50 éve épült a berlini fal

Kiürül az NDK?

„néhány kórházban egy-egy osztályt be kellett zárni, mert nem volt orvosi személyzet. Modler elvtárs (az állami ellenőrzésnél főellenőr) pl. elmondotta, hogy egy Hallétól nem messzire levő kisvárosban a kórház szülészeti osztályán dolgozó orvosok, anélkül, hogy a tervről valaki is tudomást szerzett volna, egyik napról a másikra úgy, ahogy voltak, teljes létszámmal „leléptek”. Drezdában járva a tanácsi dolgozók elmondották, hogy az egész városban mindössze két magánpraxist folytató szemorvos van, a klinika viszont a túlzsúfoltság miatt november vége előtt nem fogad betegeket.”

A második berlini válság

A berlini fal felépítésének előzményeihez nagyban hozzájárult az ún. „második berlini válság" kialakulása. A Német Szocialista Egységpárt 1958-ra a németországi status quo mindenkit megnyugtató rendezésében reménykedett.

1958 folyamán diplomáciai manőverbe kezdett szintén annak érdekében, hogy a berlini kérdést rendezzék. Az 1958. november 27-én a nyugati hatalmakhoz intézett diplomáciai jegyzékében Hruscsov fellépett a nyugatiak berlini jelenléte ellen és tárgyalásokat ajánlott, amelyek, ha meghiúsulnak, akkor a Szovjetunió átadja az NDK-nak a Berlinbe vezető utak feletti A Szovjetunió békeszerződés-javaslata, amely Nyugat-Berlin demilitarizált szabad várossá történő nyilvánítását ajánlotta, lényegében nyugtalanságot keltett Kelet-Németországban. Hruscsov : „A berlini kérdés legjobb, legreálisabb megoldását akkor érhetjük el, ha elismerjük azt a tényt, hogy két német állam létezik két különböző rendszerrel. Ha ebből indulunk ki, akkor leghelyesebb Berlin nyugati részét szabad várossá nyilvánítani, saját kormánnyal, saját társadalmi és államrendszerrel. [...] Mi normális feltételeket akarunk teremteni a probléma megoldására, hogy a Nyugat-Berlinben élő különböző nézetű és meggyőződésű embereket ne kényszerítsük akaratuk ellenére olyan rendszer elfogadására, amely nekik nem tetszik." Az NDK sajtóban továbbá egyre több olyan egybehangzó vélemény jelent meg az NDK-val kötendő békeszerződéssel kapcsolatban, mely szerint a különbéke az NDK és az NSZK közötti feszültséget tovább mélyíti, a belnémet kereskedelem megszűnik, ezzel egyidejűleg megszűnnek a nyugatnémet szállítások, ami végül az életszínvonalban okoz A nyugati hatalmak elutasították a szovjet jegyzéket, de a további tárgyalásokon túl nem jutottak megállapodásra. Ahogy a kérdésre Békés Csaba tanulmányában: „A szovjetek által javasolt megoldás - Berlin legyen szabad város - a Nyugat számára nem volt elfogadható, hiszen a nyugati megszálló csapatok kivonása után semmi sem biztosította volna, hogy Nyugat-Berlint az NDK nem kebelezi be, ez pedig az európai status quo megváltoztatását jelentette volna." A Szovjetunió 1959. január 10-én kelt válaszjegyzékében Nyugat-Berlin kérdését összekötötte a német békeszerződés megkötésének kérdésével, amelynek alapján 1959. május 11-ére összehívták a genfi külügyminiszteri konferenciát. A Szovjetunió 1959. június 9-én kelt már-már megszokott egyik javaslata az volt, hogy a nyugati hatalmak nyugat-berlini haderőiket és fegyverzetüket „szimbolikus kontingensre" korlátozzák, szüntessenek meg minden propagandát, amely az NDK és más szocialista ország ellen irányul, valamint a nyugati hatalmak kötelezzék magukat arra, hogy Nyugat-Berlinben nem állomásoztatnak atom- és A konferencián a beterjesztett nyugati és szovjet javaslatok ellenére nem születtek megállapodások, a konferencia június 20-ai munkaértekezletén a négy külügyminiszter csak abban állapodott meg, hogy a konferenciát elnapolják. Az 1960. májusban, Párizsban a kérdést rendezendő csúcskonferencia szintén fulladt.

Minden kétséget kizáróan a második berlini válság legkiélezettebb szakaszának Hruscsov és

1961. júniusi bécsi találkozóját tekinthetjük, amikor a tárgyalások újra holtpontra jutottak. Kennedy ugyanis nem engedett abból az egységes nyugati álláspontból, hogy a nyugati hatalmaknak továbbra is joguk van bejutni Nyugat-Berlinbe, valamint kötelességük a város önrendelkezési jogának és a szabad választásoknak a biztosítása. A bécsi találkozó ideje alatt Berlinben tovább nőtt a feszültség, amit az is tetézett, hogy a keletnémet sajtóban megjelent cikkek szerint a berlini nyitott határ egyre inkább akadálya a Kelet-Németországban folyó politikai konszolidációnak, továbbá gazdasági károkat okoz a keletnémet gazdaságnak. Walter Ulbricht főtitkár (1960-tól de facto államfő) a Varsói Szerződés 1961. márciusi moszkvai értekezletén hangsúlyozta, hogy abban az esetben, ha a határok továbbra is átjárhatók maradnak Berlinben, nem teljesíthetők a KGST-országokkal szembeni gazdasági kötelezettségek. Ezzel Ulbricht nyilvánvalóan azt kívánta a szovjetek és a szocialista országok vezetőinek tudomására hozni, hogy a német pártvezetés csakis egy olyan megoldásban érdekelt, amely, ha kell drasztikus, de hatékony ellenszer a valós, vagy vélt problémák ellen.

Kennedy Berlinben

(Fotó: AP)

 

Ezen a napon történt október 17.

1913

Lezuhan a Ferdinand von Zeppelin által tervezett léghajó.

1918

Gróf Tisza István volt miniszterelnök a Parlamentben bejelenti: a háborút elvesztettük. Ugyanaznap Csehszlovákia bejelenti elszakadását az...Tovább

1956

Vita a Petőfi Körben a mezőgazdaság kérdéseiről Papp Gábornak az Új Hang szeptemberi számában megjelent, „Kertmagyarország” című cikke...Tovább

1965

Londonban és Washingtonban az első nagyszabású tüntetések zajlanak a vietnami háború (1964–1975) ellen.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők