Legyen nemzetiség! Cionista követelés 1918 végén

A következőkben a magyarországi cionista mozgalom mindeddig csak résztanulmányokban fel-felvillantott történetéről lesz szó. Két olyan dokumentumot adunk közre, amelyek az első világháború végén születtek meg, és a maguk idejében nagyon modernnek számító követeléseket tartalmaztak. A történetben rejlő tragédia, hogy a kéréseket csak két évvel később válaszolták meg, de akkor már egy teljesen más politikai helyzetben.

Bevezető:

Nem véletlen, hogy a politikai cionizmus az etnikailag sokszínű Osztrák–Magyar Monarchiában született meg. A korszakban egyre erősebb nemzetiségi mozgalmak önállósági törekvései jó példaként szolgáltak a zsidók számára is. Emellett a gazdasági válságok és az 1880-as évek oroszországi pogromjainak, illetve a formálódó politikai antiszemitizmus hatására kísérletek történtek az Erec Iszraelbe, azaz Izrael országába való kivándorlásra is. Guttman Dávid Meir, megtapasztalva az antiszemita légkört, 1876-ban áttelepült Jeruzsálembe. Schlesinger Akiva József[1] meggyőződéssel hirdette, hogy a vallásos zsidóság egyetlen reménye, ha Izrael földjén hoz létre vallási közösséget. Stampfer Józsua[2] a kiegyezés után gyalogszerrel ment el a Szentföldre, hogy az Erecben munkálkodjék a zsidó nép és a Tóra fennmaradásáért. E három férfi alapította meg 1878-ban a Petah Tikva (Remény Kapuja) nevű falut, amely mára Izrael egyik legnagyobb városa lett.[3] Erről és az Erecen működő több telepről sokszor idealizáló hangon írt a magyarországi zsidó sajtó, még a neológia szócsövének számító Egyenlőség is. Ennek alapján úgy tűnik, hogy a gyakorlati cionizmust a magyar zsidóság előtt olyan formában mutatták be, mint amely kevesek feladata, magát a magyarországi izraelita közösséget (legyen az neológ vagy ortodox) nem érinti, sőt nem is kell érintenie, hiszen az a magyar nemzet egyik fontos alkotó eleme.

E fenti állítást támasztja alá, hogy az Egyenlőség a lelkesítő írások és a tényközlő beszámolók mellett komoly kritikának vetette alá Herzl Tivadar[4] „A zsidó állam” című írását[5], és az első cionista kongresszus[6] fogadtatása is elég ellenséges volt. Szabolcsi Miksa[7] „nem kérünk az új hazából” felkiáltással fogalmazta meg a herzli programra adott válaszát, természetesen a magyar zsidóság egészének nevében. „Herzl Tivadar kifelejtette számításából a zsidók hazafiságát […]. Nem érhet itt bennünket soha olyan nyomorúság, hogy még végtelenül nyomorultabbakká ne válnánk, ha e hazát más hazával kellene fölcserélnünk.”[8] Hasonlóan írt Szabados Sándor is „A cionizmusról” című írásában. „A hazafiság a zsidóknál erkölcsi és vallási szabály és aki a vallásba be akarja csempészni a zsidó nemzeti törekvést, az az igazak közösségéből kirekeszti magát.”[9] Érthető a neológia részéről ez a szembeszegülés a nemzeti eszmével, hiszen az emancipációt (1867) követően a magyarországi zsidók többségének az asszimilációt követve el kellett utasítania a cionista ideológiát, gondolatot, amely az emancipáció vívmányainak elvetésére, a társadalmi és jogegyenlőségért folytatott küzdelem semmisnek nyilvánítására és alapvetően annak az állításnak a tagadására épült, hogy a zsidóság nem önálló nemzetiség, csupán felekezet. Az ortodoxia vallási alapon utasította el (és bizonyos szélsőséges irányzatai a mai napig ezt teszik a már létező Izrael állammal is) a cionizmust. Véleményük szerint a zsidó állam újraalapítására egyedül a majdan eljövendő Messiás jogosult, azt emberi eszközökkel siettetni nem csak nem szabad, hanem kifejezetten tilos is. Ez a gyakorlati politikától, a mozgalmaktól és magától az államtól való apolitikus elzárkózás is akadályozta, hogy a cionizmus eszméje a hagyományokat szigorúan követő zsidók között elterjedjen. Ellentmondás volt a cionista mozgalom magyar, illetve a soknemzetiségű birodalomhoz kapcsolódó gyökerei és a magyarországi zsidóságnak a kérdéshez való hozzáállása között, mert a magyarországi zsidóság soha nem fejlesztett ki olyan nemzeti tudatot, ami a cionista ideológiát elfogadta volna tömeges méretekben. A neológia és az ortodoxia közös állásponton volt ez ügyben.

