Az Ír Köztársaság deklarálja az Brit Nemzetközösségből való kilépését.Tovább
"Aki nincs ellenünk, az velünk van"
Emigráns magyarok levelei 1962-ből
A pártközpont rendszeresen küldött az emigráció tagjainak különféle brosúrákat, szóróanyagokat. A külföldre szóló propagandához a Magyar Rádió Szülőföldünk című, rövidhullámon sugárzott adása is hozzájárult. Az itt közölt dokumentumoknak az adja az egyik érdekességét, hogy mindenki személyre szóló kísérőlevelet kapott a Szülőföldünk levélpapírján. Az MSZMP VIII. kongresszusának (1962. november 20–24.) irányelveit küldték meg 285, emigrációban élő magyarnak, kérve véleményüket, de csak 23 személy válaszolt. A válaszok sokfélesége jelzi a megszólítottak anyaországhoz való viszonyát.
Méray Tibor
| Tisztelt Uram! | Páris, 1962. október 27. |
1962. október 10-i keltezésű levelét megkaptam; értékelem hangját, amely - s ezt megelégedéssel észleltem - merőben eltér a velem kapcsolatban odahaza megjelent, illetve elhangzott sajtó- és rádióközlemények hangjától.
A mellékelt dokumentumot - a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának kongresszusi irányelveit - figyelmesen elolvastam. Ön, igen szívesen, felajánlja őszinte készségét, hogy ezzel kapcsolatosan további felvilágosításokkal szolgáljon. Mivel engem elsősorban az irodalmi kérdések érdekelnek, örömmel venném, ha az irányelvekben megemlített fiatal, tehetséges művésznemzedék néhány jó művét el tudná juttatni címemre - lehetőleg regényeket, vagy versesköteteket (a folyóiratokban megjelent novellákhoz itt is hozzájutok, és olvasom őket).
Levelében megemlíti: külön hálával venné, ha közölném észrevételeimet, elgondolásaimat is. Ami a nemzetközi kérdéseket illeti, erről majdnem egy esztendővel ezelőtt, a Szovjetunió XXII. Kongresszusa után írtam egy hosszabb cikket az Irodalmi Újságban; talán érdekelni fogja Önt, ezért mellékelem. A gazdasági kérdésekben nem vagyok szakember, nem is ismerem elég alaposan a mai hazai gazdasági helyzetet, így ehhez felelőtlenség volna hozzászólnom.
Az irodalomban és művészetben örömmel látom a fejlődést, a gazdagodást. Megvallom: konkrétan nem merek senkit és semmit kiemelni. Néhány évvel ezelőtt megtettem: nagyobb cikkben elismerőleg írtam a "Nagyvilág"-ról, s pár héttel később a budapesti parlamentben az egyik miniszter kijelentette: a "Nagyvilág" szerkesztőinek jó lesz vigyázniok, mert az ellenség dicséri őket. Talán, s erre éppen az Ön levele utal - ma már nincsen ilyen veszély, de azért bizonyára megért: nem szeretnénk bárkinek, vagy bármely szerkesztőségnek, könyvkiadónak elismerésemmel bajt okozni.
Ami érdeklődésemet leginkább lekötötte, az a sztálinizmus, a dogmatizmus, a személyi kultusz megbélyegzése volt. Feltűnt nekem, hogy míg Rákosit és Gerőt a dokumentumok sűrűn és név szerint elmarasztalják, addig az úgynevezett revizionistákról lényegesen kevesebb szó esik. Nagy Imre neve pedig egyáltalán nem szerepel. Ön bizonyára jobban meg tudja ítélni, mint én, mennyiben tekinthető ez fordulatnak, vagy egy fordulat kezdetének. Érdekelne erről véleménye.
Ide kapcsolódik egyébként legfontosabb észrevételem is. Nagy Imre a Rákosi-Gerő klikkel a legélesebben éppen a koholt perek és a rehabilitációk elszabotálása miatt fordult szembe. Lehetetlen nem látni, hogy a mostani határozat mennyire hasonlatos Nagy Imrének nemcsak ide vonatkozó legjelentősebb gondolataihoz, hanem még megfogalmazásaihoz is. Ezeket Ön is bizonyára ismeri, az új határozat tükrében különösen érdekes elolvasni őket, s látni, mennyire igazolódnak Nagy Imre egyes, alapvető megállapításai a jelenlegi dokumentumokban. Magától adódik a kérdés: miért és meddig késhet Nagy Imre rehabilitálása? Az, hogy Nagy Imre 1956 októberében és novemberében tovább ment ezeknél a megállapításoknál, nem kielégítő válasz. Egyrészt a mai vezetők között is vannak, akik továbbmentek, másrészt - mint a legújabb határozat megállapítja - "felelősek a Központi Vezetőség akkori tagjai azért, mert - Rákosi iránti vakhitből, a visszaélések ismeretének hiányában s részben a gyanúsítástól és megtorlástól félve - nem léptek fel a pártélet lenini normáinak a megsértése ellen." Nyilvánvaló, hogy ha ezek a Központi Vezetőségi tagok, akiknek tekintélyes része ma is szembe mertek volna fordulna Rákosival és Nagy Imre mellé álltak volna, akkor az egész magyar történelem másként alakul és október 23-ra nem is került volna sor.
Ezt a problémát a legteljesebb jószándékkal és minden zavartkeltő célzat nélkül vetem fel. De még a politikával nem foglalkozók egyszerű igazságérzetét is sérti, hogy Rákosi és Gerő, akikről a határozat a legkeményebb hangon beszél, a pártból ugyan kizárattak, egyébként azonban hajuk szála sem görbül, Nagy Imrét pedig kivégezték. Mélységesen meg vagyok győződve, hogy milliók és milliók gondolkoznak hasonló módon Magyarországon is, míg ebben a kérdésben igazság nem tétetik, minden becsületes otthon vagy külföldön élő magyar leghőbb vágya: a lelkek teljes békéje nem fog helyreállni.
Tudom, milyen nehézségei vannak a rehabilitálásnak. De hadd emlékeztessek két olyan nyilatkozatra, amelyek már 1956. november 4-e után hangzottak el.
Kádár János 1956. novemberében, Nagy Imre bírálata közben kijelentette: "Nekem, aki miniszter voltam Nagy Imre kormányában, teljes nyíltsággal meg kell mondanom, hogy személyes meggyőződésem szerint sem Nagy maga, sem politikai csoportja nem akarta az ellenforradalmi rendszert tudatosan segíteni". (Megjelent a "Népszabadság"1956. november 12-i számában.)
Az MSZMP ideiglenes központi bizottságának első nagyobb határozata pedig, amelyet 1956. december 8-án közölt a "Népszabadság", Nagy Imrét és Losonczy Gézát bírálva, azt elismeri: "A pártellenzék s csoportjának tevékenysége pozitívnak tekinthető mindaddig, amíg harcuk - az egész pártellenzékkel együtt - a Rákosi-Gerő klikk politikája ellen irányult."
Most, mikor a Rákosi-Gerő klikket élesen elítélte, van-e az MSZMP vezetőségének lehetősége és ereje ahhoz, hogy a közelgő kongresszuson minimumként és egy teljes rehabilitálás előkészítésére, itt nem a bírálhatatlanságra gondolok! (legalább saját korábbi megállapításaihoz visszatérjen? Nem visszalépés, hanem előrelépés volna ez.
Végezetül még annyit: levelében nem jelölte meg, milyen célból kéri észrevételeimet és elgondolásaimat. Nekem nincs kifogásom az ellen, hogy akár a sajtóban, akár a rádióban felhasználja, ez esetben ahhoz természetesen ragaszkodnom kell, hogy a teljes és csonkítatlan szöveg kerüljön a nyilvánosság elé.
Még egyszer nyugtázom levele hangját, s megköszönve a felvilágosításokat felajánló készségét, vagyok teljes tisztelettel:
Méray Tibor
Tartalomjegyzék
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt április 18.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.
Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.
Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.
Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.
Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.
Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő