A nemzetközi menekültügy és Magyarország az első világháború után

„A lakóhelyéről elűzött és minden vagyonától megfosztott örmény menekültek szenvedéseit talán egy nemzet sem tudja oly mértékben átérezni, mint éppen a magyar nemzet. A trianoni békeszerződés és az utódállamok erőszakos intézkedései folytán ugyanis a magyarok százezrei jutottak hasonló sorsra, akik vagyonuktól megfosztva mind a megkisebbedett és területe nagy részének elvesztése folytán gazdasági rendszerében feldúlt, a háború és az azt követő idegen megszállások által súlyosan meggyengült mai Magyarország felé menekültek, és ezen súlyos helyzetbe jutott országtól vártak segítséget. […]”

Bevezető

 Az első világháború során - 1916-ig bezárólag - mintegy 3,6 millió orosz katona hunyt el vagy sebesült meg, s körülbelül három millióan kerültek

. Az 1917-es orosz forradalmat követően kialakult polgárháború, az azt övező éhínségek és járványok addig soha nem tapasztalt veszteségekkel jártak az országban. Az éhínségek csak az 1921-es évben ötmillió emberéletet és mintegy négymillió fő esett el a polgárháborúban, amely az európai történelem valaha tapasztalt legnagyobb menekülthullámainak egyikét indította meg, hozzávetőleg . Ezzel nagyjából megegyező méretű örmény menekülthullám indult meg az Oszmán Birodalom területéről 1915-ben. Az első világháború során a birodalom ifjútörök kormányzata, majd ezt követően Musztafa Kemál Atatürk nacionalista hadserege az örmény genocídium, a 20. század egyik első népirtása során több mint egymillió örmény alattvalója életét oltotta ki, s szintén ennyi örmény származású lakost juttatott a menekültlét ingoványos . Az ezt követő években közel 250 000 örmény telepedett meg Oroszországban, 240 000 a Közel-Keleten, mintegy 400 000 menekült érkezett Európába, mások az amerikai kontinensen kerestek .

Örmények vonulnak Mezireh börtönébe fegyveres török katonák őrizetében
Oszmán Birodalom, Örményország, Kharpert, 1915. április

Bár a nemzetközi menekültjog egy hosszú és ívelt folyamat során jött létre s csúcsosodott ki az 1951. évi egyezmény képében, a folyamat kiindulópontját mégis az orosz menekültek és a polgárháború, az éhínség és járványok sújtotta civil lakosság egészségügyi ellátását célzó konferenciában kell keresnünk. A konferenciát a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága és a Vöröskereszt Társaságok Ligája szervezésében 1921. február 16-án tartották meg, s jegyzékben kérték a Népszövetség Tanácsától a menekültek ügyének napirendre tételét, illetve egy, a menekültek ügyével foglalkozó főbiztos kinevezését. A kérdéskört első ízben 1921 júniusában tárgyalta a Népszövetség Tanácsa, mely alkalommal a Népszövetség Titkárságát felkérték a főbiztosi poszt felállítására. Erre végül 1921. szeptember 1-én Fridtjof Nansen norvég sarkkutató és diplomata menekültügyi főbiztosi kinevezésével