Az első cionista kongresszuson Bázelben hivatalosan senki nem képviselte a magyarországi zsidóságot. Heten, kizárólag vidékről, nem hivatalos delegáltként mégis ott voltak, mintegy magukat képviselve. Közülük csupán az erdélyi Rónai János[10] vett részt a későbbiekben is a cionista mozgalom magyarországi munkájában: már 1897 októberében alapított egy cionista szervezetet, amelynek nem volt nagy súlya az amúgy is csekély létszámú mozgalomban. A fő vonalat a Pozsonyban Bettelheim Sámuel[11] által alapított Jigdál Tóra Egylet nevű csoport képviselte. Ez a kulturális egyesület vagy klub szombatonként tartotta összejöveteleit, és többek között a cionizmus kérdéséről is sokszor vitáztak. 1899-ben jött létre az Ahavat Cion nevű csoport, amelyet már a pozsonyi ortodoxok is támogattak, ami abban is megnyilvánult, hogy százhúsz jesiva[12] hallgató is a szervezet tagja lett. A többi városban is elindult a cionista mozgalom szervezése, 1898-ban harminckét csoport volt, ami a több száz zsidó hitközség számához képest elenyésző mennyiség. Ezek a cionista körök jellemzően a Felvidéken és Erdélyben, az amúgy is soknemzetiségű régiókban működtek. Az ország középső részein nemigen tudtak csoportok alakulni, itt a neológia és ortodoxia uralma töretlennek látszott.

A magyar cionista szervezetek 1902-ben, Pozsonyban tartották meg első gyűlésüket. Herzl szeretett volna egy egységes magyar cionista mozgalmat szervezni, de ez nem sikerült neki. Bettelheim arra törekedett, hogy a mozgalom központját Pozsonyból Budapestre helyezze át. Ebből a szempontból tekinthetjük fordulópontnak az 1903-as évet, amikor megalakult (alapszabály nélkül, és ez a későbbiekben problémákat is okozott) a Magyarországi Cionista Szervezet. Céljai között a következőket szövegezte le a mozgalom: Erec Iszraelben a hontalan zsidók számára kíván közjogilag biztosított nemzeti otthont létrehozni, továbbá a magyarországi zsidóságot nem tekinti nemzeti kisebbségnek, és nem folytat nemzetiségi politikát. Rónai Jánost választották meg a szervezet elnökévé, Bettelheim Sámuel a központi iroda vezetője, Kahan Niszan pedig az ifjúsági képviselő volt az országos választmányban. A szervezeti forma meghatározása a mozgalom erősödését hozta el, a sékel vásárlók száma ötszázról ezerkétszázra nőtt. Egy évvel később, szintén Pozsonyban, megtartották a második kongresszust, amelyen már ötvenkét küldött vett részt, akik közül heten Budapestről érkeztek. Ők mindannyian a Makkabea diákszövetség tagjai voltak. Ezen a kongresszuson Bettelheimet választották meg országos elnöknek. 1905-ben tartották az első országos cionista gyűlést Budapesten, majd még ebben az évben itt is irodát nyitott a Cionista Szervezet. 1906-ban az országos gyűlés úgy határozott, hogy az addig Pozsonyban működő központot is Budapestre kell költöztetni, ami meg is történt.

A következő egy évtizedben a magyarországi cionizmus „zászlóshajója” a Makkabea diákszervezet volt, ahol kinevelték azon cionista vezetőket, akik három évtizeddel később támogatást nyújtottak a cionista ifjúságnak az ellenállás megszervezéséhez, és ernyőszervezetként segítették a zsidómentő munkát. A Makkabea kezdete 1902-re nyúlik vissza, amikor egy cionista svájci egyetemi hallgató hosszasan beszélgetett az akkor mérnöknek tanuló Bisseliches Mórral. A mozgalmi ügyek megbeszélése során merült fel egy ifjúsági szervezet megalapítása, amitől akkor még a neológ hitközség vezetésének kérésére eltekintettek. Így csupán egy ideológiailag semleges csoport, a Magyar Zsidó Ifjak Egyesülete jött létre. Néhány alkalom után azonban Bisseliches kilépett az egyesületből, mert túlságosan erősnek érezte a hitközség befolyását. Egy évvel később jött létre a Makkabea, amely a magyar egyetemek diákjainak és az Országos Rabbiképző Intézet hallgatóinak szervezete lett. Miért volt jelentős a Makkabea? Azért, mivel tagjai voltak a magyarországi, később az erdélyi, a szlovák és a jugoszláv Magyarországi Cionista Szervezet zászlóvivői. Ők szabták meg a mozgalom irányát, és kiemelkedő eredményeket értek el.

A 19. század közepétől az egyetemeken egymás után alakultak meg a diákok bajtársi egyesületei, amelyekben a zsidó diákok többnyire nem voltak kívánatosak. Ez a helyzet hívta életre többek között a bécsi Kadima vagy a németországi Blau-Weiss egyesületeket. A zsidó diákok szervezeteiben a cionizmus eszméje korán népszerű lett, és a kapcsolódások segítették az eszme terjedését. Ahogyan fentebb utaltunk rá, a Magyar Zsidó Ifjak Egyesületében a cionista gondolkodás terjedésének gátat szabott a hitközségi kontroll. Ezt a helyzetet látta át többek között Kahan Niszan, a cionista ifjúsági szervezet egyik alapítója. Joghallgató volt Budapesten, de korábban Erdélyben is sokat tett a cionizmus ügyéért. Még Herzlhöz is eljutott a híre az Ivria nevű, cionista elveken működő szervezetének, amit a gimnazista diákok számára alapított. Miközben Kahan azzal próbálkozott, hogy a budapesti zsidók körében a cionizmus terjesztésének formát találjon, hazaérkezett Bécsből Krausz Sámuel, akinek Theodor Herzltől volt szóbeli megbízása egy cionista diákszervezet létrehozására. Krausz Bisselichessel közösen alakította meg 1903 szeptemberének végén a Makkebea diákegyesületet. Elnöknek Krauszt választották meg. Az egyetemi tanévhez kapcsolódóan szemeszterekre szervezték meg programjaikat. A huszonnégy alapítóból csupán egy, a második szemeszterben csatlakozó Beregi Ármin volt budapesti. Az alapítók többsége a Műszaki Egyetem hallgatója volt. A diákegylet hamar a nagy nyilvánosság elé lépett. 1903 decemberében a Royal szállóban hanukka estet szerveztek, amelyre több százan mentek el, hogy hallhassanak a cionizmusról. Ezt követően a második szemeszterre Bisselichest választották meg elnöknek, aki új tagokat toborzott elsősorban a Zsidó Ifjak Egyesületéből, továbbá szervezőkészsége révén országosan is ismertté tette a Makkabeát a magyarországi egyetemeken.

 

Beregi Ármin

 

Az első világháborút követő összeomlás után született meg Károlyi Mihály vezetésével az első magyar köztársaság, amelyet a magyarországi zsidóság szinte egyöntetű örömmel üdvözölt. Az átalakulás során létrejött szabadabb szellemi légkör kedvezett az addig marginálisan működő cionista mozgalomnak is. A Zsidó Szemle hasábjain a Magyarországi Cionista Szervezet Intéző Bizottsága már a Magyar Nemzeti Tanács kormányának megalakulásakor cikkben üdvözölte az új rendet, és felajánlotta támogatását. Alaphivatkozásuk az volt, hogy a Cionista Mozgalom is ugyanazokon a nemzetállami alapokon áll, mint a Nemzeti Tanács, s ezek a „béke, a munka és a népuralom”. A cikk elején két dolgot szögeztek le: 1) a magyar zsidók mindig is hű állampolgárai voltak a hazának; 2) az állam felekezeti kisebbségként kezelte a magyar zsidóságot. Megemlítették, miszerint az asszimiláció azzal a veszéllyel is járt, hogy a nemzetiségi területeken a vallásuktól elforduló zsidók között a magyar identitás elveszhet, akik így beolvadhatnak a nemzetiségek közé. Ezután következett a Magyar Nemzeti Tanácshoz intézett felszólítás: „A történelmi idők sora hozza magával, hogy a kormány ezt belátva semlegesítse a zsidókat, mert csak így maradhatnak az egész állam területén a magyar népnek bajtársai. Ez a neutralizálás csak úgy lehetséges, ha a kormány elrendeli a magyarországi zsidóságnak nemzeti szervezését s így az új rend értelmében felruházza őket a nacionális kisebbségek jogaival az oktatás, közigazgatás, politikai képviselet terén.”[13] Nem kevesebbet kértek a cionisták, mint az összes többi, akkor még a történelmi Magyarország területén élő nemzeti kisebbség. Egyetlen jelentős különbséggel: a cionisták területi autonómiára érthető módon nem tartottak igényt. Ugyanakkor az állam részéről a zsidókhoz való viszonyulásban lényeges változást is követeltek, a vallási felekezetként való elismerés helyett a nemzetiségként való legalizálást. „A Magyarországi Cionista Szervezet kéri ezek után a Magyar Nemzeti Tanács útján a kormányt, hogy szakítson az ósdi felfogással, mintha a zsidó kérdés csupán »felekezeti« kérdés volna.” A kérés alátámasztására érhető módon Lord Arthur James Balfourra[14] és Woodrow Wilsonra[15] hivatkoztak a cionisták. A Balfour-nyilatkozat zsidó nemzeti otthonról beszélt (területi megoldás), Wilson pedig a híres 14 pontjában hangsúlyozta a nemzetek önrendelkezésének jogát (kisebbségként egy másik államban). A két szövegkorpuszra való hivatkozás azt is jelzi, hogy a magyarországi cionisták ismerték, és a maguk érdekében alkalmazták is azokat a nemzetközi dokumentumokat, amelyek a mozgalom érdekeit szolgálhatták.

 


A Népköztársaság kikiáltása

 

Minden forradalmi helyzet a közrend megbomlásával jár. Nem történt ez másként 1918 késő őszén sem, amikor a kormányválság, a hadsereg, és végső soron az állam felbomlása sok bizonytalan helyzetet generált. S ez zsidóellenes kilengésekkel, erőszakkal és rablással párosult. Ez is eredményezte, hogy a közrend helyreállításának érdekében és a civil lakosság védelmében a cionista mozgalomhoz kapcsolódó Makkabea ifjúsági szervezet tagjai önvédelmi alakulatokat szerveztek. Megalakították az Önkéntes Karhatalmi Századok Szervező Bizottságát, amely röplapokkal hívta fel a katonaviselt zsidókat a csatlakozásra. Ahogyan a szövegből kitűnik, a hadügyminisztérium – amelynek valószínűleg a későbbi utódállamok hadseregeinek az antant támogatásával a történelmi Magyarország felszámolására indított katonai akciói elhárítására tett kísérletei miatt a belső biztonság megőrzésére kevés energiája és lehetősége maradt – üdvözölte és támogatta ezt a polgári kezdeményezést. Talán a kormány részéről megnyugvást is okozott, hogy az országban élő, magukat nemzetiségként aposztrofáló csoportok közül van egy, amelyik nem a káosz, hanem a rend megőrzésében érdekelt. A jelentkezés helyszíne is arról árulkodik, hogy a szervezőbizottság a cionisták égisze alatt működött, hiszen azonos volt a cionista Zsidó Szemle szerkesztőségével. (Lásd az 1. számú dokumentumot!)

 


Őszirózsás forradalmárok

 

Ezek a Cionista Gárda néven ismert önvédelmi alakulatok nem csupán Budapesten, hanem több más, az utódállamok hadseregei által fenyegetett városban is tevékenykedtek: Nyitrán, Nagysurányban, Szinérváralján, Érsekújváron, Máramarosszigeten, Zsolnán, Szatmárban és Szilágysomlyón. Elmondhatjuk tehát, hogy a zsidók nem csupán az első világháborús erőfeszítésekben vállaltak szerepet, hanem a történelmi Magyarország felbomlásának elhárítására tett, a magyar kormány részéről kétségkívül erőtlen és sikertelen kísérletekben is. A zsidó önvédelmi alakulatok a zsidó közösségek támogatását is élvezték, csak Budapesten mintegy 135 000 koronát ajánlottak fel a felszerelésükre.

A polgári demokratikus kormány az önvédelmi alakulatok engedélyezésen kívül is nagymértékben támogatta a cionista szervezetek működését. Nem kevés önös érdek nélkül, hiszen a béketárgyalásokra való felkészülés során a magyar kormányzat szerette volna kihasználni a mozgalom széles nemzetközi kapcsolatrendszerét. A párizsi békekonferencián azonban a kormánynak végül semmiféle tárgyalásra nem nyílt lehetősége, de ezt 1918 végén még senki nem tudhatta.

E változásokkal teli időkben, 1918 novemberében a cionista mozgalom felhívást intézett a magyar zsidósághoz. Ha figyelmesen megnézzük a felhívást, akkor kiderül belőle, hogy abban a kissé euforikus hangulatban, amely a zsidóságot, különösen annak nemzeti irányzatát, a cionistákat a Nemzeti Tanács felé terelte, mint amely elismeri majd etnikai kisebbségként a zsidóságot, megjelent egy másfajta nézőpont is. Jelesül az, hogy az állam és egyház demokráciában megvalósuló elválasztása tulajdonképpen a zsidóság asszimilációját fogja eredményezni. A kialakult helyzetben a cionisták passzivitással vádolták a hagyományos zsidó vezetést, amelyet önös érdekeik képviseletén túl, szerintük nem érdekli a magyar zsidóság önálló entitásként és nem csupán felekezetként való megőrzése. Megalakulása óta először látjuk, hogy a Magyar Cionista Szervezet erőteljes kritikát fogalmaz meg a zsidó mainstreammel kapcsolatban. A cionisták valóban modern módon nyilatkoztak meg, hiszen az első világháború végét követően a nacionalizmus fő rendezőelvként jelent meg. (Lásd a 2. számú dokumentumot!)

1919 elején Berinkey Dénes kormányfő fogadta a Magyar Cionista Szervezet küldöttségét, mely éppen a nemzetközi cionista kongresszusra indult. A miniszterelnöki búcsúbeszéd hitet tett amellett, hogy a magyar kormány támogatja a zsidó nemzeti otthon megszületését. „A magyar népkormány rokonszenvvel kíséri a cionista mozgalmat, amely a zsidóságnak nemzeti otthont akar Palesztinában teremteni és szükségesnek tartja, hogy a világpolitikába bekapcsolódott zsidókérdés az igazság és kultúra követelményei szerint találjon megoldást.”[16] Erre válaszként a Magyarországi Cionista Szervezet egy első hallásra igen furcsának tűnő választ adott. „A Magyar Cionista Szervezet ünnepélyesen kijelenti, hogy Magyarországon soha »nemzetiségi« politikát nem űzött, és ilyet az egységes magyar nemzeti államban űzni nem is fog. A Szervezet minden egyes tagja a magyar állam hűséges, odaadó, áldozatkész polgárának érzi magát.”[17] Hová tűnt vajon a néhány hónappal korábbi, Wilsonra és Balfourra hivatkozó, a zsidóságot mint nemzetiséget hangsúlyozó nyilatkozatok ereje? A változás akkor értelmezhető, ha figyelembe vesszük, hogy 1918–1919 fordulóján a történelmi Magyarországon élő nemzetiségek az elszakadást és az utódállamokhoz való csatlakozást választották, így a zsidóságnak a nemzeti törekvései mellett is meg kellett erősítenie a hazához hű állampolgársága deklarálását. Ez történt meg a fenti nyilatkozatban is, amelynek kulcskifejezésének az tekinthető, hogy a cionisták az országban nem fognak nemzetiségi politikát folytatni. Ebben benne volt az is, hogy a cionista törekvések nem a Magyarországon belüli nemzeti kisebbségi elismerés irányába kívántak mozogni, hanem a szervezet megőrzése és kiterjesztése felé.

Az 1919. március 21-én kikiáltott Magyarországi Tanácsköztársaság létrejötte a cionista mozgalomra is kihatással volt. A Forradalmi Kormányzótanács munkájában a zsidók részvétele lényegesen meghaladta országos arányukat, ugyanakkor a bolsevik ideológiát az internacionalizmus jellemezte, amely élesen szemben állt a cionizmussal, azaz a zsidó nacionalizmussal. Érdekes csapda lett ez a zsidóság számára, hiszen a kommunista ideális társadalmi rendről szőtt álmok egybecsengtek a zsidó valláson belüli messiási korszak leírásával, ahol a jog és igazság uralkodik, a jólét pedig mindenki számára elérhető lesz.

A lényegében 1920 tavaszára felálló, Horthy Miklós nevével fémjelzett új rendszer nem tekintette megbízhatónak a zsidó vallású magyarokat, illetve kollektíven hibáztatta őket a fegyverszünetet követő mintegy bő év minden politikai változásáért és nehézségéért. Ez a különítményesek zsidóellenes akcióiban és a kormányzat zsidóellenes politikájában is megnyilvánult. Az 1920-as numerus clausus-törvény végrehajtási rendelkezése terjesztette ki a törvény hatását a magyarországi zsidóságra azzal, hogy a korábbi gyakorlattal ellentétben, amely szerint a zsidóságot vallási kisebbségként aposztrofálta a hatalom, immár nemzetiségként tekintettek rá. Ilyen módon a magyarországi cionisták is csattanós választ kaptak a wilsoni elvekre hivatkozó, a kormányzattól a zsidóságot nemzetiségként elismertetni akaró kérésükre.

 

 

Dokumentumok

 

1.

Az Önkéntes Karhatalmi Századok Szervező Bizottságának felhívása

Budapest, 1918

 

 

Katonák! Testvéreink!

 

Lelkiismeretlen elemek meg akarva semmisíteni a forradalom nagy vívmányait, szerte az országban gyilkolnak, fosztogatnak és gyújtanak. Ezért a cionisták megszervezik védelmünket. Testvéreink! Ezt nem szabad tétlenül néznünk. A magyar hadügyminiszter[18] megbízásából Önkéntes Karhatalmi Századokat alakítunk, amelyek mindenütt ott lesznek, ahol veszedelem van. A hadügyminisztérium mindenben támogat bennünket. Gyertek el mindnyájan. Jelentkezzetek azonnal. Saját szüleiteket, hozzátartozóitokat, szülőházaitokat véditek meg. A hadügyminisztérium a nálunk jelentkezőket minden más szolgálat alól felmenti. Napidíjról és teljes ellátásról gondoskodunk. Jelentkezni lehet egész nap: VI., Király u. 36. I. em. Az Önkéntes Karhatalmi Századok szervező bizottsága.

 

Az irat jelzete: MZSL XVII–I–A–1918 (65.948) – Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár – Eredeti, gépelt.

 

 

2.

A cionista mozgalom felhívása a magyarországi zsidósághoz

Budapest, 1918. november

 

 

Zsidó Testvérek! A forradalom új helyzetet teremtett a magyar zsidóság életében. Az állam nem fogja többé fenntartani az ortodox és neológ országos irodát. A hitoktatást kiküszöbölik az iskolákból. A felekezeti iskolák léte lehetetlenné válik. Nem lesz kényszeríthető senki sem, hogy a hitközség tagja legyen. Mindezek az intézkedések, melyek az állam szempontjából igen üdvösek, a zsidóság eleven húsába vágnak. Lebegjen előttünk Franciaország példája, hol ilyen viszonyok mellett a zsidóság lassanként felmorzsolódott s felszívódott környezetében. A zsidóság helyzetét még megnehezíti, hogy az új nemzetiségi berendezés következtében az eddigi egységes jellegű zsidóság vagy négyféle zsidósággá lesz. Márpedig sem magyar, sem zsidó érdekeknek nem felel meg, hogy az izraelita hitű tótok, rutének s románok típusa keletkezzék. Zsidó értékeinket, zsidó létünket s a magyarsághoz való hűségünket nem őrizhetjük meg csak úgy, hogy követeljük a milliónyi magyar zsidónak nemzeti megszervezését Magyarországon. Nemzetnek ismerte az egyetemes zsidóságot Wilson, nemzetnek ismerte el az egész entente, amikor Palesztinában zsidó országot akar létesíteni. Nevetségessé válunk az egész világ előtt, ha szűkkörűen „azért is” csupán felekezetnek tekintjük magunkat. Mi lesz a zsidó iskolával? Mi van a palesztinai problémával? Mi legyen a nemzetiségi területen lakó magyar zsidósággal? Mindezek a kérdések nem érdeklik eddigi felekezeti vezéreinket. Ők csak kitüntetések elnyerésére, hatalmi és politikai okokból állottak zsidó intézmények élén. Tisztelet a kivételeknek, de kevesen vannak. Az egész országban zsidó fosztogatások dúlnak. Eljártak-e már vezéreink illetékes helyen? Szerveztek-e már gárdát őrizetünkre? Vagy határozati javaslatokkal s szép szónoklatos nagygyűlésekkel akarnak megmenteni minket?! Új demokratikus zsidó életre, új demokratikus vezérekre van szükségünk! Mindenütt új szellem fújdogál, csak a zsidó intézmények maradjanak elaggott emberek pusztulásra megérett bagolyvárainak? Egész új zsidó életnek kell kezdődnie az egész vonalon, egészen új emberekkel teljesen új szempontokkal, különben a zsidótlanság mocsarába fulladunk! Aki a forradalomban megújult Magyarországon modern, őszinte zsidó akar maradni, az csatlakozzék a Magyarországi Cionista Szervezethez, Budapest, VI. Király utca 36.

 

Az irat jelzete: MZSL XVII–I–A–1918 (65.949) – Eredeti, gépelt.

 

 

[1] Az életéről részletesebben: https://yivoencyclopedia.org/article.aspx/Schlesinger_Akiva_Yosef (A letöltés ideje: 2019. augusztus 19.)

[2] Stampfer Józsua (1852–1933): Szombathelyen született vallásos zsidó családban. A kismartoni jesivába járt, majd 17 éves korában gyalog indult el a Szentföldre. Egyike volt azoknak, akik úgy gondolták, hogy a jeruzsálemi Óvároson kívül is szükséges a vallásos zsidók számára településeket alapítani. 1878-ban társaival együtt megalapította egy mindösszesen 3,2 km2-es területen Petah Tikvát, amely a közös földművelés eszményét képviselte. A településnek 1882-ben 66 lakosa volt.

[3] A város Tel Avivtól 10 km-re keletre fekszik. 2014-ben a lakossága 225 000 fő volt. Ismertebb szülöttjei többek között Israel Finkelstein (régész), Ávrám Grant (labdarúgó edző) és Gal Gadot (színésznő).

[4] Herzl Tivadar (1860–1904): a politikai cionista mozgalom alapítója Pesten született és elsőként fogta össze a zsidóságon belüli, az ősi földre, Erec Izraelbe visszatérni akaró irányzatokat egy olyan mozgalomban, amely egyedüliként képviselhette a zsidóságot a politikai szférában. Legfőbb törekvése egy nemzetközi, illetve nagyhatalmi hozzájárulás megszerzése volt a zsidó letelepedéshez az akkor az Oszmán Birodalomhoz tartozó területen.

[5] 1896. február 14-én jelent meg Bécsben.

[6] Az első cionista kongresszusra Bázelben került sor 1897. augusztus 29. és szeptember 2. között

[7] Szabolcsi Miksa (1857–1915): író, újságíró, szerkesztő, 1886-tól az Egyenlőség című lap tulajdonosa és főszerkesztője. A lap a neológ zsidóság legfőbb szócsöve volt, írásai alapján indult meg a zsidó vallás recepciójára irányuló mozgalom.

[8] Egyenlőség, 1896. március 6. 1-2.

[9] Egyenlőség, 1896. április 10. 7.

[10] Életének rövid bemutatása: https://www.jewishvirtuallibrary.org/r-x00f3-nai-j-x00e1-nos (A letöltés ideje: 2019. augusztus 27.)

[11] Életének és munkásságának leírása: https://yivoencyclopedia.org/article.aspx/Bettelheim_Samuel (A letöltés ideje: 2019. augusztus 27.)

[12] Zsidó vallási oktatási intézmény. A fiatalok itt tanulják meg a judaizmus tudományát, a Tóra és a Talmud magyarázatának a módjait. Az emancipáció előtt a jesivák vezetői, a rabbik jelölték ki a hozzájuk érkezett közösségi igények szerint az új rabbikat a legtehetségesebb jesiva hallgatók közül.

[13] Zsidó Szemle, 1918. 45. Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár XVII–I–A 1918 (65.950)

[14] 1917-ben a Brit Birodalom külügyminisztere, a zsidó nemzeti otthon Palesztinában való megalapítását támogató nyilatkozat szerzője.

[15] 1913-tól az Amerikai Egyesült Államok elnöke, akinek 1918. januári 14 pontja között szerepelt a nemzetek önrendelkezéséről szóló elv.

[16] Múlt és Jövő, 1919. 113.

[17] Múlt és Jövő, 1919. 112.

[18] Valójában Friedrich István hadügyi államtitkár támogatta a karhatalmi századok ötletét.

Ezen a napon történt szeptember 23.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Személyes sorsok, egyéni életutak

 

A történelem iránt érdeklődők körében egyre nagyobb figyelem övezi a személyes sorsok, az egyéni életpályák alakulását. Jogos elvárás, hogy a múltat kutató szakemberek – történészek, levéltárosok – ne csak a nagy társadalmi, gazdasági, politikai összefüggéseket vizsgálják, hanem emellett a „megélt történelem sokszínűségét” is bemutassák. Hiszen a kortársi tapasztalatok közvetítésével, egy-egy életút részletes megrajzolásával közelebb hozhatják a rég letűnt korszakokat, azok változatos mindennapjait. Az ún. „nagy személyiségek” életrajzai mellett a hétköznapi emberek sorsa is érdeklődésre tarthat számot. Izgalmas feladat nyomon követni, hogy a múltban ki miként cselekedett egy adott élethelyzetben, milyen döntéseket hozott, hogyan vélekedett egy bizonyos történelmi eseményről, vagy milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Mindenki a saját tapasztalatai alapján élte meg az ország sorsfordító pillanatait vagy hosszabb-rövidebb korszakait: a 20. századnál maradva például az első világháborút, az összeomlást, Trianont, a második világháborút, a holokausztot, a több évtizedes kommunista diktatúrát és szovjet megszállást, majd pedig a rendszerváltást s az azt követő éveket.

Az ArchívNet idei 3–4. számának témája: „Személyes sorsok, egyéni életutak”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 3-as szeptember 2-án, míg a 4-es a hónap utolsó hetében. A 3. számban három, egymástól teljesen eltérő sorsú személy életútjával ismerkedhetünk meg. A Berkes József, Kántás Balázs, Szabó Piroska és Szerényi Ildikó által közösen jegyzett írásban egy vajdasági születésű, 1920-ban Magyarországra távozott, később pénzhamisítási botrányba keveredett jobboldali, irredenta érzelmű tanító, Bicskey Elek izgalmas története tárul elénk. Sorsa jól példázza, hogy az első világháborút követő impériumváltás hogyan sodort el és tett tönkre életeket, s miként álltak elő olyan kényszerhelyzetek, ahol többnyire csak rossz egyéni döntések születhettek. A kaposvári származású Mautner József – amint ez Farkas Péter írásából kiderül – teljesen más életutat járt be. Nyomdászinasként korán kapcsolatba került a munkásmozgalommal, zsidó származása miatt pedig 1942-ben munkaszolgálatosként a szovjet frontra került, ahonnan megszökött, és beállt a szovjet Vörös Hadseregbe. Kommunista meggyőződésében az 1956-os forradalom és szabadságharc sem ingatta meg. Zsilinszky Antal életpályája mindkettőjükétől eltér. Miklós Dániel dokumentumközléséből megtudhatjuk, hogy a fiatal diplomata – aki egyébként Bajcsy-Zsilinszky Endre unokatestvére volt – a londoni magyar követség titkáraként dolgozott 1941. április 6-ig, amíg Nagy-Britannia meg nem szakította Magyarországgal a diplomáciai kapcsolatot. Ezt követően nem tért haza, hanem az egyik nagy londoni emigráns csoport vezetője lett, nem sokkal később bekövetkezett öngyilkosságáig. Összeállításunkat Pécsi Tibornak a magyarországi cionista mozgalomról, valamint Marosi Tibornak az első tiszti század 1919. évi szegedi megalakulásáról szóló írásaival zárjuk.

 

Budapest, 2019. szeptember 2.

 

A szerkesztők