Frontnapló a Gyalui Havasokban folyt harcokról

1944. szeptember 8. - szeptember 28.

„Pihenőt rendeltek el, én is lefektettem a szakaszomat. A fiúk eddig derekasan megállták a helyüket. Csak az búsít bennünket, hogy nincsenek fegyvereink. Mindössze 1 puska, 1 pisztoly és egy csomó kézigránát van a szakaszban. A puska a legényemé, a pisztoly az enyém, kiadtam fejenként 2 kézigránátot. De micsoda páncéltörők vagyunk mi löveg nélkül? Szinte úgy hiányzik, mint a fél kezünk."

Bevezetés

Gábris Ernő 1920. november 11-én született Szombathelyen. Édesapja szabómester volt, kisiparos. A kereskedelmi középiskolát végezte el, és azután a veszprémi adóhivatalnál kapott állást, mint forgalmi adó- és malomellenőr. A 33. hegyivadász zászlóaljhoz 1942. október 5-én vonult be, karpaszományosként. Besztercére hívták be.

Eredetileg repülő akart lenni, el is végezte a vitorlázó-repülő iskolát, és beadta a kérvényét a Horthy Miklós Nemzeti Repülőalaphoz. Mivel a korabeli nagykorúságot (24 évet) még nem érte el, édesanyja beleegyezését kellett volna kérnie. Ezt azonban nem kapta meg. Édesapja akkor katonai szolgálatát töltötte.

1942 karácsonyát otthon töltötte, majd a szabadság után Gyimesfelsőlokra tért vissza, ott végezte el a tartalékos tiszti iskola első évfolyamát 1943. január elejétől május végéig. Ezután visszakerült alakulatához, amelyet időközben Borgóprundra, az új laktanyába irányítottak át. Innen 1944. január elsején Rahóra irányították át a tartalékos tiszti iskola második évfolyamára. Miután ezt elvégezte, hadapród őrmesterként visszakerült Borgóprundra.

A naplóban leírt események után kalandos körülmények közepette sikerült túlélnie a háborút. Sebesüléséből felgyógyult, német birodalmi területre került, ahol amerikai fogságba esett. Onnan tért haza, 1946-ban. Továbbtanult, könyvvizsgáló lett, nyugdíjazásáig pénzügyi területen dolgozott. 1947-ben megnősült. Ma is jó egészségben él, unokái vannak.

 

***

A naplóban jól nyomon követhető a kezdeti lelkesedés, amely még 1944 kora őszén is övezett egy Románia elleni támadást. Az egyszerű honvédek is szívesen mentek harcba. Gábris Ernő alakulatának frontszakaszán, vagyis az Erdélyi-szigethegységben (Érchegységben) nem folytak komoly harcok, erre a terep nem is nagyon adott lehetőséget. A fő csapásirány mind a magyar-német, mind pedig a román-szovjet részről először a Kolozsvár-Torda irány volt, illetve délebbre Makó-Arad vonala. A tordai csatában először a magyar erők lényegében önállóan szétverték a szembenálló román hadsereget, és felszabadították Tordát. Ezután a beérkező szovjet erők rövid állóháborúra kényszerültek, végül a déli frontszakasz összeomlása után ki kellett vonulni a magyar-német erőknek. Az Arad környéki hadműveletek később indultak meg, itt a szovjet páncélosok már néhány nap alatt beavatkoztak, és gyorsan szétverték a páncélelhárítással jószerivel nem rendelkező magyar erőket.

Mindeközben a két csatamezőt összekötő hegyvidéki harcokra kevesebb figyelem irányult, és a magyar hadtörténetírás legújabb szintéziseiben sem került fókuszba az itt vívott küzdelem. A napló tehát hiánypótló munka.

Ne lepődjünk meg, amikor a naplóban megjelenik a zsákmányoló magyar honvédek képe. A román lakosságot ellenségnek tekintették, és talán nem túlzás kijelenteni, hogy a régi ellenállási hagyományokkal - Horea-Closca, Avram Iancu - rendelkező román (móc) lakosság többsége is ellenséges érzülettel viseltetett a magyar honvédek irányában. Ráadásul a „szerzés", más néven „faszolás" a magyar honvédségen belül is bevett fogalom volt (sőt, még a Néphadseregben is az maradt). Az a brutális kegyetlenség azonban hiányzik a fosztogató magyar honvédekről készült leírásokból, amellyel más korabeli hadseregek - akár a román, vagy a szovjet - sajnos bőven rendelkeztek. A szövegben olvasható kihágásokkal szemben így tehát a szovjetek elkövetetett tömeges megerőszakolások vagy a román hadsereg olyan bűncselekményei állnak, mint amilyen a közeli bihari frontszakaszon fekvő Magyarremetén végrehajtott tömeggyilkosság volt. Ezekhez képest az itt olvasható zsákmányolás - bár nem igazán felemelő híradás - mégiscsak eltörpül.

A napló tehát nem a legfényesebb magyar hadikrónika. Már csak azért sem, mert a rosszul felszerelt, gyengén képzett, tisztekkel alig rendelkező alakulatok a zavaros irányítás mellett nem igazán tudtak a győzelmet a markukban érző román erőkkel szemben sikeresen tevékenykedni. Ettől függetlenül a román irreguláris és reguláris erők ezen a fronton nem érték el céljaikat. Arra is érdemes felhívni a figyelmet, hogy a jól vezetett, felszerelt, a pozíciókat előnyösen kihasználó magyar erők máshol kiválóan helytálltak - például a Kárpátok erődrendszerében, az Árpád-vonalban.

A szövegben derekas helytállásról és a pőre túlélési vágyról egyaránt olvashatunk. A napló tehát az emberi helytállás és a gyarlóság közös tanúságtétele. A háborúba vetett emberi sors lenyomata, az iszonyatos forgószél által felkapott magyar ember visszaemlékezése.

Hát szóval megsebesültem" - ami a frontnapló után történt

Ezen a napon történt április 25.

1989

Megkezdődik a szovjet csapatok részleges kivonása Magyarországról.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Osztrák‒Magyar Monarchia ‒ nemzetiségi kérdés, felbomlás
 

„Détruisez l’Autriche-Hongrie!”, azaz „Zúzzátok szét Ausztria–Magyarországot!” – adta ki a jelszót Edvard Beneš 1916-ban Párizsban megjelent, nagy visszhangot kiváltó könyvében. A későbbi csehszlovák állam egyik alapítója, az ekkor még emigrációban élő Beneš azt próbálta bizonyítani hamis propagandával, hogy a németek, a Habsburgok és a magyarok a történelem folyamán mindig is egy antidemokratikus abszolutizmust képviseltek, állandó jelleggel fenyegették a „csehszlovákokat”, sőt mi több, az egész emberiség legveszélyesebb ellenségeinek számítanak. Egykori tanárával majd harcostársával, Tomáš Garrigue Masarykkal együtt Beneš a német- és magyarellenes hangulat felfokozásával igyekezett meggyőzni Franciaország, valamint a többi antantállam közvéleményét és döntéshozó köreit a Monarchia feldarabolásának szükségességéről. Ehhez hasonló törekvések már korábban is megjelentek. Robert William Seton-Watson történészprofesszor, ismertebb nevén Scotus Viator, az „utazó skót”, kezdetben a Habsburg Monarchia lelkes híve volt, később annak éles bírálójaként a föderalizálást szorgalmazta, végül pedig a Birodalom szétrombolásának egyik élharcosa lett. Seton-Watsonnak a századelő magyarországi állapotai vizsgálata során minden tévedésével, túlzásával, magyarellenes előítéleteivel együtt ‒ amint azt összeállításunk első írásában Jeszenszky Géza is kiemeli ‒ sok kérdésben igaza volt. A korabeli magyar közvélemény és a hivatalos körök azonban elutasítóan fogadták minden bírálatát, értetlen és ellenséges légkört alakítottak ki vele szemben.

A kettős monarchia és ezzel együtt a történeti Magyarország 1918. őszi felbomlása, az utódállamok létrejötte bonyolult, többtényezős folyamat eredménye volt. A központi hatalmak elveszítették az első világháborút, a soknemzetiségű birodalomban felerősödtek az elszakadási törekvések, a szomszédos kisállamok mértéktelen területi követeléseket fogalmaztak meg, a győztes nagyhatalmak pedig 1918 tavaszán-nyarán hosszas bizonytalankodás után véglegesen eldöntötték, hogy az Osztrák‒Magyar Monarchiának nincs helye az általuk elképzelt új Európa térképén. Gyarmati Enikő dokumentumközlése a szétesés „pillanatfelvételeit” nyújtja svájci követjelentések tükrében, hozzájárulva ezzel a felbomlásról alkotott külső kép rekonstruálásához.

Az összeállítás többi írása Budapest hídjainak 1945-ös felrobbantásával, a MÁV 1946-os helyzetével, Hruscsov 1958. évi tatabányai látogatásával, végül pedig a legendás huszárkapitány, Zubovits Fedor afrikai kalandozásaival foglalkozik.

 

Budapest, 2019. március 4.

 

A szerkesztők