. A konferencián a magyar diplomácia is képviseltette magát a királyi követ, Baranyai Zoltán személyében. Baranyai támogatta Nansen kinevezését, a humanitárius mozgalom pénzügyi finanszírozását azonban a szűkös költségvetésre való hivatkozással [popup title="" format="Default click" activate="click" close text="A hivatalos indoklás szerint pénzügyi nehézségek okán „Magyarország az oroszországi éhínség leküzdéséért irányuló akcióban legnagyobb sajnálatára részt nem vehet.” Baranyai Zoltán levele Bánffy Miklós külügyminiszter részére, Genf, 1921. szeptember 13. 39/pol. Lásd: MNL OL K–107–43–2–b–1, 52. cs. (Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Külügyminisztériumi levéltár, Népszövetségi képviselet és genfi főkonzulátus). Az orosz éhínségek leküzdésére a magyar sajtóban ekkor egy sajátos javaslat merült föl, amely a menekültek ügyét az éhínségek ügyével kívánta összekapcsolni, miszerint a nyugatra menekült orosz értelmiségiek gárdájából toborzott szakértők segítségével lehetne a helyzetet orvosolni: „Oroszországot legeredményesebben akként lehet segíteni, ha az éhezők érdekében megindított akciót összekapcsolják a menekült oroszok érdekében kezdett mozgalommal. […] Elsősorban orosz szakértőkre van tehát szükség, mivel pedig a polgárháború éppen ezek sorát ritkította meg rendkívüli módon, a külföldre menekült oroszokat kell rávenni arra, hogy hozzáfogjanak hazájuk közgazdasági újjáépítéséhez.” Lásd: Terv Oroszország talpra állításáról. Magyar Külpolitika, 3/12 (1922). 2."][popup title="elutasította" format="Default click" activate="click" close text="A hivatalos indoklás szerint pénzügyi nehézségek okán „Magyarország az oroszországi éhínség leküzdéséért irányuló akcióban legnagyobb sajnálatára részt nem vehet.” Baranyai Zoltán 39/pol. számú levele Bánffy Miklós külügyminiszter részére, Genf, 1921. szeptember 13. Lásd: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (a továbbiakban: MNL OL), K 107 Külügyminisztériumi levéltár, Népszövetségi képviselet és genfi főkonzulátus iratai (a továbbiakban: K 107) 43–2–b–1, 52. cs. Az orosz éhínségek leküzdésére a magyar sajtóban ekkor egy sajátos javaslat merült föl, amely a menekültek ügyét az éhínségek ügyével kívánta összekapcsolni, miszerint a nyugatra menekült orosz értelmiségiek gárdájából toborzott szakértők segítségével lehetne a helyzetet orvosolni: „Oroszországot legeredményesebben akként lehet segíteni, ha az éhezők érdekében megindított akciót összekapcsolják a menekült oroszok érdekében kezdett mozgalommal. […] Elsősorban orosz szakértőkre van tehát szükség, mivel pedig a polgárháború éppen ezek sorát ritkította meg rendkívüli módon, a külföldre menekült oroszokat kell rávenni arra, hogy hozzáfogjanak hazájuk közgazdasági újjáépítéséhez.” Lásd: Terv Oroszország talpra állításáról. Magyar Külpolitika, 3/12 (1922). 2."].

 Fridtjof Nansen, a Népszövetség menekültügyi főbiztosa

Ezzel párhuzamosan szervezték meg 1921 augusztusában Genfben, tizenhárom állam diplomatája, huszonkét Vöröskereszt-szervezet, huszonhárom karitatív szervezet és a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal részvételével az orosz menekültek kérdését tárgyaló nemzetközi

. Még abban a hónapban sikerült felállítani a szovjet-oroszországi éhínség enyhítését megcélzó Nemzetközi . Bár a menekültkérdés - ekkoriban még pusztán az orosz menekültügy - végső megoldását a repatriációban, a menekültek hazatelepítésében látták a meghatározó európai politikai és diplomáciai , a helyzet azonban - humanitárius katasztrófa képét öltve magára - egyre csak súlyosbodott. A menekültek száma napról napra nőtt, így például Lengyelországba 1922 nyarán hozzávetőleg napi háromezer orosz menekült . Az állapotok konszolidálása, a menekültek elhelyezése, támogatása érdekében szükségessé vált a különleges személyazonossági igazolványok bevezetése. Ennek kényszerűségét az a körülmény adta, miszerint a menekültek többsége nem rendelkezett sem úti-, sem pedig személyazonossági igazolvánnyal, illetve sokan közülük - hontalanként - . A magyar diplomácia a pénzügyi támogatást az 1921. augusztusi konferencián is megtagadta, „csupán a személyzetben adandó segélynél" jelezte Magyarország lehetséges .

A menekültek jogi státusának rendezése céljából került sor 1922. július 3-5. között a Nansen-útlevél néven elhíresült, az orosz menekültek számára kibocsájtandó személyazonossági igazolványok rendszerének bevezetésével kapcsolatos tárgyalásoknak teret adó Orosz Menekültek Személyazonossági Igazolványáról Szóló Kormányközi Konferenciára Genfben, tizenöt kormány képviselőjének

. A konferencia által elfogadott nyilatkozat szerint „a nehéz helyzet, amelyben most oly sok orosz menekült találja magát, s amely igencsak ismeretlen volt korábban, a most megkezdett folyamattal enyhítésre kerül, amint az érdekelt kormányok beiktatják az egyezményt [és határozatait], amelyet a konferencia " A tárgyalások eredményeként létrejött egyezmény szövege rendelkezett a személyazonossági igazolvány részleteiről. Eszerint a következő években az egyezményt aláíró államok - 1922 és 1929 között összesen 52 ország - területén megkezdődhetett a menekültek részére szóló nemzetközi személyazonossági igazolványok könnyített eljárás melletti kiállítása. Az igazolvány birtokában a menekült immár jogosult volt a migrációs folyamat folytatására, megkerülve a fennálló útlevélkényszert. Az igazolványokat két példányban, két nyelven - francia és a helyi nyelven - kellett kibocsájtani, megjelölve a menekült személyes adatait, külső ismertető jegyeit. A konferencián a magyar kormányt báró Abele Egon magyar királyi konzul képviselte. Kijelentette, „hogy nincs feljogosítva a Kormánya részéről történő hivatalos elkötelezettség kifejezésre juttatására, de úgy érezte, kijelentheti, hogy a személyazonossági igazolványok kiállítása, az úti- és a vízumköltségek csökkentése a menekültek részére nem ütközhet akadályba Magyarországon "

A magyar követ a „kapott utasítás értelmében [...] ad referendum megjegyzéssel" írta alá az

. Bár ezzel Magyarország nem csatlakozott a személyazonossági igazolványokat első ízben beiktató államok sorához, Baranyai végül az 1922. augusztus 21-i, Bánffy Miklós külügyminiszterhez írt levelében az egyezmény aláírását tanácsolta: „Véleményem szerint kívánatos volna, ha Magyarország is csatlakoznék e határozathoz azzal a feltétellel, hogy a még kérdésbe jövő bolgár, jugoszláv, román kormányok is magukévá " Erre végül 1923 elején került sor, és 1936 szeptemberéig összesen 3935 személyazonossági igazolványt állított ki a magyar közigazgatás orosz menekültek .


Nansen-útlevél

A nemzetközi menekültügy fejlődéstörténetében a következő lépcsőfokot az eddig csupán orosz menekültek részére szóló személyazonossági igazolványnak az örmény menekültek részére történő kiterjesztése jelentette. A Népszövetség Tanácsa elé maga Fridtjof Nansen nyújtotta be 1923. szeptember 28-án az erről szóló tervezetet, amely az igazolványoknak már egészen pontos meghatározást adott. A tervezet alapján e dokumentumok nem állhattak ellentétben a kibocsájtó állam jogszabályaival; nem jogosították fel a menekültet a kibocsájtó államba való visszatérésre; mindazonáltal leszögezték, hogy az igazolványt vízum (Travel Visa) kibocsájtása mellett iktassák be a szerződő

. (Lásd az 1. számú dokumentumot!) Az ehhez kapcsolódó szerződés megkötésére végül 1924. május 31-én került sor harmincnégy - majd 1929-ig bezárólag további öt - állam képviselője által, s ezzel a nemzetközi közösség az örmény menekültek csoportját is felemelte a nemzetközi védelem szintjére. A két szerződés a nemzetközi menekültjog kialakulásának első lépcsőfokaként értelmezhető, amelyek hatásosan támogatták a menekülteket, közülük azonban egyik sem határozta meg pontosan a menekültek jogi státusát, a befogadó államhoz fűződő viszonyát, nem fogalmazta meg a „menekült" általános definícióját, és csupán az orosz és örmény menekültekre tért ki. (Lásd a 2. számú dokumentumot!)

 A Népszövetség örmény ügyekért felelős küldöttsége, középen Fridtjof Nansen

A nemzetközi menekültügy e kezdeti szakaszának végpontját az 1928. évi egyezményben határozhatjuk meg, hiszen a szerződő felek ekkor rögzítették először a menekültek jogait és kötelezettségeit a befogadó állammal szemben. Az 1928. június 30-án aláírt, Egyezmény az orosz és örmény menekültek jogi státusáról című dokumentum immár a menekültek jogi státusáról, polgári jogairól is nyilatkozott. Kinyilvánította a származási ország viszonosságára való törekvés alkalmatlanságát, s egy sor alapvető rendelkezést tett. Eszerint a menekülteknek jogukban áll a befogadó országban oktatásban részesülni, peres ügyeiket a bíróság előtt tárgyalni, munkát vállalni, s kimondta a menekülteknek a többségi társadalommal való azonos mértékű adózáshoz való jogát.

A következő nagyobb léptékű, a menekülteket érintő többoldalú szerződést 1933-ban kötötték. Ezt azonban a gazdasági világválság miatt csupán néhány állam ratifikálta. Ez a megállapodás immár a két világháború közötti nemzetközi menekültügy új korszakának nyitányaként értelmezhető, amelyet az a tény is alátámaszt, hogy szintén ebben az évben állították fel a Németországi Menekültek Főbiztosságát.

Az orosz és örmény menekültek helyzete, a nemzetközi menekültügy a magyar jogalkotókat is aktívan foglalkoztatta, hiszen számos orosz és örmény menekült érkezett hazánkba. A Magyarországtól elcsatolt területekről meginduló, s az 1930-as évekig bezárólag közel félmillió főt megmozgató magyar menekülthullám kapcsán a menekültügy a hazai politikai diskurzus egyik kulcskérdésévé vált. Ezzel egyidejűleg az idegen származású menekültek - az oroszokon és örményeken túl a bolgárok, görögök, törökök - sorsa is foglalkoztatta a közvéleményt és a jogalkotókat. Az 1924. évi menekültügyi konferenciát megelőzően a királyi követ, Baranyai és a külügyminiszter, Daruváry Géza levelezést folytatott az örmény menekültek ügyéről, sarkos véleményeket fogalmazva meg: „Miután ezt a jobb sorsra érdemes örmény népet az entente beugratta a törökellenes mozgalomba, sőt, a világháború során, nyíltan maga mellett szerezte meg, s utána cinikusan föláldozta a lausanne-i békeszerződésben, a N. Sz. [Népszövetség] összes tagállamaival szeretné megfizettetni a nép megmaradt töredékeinek elhelyezését és

(Lásd a 3. számú dokumentumot!) Az alapvető szimpátián és az antant-hatalmakhoz fűződő viszonyból következő állásfoglaláson kívül Baranyainak a brit Thomas Frank Johnson őrnaggyal, a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal magas rangú hivatalnokával folytatott beszélgetéséből kiderül, hogy a magyar diplomata és köre az örmény menekültek támogatását „becses és fontos" feladatként tartotta . Bud János pénzügyminiszter azonban az örmény menekültek pénzügyi támogatását szentimentális hangvételű levélben utasította vissza 1928-ban:

„A lakóhelyéről elűzött és minden vagyonától megfosztott örmény menekültek szenvedéseit talán egy nemzet sem tudja oly mértékben átérezni, mint éppen a magyar nemzet. A trianoni békeszerződés és az utódállamok erőszakos intézkedései folytán ugyanis a magyarok százezrei jutottak hasonló sorsra, akik vagyonuktól hirtelen megfosztva mind a megkisebbedett és területe nagy részének hirtelen elvesztése folytán gazdasági rendszerében feldúlt, a háború és az azt követő idegen megszállások által súlyosan meggyengült mai Magyarország felé menekültek, és ezen súlyos helyzetbe jutott országtól vártak segítséget. [...] Ilyen körülmények között tehát, amikor a magyar államnak is megvannak a maga menekültjei, akiknek támogatása költségvetésének súlyos megterhelését jelenti, bármily részvéttel tekintünk is más hasonló sorsban levő nemzetekre, pénzügyileg nem lehetünk

."

A Belügyminisztérium VII. osztálya által 1928 májusában készült részletes, a Magyarországon tartózkodó orosz állampolgárokról című kimutatás alapján ekkor Magyarországon 4764 orosz származású személy tartózkodott. Ez családtagokkal és gyermekekkel együtt értendő, az „önálló személyek családtagok nélkül" mindössze 2552-en voltak. A 2552 személy mellett összesen 887 házastárs élt, közülük csupán 128 volt orosz, 759 fő magyar származású volt. E családokban 1325 gyermek élt, akiknek hozzávetőleg 85%-a orosz-magyar vegyes házasságból született; összesen 1160-an voltak magyarországi születésűek, és csupán 165-en születtek Oroszországban. A 2552 fő azonban nem volt mind menekült. 285 személy a világháború előtt érkezett Magyarországra; mint „szovjetházas" 112 fő költözött házastársával Magyarországra; 1696 fő hadifogolyként érkezett hozzánk, és csupán 459 fő tartozott a szűkebb értelemben vett menekült kategóriába. A Magyarországon élő oroszok társadalmi és munkaerő-piaci megoszlásáról korábban alkotott képet nagyban árnyalja az alábbi, változatos képet festő kimutatás: volt köztük 765 munkás, 690 földműves, 595 iparos, 206 magánzó, 83 értelmiségi, 52 kereskedő, 161 fő pedig az „egyéb" kategóriába tartozott. Bár a magyarországi orosz közösség központja valóban Budapesten volt (iskolák, templomok, társadalmi elit), a szakirodalom mégis megalapozatlanul nagy hangsúlyt helyez a magyar főváros és az orosz elit szerepére. Míg 1928-ban Budapesten 960 orosz tartózkodott, addig vidéken 1592, közülük 1110-en falvakban, míg 482-en városokban éltek. Így tehát kijelenthető, hogy a magyarországi orosz emigrációnak csupán egy kis szelete volt része a „fehérgárdista" cári „nómenklatúrának" és az arisztokrata társadalomnak; többségük paraszti vagy munkásszármazású hadifogoly, vagy a háborúk, üldöztetések és éhínségek elől menekülő személy volt, ráadásul több mint egy tizedük a háborút megelőzően érkezett

.

A volt orosz diplomáciai misszió titkára, Samsonow S. Mihály, a budapesti egyetem közgazdaságtudományi karának orosz nyelvű előadója az 1930-as években több alkalommal is véleményezte az európai államok felelősségét az orosz menekültügy kapcsán. Egy alkalommal kifejtette: az „orosz menekültek problémája, az örményekével komplikálva nemzetközi jelleget öltött, parancsolóan megoldást követelt, és nem lehetett belső adminisztratív rendelkezésekkel, sem egyszerű rendőri intézkedésekkel elintézni. [...] A menekültprobléma, függetlenül a menekültek nemzetiségétől, próbaköve lett az őket befogadó ország kultúrájának és fokmérője a nemzetek együttműködési

"

 

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt április 18.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő