Sztálin, Lenin és Rákosi portréi az '50-es években

„A bizottság lehetőséget lát arra, hogy a művész tudjon jó Sztálin-képet festeni. Ebben a művében elrajzoltság van. Nem Sztálin, (fej, kar kezek) egyenetlen. Nem oldja meg a feladatot sem hasonlósági, sem egyéb szempontból. Fejben hasonlatosság nem felel meg Sztálinnak. Testnek és kezeknek kezdetleges a rajza, színek zubbonyon nyersek és így hiányzik az az egység a kép hatásából, ami döntő lenne. Foglalkozzék vele a művész továbbra is, bár a miniszterelnökség nem lehet tovább obligóban. (Saját kockázatára foglalkozzék a témával.)”

Bevezetés 

1949 végére a szocialista államrend kiépítésének útja elérte a művészeteket, köztük a képzőművészetet is. Annak érdekében, hogy az önálló társadalmi-kulturális kezdeményezéseket felszámolja, saját ideológiáját terjessze és az európai, hagyományelvű kulturális tradíciót a szovjet mintára átalakított kulturális szervezet- és értékrendszer váltsa fel, a kommunista politikai berendezkedés igyekezett uniformalizálni a kultúrát, és központi ellenőrzés alá vonta az élet legkülönbözőbb területeit.

Az 1949. évi XV. törvénnyel felállított népművelési minisztérium feladata lett, hogy a művészeti élet felett ellenőrzést gyakoroljon és az általános művészetpolitikát a párt által megkívánt keretek között tartsa. Mindennek érdekében a képzőművészet terén megszüntették a galériákat, a második világháborút követően jelentős művészeti szabadiskolák és művészkollégiumok sorra bezárták kapuikat. A korábbi sokarcú művészeti életet központosították, és egyetlen szervezetbe tömörítették. A létrehozott egységes művészeti szövetség alapszabályában vállalta a kommunista párt politikájának megvalósítását és a szocialista realizmus képviseletét.

1948-1949 fordulójától a párt határozatai a képzőművészeti élettel kapcsolatosan is jelezték a változást. Az MDP programnyilatkozatában elutasította a "művészet a művészetért reakciós polgári elvét" és a "nép életét és harcait ábrázoló, az igazságot kereső, a demokratikus népi eszmék győzelmét hirdető, optimista művészetet" hirdette meg. Ennek az elvnek a terjesztésére elsőként az 1949 októberében megnyílt szovjet festészeti kiállítás adott alkalmat, mely a magyar művészek felé a Szovjetunió művészetének követését állította. Ezt követően az évente megrendezett magyar képzőművészeti kiállításokon gyakoriak voltak a történelmi képek és történelmi személyek, de melléjük felsorakoztak a jelen hősei, a traktorosok, építőmunkások, katonák figurái. Az utcákon, tereken elszaporodtak a munkások, a parasztok, a dolgozó nők, a szovjet katonák szobrai kiegészülve a felszabadulási emlékművek nagyobb csoportjával. A közintézményeket, gyárakat, a felvonulások díszleteit pedig elöntötték a jobban vagy rosszabbul sikerült kommunista vezérekről készült - Lenin, Sztálin, Rákosi - portrék.

A művészetek autonómiáját felszámolva, az állami kultúrpolitika ítélte meg az egyes művek és alkotók értékét. Hivatalból döntöttek arról, hogy a művész mit alkosson és ugyanígy döntöttek a hogyanról is. Az '50-es évek művészetét a megrendelt művek, a megrendelt témák, a megrendelt stílus és megrendelt kritikák jellemezték. Ezt reprezentálják a Miniszterelnökség iratanyaga között talált és lentebb közölt dokumentumok is.

A Népművelési Minisztérium megalakulása után nem sokkal, 1949 szeptemberében vetődött fel a gondolat a Miniszterelnökségen, hogy a Parlament épületében lévő minisztertanácsi terem részére meghívásos pályázat keretében Lenin, Sztálin és Rákosi portrék megfestésére kerüljön sor. A Miniszterelnökség a népművelési minisztert bízta meg azzal, hogy a festőművészek személyére javaslatot tegyen, akinek a jelölése alapján 10 művészt kértek fel a képek megfestésére. Hárman-hárman Lenin és Rákosi, négyen pedig Sztálin képmásának elkészítését kapták feladatként. A 100x150 cm nagyságú olajfestményt két hónap alatt kellett megfesteni. A pályázat feltételei alapján az I. helyezett 4000 Ft pályadíj ellenében kötelezte magát, hogy egyéb térítés vagy tiszteletdíj követelése nélkül a díjnyertes portrét a Minisztertanács Elnökének Hivatala rendelkezésére bocsátja. A bemutatásra kerülő két dokumentum alapján ennek a feltételnek a művészek nem tudtak eleget tenni, mivel a végül beérkezett 8 pályamű közül egyik sem felelt meg a bíráló bizottság által felállított mércének. A bizottság véleménye szerint "a művészek nem fogták fel a megbízatás politikai jelentőségét" és az "elbírált festmények nem alkalmasak arra, hogy olyan reprezentatív helyre kerüljenek, mint a minisztertanácsi terem".

Ezen a napon történt december 19.

1905

Megalakult a Feministák Egyesülete. A Huszadik Században írták, hogy a nőmozgalom „mindenképpen küzd a jótékonyság ellen”. Har-colnak...Tovább

1945

Ausztria másodszor válik köztársasággá

1958

A KISZ KB díszünnepséget rendezett a KIMSZ megalakulásának 40. évfordulója alkalmából. Ettől kezdve a baloldali ifjúsági szervezetek XX....Tovább

1984

Nagy-Britannia és Kína egyezményben (Kínai–Brit Visszacsatolási Megállapodás) rögzíti Hongkong átadását Kínának 1997. július 1-jei...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 17 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

„A demokrácia ez évi feladatai között ott van az egyház és a népi köztársaság viszonyának rendezése. Meg kell szüntetni azt a tarthatatlan állapotot, hogy a magyar nép ellenségeinek zöme az egyházak, elsősorban a római katolikus egyház palástja mögé búvik.” Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt főtitkárának 1948. január 10-én elhangzott szavai nem hagytak kétséget afelől, hogy a fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig – mint minden vélt vagy valós ellenfele esetében – annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. A katolikus egyház megosztása és a hívők elbizonytalanítása érdekében létrehozták a rendszert hűen kiszolgáló ún. békepapi mozgalmat, majd a diktatúra egyházpolitikai programja végrehajtása céljából az Állami Egyházügyi Hivatalt.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Az MSZMP KB 1958. július 22-i határozata ennek szellemében vonta le a következtetést: „a szocializmus építésének korszakában az egyházak még hosszú ideig fennmaradnak, ezért megsemmisítve a klerikális reakció ellenforradalmi kísérleteit, az egyházakkal pozitív együttműködésre törekszünk.” A Kádár János pártfőtitkár nevével fémjelzett korszak egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Ez vezetett a Vatikán és a magyar kormány közötti 1964-es Részmegállapodás megkötéséhez. A megegyezés tovább erősítette a nyugati körökben „liberálisnak” tartott kádári Magyarország pozitív imázsát, a magyar katolikus egyháznak pedig – bár érdemben nem javított helyzetén – a püspöki székek betöltése révén lehetőséget nyújtott az építkezésre. Jóval később, az 1980-as években, a szocializmus válsága közepette a Kádár-korszak egyházpolitikája defenzívába kényszerült, az évtized végéig pedig teljesen összeomlott.

Az ArchívNet idei 5–6. összevont számának fő témája tehát: „Egyház és vallás a kommunista diktatúrában”. „Technikai” okok miatt az összeállítást két önálló részre kellett bontanunk. Így az első öt írást tartalmazó 5-ös szám 2018. december 17-én, míg a 6-os 2018. december 29-én jelenik meg.

Budapest, 2018. december 17.

A szerkesztők