rendelt meg. A követelés az interjú szerint akkor már 5 ezer dollárról szólt, arról azonban már nem esik szó, hogy megrendelt ruhákat miért tépte össze, és az alkalmazottakkal, valamint a Külügyminisztérium amerikai refereturájának előadójával „minősíthetetlen hangon beszélt". A Londonban adott interjú további adaléka, hogy a ruhavásárlási ügyön kívül további két magyarországi botrányra is történik utalás. Az egyik a jegy hiányában meghiúsult Opera-látogatás, a másik pedig egy családi festményének kivitele az országból. Az iratokból mindössze az állapítható meg, hogy Gábor Zsazsa állítása szerint a reptéri vámosok büntetéssel fenyegetőztek, amire Gábor Zsazsa a következő botránykeltő kijelentést tette: „Ha akarják, küldjenek el Szibériába. Ott vagy a Szovjetunió elnökének leszek a szeretője, vagy agyonlőnek". Az ilyen jellegű kijelentések nagyon jól láttatják a nyugati közvéleményben, valamint gondolkodásban lévő torz képet a Szovjetunióról és más kelet-közép-európai szocialista országokról. Pontosabban azt, hogy egy családi festmény kivitelének megakadályozásából és egy hatósági személy fellépéséből egyesek automatikusan a Szibériába történő deportálásokra következtetnek. Az indulatos kijelentés arra is utal, hogy Gábor Zsazsának semmilyen ismerete nem volt a Szovjetunió, hatalmi, államszerkezeti viszonyairól, s a „Szovjetunió elnöke" cím sem létezett. A festményt - amelynek kiviteléhez hatósági engedély kellett volna - a vámosok valószínűleg visszatartották. További iratok hiányában arra következtethetünk, hogy a ruharendelés terén a mulasztást a szalon követhette el, amikor - a szokásos módon - megbízva vevőjében nem rögzítette írásban Gábor Zsazsa rendelését. Így némi, egyszerűen csak holminak nevezett ruhadarab megvásárlása után Gábor Zsazsa elhagyta az országot.

Az MTI tudósítása szerint a szalon ügyvédje egy ízben kísérletet tette arra, hogy megakadályozza Gábor Zsazsa elutazását, amíg az állítólagosan fennálló tartozását ki nem fizeti, azonban az már nem derült ki, hogy ez a kísérlet, valamint az ügy teljes körű rendezése miért fulladt kudarcba. Nyilvánvalóan az azokhoz hasonló kijelentései, miszerint elutazása utáni nyilatkozatai majd tönkreteszik Magyarország turistaforgalmát minden alapot nélkülöztek, azonban mégis némi problémát okoztak az amerikai külképviseletnek. Ezt látszik alátámasztani a külügyminisztériumi feljegyzés azon része, amelyben E. Alexander, a budapesti amerikai nagykövetség kultúrattaséja arra következtet, hogy - ismerve Gábor Zsazsa Amerikai Egyesült Államokbeli megnyilatkozásait - Magyarországon is valamiféle szélhámosságot követett el. A további incidensek elkerülése érdekében a nagykövetség számára vélhetően az volt a fő szempont, hogy az Amerikai Egyesült Államokban tett nyilatkozatai még véletlenül se váltsanak ki negatív hatást a két ország viszonylatában. A külügyminisztérium feljegyzés szerint Gábor Zsazsa botrányos viselkedéséről a budapesti amerikai követség vélhetően értesítette külügyminisztériumukat. Minderre a magyar fél is megtette a szükséges lépéseket, Gábor Zsazsa tiltólistára került, az ügyet pedig a Külügyminisztérium lezártnak tekintette.

Ezen a napon történt november 18.

1945

Felavatták Budapesten a Petőfi pontonhidat (pesti népnyelven a „Böske” hidat), amelyet a január 18-án felrobbantott Erzsébet híd...Tovább

1956

Magyar emigránsok egy csoportja egy hatalmas magyar zászlót tűzött ki a New York-i szabadság szoborra.

1980

A Magyar Televízió új kulturális műsort indít Stúdió '80 címmel.

  • <
  • 2 / 2
  •  

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők