Egy holokauszt-túlélő 1945-ös levélnaplója

„Ma olvastam – böngésztem az „Elhurcoltak lapját.” Emiliről ismét van hír benne, már nem a régi Hombergben, Kassel mellett, hanem Ziegenhain, Kasseltől DNy-ra. Böngészés közben többször akadtam Schönberger névre. A pillanat ezredrészéig se tartott, míg a mellette lévő keresztnevet megnéztem, hátha Erzsébet. De egyik se Te voltál édes Erzsikém!”

Források

Schönberger Samu: Meghitt beszélgetések családommal. Az auschwitzi kényszerképzetek gázgőzével túltelített fejkazánom biztosítószelepéül.

Édes Juliskám! Drága Emikém! Drága Erzsikém! Drága Gabikám! Kedves Nagyika!

A mai újságban olvasom, hogy Hitler meghalt, hogy a ti téglagyári főkínzótok, Szilády csendőrezredes az akasztófán

! És semmi elégtétel-félét nem érzek. Nem áhítozom senki halálára, csak a Ti életeteket vágyom kimondhatatlanul, leírhatatlan, szívszorító, lélekmorzsoló vággyal! Barátaim folyton figyelmeztetnek, hogy igen rossz bőrben vagyok, vigyázzak magamra, mert mire enyéim megjönnek, elfogyok, nem fognak belőlem semmit sem találni. De hát hogyan vigyázzak?! Hogyan lehetne a folyóvíznek megparancsolni, hogy visszafele vegye az útját? Ugye, nem lehet! Nem lehet nem Rátok gondolni. Nem lehet nem értetek gyötrődni! Hiszen nem tudhatom, nem tudom: éltek-e? Kik maradtak meg? S ha éltek, milyen veszélyben forogtok, milyen veszély előtt álltok a nap minden órájának minden percében. Április 30-án influenzában megbetegedtem, s ma V. 3-án már egész nap lázmentes vagyok. Bencze sógornője V. 1-jén utazott el, s aznap jött meg Bencze felesége és kislánya. Mindketten úgy ápoltak, etettek, segítettek, mintha testvérek lennének, s mégis kivert kutyának éreztem magam. Pedig külön kis szobám van. S Ti Drágáim, Édeseim! Hol hajtjátok le fáradt fejeteket, ha akár az úton hazafelé, akár ott valahol, az ismeretlen helyen megbetegszik valaki közületek? Dickmann doktor és felesége voltak nálam többször, s igen kedvesek voltak! Hát titeket ki kezel? Ki biztat, ki nyugtat meg? Hogyan fogtok hazavergődni? Ha egyáltalán lehetséges ez, ha éltek? Ez a kínzó, maró, epesztő, sorvasztó „Ha!!!" Ez a gondolatkettősség, ez a lélekszakasztó gyötrelem, ez az agybomlasztó „Ha"!!! Ez az, ami elviselhetetlen! Amióta megtudtam, hogy azokat, akik a téglagyári pokol padlásán voltak, minden kétséget kizárólag Auschwitzba vitték, azóta jobban kínlódom, mint ha előre tudnám halálom pontos dátumát, óráját. A majdnem 6 éves háborúnak napokon belül hivatalosan is vége! Nyugodtabb légkör, jobb feltételek adódnak a hazajövetelre s lassan-lassan meg fognak érkezni azok, kik megérkezhetnek, akik még élnek. Én várok! Várok még sokáig! Ha hírt hallok felőletek, türelmesen fogok várni. Ha nem, megkísérlek minden lehetőt, hírt, nyomot felkutatni. Ha őszig semmit sem tudok meg felőletek, akkor elindulok a leghalványabb nyom után. Már most mennék! Mennék?! Rohannék utánatok, felétek, elétek, de félek, hátha elkerüljük egymást. Őszre már ettől nem kell tartanom. Őszre már úgy megyek utánatok, hogy ide vissza se jövök soha. Amint lehet, addig is írok Tel Avivba, New Yorkba s a svájci vöröskeresztnek. Az első 2 helyre már írtam Bukarestből még a télen. Úgy emlékszem, ezt a 3 helyet beszéltük meg bevonulásom előtti este. [Éppen ma egy éve! Május 25-e volt akkor, ma május 24., de akkor csütörtök volt. Most egy éve - Istenem! Uram! Teremtőm!] Egy egész éve már! - csomagoltuk be a hátizsákot. Pont 11 este! - Nem bírok aludni, nem bírok olvasni, az egy év előtti este van előttem! Eddig ezeket a leveleket lapokra írtam. Most az egyéves évforduló estéjén igen alkalmas foglalkozást találtam, beírom az eddigieket ebbe a könyvbe. Ma egy éve. Folyton Téged néztelek a hátizsákon át, milyen szomorú voltál édes, drága, egyetlen Mamikám. Nem bírtalak vigasztalni, mert éreztem, hogy igen nagy baj van! Éreztem, tudtam, hogy Te is tudod, Te is ugyanazokat érzed, s gondolod, mint én! Miért is mentem akkor el! Együtt lehetnénk akár odaát is, de együtt. Sivár, homokpusztai kietlenség, ordító fájdalom azóta az életem! Mit ér ez? Csak a reménykedés, a bizalom, az epedő óhajok és sóhajok tenyérnyi pici oázisai tartják bennem a lelket! Egy éve!!! Mi mindenen mentetek azóta át! Éltek-e? Mikor fogok végre erre a sistergően égető sebre igenlő balzsamválaszt kapni?! De lesz-e???

Mereskovszki Leonardo da Vinci c. regényében olvastam tegnap ezt a sort: „Minél több érzés, annál több kínlódás!" Minő mártíromság!!! Mintha egyenesen ránk vonatkozna! Midőn

második estéjén elkezdtük számolni az , úgy fohászkodtam: Uram, Istenem! Mire vége lesz az ómer-számlálásnak, oh, add, legyen vége a mi kínjainknak, fájdalmunknak. Legyenek addigi [hiányzó szövegrész] az én Drágáim!" Vajon meghallgatásra talált-e imám? Vajon találhat-e még meghallgatásra, találhat-e meghallgatást az én imám? Vajon éltek-e? Vajon ki az az én legkedvesebbjeim közül, akiket még látni fogok? Oh, milyen borzasztó, hogy ilyesmit kell leírnom. [Elmúlt a szefirot, de ti nem jöttetek még. Vajon nem talált, nem találhatott meghallgatásra imám? Hogyan lehet ezt kibírni!]

Vége a háborúnak. Most lehetne élni. Vége a zsidóüldözésnek! Most érdemes lenne élni. Élni, élni, de csak Veletek! Értetek! Miattatok! Nélkületek nem!!! Nincs értelme! Nagyon vágyódom utánatok! Ha ti már túl vagytok mindenen, akkor ott jobb nektek, s ott akarok lenni, ahol Ti.

Debrecen, 1945. V. 3. /azaz V. 24, csütörtök este-éjjel, ¾ 12 körül/

 

Apu

 

 

Édes Drágáim! [héber nyelvű szöveg]

- Este sírva fekszik s reggelre ujjong -!

Alig 12 órája, hogy leírtam a túloldaliakat, s ma reggel kaptam

a lapot, melyben Reiszné örömteli referátumáról értesít: Schön március végén Ausztriában a legjobb híreket hallotta - közvetve bár - Juliskáékról!

Hála Neked Jó Istenem! Hát mégsem Auschwitz! Hála! Hála!

A pokol feneketlen mélyének kétségeiből ragadott ki ez a jó hír! Hála! Hála! Most már türelmesen várok! Várlak Benneteket, mint olyanokat, kik jöhetnek! Pészachi fohászom meghallgatásra talált, s talán - bízom, remélek - teljesülhet is! Hála, ismét csak hála jó Istenem! Élni, élni! Veletek, értetek! Együtt!!!

Debrecen, 1945. V. 4. reggel 9 óra

V. 5-én este! Megjöttek Steierék. [olvashatatlan] meséli, hogy Strasshofban 2 héttel ezelőtt beszélt egy jánoshalmi lánnyal, ki elmondta, hogy múlt év július elején Strasshofban beszélt Schönbergnével, a karján kisbaba volt. Emit, Erzsikét is ismeri. Tehát most már biztos, hogy nem Auschwitz!!! Tehát várhatlak Benneteket édes aranyos Drágáim! Most már valóban türelmesen várok. Gyertek! Gyertek!

 

Apu

 

 

1945. V. 12. este 10 ó[ra]

Kedveseim! Drágáim!

Mindennap jönnek! Még nem voltam állomáson. Pestről várok értesítést. Még nem tartom lehetségesnek a közeli viszontlátást, még tudok uralkodni magamon, de meddig, nem tudhatom. Mindennap jönnek! Rettenetesen kínlódom. Annak dacára, hogy Reiszné értesítése megnyugtatott, hogy Steiner híre valószínűsítette, hogy Ausztriában vagytok, mégis sokszor elkap a kétkedés, a félelem, a rettegés!!!

Sokszor meg azon veszem észre magam - különösen, mikor „

" sokáig néztelek Benneteket - hogy oly közelinek érezlek Benneteket, csak ki kellene nyújtani a kezem értetek. Lefekvés előtt minden este sokáig elnézlek Benneteket s mikor sötétben hánykolódom, akkor érzem igen közelinek a találkozást! Jaj, de borzasztó ez az érzés, hiszen tudván tudom, hogy nem így van...

Sokszor meg arra gondolok, hogy Ti édes Drágáim, azon töprengtek, mi van Apuval. Él-e? Hol van? S közben türelmetlenül várjátok az indulási lehetőséget vagy talán már útban is vagytok! Oh, ha tudnám, ha tudhatnám, hogy így van!!! Hátha! Még remélem, még imádkozom, még sokat, nagyon sírok. Meddig még? [héber nyelvű szöveg]

 

Apu

 

 

V. 19.

kimenetele este, 10 ó[ra]

Édeseim! Drágáim!

Elmúlt az ünnep. Sokat kínlódtam, szenvedtem az „ünnep" alatt. Keveset imádkoztam, templomban nem voltam. Nem bírok menni! Egyszer péntek este - még télen - a templomból jövet azt hittem, megőrülök. S mikor „haza" érkeztem, haza, a nagy semmibe, úgy éreztem, ezt nem lehet kibírni! Azóta nem megyek a templomba. De itthon annál többet imádkozom.

Most Sovüajszkor a

csak ennyit: [héber nyelvű szöveg] Oh, Istenem segíts!

Minden gondolatom, minden percem a Tietek! Hol vagytok? Vagytok-e? Jöttök-e? Rémes ez az állapot! Minden energiám elhagyott! Mindig csak rátok gondolok, mindig Veletek vagyok. A pattanásig feszült bennem minden. Legyen már vége! Gyertek! Isten segítsen Benneteket.

 

Apu

 

 

Édeseim! Juliskám! Emikém! Süsükém! Gabikám! Nagyikám!

Ma egy éve kaptam meg a behívót!

Ha éltek, biztosan beszéltek ma erről. Így ma ez a gondolat még közelebb hozott bennünket! Ha! Ha!! - rémes! Aztán jött az elbúcsúzás hajnala!!! Ott kint az udvaron! Te édes anyukám Emilivel kikísértél az utcára... s mikor Ti ketten bementetek...

Istenem! Már egy éve lesz pénteken! Egy éve, hogy utoljára csókoltalak meg Benneteket! Vajon megcsókolhatlak-e valaha még titeket? Ha igen, ki fogom pótolni ezt az évet. Soha nem fogok otthonról elmenni, hazaérkezni, hogy ne csókolnálak meg Benneteket! Nem bírok magammal. Iszonyatosan kínlódom. Mi ez ahhoz, mikor Szibériában vágyódtam utánad édes Juliskám! Semmiség volt az, ehhez képest! Hiszen most jobban szeretlek, jobban imádlak, mint akkor! Akkor még fiatal voltam, most sem érzem magam öregnek, ott öregbedett a szerelmem, a szeretetem irántatok édes Juliskám! Akkor is úgy éreztem, vagy Te, vagy senki más! S most ezt 23 évi boldog, szeretetteljes együttélés után százszorosan, ezerszeresen érzem! S most! A mi drága gyermekeinken keresztül lélekben - sajnos csak lélekben - szétszakíthatatlanul egyek vagyunk. Istenem! Vajon mi van a mi édes Emilikénkkel? Veled van? Vagy hol kínlódik, hol fetreng? Hol van? Él-e? S ha él valahol Tőled távol, ember-e még?! Rettenetesen fáj, kimondhatatlanul éget, borzasztóan gyötör ez a gondolat!!!

Hogyan bírhattad elviselni, mikor elvették Tőled? S mit csinált az édes Süsüke-Erzsike, mikor elrabolták Emilit? Hát ő veled van-e? Édes Emilikém! Édes Erzsikém! Biztosan érzitek, hogy kínlódom miattatok. Meg kell őrülni ezekbe a gondolatokba, tépelődésekbe! Édes anyukám! Te érzed, Te tudod, hogy kínlódom miattatok!!! Hogyan reszket a bensőm! Hogyan szorul el a szívem! Erzsikém!!! Édes kis Süsükém! Hányszor idézem magam elé huncut kis pofikádat, mikor egy-egy jót mondtál, csak úgy mellesleg, csak úgy az orrod előtt! Édes Erzsikém! Édes Emilikém! Drága lánykáim! Agybomlasztóan vágyódom utánatok!! S a mi kis fiúcskánk? Akit

áldottam meg 1944. V. 26-án hajnalban két kezem a puha, kis fejecskéjére téve. Istenem!

Istenem! Oh Teremtő Istenem! Él-e még ez a kis gyönyörűség?!

Hát, ki lehet ezt bírni?! A kínszenvedés olyan skáláin mentünk, megyünk keresztül, hogy képes vagyok azt szuggerálni magamba: ki kell bírni, mert remélni kell, várni kell még! Pokol s kín, kín s pokol, de bírni kell, várni kell! S várok hol türelmesen, várok hol türelmetlenül. S várok epedve, várok kínlódva, várok remélve, várok imádkozva!

 

Apu

 

 

V. 28. este 10 óra

Drágáim! Édeseim!

Elmúlt egy éve, hogy láttuk egymást. Elmúlt egy éve, hogy hallottuk egymás hangját. Jönnek a deportáltak, jönnek sokan, csak Ti nem! Jönnek munkatábori ismerőseim, barátaim családjai, csak felőletek nincs hírem, nincs újabb hírem! Nem bírom a tétlenséget, a Ti érkezésetek elősegítése érdekében való tétlenséget. Még a télen

, hogy Wien elestének esetére szervezzünk komissziót! Tárgyaltunk is a zsidó szövetségben, sőt a akcióval is, de nem mentünk semmire. Elhatároztam, hogy holnap Pestre utazom, akár a vonat tetején - még így megy az utazás - s ott fogok érdeklődni, hírt szerezni felőletek.

Simiéket se láttam még, nagyon vágyódom valaki után, aki megért, ahol 100%-ig velem éreznek. Megyek Pestre. Bár Siminek azt írtam egyszer, hogy csak örülni megyek fel hozzájuk. Veletek, vagy pedig elbúcsúzni - örökre. De most mennem kell! Hajt valami! Hajt a hátha! Hajt a vajon, kerget a „ha"!

Az állami státusba való átvételi ügyet is megkísérlem elintézni az államtitkárral - bár amint hallom Pesten csorbult a hatásköre.

Szóval megyek! Éppen most fütyült a vonat oly [olvashatatlan]. Ezt csak Te tudod édes Juliskám, mit akarok ezzel kifejezni, mit értek, érzek ez alatt. Vajon fogod-e ezeket a sorokat olvasni?!

Hiába, nem lehet Nélküled, Nélkületek élni, csak folytonos kín és szenvedés lenne!

Istenem, Uram! Vezéreld haza őket! Édeseim! Kedveseim! Hány gyerek - nagy s kicsi - jött már haza, hány asszony van már itthon! Nem lehet, hogy ti azok között legyetek, kik már nem jöhetnek. S miért hogy - ha éltek - miért, hogy Nektek többet kell szenvedni, mint a többieknek?

Édes Mamikám! Édes drága Gyermekeim! Gyertek! Mint alvajáró úgy bolyongok egyedül, nélkületek! S Ti? Éppen úgy vágyódtok, mint én, ha még vágyódhattok!

Rosszullét környékez, mikor e sorokat írom, úgy fáj, úgy mar, úgy sorvaszt, éltek-e még?!?!?! Gyertek!"

 

Apu

 

 

VI. 8-án du. 8 óra

Édeseim! V. 29-én vonaton ültem. Már 3 órakor du. az állomáson voltam. ½ 1-kor indultunk - Lenke Ivánnal találkoztam, du. 3-kor Pesten voltam. Tegnap este ½ 11[-kor] értem Debrecenbe

Nem haza! Ahol Ti vagytok, ott van a „haza." Szerdán du. 3-kor ültem a vonatra. Rémes volt az út oda, erről talán máskor mintha elmesélném az utamat, majd leírom. Simit alig ismertem meg. Megöregedett, rettenetes színben van. Szegény Simi! Éppen úgy szenved, mint azelőtt, mintha semmi sem történt volna velük. Szerencsétlenek!!!

Közeleg a

, nem írok most többet, még azt, hogy júl. 1-jén állami statusba kerülök, s maradok a tanfelügyelőségen!

Szervusztok Édeseim.

 

Apu

 

Közel a sabesz! Fokozottabb kín! Fokozottabb fájdalom! Mikor lesz már sok üröm helyett öröm?!

 

 

Debrecen, 1945. VI. 11. este ½ 11 óra

Édes Drágáim!

A Schön-halasi-féle remény majdnem 100%-ig szétfoszlott. Reiszné referátuma alapján írta Simi, hogy március végén a legjobb híreket hallotta - közvetve bár - Juliskáékról. E hír vétele után írtam Schönnek, ki arról értesített, hogy dr. Balázs látott Titeket július elején Strasshofban. Nagy csalódás volt már ez is - tehát nem márciusban, hanem múlt év júliusban. De azért örültem ennek, mivel egyezik a Steier-féle hírrel. A múlt héten megjött dr. Balázs. Sajnos ő nem emlékszik Rátok, azaz nem emlékszik, hogy látott Benneteket, de hozzátette: ha Schön ezt írta, úgy ő ezt mondta neki, s akkor látott titeket, de ő most már nem emlékszik rá!!! Óriási kiábrándulás, borzalmas csalódás, ordító fájdalom. A remény nagy százalékának elvesztését jelenti. Bele kell őrülni! Kimondhatatlan üresség vesz körül! Mit tegyek? Úgy vágyom utánatok! Reisztől kaptam egy másik nyomot: Eisen Tamás IV. pol. - írta, debreceni nagyanyja Ausztriából érkezett haza. Felkereste őt Pesten, nem találta otthon, s a szomszédasszonynak adott át egy kérdő levelet, melyben Schönberger debreceni igazgató felesége és „2 gyermeke" után érdeklődik. Mire a válaszért ment, a nagymama elutazott D[ebrecen]be, de a szomszédasszony megkapta a felvilágosítást, „nem 2, hanem 3 gyerek, együtt voltak Ausztriában." Magam is elmentem ehhez a szomszédasszonyhoz, nekem ugyanezt mondta. Sok utánajárás után megtaláltam a nagymamát D-ben, sajnos ő nem tud semmiről! Lehet, hogy a lánya adta a fenti felvilágosítást, de ő jelenleg nincs D-ben. Holnapután várja haza, felkeresem, de előre tudom, hogy eredménytelen lesz. Rettenetes ez az állapot. Nem lehet megnyugodni s türelmesen várni! Csak félni, rettegni, félteni! Eddig még sikerült egy érzést elnyomni, ez pedig az, hogy nem vártam a naptól, melyre ébredtem valami fordulatot, csodát. Szinte érdektelenül jöttem haza. Mióta azonban Pestről visszajöttem, türelmetlenül várok. Ha este haza jövök, titeket reméllek otthon találni. Így voltam Pesten is már. Valami csodás fordulatnak várása tölt el, így aztán mindennap újabb s újabb csalódás, fájdalom, kín ér, melyet a lehangoltság, a búskomorság követ. Így fekszem le, de remélve, hogy holnap talán holnap jön sürgöny Pestről vagy érkeztek meg!!!

Pedig éppen fordítva kellene venni a tényekből kifolyólag a jövendőt!

Ez a folytonos várás, csalódás, kiábrándulás felőröl, nyomaszt! - !

Drága Kedveseim! Groszné Ceisler Böske 15 hónapos aranyos kisfiával érkezett haza a múlt héten. Milyen édes a kicsike! Vajon mi van a mi kis Gabikánkkal?! Vajon vehetem-e őt én is, mint Grosz, az apja boldogan ölembe, simogathatom, csókolhatom-e? S Téged édes kis Erzsikém ölelhetlek-e még magamhoz? S Te, nagy Emilikém, aranyos lányom, elnézhetem-e még édes pirospozsgás, mosolygós arcodat? Hát Te, aranyos Juliskám, édes Feleségem, drága mindenem! Látjuk-e még egymást? Oh, mily borzasztó ez a sors!

Másoknak - akikkel együtt voltam a táborban - csak megélhetési problémájuk van, nekem maga az élet, az élés, a létezés a probléma! S ez mindennél nagyobb, fájóbb, irtózatosabb, húsbavágóbb, lélekölőbb! Igen kemény e megpróbáltatás. Igyekszem [az] emberi lehetőség határáig viselni. Hátha mégis élnek! Hátha lesz még viszontlátás! Hátha lesz még közös élet, közös öröm, együtt Veletek! Csak együtt Veletek!

Különben nincs értelme!

Kimondhatatlanul nagyon vágyom utánatok!

 

Apu

 

 

VI. 16. este ½ 11.

Kedveseim! Drágáim!

Elmúlt ismét egy szombat. Egész nap együtt voltam Steierrel. Nagyon jó ember, folyton biztat, meglepetésünkre fognak megjönni! Váltig ezt hangoztatja. Hiszi, mert így érzi, mondja ő. Lilike kimondhatatlanul aranyos. Második szombat délben ebédeltem náluk. Az első rémes volt. Addig úgy mentem hozzájuk, mint régen, most itt is ledöbbentem, hogy Ti nem vagytok! A mai ebédnél is alig bírtam magammal!

A múlt héten lejártam a Reisz-féle nyom utolsó lehetőségét. Megtaláltam Schwarczné lányát, aki a pesti szomszédasszonynak azt mondta - így mondta itt D-ben nekem - egy újvidéki Schönberger orvossal volt együtt. Nem a debreceni igazgató családjával. Így tehát ez is halomba dőlt! Nincs már reményem, mint a Steier-féle hír!! Különben Auschwitz! Onnan pedig rettenetes hírekkel jönnek egyesek elvétve haza!

Oh, Istenem! Nem lehet, hogy Ti édeseim, nyomtalanul eltüntetek! Nem lehet, ha van Isten! S mivel van, kell, hogy Ti is legyetek! Most már itt tartok, így állok, így várlak Benneteket. Drágáim! Édeseim! A kínlódás oly magas iskoláját járom, hogy már itt nincs fokozás. Valaminek történnie kell! Úgy epedek, úgy remegek, úgy vágyódom utánatok, hogy lassan még számomra, ha tartogat nekem a mostani létezés valamit, úgy annak röviden be kell következnie!

Gyertek!!!

 

Apu

 

 


VI. 17. este 10 óra

Édeseim! Kedveseim!

Ma reggel megjött Weinbergerné Theresienstadtból. Már tudta W., hogy útban van, tudta, hogy Pesten van. S ma reggel autón érkezett Pestről.

Délelőtt közmunka volt, utcatakarítás. Délután foltoztam, mosást rendeztem. Foltozás közben arra gondoltam, minek is csinálom ezt, van 2-3 jó állapotban lévő fehérneműm, 3-4 hónapra elég lesz, ha 2-3 hetenként is sor kerül egyre-egyre. Azután úgy sem fog sokáig kelleni már! Mégis tovább foltoztam, hátha még nem veszett el minden, hátha még a télen is ezt fogom viselni, mert ha megvagytok, ha éltek, ha jöttök, mindent csak rátok fogok költeni, hiszen Nektek annyi sincs, mint nekem. S akkor jobb, ha ritkábban kerül egy-egy darab sorra. Egy alsónadrágot - igen rosszat - foltoztam, meg másik kettőt. Két inget javítottam ki, s kimostam 2 inget, 3 alsónadrágot s 2 pár zoknit.

Hogy minek írom e sorokat - elejétől kezdve -? Ezek nélkül szétpattanna az agyam, lelkem, szívem. Önámítás, tudom jól - de mintha elmesélném, elbeszélném Nektek, Neked édes egyetlenem, mindenem, Juliskám!

Úgy értesültem, ma egy éve mentetek ki a gettóból a téglagyárba! A legutolsó cselédünkkel találkoztam még a télen. Mesélte, hogy látott Téged a kicsikével, kocsin ültél, s öledben volt Gabika, „a kisasszonyokat nem láttam" - így mondta. Tehát még nem tudtál, bírtál vállalkozni oly hosszú gyalogútra, még biztosan dagadt volt a lábad! S ha Auschwitzba vittek Benneteket, akkor...... Jaj! Jaj százszor jaj! Akkor mindennek vége már! Akkor minek írok? Miért nem megyek utánad? Miért nem megyek oda, ahol Te vagy? Miért? Miért? Mert hátha, mert talán mégsem! Mert talán... Istenem, őrjítő! Megvadul, megőrül az ember a tépelődésbe, a reménykedésbe, a várakozásba, a bizonytalanságba, a talánba, a kétségbe!!! Ha őszig nem jöttök, nem kapok életjelet, nem lesz szükségem a foltozott fehérneműre. Elindulok a Ti keresésetekre, s vagy találkozunk itt, vagy ott, odaát! Édes Juliskám! Édes Emikém! Édes Erzsikém! Édes Emilikém! Édes Gabikám!

Amióta megszabadultam, minden este a [olvashatatlan] a „jövorechechachat" ötször imádkozom. Az elsőt Gabikáért, a másodikat Erzsikéért, a harmadikat Emiliért, a negyediket érted, Juliskám, az ötödiket Nagyiért, testvéreimért, testvéreidért! Mindegyik után kis szünetet tartok, s intenzíven csak erre gondolok egy bizonyos pozitúrában. Gabikát ilyenkor fürdetés után látom, amint hason fekszik. Kis fejecskéjét már felemeli - édes kisfiam! Ó jaj! Él-e még? Fogom-e még látni? Auschwitz! Borzalom!!!

Erzsikét úgy látom, mint egyszer a gettóban már, a Simonffy utcában váratlanul elém toppant, ott az utcán megcsókoltam, s együtt mentünk haza. Lelkemben akkor a mostani borzalom már élt s féltem, hogy elvesztem őt. Ezért csókoltam meg az utcán. Ő derűs, jókedvű volt, s karon fogott, úgy jöttünk haza. Akkor úgy éreztem, megszakadt a szívem érte! S íme, bekövetkezett. Ezért látom őt minden este a [olvashatatlan] után ebben a helyzetben! Miért is bírja az emberi lélek ezt az irtózatos kínt, emberfeletti fájdalmat!!!???

Emilit s Téged Juliskám természetesen csak úgy láttalak, amint utoljára találkoztak tekinteteink. Szenvedve, sírást visszafojtva, kétségbeesett, [olvashatatlan], örökre szóló búcsútekintettel a [hiányzó szöveg]. Édes szegénykéim!

[hiányzó szöveg] Drága Kedveseim!

Miért is mentem el? Hogy is bírtam elmenni?!          !!

Nagyikámat pedig úgy látom, amint ő teszi kezét fejemre s mind jövorechechachat felettem! Aztán gondolok Miksára, Linkára, Sándorra, Sanyira, Bözsire, Arankára, Reskára s a

! Utána szívből, lélekből, meggyőződésből mondom „jövorechechachat" =

„Lisüoszhó kiviszi hasém!"

Segítségedben bízom Isten!

Szervusztok! Gyertek!

 

Apu

 

¾ 11 lett!

¾ órát beszélgettem Veletek. ¾ óráig Veletek voltam. Mily igen nehéz elbúcsúzni Tőletek!

 

 

1945. VI. 19. este 10 óra

Drága Kedveseim!

Dr. Róth Miksa jött haza. Ő a 3. transzporttal

. Nem voltam még egy Auschwitzból érkezettnél sem, hiszen ők nem ismertek titeket, de Róthhoz elmentem, ő ismert titeket. Azt mondta, beszélt Emikével, de nem emlékszik, hogy a téglagyárban-e vagy a vagonírozás előtt. Szóval a stereotip válasz: „nem emlékszem." Mintha az emberek, akik visszajönnek, e mögé a mögé bújnának, hogy ne kelljen rosszat mondaniok - Isten ments!

Most már csak a Steier-féle hír tartja bennem a lelket! Strasshof, a múlt július elején! Így tehát messze nyugatra kerültek el s most angol v. [vagy] amerikai megszállás alatt vagytok, ezért nem jöhettek még, ezért nem tudtok hírt adni. Bár így lenne! Adja a jó Isten, hogy így legyek!!

Szervusztok Édeseim!

 

Apu

 

 


Este 11 óra, 1945. VI. 20.

Drágáim!

Goldstein Klárával s rokonával találkoztam ma du., ki Auschwitzban látta Emilit,

után ő öltöztette szeptemberben az oroszok elől való elszállításnál! Tehát mégis Auschwitz!

A Steier-féle hír, mely szerint 2 halasi nő július elején látott Benneteket. Strasshofban!! Így mondták: a mosolygós Emit és Sch-nét karján a kicsikével! Hát mi ez? Hogy lehet ez?

Szegény Emilit rossz színben látta Klári rokona! Erzsikét nem látta vele! Hol van vajon ő? Hol vagy édes Süsükém?! S mi lett Veled Erzsikém? S hol van, mi lett testvéreinkkel, s anyátokkal? Hol vagy kisfiacskám? S hol vagy édes Juliskám? Auschwitz!!! Az eddigi hírek szerint már ott vagytok, ahol nincs fájdalom többé! De ez nem lehet! Nem lehet! Nem és nem!!! Mindenható Istenem! Ugye nem! Ugye élnek? Még látni akarom őket! Még látni fogom őket! Még látni akarlak Benneteket!!! Várlak Benneteket! Drágáim! Ha nincs Isten, igazak volnának az auschwitzi hírek, miért nem szakadt meg a szívem? Miért nem pusztultam el én is a bombatámadások

? Mert nem így van! Mert ti éltek mindannyian! Mert még boldogok leszünk! Adja a jó Isten, hogy így legyen!!

Egyedül így élni nem lehet! Nem bírok! Csak Veletek! A közel jövő meghozza a döntést, hogy itt vagy odaát fogunk-e találkozni!

Szervusztok!

 

Titeket nagyon váró Apu

 

 

VI. 23., szombat este

Drágáim!

Ismét megint elmúlt egy szenvedés teli szombat! Egész napot Steieréknél töltöttem, de. a nevelői értekezletem, du. a zsidó ifjúsági előadáson. Hol vagytok? Vagytok-e? Éltek-e? Vagy pedig valahol az auschwitzi porban keverődött össze a ti....

Nem bírom!!!

 

Tiértetek kimondhatatlanul szenvedő s váró Apu

 

 

VI. 24. este 10 óra

Drága Édeseim!

A türelmes kitartásom, bizodalmam, keménységem vége felé járok. Reggelenként még úgy ébredek, hogy: hátha, ez a nap hozza meg azt, amit várok. Eljön az este s csalódottan, csüggedve, letörve és megtörve kell megállapítani, hogy semmi, de semmi. Napközben az auschwitzi máglyák rémképeit látom. Borzalmas gyötrődések, málló emésztődés, agybomlasztó kényszerképzetek, lélekölő vágyódások: ez az én nappalom! S az éjjel! Minden nappali kínlódás hatványozottabb mértékben! Hát lehet így élni?! Hát érdemes így élni?!!

Most csak az a fő, hogy el ne veszítsem idő előtt [olvashatatlan] képességemet, nehogy idő előtt tegyek [olvashatatlan]. Ott akarok lenni, ahol ti! Majd most nemsokára elválik, hol van az az „ott"!

 

Titeket elképzelhetetlenül váró és szerető Apu

 

 


VI. 25. este ¼ 12

Drága Édeseim!

Miután jól kisírtam magam.

Ma du. Goldberger leány - Finkelsteinnel egy udvarban laktak - mondja nekem a szövetségnél: Emi útban van Pest felé, tegnap „délután láttam Pesten kifüggesztve, hogy Sch. Noémi Debrecen L-ből útban van." Tehát Te élsz édes Emilikém. H. Istennek. Hála s hála!!! Ezzel eldőlt az én sorsom is! Már van kiért élni - ha kibírom! Édes Emili! Drága Gyermekem! De hol vannak a többiek. Talán Te tudsz majd erre útmutatást adni, talán megoldódik a nagy kérdés, talán, talán még jóra fordulhat minden. Köszön Istenem Neked Emilit, az én drága nagylányomat! Oh! Mit fogsz Te róluk, Anyuról, Nagyiról, Erzsikéről, Gabikáról beszélni, hírül adni? Hát mégis Auschwitz. Ma kaptam lapot Halasról, írják, hogy Pécsi Margit dr. is találkozott veled Auschwitzban, s csomagot adott! Mégis mind ott voltatok? Majd erre rövidesen választ kapok! Szervusz, a közeli viszontlátásig!

Szervusztok Drágáim!

A mai nap meghozta egy részletét, amit úgy várok. Ma este nem teljesen megtörve fekszem le. Ma este újra remélve, vágyakozva, könyörögve fejezem be a napot. Istenem, add őket mind vissza!

 

Apu

 

 

VI. 26. este 10 óra

Édes Drágáim! Emilim! Drágám!

Ma 13 hónapja, hogy utoljára láttuk egymást! Most már csak napok választanak el, hogy ismét láthassalak édes Emilikém! Ma egész nap Veled voltam gondolatban - bár 8-3/4 2-ig s 1/2 4-3/4 9-ig dolgoztam a hivatalban - de mégis veled éltem s örültem!!!

Estére ismét jó hírt hallottam Anyuékról közvetve. Hirschné állítólag Strasshofban volt, ők is a 3. transzporttal mentek el, ők is a padláson voltak, tehát lehet, hogy Ti is előbb Strasshofban voltatok, és Te valahogyan elszakadtál anyuéktól. Remélem, akarom, hogy így volt, s Auschwitzba nem mindannyian kerültetek.

Mindez hipotézis, néhány nap múlva Te majd eldöntöd ezt az igen nagy problémát!

Szegény Anyuék, ha tudnék, ha tudhatnék, hogy Te is én is megvagyunk! Vajon meg fogják-e tudni valaha?!? S Te tudod-e már, hogy én élek. Én már tudom, hogy Te megmaradtál drága kis Emilikém! Hála érte a jó Istennek! Édes Anyukám! Édes Erzsikém! Édes Gabikám! Édes Nagyikám! Édes Testvéreim!

Legyen Emili, mint jó hírnök, jó hírhozó, s ezután jöjjön továbbra is csak jó hír, hogy örülhessünk, hogy csöndesen, békében élhessünk, hogy nagyon-nagyon szerethessük egymást!

Szervusztok Drágáim!

 

Apu

 

 

VI. 27. este 10 óra

Drágáim!

A mai nap nem hozott jót. Ahol étkezem, beszéltem egy Auschwitzból jött emberrel, az rémeseket mondott. Mindenható Istenem! Ugye az én Drágáim nem a fürdőnek álcázott gázkamrákba kerültek! Nem és nem! Nem lehet az, hogy mi sose lássuk többé egymást. Szegény Mamikám, szegény Erzsikém, Nagyikám s kicsike kis Gabikám! Jaj és jaj, ha így volna Is. [Isten] ments! Emilikém gyere már, s mondd el, hogy hol hagytad őket, hol raboltak el Tőlük? Hol vannak? A Te híradásod majd eldönti: vannak-e még? Remélhetünk-e még? Gyere már kis Mamikám, Emikém! Még néhány nap s eldől, megtudok sokat! Add Istenem, hogy jókat mondhasson Emili...

Szervusztok!

 

Titeket nagyon váró és szerető Apu

 

 

1945. VII. 3.

Édes Drágáim!

Ma reggel úgy ébredtem, hogy ma a mai nap sorsforduló lesz! Tévedtem! Semmit nem hozott. Vagy talán mégis, csak én nem tudom még? Bárha így lenne! A lakás nagy szobájának ablaka, a fürdő s WC be van üvegezve, holnap a másik 2 szoba - úgy ahogy - jön sorra. Aztán takarítás, villany stb. Talán mire hazaérsz Emikém, lesz

Te majd eldöntöd, érdemes volt-e? De valamilyen lakás kell, s hátha mégis megjönnek ők is! Borzasztó, hogy így kelljen írnom, gondolkodóan Anyuról, Erzsikéről, Gabikáról, Nagyikáról! Rettenetes!

Hitler, a fenevadnál is fenevadabb szörnyű emberi kreatúra, borzalmas ember-állatkorcs, velünk, zsidókkal szemben megnyerte a háborút!

Drága Emikém! Nagyon-nagyon várom a veled való találkozást, de félek is tőle. Félek, hogy a legszörnyűbbet Tőled fogom megtudni! S akkor! Érdemes élni? Lehet-e élni? Szabad-e lenni! De megpróbálom e zord, sötét gondolatokat félretolni, hátha jó hírrel szolgálhatsz, hátha mégse Auschwitzba vittek Benneteket! Hátha mégis igaz a Steier-féle strasshofi hír!!!? Bár így lenne!

Szervusztok Drágáim!

 

Apu

 

 

VII. 8. Szombat este, ½ 11

Végre pontosan megtudtam, mi van Veled Emili! A Deportáltak Értesítőjében magam olvastam: „Schönberger Noémi 1922 Debrecen" Hombergben, Kassel

! Tehát Te élsz Emikém, édes Emikém. Hála érte a jó Istennek! Anyuékról is jó hírt hallottam, ill. olvastam. Simi írja, hogy Reiszéktől tudja, hogy a szegedi Fein Ella kapott vagy látott egy lev. lapot Ausztriában, melyet Juliska is aláírt és üdvözletet küld.

Eddig a jó hír! Remélem, igaz is! Holnap írok Rezsinnek és Fein Ellának s kérek bővebb felvilágosítást! Bárcsak igaz lenne! De hol vannak ők most, hogy még nincs róluk olyan hír legalább, mint rólad Emilikém?! Talán még jóra fordulhat minden! Add Uram, Istenem, hogy így legyen! Szervusztok Drágáim!

 

Aputok

 

 

VII. 13. d. u. [délután]

Drágáim!

11-én este felé átköltöztem az új lakásba. Rengeteget mászkálok, ajtókulcs, ablak, asztalos, csavar, [olvashatatlan], városi villanyszerelő, villanyóra, [olvashatatlan] villanyszerelő, stb. Hogy miért csinálom? Hogy elkábítsam magam, hogy ne marjon az a bizonyos „talán", „hátha" és „esetleg." De nem ér semmit, holt fáradtra dolgozom magam, mégsem alszom éjjel.

Te drága Emili, látni fogod, élvezni fogod új lakásunkat, de Ti többiek?!?! Hol vagytok? Szereztem gyerekágyat, gyermekpadot Gabikának, vajon fogsz-e benne aludni, ülni édes kis fiacskám, Gabikám? És Te Erzsikém, drága kislányom? Élsz-e?!?!

Csak sírni, sírni tudok, ha rád gondolok! S mikor elfog a vágy, a kimondhatatlan, leírhatatlan vágy, hogy lássalak, előveszem a fényképedet és „szibériai módon" nézlek, soká nézlek s előttem vagy. A valóságban azonban hol vagy? Vagy-e egyáltalán?!?

Anyu! Anyukám! Juliskám!!!!!

Rettenetesen kínlódom, vágyódom utánad! Vajon nem hiába? Élsz-e? Vagy nem hiába? Élsz-e? Vagy már felülről nézel mindent? Akkor látod, mit szenvedek. Istenem! Legyen már valami! Történjék valami! Jöjjön már Emili s hadd lássak tisztán! De akkor mit keresek én itt, ha Te Erzsike Gabika nincsen? Talán Emili mégis jó hírrel jön! Gyere már Emikém!

Már nem bírom Nem!

Szervusztok,

 

Apu

 

 

VII. 15. d. u. 7 óra

Drága kis Kedveseim!

Egész napon át új otthonunk rendezésével foglalatoskodtam. Hátha mégis éltek mind, hátha csak egyszer megjön a jó hír váratlanul - már Emiliről - hogy itt meg itt vagytok, vagy talán útban vagytok hazafelé! Hátha! Talán! Most valahogyan úgy érzem, hogy éltek, hogy vagytok, hogy jöttök. Hiszen Emili esete is erre mutat, ezt engedi következtetni. 

Majd ha Te itthon leszel édes Emili, Te majd döntően tehetsz bizonyságot, a valószínűség mellett vagy ellen! Kezdek már miattad is türelmetlen lenni! De remélhetőleg jó helyen vagy s nincs semmiben hiányod. Szervusztok!

 

Apu

 

 


1945. VII. 16.

Édes Drágáim!

Végre van a lakásban villany, világosság! És sajnos, sajnos világosság derült a homály fölé titeket illetően is!

Ma este találkoztam Gál Annussal, ki veled együtt volt Auschwitzban. Egymással szemben feküdtetek Emilikém. Megtudtam tőle, hogy Te egyedül voltál, se Erzsike, se Anya nem volt veled, s azt is megtudtam, hogy 1944. júl. 1-én érkeztetek Auschwitzba mindannyian! Ez a valóság! Ez a rettenetes igazság! A többit tudjuk!

Tehát Anyu, Erzsike, Gabika, Nagyika nincs többé?!?

Borzalmas, rettenetes volna, ha így volna! De akkor a Steier-féle hír hogyan igaz? Hogy lehetett Anyu s Gabika s a „mosolygós Emi" július elején Strasshofban? Sehogyan, legalábbis Te Emilikém nem! Persze azt Te se tudod, nem tudhatod, hogy mi lett anyuékkal?!?!?!?

Sír a lelkem, sír a szívem, szemem. Bőgök s ordítani kellene: adjátok őket vissza! Istenem, add őket vissza!

Üljek-e le gyászolni? Nem! Még nem! Még lehet, hogy előkerülnek. Gál Annus mondja, hogy ő beszélt 2-3 éves gyermek anyjával, s vele volt a gyerek, kik Auschwitzban voltak. Sőt 72 éves idős asszonnyal is! Igaz, hogy ezek cseh zsidók voltak. Így talán lehetséges, hogy ezek

voltak.

Szegény Erzsikénk! Hol vagy? Vagy-e? Hogyan bírod az egyedüllétet? Szegény édes gyermekem, aranyos drága Erzsikém! S Te Anyu?! Élsz-e? Látlak-e valahol még? Édes anyukám, Juliskám! Édes kicsi asszonykám! Így, ilyen förtelmesen végződött volna a mi szép, szerelmes életünk? Így kelljen gondolni Rád?! Édes Mindenem!

Drága Gabikánk? Ezért jöttél volna a világra, hogy ily hamar el is távozz innen? Nem! Nem lehet! Ha van Isten, ez nem lehet! S mivel van, nem pusztulhattatok el mind a hárman! Nem! Ezerszer nem! Jó, hogy Emiliről tudom, hogy él, mert most úgy érzem, csak ezért bírok így gondolkodni. Különben meg kellene az auschwitzi, a biztos auschwitzi hírre bolondulnom vagy pontot tenni minden után s utánatok menni!                    !               !!

Be kellene fejeznem ezt a szörnyűséget, amit közönséges életnek neveznek. Mert, ha ez az élet, amit én most élek, el vele! El!!! Minek ez? Miért kínlódjam tovább? Csak kín, a kínok kínja, csak szenvedés, csak gyötrelem, csak folytonos vágyódás, emésztő, kínzó kilátástalannak tetsző, vég nélküli várakozás! Minek ez? Megvárom Emilit, majd ővele meghányjuk, meghánytorgatjuk a dolgot. Ha ő nagyon ragaszkodik hozzám, hát viselni fogom, viselnem kell az élet szörnyűséges terhét, miatta, érette.

Te is ezt tanácsolnád Édes Anyukám, Juliskám, tudom, ezt tanácsolnád!

Szervusztok!

 

Megtört, megfosztott szerencsétlen Apu

 

 


1945. VII. 19. Tisó

d. u. 6 óra

Édes, drága Kedveseim!

Reggel hatra a nevelők szakszervezete a vasútnál rohammunkán jelent meg. Gyerekjáték volt ahhoz képest, ahogyan most egy éve Bükkszálláson - Zombor mellett - az [olvashatatlan]

.

Tisó BeÁv! Zsidó nemzeti gyásznap, cionista vagyok, s mégsem érzek semmi gyászt ciont illetően. Talán mert most van épülőben

, talán mert közel az idő, midőn Tisó BeÁv megszűnik gyásznak lenni? Vagy talán azért nem, mert böjtölök (azt hiszem, először életemben).

Nem! Nem ezért nem érzek gyászt Erecet,

illetően, hanem azért, mert nagy az egyéni gyászérzetem!

Hogyan gyászoljak Cionért, midőn nem tudom, hogy nem kellene értetek - Emiliért kivéve - gyászolnom. Hogyan keseregjek Jeruzsálemért, midőn érted, drága Juliskám, Erzsikém, Gabikám, édes testvéreimért, Miksáért s Linkáért hull a könnyem, fáj a szívem, kóvályog a fejem. Képtelen vagyok böjtölni Erecért, midőn értetek, miattatok nem ízlik az ennivaló. S hiába eszem, hiába akarom fizikailag létezésemet fenntartani arra az esetre, ha mégis éltek, ha mégis megjöttök egyszer, épen, egészségesen találjatok. Fogyok, folyton folyvást fogyok, mert a lélektáplálék, a remény is fogy. A lélek vitalitása kezd hanyatlani, mert az idegtáplálék, a türelem végére jár. Steierék, Ernő is, Lilike is nagyon jók hozzám. Itt-ott sikerül nekik egy kevés, pillanatnyi idegtáplálékot belém önteni. Ideig, óráig használ is, azonban, ha egyedül vagyok - s legtöbbször egyedül vagyok - vége a hatásnak. Sőt! Talán még rosszabb, mert a visszaesés fokozza az űrt, a hiányt, a fájdalmat, a vágyakozást, a várakozás idegőrlő, lélekmorzsoló s testmaró fájdalmait, kanjait.

Miért s meddig még?!?!

Szibériában írtam e sorokat:

[héber nyelvű szöveg]

 

Miért s meddig még?

Tudod-e, Te világdísze?

Érzed-e, Te világszépe?

A vágy miért fáj s ég?

Miért s meddig még?

Figyeled-e, Te lelkem vágya,

Felfogod-e, Te szívem kívánsága.

Óhajom, sóhajom tömegét?

Miért s meddig még?

[héber nyelvű szöveg]

 

Sorvasztóan várlak!

Olthatatlanul vágylak!

Bánatomban hol a vég.

Miért s meddig még?

Sóhajom szárnyán szállok eléd

Eljutni Hozzád erőm nincs elég!

Elfeledtél engem Nagyság?!

Miért s meddig még?

[héber nyelvű szöveg]

 

Fáradt a lélek, a test is gyenge már.

A sír szélén állok, a sír békével vár:

Hiszen Nélküled itt mit is keresnék?

Miért s meddig, meddig még?!?

 

Szibériában írtam ezt a verset - héberül. Töredékei zsongtak a fülemben mióta várlak Benneteket. Ma délután összehoztam újból s áttettem magyarba is. 27 évvel ezelőtt ezek az érzések tomboltak bennem, ha rád gondoltam

. S ma aktuálisabb, mind akkor. Akkor tisztában voltam Téged s jövőmet illetően édes Juliskám! S most? Most is tisztában vagyok a jövőmet illetően, ha élsz, ha éltek! De, ha nem ...???

„Nélküled itt mit is keresnék

Miért s meddig, meddig még!?"

 

Apu

Este 11 óra lett

 

 

VII. 22. este 10 óra

Drága Édeseim!

Megérkezett Fein Ella válasza. „Nem emlékszik." Ez az állandóan visszatérő stereotip „nem emlékszem" - ez valami rettenetes. Nem emlékszik arra, hogy kivel látta vagy hallott a levélről! Lehet, hogy valaki beszélte, hogy Juliska azt írta, de még itthonról valakinek, hogy már jobban van az orbánc - így írja Fein Ella - azaz a trombózis után! Hát mi ez? Hát így el lehet tűnni a világból?! Sajnos Auschwitz tudta ezt produkálni!!! Ma olvastam - böngésztem az „Elhurcoltak lapját." Emiliről ismét van hír benne, már nem a régi Hombergben, Kassel mellett, hanem Ziegenhain,

. Böngészés közben többször akadtam Schönberger névre. A pillanat ezredrészéig se tartott, míg a mellette lévő keresztnevet megnéztem, hátha Erzsébet. De egyik se Te voltál édes Erzsikém! Vajon meglátom-e valaha a nevedet, téged, aranyos kislánykám, Süsükém! Vajon élsz-e? Vajjon láthatlak-e még valaha? Rémséges, förtelmes ez a vajon!-!-!

Erzsikém! Erzsikém! Drága süsükém!!!

Hogyan is lehetne élni így? Miért is bírja az ember ezt az emberfeletti fájdalmat?!

A Schönberger név mellett Juliskát, azaz Juliannát, Téged édes Anyukám, édes lelkem, szívem kereslek, hátha csak előbukkantok Te is, Gabika is!

Íme, ismét a „hátha"! Ez a jótékony, de egyúttal gyilkos hátha! Anyu! Anyukám! Juliskám!

Már alig bírom!!!

Sajnos könnyeim kezdenek apadni. Már ritkábban sírok, ritkábban remélek, ritkábban könnyebbülök meg. Érzem, befelé vág, befelé hasad, befelé rág a fájdalom szúja. Érzem, hogy a remény lassankénti fogyásával lassan, de biztosan fogyok én is! Jól van ez így! De Emili miatt kellene, hogy ne így legyen. De mit tehetek ellene? S ha tehetnék, nincs hozzá erőm, lelki erőm, ez is fogytán van.

A Schönberger név mellett Miksát, Linust, Sándort, Bözsit keresem, de mind hiába! Idegen emberek, rokon nevek. Drága Kedveseim!

Emilikém!

Édes testvérem, Miksa, Linka!

Drága Bözsikém, Sándor! Aranka! Nagyikám!

Bizonyára igen bűnösek vagyunk mind, hogy ilyen elképzelhetetlen csapás ért bennünket!!!

De azok, kik már hazajöttek, ők mind jobbak voltak, mint ti?

Nem! Ezt nem lehet elfogadni! Ez nem lehet! Valamilyen más mérték szerint történtek az események, melyet mi nem értünk!

[héber nyelvű szöveg]

Balgák és tudatlanok vagyunk mi, hogy Isten útjait bírálni tudnánk! Szeretteim pusztulásába nem bírok belenyugodni s nem is akarok! Nem értem! - Sajnos nem is érzem, hogy nem a legförtelmesebb előtt állok! Egyszerűen nem hiszem el, mert nem akarom elhinni. Tudom, ez vajmi kevés alap a reménykedésre s mégis reménykedem, várok! [héber nyelvű szöveg] Várlak Benneteket!

 

Apu

 

 


1945. VII. 24.

Drága Édeseim, Kedveseim!

Emili VI. 21-én Kassel mellől, Niedergrenzebachból írt levelét kaptam meg ma. Oly hatással volt, hogy nem bírtam türtőztetni magam s a tanf[elügyelő]ségen, a hivatalomban a többiek előtt kirobbant belőlem a sírás, mely örömkönny, de gyászsírás is volt egyszerre, mikor azt olvastam, hogy „már egy éve kihoztak az országból édesanyámmal s testvéreimmel együtt." Tehát együtt Auschwitzba. „Anyámtól s testvéreimtől is elválasztottak" - Rettenetes lehetett ez neked drága Emilikém, s rettenetes lehetett az anyádnak, szegénynek, annak az igazán jó, csupa szív teremtésnek! Hogyan bírhattátok ezt elviselni? Félek, anyu nem sokáig szenvedett! Auschwitz és a gyermekes, kisgyermekes anyák sorsáról már sokat tudunk! Szegény Anyu! Istenem! Teremtőm! Úristen! Hát elbírtad nézni, hogy őt, akiről Te tudod Istenem a legjobban, milyen ember volt, hogy őt úgy pusztították el, mint...

Hát mit csináljak? Hogyan éljek, hogyan élhetek tovább?!?!?

S hogy bírta az elválasztás förtelmét elviselni Erzsike, a Süsüke!!!!!!

S hova lett ő? Hát őt is?!!!!! Hát lehet ez? Jaj nekem!!! Jaj és még egyszer jaj!!!!!!!!

Őrület, bődület! Meg kell vadulni, meg kell ezekbe a gondolatokba őrülni! Hát csak Te egyedül maradtál volna meg?!!!

Gyere már Emilikém, már végleg nem bírom!!! Már lehetetlen ezt egyedül, Te is, én is egyedül bírni!

„s azóta egyedül vagyok" - írod!

Én is egyedül vagyok! Tudom, mi az! Szegény Emilikém. Gál Annus meséli, hogy mindig sírtál. Én is mindig sírok azóta. Gyere, sírjunk együtt, s aztán elhatározzuk együtt, mit tegyünk?

Nem is kell mondanom, mennyire örültem, hogy kezed írását láttam, olvastam. Számtalanszor elolvastam a leveledet. Nagyon okosan csináltad, hogy [hiányzó szövegrész] írtál. Sok örömet okoztál ezzel a levéllel, de közben sok-sok minden megelevenült a múltból előttem!      

Ennek kapcsán az egész életünk, Halas, s amint írod, „Zöldfa u. 8."! Az a szép otthon, anyu, Erzsike, Simi bácsiék s Bözsi stb., stb. Mind a múlt emlékei megrohannak s ebben Anyuka s Erzsike! S megint a drága jó édesanyád, a pótolhatatlan Anyu, Juliska! Az édes Erzsike, a kicsike, a nagyocska Süsü! A kis Gabika! Nagyika! Szóval minden, ami volt, ami az igazi otthonunkat jelentette!

A most! Itt ülök egyedül a tollam sercegése az egyedüli, ami beszélgetés, emlékezés, sírás s könnyhullatás, zokogás, lázongás csendjét a síri csendtől megkülönbözteti.

Gyere Emilikém, hamarosan félek, nagyon félek, nem bírom sokáig, pedig mindent el akarok követni, hogy ne maradj egészen egyedül. Hiszen tudom, milyen kibírhatatlan az egyedüllét!

 

Apu

 

 

VII. 28.

Drágáim! Emilikém!

Ismét megint elmúlt egy szenvedésteli szombat!

Mindennap várlak Emilikém, s vége a napnak s marad minden a régiben. Meddig még? Mikor lesz az a nap, midőn ismét együtt leszünk? S ha Te itt is leszel már... Félek, ez sem hoz, nem hozhat megnyugvást! Mi lesz akkor? Várunk, várunk együtt, de meddig? Várunk majd, de várhatunk-e még?

Drága Emikém! Nagyon várlak, hogy legalább jól kisírhassuk magunkat! Nagyon várlak, hogy ne legyünk olyan egyedül! De aztán...

Mit tegyünk? Hogyan éljünk?

 

Nagyon váró, szerető Apu

 

 

1945. VII. 30.

Édeseim! Drágáim!

Mit jelentsen a mai nap különleges egész nap egy percre sem szűnő kínlódása? Eddig a hivatalban lekötött a munka, ma csupa hiba a számolásban, a felek kétszer is hiába mondták el bajukat, nem értettem. Mindig, állandóan csak Veletek voltam, csak Rátok gondoltam! Délután láttam egy 13-14 év körüli lánykát, ki éppen úgy jött, mozgott, mint Erzsike - sírva fakadtam az utcán! Délfelé a püspökladányi tanító felesége - Goldsteinné járt a hivatalban fizetése ügyében. Auschwitzból jött haza 15 éves lánya és 11 éves fia nélkül, ott választották szét őket. Ő meséli, hogy folyton érdeklődtek a német s lengyel őröknél, felügyelőknél: mi van a gyerekekkel, öregekkel. Vagy kitérő választ kaptak a jobblelkűektől, vagy ezt: a füstben! S neki élni kell ezzel a tudattal, amint mondta, életre van ítélve!

Ezek után mit mondjak, mit érezzek, mint vélekedjek? Hogyan reméljek, hogyan várjak? Hogyan éljek? Sírva, bőgve, összetörve, kifosztva, megrabolva. Hogyan viseljem el a gondolatot, hogy ti édeseim, drágáim a füstben vagytok - drága Emilikémen kívül! Hogyan éljek azzal a gondolattal, hogy soha többé nem nézhetünk egymás szemébe?!?! Hogyan cipeljem ezt a kimondhatatlan súlyos terhet! Alig lehetséges! Majd, ha megjön Emili, többet fogok tudni s talán, talán jobbat, biztatóbbat fogok hallani. Hiszen nem írja a levélben, hogy Auschwitzban voltak, hogy A-ban választották el őket. A Steier-féle hír még halvány - igen halovány - reménysugár!!!

Gyere már Emilikém! Gyere édes lányom! Csak I. ments, nincs Veled is valami baj, hiszen június 21-én azt írtad, hogy „valószínűleg két héten belül megyünk már haza"! Igaz, hogy ez a 2 hét lehet 4 is, 6 is, de két hónap is! Tudom én, hogy van ez, hiszen vártam én is hazamenetelt

½ éven keresztül. Mi is úgy hittük, 2-3 hét s megyünk s lett belőle ½ év! Tehát voltaképpen nincs okom miattad türelmetlenkedni, mégis-mégis igen-igen jó volna már, ha itthon leszel édes drága Emilikém! Neked is, nekem is. Gyere hát! Nagyon, kimondhatatlanul várlak Téged, Anyut, Erzsikét, Gabikát, Nagyikát!!!

 

Apu

 

 

VIII. 1.

Édes, Drágám, Kedveseim!

Holnap lesz Erzsike 14 éves. Ez lesz a második születésnapja, melyen nem vagyunk együtt. Ma 14 éve ilyenkor - este 8 órára - siettem haza Kiskunfélegyházáról, ahová előző nap katonai gyakorlatra vonultam be. Akkor augusztus 1-je szombaton volt, d. e. [délelőtt] beöltöztünk s hétfőig szabadok voltunk, ezért mehettem haza s Te édes Juliskám vártál a vasútnál. Másnap reggel megszületett Erzsike! Ha éltek édes Drágáim, ma biztosan gondoltok erre! Te édes Emilikém, egész biztosan gondolsz Erzsike születésnapjára, így most egyet gondolunk! Majd megtudom, remélhetőleg hamarosan tőled, hogy gondoltál-e erre ma!

Steierrel való beszélgetés közben ma ismét a Steier-féle „jó hírre" terelődött a szó. Végre tisztán látok ebben az ügyben. A halasi Blumenfeld kocsmáros egyik lányával beszélgetett a szabadulás előtti este, április 9-én. Eddig nem tudta megmondani, hogyan hívták azt, aki neki mondta, hogy múlt év júliusában látta Strasshofban Schönbergernét, a „mosolygós Emit" és Schönbergné karján a kisfiút. Tehát Blumenfeld-lány. Mikor megtudták egymásról, hogy halasi, ill. debreceniek, szóba kerültek a Schönbergerék. S mikor a Blumenfeld-lány megemlítette a Schönbergerné karján a kisfiút, megmondta, hogy ennek a kisfiúnak ő a

. Erre holtbiztosan emlékszik, sőt arra is, hogy a Blumenfeld-leány szavainak bizonyítására kihívta a Jánoshalmán élő testvérét a barakkból, ki az ő állítását bizonyította.

Most, hogy tudom a nevet, valahogyan jobban hiszem, annak dacára, hogy Te Emilikém Auschwitzban voltál! Hát miért állították volna Blumenfeld-lányok egy idegen ember előtt, hogy látták Anyut, Téged s Gabikát. Erzsikéről nem szóltak. Hol volt ő? Biztosan ő is ott volt, de nem látták! Így hát mégsem Auschwitz? Akkor van még remény arra, hogy egyszer csak felbukkantok Ti is, többiek is! Istenem, jó Istenem! Engedd, hogy így legyen! Add, hogy így legyen! De élesen belevág ebbe a gondolatomba, lehetőségbe: hogyan kerültél Te édes Emilikém Auschwitzba? Akárhogyan forgatom a lehetőségeket, s azt, hogy Ti a téglavetőben a „padláson" voltatok - ami pedig Auschwitz mellett bizonyít -, mondom, akárhogyan próbálom kibogozni ezt a kérdéscsomót, nem megy! Nem lehet! Majd Te drága Emikém eldöntöd! Te fogod tudni, hogy voltál-e Strasshofban vagy se? S ez a döntő! Ez megoldja majd a nagy kérdést!!!

Gyere hát! Hadd lássak egész tisztán, hadd tudjam, amit még nem tudok, amit tudnom kell!

Ma jobban érzem magam. Tegnap s tegnapelőtt igen rossz napjaim voltak! Alig bírtam járni, beteg voltam, a divatos ukránbetegség - úgy látszik. Ma lelkileg erősebb vagyok, úgy fizikailag is jobban érzem magam.

De komisz az egyedüllét!!!

Különösen, ha még beteg is az ember. Gyere hát drága lányom! Gyertek Ti is mind, minél hamarabb!!!

 

Titeket sóvárogva váró Apu

 

Ma írtam Dohány Erzsinek a Steier-féle hírt illetően. Kértem, keresse féle Blumenfeldéket, vagy ha a leányai nem laknak vagy nincsenek Halason, tudja meg a címüket, írja meg az ügyet nekik, adja meg az én címemet, s ők nekem válaszoljanak.

 

 


VIII. 2.

Drága Kedveseim!

Erzsike születésnapja. Ma 14 éve reggel ½ hat előtt mentünk be Juliskával a kórházba, 9 órára megszületett Erzsike. Hideg vízből meleg vízbe kellett rakosgatni, életre kellett kelteni. Ha élsz drága Juliskám, bizonyára Te is erre gondolsz ma! Te Erzsikém!? Mit mondjak? Ha mégis Auschwitzba kerültek, megérted-e a múlt évben a 13. születésnapodat? Ha igen, élsz-e még a mai 14. szül. napodon?!? Emilikém! Ma Te vagy az egyedüli.

Rajtam kívül, aki biztosan gondol Erzsike, a Süsüke szül[etés]napjára. Hát nem égbekiáltóan borzalmas, hogy így kelljen felőletek, Rátok gondolnom! Ha élsz, ha éltek!!! Oh, jaj!!! Elszorul a szívem, eláll a lélegzetem, reszket a kezem, kalapál a fejem, fojtogat a sírás.

 


Add jó Istenem, hogy jóra forduljon minden, hogy igaz legyen a Steier-féle hír!

Mózes Pinkasz volt ma nálam, lehet, hogy itt fog aludni egyik fiával. Majd minden apró részletét meg fogom tudakolni annak az időnek, amíg még a gettóban voltatok, hiszen egy lakásban éltetek! Talán ma közelebb leszek Hozzátok. Mózes szavai kapcsán talán jó lesz, de inkább fájdalmas. Mindegy! Valamivel több fájdalom! Nem számít már!

Szervusztok Drágáim!

 

Apu

 

 

1945. VIII. 5.

Édes Kedveseim, Drágáim!

Pénteken du. ½ 4-1/2 8-ig Szabó Gyula volt debreceni gettóparancsnok, rendőrtanácsos folytatólagos népbírósági tárgyalásán

. Halálra ítélték, s ¾ 9-kor este fel is akasztották. Semmi elégtételt nem érzek! Az első eset s egyben az utolsó, hogy részt veszek kínzóink, gyötrőink, gyilkosaink pörének tárgyalásán. akkor sem, ha mind meglesztek! Még mindig jobb, emberibb szenvedni, mint szenvedést látni! Bár ez a Szabó Gyula valóságos briganti volt - ahogy ezt a főtárgyaláson szemébe is mondta Fried Iczu (gyulaházi) - a zsidószövetség elnöke, hiszen amikor a hóhér a kötelet a nyakába dobta Katz Jenő szerint (többek szerint is!) Ezt mondta: Éljen a fasiszta zsidómentes Magyarország!

Az akasztásnál nem voltam ott, de nem is mennék semmi kincsért! Nem nekem való, de még a főtárgyalás sem!

Tegnap, szombat du. Weisz Tiborné n. lánya beszélte el auschwitzi élményeit! Hogyan kényszerítsem magam reménykedésre?!?! Többek közt elmondta, hogy auschwitzi tartózkodása alatt találkozott egy debreceni lánnyal, kit ausztriai táborból vittek oda. Tehát lehetséges az, hogy Te édes Emilikém csak magad kerültél volna Auschwitzba? Lehetséges, talán! Majd eldöntöd ezt a 2 életbevágó kérdést, ha itthon leszel már!

Már nagyon türelmetlenül várlak, napközben 2-3-szor „haza" nézek, sőt, a hivatalból is eljövök, hogy talán van valamilyen értesítés tőled, felőled.

Mózes itt aludt, de semmi újat nem tudtam meg felőletek. Szokott módján mesékkel, álmokkal traktált vigasztalt, biztatott! Őszinte, jó, becsületes ember, de igen primitív!

Ismét eltelt egy hét, de minden maradt a régiben! Talán ezen a héten történni fog valami?!

Gyere már Emikém, s hozzál jó hírt Anyuról, Erzsikéről, Gabikáról, Nagyikáról! Amikor ezeket a drága neveket leírom, úgy érzem, megszakad a szívem, szétrobban az agyam, kettéhasad a lelkem! Istenem, Uram! Te tudod, hogyan szerettem, szeretem őket! Engedd hát, hogy egy meggyötört, megkínzott, sokat szenvedő ember a Te dicsőségedre újból szerethesse, gondozhassa azokat, kik a Te akaratodból lettek az övéi!

Így legyen!

[héber nyelvű szöveg]

Segítségedben bízom Istenem!

Drágáim! Édeseim!

 

Titeket nagyon váró Apu

 

 

VIII. 5-én

Drágáim!

Ma sürgönyöztem - holnapi dátummal - New Yorkba Etus néninek, hogy: „értesítse Béla és Józsi sógoraimat, hogy Debrecenben élek. Emi is él, még Németországban, Kassel mellett

van. Többiekről semmit se tudok. Küldjenek női- és férfiruhát és pénzt. Kardosék élnek mind."

Ethel Schweitzer, New York 61. Vermon Avenue

Ugyancsak ma adtam be

  Anyu, Erzsike, Gabika, Nagyika, Sándorék, Sanyiék és Linkáékat illetően. Talán hoz eredményt!

[áthúzott szöveg]

 

Apu

 

Majd e hó végén lehet beadni.

 

 

VIII. 8.

Édes Drágáim, Kedveseim!

1500 P-t fizettem ki ma a fakitermelésre - 3000 P havi fizetésből! Fogtok-e melegedni ennél a fánál? Jöttök-e, jöhettek-e? Ma írtam Siminek, Mózes vitte el a levelet. Még nem kaptam választ arra az értesítésre, melyben Emili leveléről tudatom őket. Emiliről semmi újabb hír! Ha megjön, eldől a nagy kérdés: Ausztria v[agy] Auschwitz? Ha az utóbbi, hogyan fogom bírni Emilit életkedvre deríteni, hiszen magam is halódom! Alig bírom már idegekkel!!! A tanfelügyelőségen a munka oly fárasztó (5-6 féle pénzt kezelek s igen nagy összegek, 1 400 000 P., 1 800 000 P, 4 400 000 P) s közeleg a szeptember. Az állami átvétel is késik. Itt se tudom, mit csináljak? Nagyon fáradt vagyok, délutánonként alszom 2-3 órát, s este még inkább nem bírok elaludni. Sokáig fenn vagyok - egyedül a nagy ordító csendességben. Le kell feküdnöm du., egyszerűen ülve alszom el különben, s igen nagyon fáradt vagyok, talán valami betegség is jelentkezik. A magam részéről ez cseppet sem izgat, de hátha mégis vagytok s jöttök egyszer!!!

Szeretlek drága Enyéim! Emilikém, gyere már! Csak nincs valami baj?!

 

Apu

 

 

VIII. 10. Péntek este felé.

Emilikém!

Mától kezdve nem írhatom az eddigi megszólítást, nem áltathatom többé magam, hogy vannak, akiket így szólítottam e lapokon: Drágáim!

Bródi Adéllal beszéltem ma, ki Veled volt Auschwitzban, és együtt mentetek el onnan a muníciógyárba. Tőle tudtam meg a borzalmas valóságot: Anyu, Erzsi, Gabika s Nagyika is Auschwitzba került Veled együtt!! Tehát Auschwitz!!! Tehát ti már ott vagytok, ahol semmi nem fáj! De ez az öt-tíz perc, amíg odajutottatok! Vége! Részemre vége az életnek. De mi legyen Veled édes Emilikém! Hogyan éljünk Anyu, Erzsike, Gabika nélkül? Péntek este közeledik! Néhány hétig elmentem a templomba péntek este. Ma, most ha kötéllel húznának, se mennék. Nem bírok! Csak sírni tudok, csak gyászolni! Anyu! Anyukám! Juliskám! Erzsike! Erzsikém! Süsükém! Kis fiacskám, Gabikám! Hát ez lett a vége? Hát Te okoztad, a Te világra jötted okozta ezt a szörnyűséget! Hiszen Juliskám, Te bírtad volna a munkát, Te fiatalos, szívós, erős voltál! De a kisfiunkat nem adtad le, inkább magad is vele mentél! Nem is tehettél másként! Miután elszakítottak Emilitől! Drága Juliskám! Hol vagy? Fenn a magasságokban a lelked? Van egyáltalán ilyesmi? Ha igen, látod, mi van Velem! De mi lett Erzsikével? Hiszen ő 13 éves korára legalább 15-nek látszott. Őt is elpusztították vagy még élt egy darabig s nem bírta az egyedüllétet? Mi van vele? Hová lett a drága gyerek?!         !!?

Hát soha többé nem fogjuk egymást látni? Soha többé nem nézhetünk egymás szemébe? És én életre vagyok ítélve?! Alig hiszem, hogy ezt az ítéletszerű sorsdöntést ki fogom bírni! Simi hív, hogy néhány hétre menjek hozzájuk! Minek? Mi a célja az én életemnek! Gonosztevőket halálra ítélnek, s nyomban megszabadítják a szenvedéstől? Miért nem pusztultam én is el ama bizonyos péntek esti orosz bombázásnál?

Sötétedik, befejezem. Még csak azt, hogy a most következő szombat a kínok szombatja lesz. Fokozottabb mértékben az eddigieknél! Szervusz Emilikém! Gyere már!

 

Apu

 

 

VIII. 13.

Emilikém!

Úgy értesültem, hogy aug. 13-án hagytad ott az auschwitzi haláltábort. Addig - 6 héten át - vártad, mikor kerül rád a sor a gázban! Éppen aug. 13-án - ma egy éve, hogy Zomborból elindultunk Debrecen felé.

Emilikém, drágám! Förtelmesen kínlódom, minden nap fokozottabb mértékben gyengül az erőm, a bizakodásom, a reményem! Dohány Erzsi még nem válaszolt - nem jó jel! Vajon ki, mi jön meg hamarább, Te vagy az ő levele?

Türelmem fogytán, idegállapotom a lehető legrosszabb, a gyehenna pokla sem lehet rosszabb, mint az én sorsom! A halál szépséges megváltás volna!

Most már csak a Te bizonyságtételed - esetleg Dohány Erzsi kedvező levele - menthet meg az összeomlástól, ha még kellő időben érkezik.

 

Téged nagyon szerető szerencsétlen Apu

 

 

1945. VIII. 14.

Drága Emilikém! Édes Gyermekem!

Amint a vergődés teli, hosszú, álmatlanul végigkínlódott éjszaka után hajnalban elalszom - így van ez már hónapok óta - éjszakáról éjszakára Veletek álmodom. Látlak Benneteket egy-egy régi pozitúrában, mely egészen mindennapos. Pl. szegény Anyut úgy látom, amint péntek este ül az asztalnál vacsora után, s olvas nagy csöndben. Ekkor Téged is látlak - velem szemben - amint olvasás közben végigszántasz ujjaddal dús fekete hajadon, s látom szegény Erzsikét, tőlem jobbra belemélyedve az olvasásba.

Vagy Anyut úgy látom, amint segít neked a varrásnál s Te, édes Emilim a gépnél ülve varrsz, Erzsike pedig a másik szobában tanul. Ezek az álombeli látások igen jók, az ébredés - az igen rövid alvás után - annál kínzóbb, annál fájdalmasabb. Ráébredni arra a tudatra, arra a tényre, hogy ezek csak voltak, hogy soha többé nem lesznek! Van-e ennél rettenetesebb, van-e ennél nehezebben elviselhető, fájdalmasabb észbontóan komor ébredés? Van! És pedig, mikor álmomban hallom, amint Anyu szólít: apu, apu! S arra ébredek, amint azt mondom. tessék, anyu! Vagy mi az anyu?!?!

A magam hangjára ébredek fel s fülembe cseng drága anyu hangja s valóság a szomorú egyedüllét! Ez az ébredés még az előbbinél is őrjítőbb!!!!

Vagy álmomban látom, anyu hosszú, vékonyujjú kezét, sőt a halasi emlékezetes égési helyet is a kezén. Vagy látom Erzsikét, amint agyonázva csuklyával a fején, elhomályosodott szemüvege felett nézve érkezik iskolából s jön be a hátsó előszobán keresztül a [olvashatatlan] szobába! Emilikém, drágám! Nem, ezt nem lehet sokáig bírni, ebbe bele kell bolondulni! Ilyen álmok után alvás nélküli éjszakák sorozata mellett el kell pusztulni annak, ki úgy szerette őket!

 

Kimondhatatlanul szenvedő, Téged agyon szerető Apu

 

!

 

VIII. 16.

Volt olyan periódus Juliskával való levelezésünknek, amikor a megszólítás helyett a felkiáltó jel illett a levél elejére. Még nem akart úgy szólítani, ahogyan később, sablonos, általános megszólítás sem tetszett Neked drága Juliskám, hát ezzel a sokat, igen sokatmondó felkiáltójellel helyettesítetted mindazt, amit éreztél. Én is ezért kezdem ma beszélgetésünket - mely azt hiszem, az utolsóelőtti - ezzel a felkiáltójellel. Tehát:

          !                                                               !                                                                   !

A sors ma igen kegyetlen volt hozzám. Öt olyan arculcsapással dögönyözött agyon, amely - ha eddig nem tudtam, nem éreztem volna - most megmutatta, mi vár rám. Egyben tisztázta is eddig tisztázatlan helyzetemet.

1.) Ehrenfeld Artúr kollégámtól - ki tegnap érkezett meg - megtudtam, hogy igen jó barátom, Finkelstein Elemér nincs többé. Itt kegyes volt a sors. Családja az enyémmel együtt Auschwitzba került 3 apró gyerekkel. Elpusztultak s elpusztult másutt az apa is!

Így van ez helyesen. Vagy, vagy!!! Mit is csinált volna szegény Elemér családja nélkül s a család nélküle?

2.) Rezsintől levél jött, melybe férje haláláról ad hírt. Hogy ki volt nekem férje, Iczu? Igaz, testi-lelki jó barát! Ő is elment, Theresienstadtban romboló tüdővészben halt meg a felszabadulás után, jún. [június] 15-én!

3.) Dohány Erzsitől megjött a válasz: Blumenthal-lányok nem mondták Steiernek, hogy Strasshofban látták Juliskát a gyerekkel, hanem csak, mint közös ismerősről beszéltek róluk. Tehát az utolsó reményszalmaszálba való kapaszkodás sem sikerült, az auschwitzi haláltengerbe való elmerülés tény, faktum. Befejeztetett! A Steier-féle jó hír is szappanbuborékként pattant el, lett semmivé, semmivé lett, akárcsak szegény Juliskám, Erzsikém s a pici kisfiacskám. Bár már én semmivé lehetnék! Bár már én is ott volnék, ahol ők! De életre vagyok ítélve! Élni él, sőt meg kell várnom. Ha Rezsin mai levelében közvetített

ügyből lesz valami, így ez nagymértékben megkönnyíti nekem a felejthetetlen, drága Juliska-Erzsike-Gabika felé vezető utat.

Bleier-Bán megkérte Emili kezét s arra kér, hogy táviratozzak neki, ha Emili Pestre érkezik, hogy elébe mehessen. Semmit nem kér, nem akar, csak Emit! Természetesen Emire bízom a döntést. Ha igen, úgy én szabad vagyok s megyek Juliska-Erzsike-Gabika után a tél elején. Mert miért is rontanám el az ő életüket az én égő, soha nem múló fájdalmammal. Hiszen az én jelenlétem folyton az anya s testvérek távollétét juttatná - folytonos fájdalmat okozva - Emili eszébe, megzavarva az ő boldogságukat. Igaz, távozásom nagy csapást jelentene szegény Emilire, de ez amúgy is bekövetkezik előbb-utóbb, hiszen 50 éves vagyok egyrészt, másrészt a vágyódás, az elszakíthatatlan emlékek, a lelki gyötrődés, a folyton fokozódó fájdalom malomkövei hatalmas súlya alatt amúgy is szétmorzsolnak! S az ilyen elmúlás sokkal kínosabb nekem is, neked is édes Emilikém!

4.) Délután egy ismerősöm nagy örömmel közeledett felém. Gratulálok! Most már a fiad is megvan! Hogyan? Kitől tudod? Kérdem szívrepesve. Újságot vett elő s mutatja, Schönberger Gy. 1928., Debrecen.

Ez nem lehet az én fiam, sem lányom, mert Gabika a fiú, s nem Gy., s nem 1928, hanem 1943. Lányom sem lehet, mert ő Erzsi s 1931. - Hát van még Schönberger Debrecenben? - kérdi ő. Van! Éppen szemben voltunk a Pásti utcán Schönberger nevű cipész üzletével. Bementem, az ő fiuk Sch. György, 1928!

Félpercnyi repeső várakozás teli reménység után ez volt ma a negyedik arculcsapás ököllel a sors kemény, kímélet nélküli vad, s egybe csöndes, de annál kínosabb, kiábrándítóbb ökölcsapása.

5.) Estefelé Rosenfeld tanárral találkoztam, ki a tegnapelőtt hazajött Székely Maricától tudta meg, hogy az ő családja - az enyém is - egy vagonban voltak s együtt érkeztek Auschwitzba. Rosenfeld mondja, hogy Székely Marica szerint Emi még szebb, még virulóbb, mint volt, az úton hazafelé találkozott vele. Nyomban felkerestem Sz. M.-t, de nem találtam otthon. Majd holnap reggel 8 előtt ismét megkísérlem, hogy megtudjam, hol találkozott veled Emilikém útban hazafelé.

Dohány Erzsinek holnap, VIII. 17-én lesz az esküvője Hecht Pistával. Ma az elején azt mondtam, hogy ez az utolsóelőtti beszélgetésünk! Igen!

Mivel most már tudom, hogy rajtad kívül Emilikém nincs családom, akivel beszélgethetek „az auschwitzi kényszerképzetek gázgőzével túltelített fejkazánom biztosító szelepéül."

Nincsen Juliskám, anyukám, nincs anyu! Igazán egyedül ő az, aki megértett. Megértett akkor is, ha nem szóltam, elég volt a nézésem, szavak nélkül is megértettük egymást. Egy kérdőjel, egy felkiáltójel a tekintetben - vagy mint korábban az írásban - mindent kifejezett. Ő már nincs, nincs hát értelme a beszélgetésnek. Vége! Vége az ő életének, nincs értelme az enyémnek se -, ha Te édes Emilikém így döntenél, hogy Bleier-Bánhoz mégy feleségül. Ha nem így lesz, viselnem kell tovább a szörnyű nappalok, az irtózatos éjjelek lassan, bár de biztosan őrlő terhét!!!

 

Apu

 

 


1945. XI. 25. Debrecen belklinikán

2. napján Steierné elvitte tőlem ezt a füzetet, elkeseredésemben pedzettem neki azt, amit ide, utoljára leírtam. Nehogy ez Emili kezébe kerüljön, én adtam át.

Október 3-án - szegény Juliskám születésnapján - érkeztünk Emilivel Pestről D[ebrecen]be. Okt. 18-án, csütörtökön megjött Ernő, 23-án, kedden el is mentek együtt Szegedre. Itt akarták megtartani a világi és egyházi esküvőt, de papírok, bizonyítványok hiányában - Eminek semmi ilyesmije nem maradt meg - pénteken, 26-án, Szegeden tartották meg a formalitásokkal. Tehát okt. 23. óta ismét egyedül vagyok. Azóta tőlük, okt. 25-ről és 29-ről egy-egy levelet s egy táviratot kaptam. Vonatközlekedés nem lévén, nagyon döcögve jár a posta. Két hete, hogy komisz gyomorfájdalmaim vannak, s nov. [november] 19-én dr. Dickmannt kerestem fel. Vizsgálata s panaszaim alapján gyomorfekélyt állapított meg azzal, hogy feküdjem be a klinikára 20-án, kedden beutalás után jártam, 21-én röntgen-vizsgálat kölesnyi fekélyfészket állapított meg, 22-én, csütörtökön befeküdtem s megkezdődik a koplalás, mert ulcus1 (első gyomros diéta) kapok. A kórházba való kimenetelem előtti időben Steierék minden lehetőt elkövettek érdekemben, minden este rizst főzött Steierné, a maguk könnyebb eledelét adták át nekem, szóval igazi kollegiális módon viselkedtek, sőt, jóval tovább mentek. Dr. Dickmannék pedig tejet, vajat, tojást szereztek részemre, s kétszersültet készítettek, ezeket kihoztam magammal, s ezóta Stern barátomnak ma - vasárnap - küldtek ki. Most csak a tejet fogyaszthatom, a többit a 2. diétára teszem el, Dickmannék mind igen jók hozzám, nélkülük nem is lett volna lehetséges kijönni a klinikára, hiszen az „ulcus 1" utáni diétás koszt édes kevés ahhoz, hogy meggyógyuljak s megerősödjek. Ma 3. napja, hogy csak folyékonyt kapok s fekve is alig bírok írni a gyengeségtől.

Óriási kérdőjel gyanánt áll ellőttem a jövőm! Ha 4 hét alatt - ennyire vettek fel ide - meggyógyulok úgy-ahogy, hol s mit fogok enni azután? Hiszen szegény Juliskám 4 évig csinálta a dietikus kosztomat! Minek is ez a kórházkomédia? Miért kellene csinálnom! De Emi megígértette velem, hogy nem teszem meg! Szegény Emili boldogságát zavarnám meg [hiányzó szövegrész]. De hát hogyan lehet így élni? Embertelen és istentelenül kemény és komisz az életem. A lelkiekhez még ez a testi fájdalom!!!!

Kegyetlen a sors cudarul! Minden csak vak véletlen?! Gabikám születése is az volt, csak azért, hogy vele pusztuljon az anyja s Erzsike?!! Hol van itt Isten, isteni gondviselés?!? Sehol! Semmi!

Nincs igazság, nincs összefüggés, nincs gondviselés, nincs gondviselő, nincs Isten abban az értelemben, ahogyan erre neveltek, aki az egyes személyekről gondoskodik s megtartja a jót, elpusztítja a rosszat, a gonoszt. Hát az én feleségem, az én Juliskám rossz v[agy] gonosz volt? Kit bántott, kit bánthatott ő, a csupa jóság, a megtestesült anyai szeretete, a feleség legideálisabb mintaképe! A 13 éves Erzsike s a 6 hónapos Gabika milyen bűnök miatt pusztult el? Nem voltak bűnösök s hogy mégis elpusztultak, nem lehet más következtetést levonni, nincs gondviselő Isten!

Dogmatikus, misztikus, magyarázatok, mint túlvilági élet stb. stb. nem fogadhatók el!

Itt a földön voltunk boldogok, csak az itteni élet az élet! Ezzel ellenkező kombinációk, hipotézisek, vallások idevágó tanításai, mind csupa porhintés, szemfényvesztés, butításos fájdalomcsillapítók, elterelés a ténylegesen fennálló polémiák ködösítésére, mesterséges vakká tevés!

 

 


XII. 18. „Itthon"

Még 10-én úgyszólván megszöktem a kórházból. Egy hete betett a nagy hideg s előbb 14-15, aztán 12-10 fok volt a kis kórteremben. Kályha volt, de utóbb már fűtőanyag nem [hiányzó szövegrész], a radiátor este 6-8-ig langyosra melegedett. Újból megfagytak az ujjaim, pedig az első 10 napon csupa ránc lett a két kezem, elmúlt a fagyás. 4 pokróccal takaróztam, de egész nap tétlenül - olvasás nélkül - nem bírtam feküdni, hol az egyik, hol a másik kezemmel tartottam a könyvet, így aztán ismét megfagyott mindkettő. Az első héten koplalás és nyákleves volt a diéta. Az injekció, fekvés, a koplalás, szépen gyógyultam, 2-szer fájt a gyomrom az elején.

„Itthon"! Hol van az? Sehol! Egészségesen egyedül is. Komisz volt az élet, hát még most, betegen, diétán a mai őrült drágaságban tessék diétázni! Már kétszer lecsíptem 74 cg-ot a láncból! Abból eszem kevés vajat, naponta 1-2 lágy tojást. Szabadforgalmi tejet kapok a várostól 990 P-s áron. (különben litere 500 P!)

A Joint ad 15-25 dkg vajat, hetenként 1 kg almát, melyet Mose barátom becserél tojásra vagy vajra. Legutóbb 90 000 P-s vajat vettek „olcsón" Dickmannék (különben aznap 110 ezer volt a vaj!) 2 kg nullás lisztet és a Joint-tól kapok hetenként, abból sütnek kétszersültet Dickmannék. Ők forralták fel a tejet. U.i. 10 napja nincs villany s a cserépkályhában lehetetlen forralni. Sterné főz másnaponként tejberizst a cserépkályhában. Kimondhatatlanul jók Sternék és Dickmannék, nélkülük felfordultam volna! Grízt s cukrot még áprilisban vettem, hogyha jönnek haza, legyen a picike kis Gabikának, Erzsikének. Szegénykém! Én eszem most meg helyettük! Hogy az istennyila nem tudott belém vágni a debreceni bombázások formájában! Förtelmes ez az élet! Megígértem Emilinek, hogy nem megyek utánuk. Simi bátyámnak írtam olyasmit, hogy télig várok, télen megyek utánuk. Emili elolvasta Pesten ezt, s itthon kért, könyörgött, hogy ne hagyjam itt! Ezért életre vagyok ítélve. Magam is belátom, hogy - nekem bár az lett volna a legjobb megoldás - nem hagyhatom itt Emilit, boldogságát nem zavarhatom meg ily drasztikusan. Élnem kell, de hogyan. Így, ahogy most élek, Sternék és Dickmannék segítségét nem vehetem állandóan igénybe. Mégiscsak Szegedre kell mennem, mert itt egyedül: lehetetlenség. Egész nap főzök, mosogatok, beszerzem az ennivalót, de ha I. 10-én lejár a szabadságom, mit mikor készítsem el? Szegény Juliskám, ha látnád, hogy kínlódom! Szegény Anyu! Édes Juliskám! Nem így képzeltük. S Erzsike, te aranylelkű kislány! Édes Süsükém és drága kis fiacskám! Nem sokára 2 éves lennél. Itt csacsog, sír, játszik a szomszédban - csak egy ajtó választ el - egy 2 éves kisgyerek egész nap. Külön lelki keresztre feszítés ezt hallgatni, amit egyedül fekszem délutánonként - mert még feküdnöm kell! S te Gabikám hol vagy? Erzsikém, Juliskám! Nagyon ránk járt a rúd!!! Nagyon kifogtuk! Bődület, amit szenvedek! Lehetetlen itt megmaradnom, egyedül élni. Látnom kell mindennap valakit az én véremből, ezért kell mégis Szegedre mennem. Emilikém, ha téged látlak, majd „őket" is látni fogom rajtad keresztül, hiszen Erzsike, Gabika a te testvéred is s az én gyermekeim, Juliska pedig a te anyád s az én Anyum. S te k[edves] Ernő meg fogod érteni - hiszen úgy látom, úgy szereted Emilit, mint én szerettem s szeretem Juliskát!

 

 

XII. 22-én

Vészesen közeleg két dátum! Rémesen élek egész nap Veletek vagyok, éjjelenként Veletek álmodom! S ha felébredek a nagy űrben, a semmiben kereslek Benneteket!

Oh, édes Juliskám: dec. [december] 27-e, a második, hogy nem vagyunk már együtt. Hogy menjek Szegedre?! Hogy járjak, éljek ott kisemmizve, megfosztva, ahol 24 évvel ezelőtt mindenem volt s ez Te voltál Juliskám!!! Dec. 30.! Két éves lennél édes kicsi fiacskám, Gabikám! A fájdalmas förtelmek fortissimóját élem!

 

 


XII. 24. este 10 óra 130.

XII. 27.!

24 évvel ezelőtt s az azt követő XII. 27-i napok s a mai nap - mert ma egy éve még remélhettem - valóban mennyország s pokol!?!?!?

 

 

XII. 30.!

Ma két éve született Gabikám.

Menyi szépet, jót jósoltak neki [héber nyelvű szöveg]!!!

Szegény Juliskám, hogy megszenvedtél érte a mai napon s aztán a 10 hetes bombázás! Miért?! Miért?!

Mi célja volt? Az, hogy te is vele pusztulj Auschwitzban?!

Ki rendezi ezt így! Hát egy ember születése lutri, céltalan véletlen?!?! Hol itt a gondviselés, az Isten? Sehol!!!

Este 10 óra. Szinte cseng a csend ebben a nagy szobában. A szomszédok alszanak már. A kisgyerek itt csacsogott, sikítozott s az őrületig izgatott! Egész nap hallani voltam kénytelen más gyermek, más 2 éves kicsinek hangját a fizikai füleimmel, de lelkem, szívem a kis Gabikát vélte hallani!

Rettenetes kínok közt hánykolódom. Ismét úgy érzem, nem lehet így, ilyen terheket cipelve élni!

Ebben a három napban többet sírtam, nappal és éjjel, mint valaha eddig összesen!

Drágáim! Juliskám! Erzsikém! Gabikám! Soha, soha többet nem látjuk egymást!?? Kibírhatatlan!!! Elviselhetetlen!

 

 


1946. III. 21. este 11 óra

Szegeden voltam!!!

Azóta sokat, nagyon sokat sírok, nem bírok már az idegeimmel. Már régen akartam valamit leírni ide, de nem ment. Most sem megy, mert a könnyek, a záporozó könnyektől nem látok. Szeged! Oh, édes Juliskám!

Erzsikém, drágám! Kisfiacskám, Gabikám! Hát soha többé? Emili! Emilikém, te megvagy, de ők!!! Ők hol vannak? Miért? Miért?

 

 

III. 23. Tegnap kaptam meg az értesítést, hogy áthelyeztek a pest megyei tanfelügyelőségre. Ma szombat este fele elmentem az első búcsúzásra a Széchenyi u. 51-be. Végigmentem a szobákon, ahol....

 


S megálltam azon a helyen, ahol 1944. V. 25-én este-éjjel csomagoltunk együtt, egymással szemben álltunk s csomagolás közben szavak nélkül, mélyen egymás szemébe [néztünk], sokat, igen sokat [hiányzó szövegrész]

S végül lementem az udvarra, arra a helyre, ahol Juliskám édes Juliskám utoljára csókoltuk meg egymást! Addig engedtem, hogy még fájós lábaddal kikísérj. Emilikém, te is ott voltál akkor!

Bent a lakásban odaálltam arra a helyre, ahol az ebédlőben a sezlonra feküdtél még Erzsikém, Süsükém s ott csókoltalak téged is meg utoljára s elképzeltelek, amint [hiányzó szövegrész] integettél [hiányzó szövegrész], ahol a kis Gabikánk feküdt, ahol utoljára kezemet a puha, meleg kis fejecskéjére tettem és elmondtam a jövorechechacha-t felette, itt a szívem majd megszakadt, s a nagyika közvetlenül mellettem állott s két kezét a fejemre tette s ő is jövorechechacha-t mondott. Mit használt? Semmit!

Édeseim! Drágáim!

Nem lehet megnyugodni! Nem lehet nem Rátok gondolni!

 

 1948. VI. 17-én d. u. 4 

Egy asztalnál ülök

, Rólatok és „Róluk" van szó!

Hogy mennyire nem változott az irántad való érzelmem, azt azzal próbálom tengernyi szó helyett kifejezni, hogy amiként sohasem változhatnak meg „Róluk" - „Hozzájuk", „Irántuk" való érzelmeim, úgy „Irántad" sem változhat soha. Még egyet:

az én félresikerült életemnek hatalmas vágya: Veled személyesen beszélni s együtt megsiratni Őket-Őt-Juliskát.

Változatlanul a régi

 

 Samu sógor

 


E kis könyvet visszavárólag küldöm Neked, nagyon szeretném Tőled, a Te kezedből visszakapni. Bárcsak teljesülhetne e vágyam! E sorokat Helénke tollával írom.

Szervusz Józsikám!

 

Samu

 

 

Kedves Kolléganő és Rokon

[popup title="Florenz és k[edves] Béla" format="Default click" activate="click" close text="Juliska testvére és felesége."]!

ahogyan szegény Juliskám írná „Bucám"!

Olvasd Te is k[edves] Béla ezt a néhány igénytelen sort oly lelkülettel, amint, amilyen soha nem múló szeretettel írtam ezeket. Soha nem gondoltam arra, hogy valaki ezt olvasni fogja- eddig nem is látta senki - ez maradt meg nekem Belőlük!

Sok-sok szeretettel!

 

Samu

 

 

1956. XII. 29-én mentek el Emiék! Még egy sötét, szomorú dátum! A 27-e és 30-a közé ékelődött.

Nem gondoltam volna, hogy már sor kerül újra arra, hogy ebbe - a jajok, fájdalmak könyvébe írni fogok. Ezt hozta nekem az átkozott 1956. október 23-a!!!

 

 

1957. I. 1-jétől I. 26-ig Wienben voltak, s 26-án indultak el „Józsi bácsiékhoz vezető útra." Ezzel betelt a keserű pohár!! Eddig néhány % reményem volt, hogy Erecbe kerülnek, bár én is úgy láttam és látom, hogy Józsi bácsiéknál nekik jobb! De ha úgy adódott volna, hogy mégis Erec lett volna reményem, hogy még látni fogom őket. Így azonban - semmi lehetőség nincs arra. Így elvesztettem a már elveszettek után őket is!

[héber nyelvű szöveg]

Miért és meddig, meddig még?

Bpest, 1957. I. 30-án  

 

Ezen a napon történt szeptember 23.

1917

Megalakult a Magyar Cserkészcsapatok Háborús Bizottsága, dr. Papp Gyula elnökkel az élén.

1941

Az első gázkamra-kísérlet Auschwitz-ban.

1951

Budapesten Rákosi Mátyás utasítására felrobbantják a Városliget szélén álló Regnum Marianum templomot.

1965

Az Ikarus székesfehérvári üzemében elkészül az első hazai alumínium autóbusz.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Személyes sorsok, egyéni életutak

 

A történelem iránt érdeklődők körében egyre nagyobb figyelem övezi a személyes sorsok, az egyéni életpályák alakulását. Jogos elvárás, hogy a múltat kutató szakemberek – történészek, levéltárosok – ne csak a nagy társadalmi, gazdasági, politikai összefüggéseket vizsgálják, hanem emellett a „megélt történelem sokszínűségét” is bemutassák. Hiszen a kortársi tapasztalatok közvetítésével, egy-egy életút részletes megrajzolásával közelebb hozhatják a rég letűnt korszakokat, azok változatos mindennapjait. Az ún. „nagy személyiségek” életrajzai mellett a hétköznapi emberek sorsa is érdeklődésre tarthat számot. Izgalmas feladat nyomon követni, hogy a múltban ki miként cselekedett egy adott élethelyzetben, milyen döntéseket hozott, hogyan vélekedett egy bizonyos történelmi eseményről, vagy milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Mindenki a saját tapasztalatai alapján élte meg az ország sorsfordító pillanatait vagy hosszabb-rövidebb korszakait: a 20. századnál maradva például az első világháborút, az összeomlást, Trianont, a második világháborút, a holokausztot, a több évtizedes kommunista diktatúrát és szovjet megszállást, majd pedig a rendszerváltást s az azt követő éveket.

Az ArchívNet idei 3–4. számának témája: „Személyes sorsok, egyéni életutak”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 3-as szeptember 2-án, míg a 4-es a hónap utolsó hetében. A 3. számban három, egymástól teljesen eltérő sorsú személy életútjával ismerkedhetünk meg. A Berkes József, Kántás Balázs, Szabó Piroska és Szerényi Ildikó által közösen jegyzett írásban egy vajdasági születésű, 1920-ban Magyarországra távozott, később pénzhamisítási botrányba keveredett jobboldali, irredenta érzelmű tanító, Bicskey Elek izgalmas története tárul elénk. Sorsa jól példázza, hogy az első világháborút követő impériumváltás hogyan sodort el és tett tönkre életeket, s miként álltak elő olyan kényszerhelyzetek, ahol többnyire csak rossz egyéni döntések születhettek. A kaposvári származású Mautner József – amint ez Farkas Péter írásából kiderül – teljesen más életutat járt be. Nyomdászinasként korán kapcsolatba került a munkásmozgalommal, zsidó származása miatt pedig 1942-ben munkaszolgálatosként a szovjet frontra került, ahonnan megszökött, és beállt a szovjet Vörös Hadseregbe. Kommunista meggyőződésében az 1956-os forradalom és szabadságharc sem ingatta meg. Zsilinszky Antal életpályája mindkettőjükétől eltér. Miklós Dániel dokumentumközléséből megtudhatjuk, hogy a fiatal diplomata – aki egyébként Bajcsy-Zsilinszky Endre unokatestvére volt – a londoni magyar követség titkáraként dolgozott 1941. április 6-ig, amíg Nagy-Britannia meg nem szakította Magyarországgal a diplomáciai kapcsolatot. Ezt követően nem tért haza, hanem az egyik nagy londoni emigráns csoport vezetője lett, nem sokkal később bekövetkezett öngyilkosságáig. Összeállításunkat Pécsi Tibornak a magyarországi cionista mozgalomról, valamint Marosi Tibornak az első tiszti század 1919. évi szegedi megalakulásáról szóló írásaival zárjuk.

 

Budapest, 2019. szeptember 2.

 

A szerkesztők