A második „vasfüggöny” (1957)

„A két ütemben (április 30-ig és június 30-ig) tervezett munkálatok folyamán kétsoros tüskésdrót kerítés kiépítését, három soros dróthenger telepítését és gyalogsági aknákból álló zár létesítését tervezték. A számítások szerint 270 000 gyalogsági taposó aknára és 77 000 érintő aknára volt szükség. A költségeket kevés híján 27 millió forintra becsülték. A döntés alapján a munkálatok, […] április 2-án kezdődtek, és terv szerint haladtak előre. Május 21-ig 205 kilométeren több mint 360 000 aknát raktak le…”

 A hidegháború 1948 után mind keményebbé váló éveiben a négyhatalmi megszállás alatt álló, de magát a nyugati világhoz tartozónak valló Ausztriától Magyarország 1949 folyamán határsávval, őrtornyokkal, fegyveres és kutyás határőrsök láncolatával és aknákkal hosszú évekre - kis híján fizikailag is hermetikusan - elzárta magát. Nemcsak a szomszédtól, de Európától is. Olyannyira, hogy éveken keresztül alig néhány elszánt embernek sikerült átjutnia a határon, míg mások életükkel fizettek bátorságukért. Miközben az államközi érintkezésben, a szabad közlekedésben minden a minimálisra csökkent, a közbeszédben „vasfüggönynek" elkeresztelt aknazár különösen mélyreható sokkot okozott a logika nélkül megvont trianoni határ mentén élők mindennapjaiban. Ez főként azokban a határ menti falvakban volt „húsba vágó", ahol a mezőgazdasági ingatlanok faluk közötti átbirtoklásán és szabad művelésén, a határ átjárhatóságán a békeszerződés nem sokat változtatott. Így különösen érthető, hogy 1956. március-májusában, amikor a magyar párt- és állami vezetők nyolc esztendő után váratlan fordulattal a déli és nyugati határokon húzódó, számos áldozatot követelő aknamezők felszámolásáról döntöttek, mindkét oldalon felcsillant a remény: valósággá válhat a megelőző hónapokban szavakban már oly gyakran hangoztatott enyhülési szándék. Ez még akkor is reményteljesnek tűnt, ha az aknamentesítés, az őrtornyok lebontása (és hátrább helyezése) természetesen nem is jelentette automatikusan a határok megnyitását, a szabad közlekedést. Ámde megszüntette az akut veszélyforrást, jelentősen megkönnyítette a határok átjárhatóságát. Így történhetett, hogy a május közepétől folyó munkálatok nyomán hétről hétre nőtt azok száma, akik baj nélkül átlépték a határt, és menedéket találtak Ausztriában. Júliusban 201, augusztusban 375, szeptemberben 408 ember kísérelt meg határátlépést, közülük 23, 82 és 80 főnek ez sikerült is. Ebben az időben magyar részről már megkezdődött a kishatárforgalomról szóló egyezmény-tervezet előkészítése. Miután szeptember közepére az aknákat felszedték, lényegében eltűnt a

Ez tette lehetővé, hogy egy hónappal később a forradalom vérbe fojtását követő hetekben tízezrek indulhassanak szinte akadály nélkül nyugat felé. Természetesen ezt az is segítette, hogy az október végi napokban a határőrség szétesett, a sorozott határőrök egy része elhagyta a szolgálati helyét, és hazament, voltak, akik átmentek Ausztriába. Egyes őrsöket a forradalmi szervek lefegyvereztek. Novemberben a három éves

50 000 főt, annak ellenére, hogy ekkor már érvényben volt a tűzparancs és a szovjet járőrök (igaz véletlenül) osztrák területre is behatoltak a menekülők üldözése közben. Ilyen eset történt éppen november 23-án, amikor két szovjet katona Rechnitz/Rohonc térségében megsértette a határt, és 1956. november 11. - 1957. január 8. között a legerőteljesebb menekülési irányok a Hanságban (Hanság-Villanytelep), Hegyeshalom, Pusztasomorja, Peresznye térségében alakultak ki. Számos határőr és határőrtiszt hagyta magát megvesztegetni, és hunyt szemet a menekülők mozgása felett, vagy segítette éppen az embercsempészeket. December végéig 126 szolgálatban lévő katona is

Hosszú ideig nem született politikai vagy kormányzati döntés az ügyben. Az első lépést Münnich Ferenc, mint a fegyveres erők minisztere által kiadott 7. számú, december 11-én kelt, parancs jelentette, amelyben elrendelték a rendőri állomány feltöltését Győr-Sopron és Vas megyékben, továbbá jelentősen Ezzel számottevően megnehezült a nyugati térség megközelítése és az illegális határátlépés. A honvédségtől a leszerelt határőrök pótlására 1339 főt vezényeltek át a határra, és folyamatosan érkeztek az újonnan besorozottak is. Karácsony előtt Szalva János ezredes a Határőrség országos parancsnoka több pontból álló javaslatot terjesztett Münnich Ferenc miniszterelnök-helyettes, a fegyveres erők minisztere elé. Ebben a határsértések súlyos bűncselekménnyé minősítését és ennek megfelelő büntetését, a határövezet szigorúbb őrzését, a nyugati országrészben szolgálatot teljesítő rendőrség létszámának felemelését indítványozta. Felvetette azonban a határ menti községek közszükségleti cikkekkel történő jobb ellátását is, miután a Részben az ő javaslatait emelték be a január első tíz napjában készített kormány-előterjesztésbe. A Münnich Ferenc által jegyzett anyag bevezetője politikai értékelést adott, és elhatárolódott az 1956 tavaszi enyhülési folyamatoktól, amikor megállapította, hogy „a nyugati határ védelmét alapvetően meggyengítette az annak idején, a helyzet hamis értékelése következtében felszámolt műszaki zár." Ennek a visszaállítását egyelőre nem vetette fel, megelégedett különböző adminisztratív és propaganda intézkedésekkel (a jogszabályok szigorítása, a személyi igazolványok és útlevelek különleges megjelölése, a határőrség jutalmazása, hazafias propaganda és 10 000 ember kivándorlásának engedélyezése), de hangsúlyozta, hogy a megerősített határőrség és a mélységben megszervezett ellenőrzés sem képes meggátolni az embercsempészést, a kiszökéseket és az (1. számú dokumentum) A következő lépés ily módon „logikus" volt: a kormány január 24-i ülésén Kádár János bejelentette, hogy a nyugati és déli határ mentén „műszaki zárat" létesítenek.(2. számú dokumentum) Érdekes módon a Határőrség parancsnoka február 6-án keltezett, Tömpe István belügyminiszter-helyetteshez küldött levelében a műszaki zárat két soros tüskés drótkerítéssel és kiegészítőként egy alacsony dróthenger akadállyal javasolta megvalósítani. Az előterjesztésben arra is kitért, hogy minden határőr-kerület kapjon aknakészletet is (érintő és taposóaknákat), amivel „adott esetben nemcsak feltartóztatják az ellenséges elemeket, hanem meg is semmisítik azt." (3. számú dokumentum) A politikai vezetés láthatóan kevésnek ítélte ezt az elképzelést, miután január folyamán még mindig tízezernél több embernek sikerült átjutnia a határon. A tervek kidolgozását láthatólag nem befolyásolta, hogy az osztrák kormány február közepétől ismét megerősítette a határ ellenőrzését a

A Honvédelmi Tanács, mint a legfelső döntéshozó testület Révész Géza honvédelmi és Biszku Béla belügyminiszter előterjesztésében Kádár János elnökletével Révész, Biszku, Apró Antal és Münnich Ferenc részvételével március 12-én tárgyalta a témát. Ez alkalommal már egyértelmű volt, hogy az aknamező újratelepítésére kerül sor. (4. és 5. számú dokumentum)
A két ütemben (április 30-ig és június 30-ig) tervezett munkálatok folyamán kétsoros tüskésdrót kerítés kiépítését, három soros dróthenger telepítését és gyalogsági aknákból álló zár létesítését tervezték. A számítások szerint 270 000 gyalogsági taposó aknára és 77 000 érintő aknára volt szükség. A költségeket kevés híján 27 millió forintra becsülték. (6., 7. és 8. számú dokumentum) A döntés alapján a munkálatok, amelyben a honvédség lövészzászlóaljai mellett speciális aknatelepítő műszaki egységek vettek részt, április 2-án kezdődtek és terv szerint haladtak előre. Május 21-ig 205 kilométeren több mint 360 000 aknát raktak le, ezenközben egy katona meghalt, 10 katona megsérült. (9. számú dokumentum)

Az osztrák sajtó már március elején hírt adott a készülő intézkedésekről, amelyekről Marosán György a magyar pártvezetés tagja március 28-án mondott nyilvános beszédében szólt először. Az osztrák kormány az értesülések, majd a konkrét tapasztalatok alapján megkísérelte, hogy tájékoztatást kapjon a várható intézkedésekről, majd Anasztaz Mikojan szovjet miniszterelnök-helyettes április végi látogatását is felhasználja a telepítés megakadályozására. Ez azonban nem járt sikerrel, Mikojan közölte, hogy a kérdés kizárólag a

Az osztrák külügy végül május 29-én hivatalosan tiltakozott a műszaki zár ellen, és követelte annak visszavonását a határvonaltól. „A nemzetközi jog általánosan elismert alapelvei szerint egyetlen államnak sincs megengedve, hogy meghaladja a számára biztosított szuverenitást, s a határain olyan intézkedéseket tegyen, amelyek következményekkel járnak a szomszéd ország területére is." - állapította meg az osztrák diplomácia. A mindennapi diplomáciai gyakorlatban azonban azt is értésre adta, hogy a

Június végére azután ismét legördült a határ teljes hosszában a „vasfüggöny". A Belügyminisztérium kollégiuma számára 1957. szeptember 24-én készített határőrségi jelentés szerint a létesítmények korszerűtlensége, rossz állapota mindkét oldalon tovább fokozta azt a veszélyt, amit önmagukban is jelentettek. A Gyurkó Lajos vezérőrnagy, országos parancsnok által aláírt javaslat ezért a rendszer felülvizsgálatát, újjáépítését, korszerűsítését és további akadályokkal történő Erre azonban csak 1965 nyarától került sor, amikor a magyar-osztrák kapcsolatok fejlődése megkerülhetetlenné tette az aknamező helyett egy elektromos Olyan jelzőrendszerét, amely valójában már 1957 őszén is ismert és alkalmazott volt, többek között Csehszlovákiában, de a Kádár kormány pénzhiányra hivatkozva nem kívánta átvenni. Így maradt nyolc éven át használatban, emberéleteket követelve, súlyos sebesüléseket okozva.

Ezen a napon történt december 12.

1940

Aláírják a magyar–jugoszláv „örök barátsági szerződést”.

1941

A második világháborúban Nagy-Britannia hadat üzen Bulgáriának és Magyarországnak, Románia az Amerikai Egyesült Államoknak és India...Tovább

1981

A KISZ KB e napra szervezett békemenete lényegesen különbözött a fiatalok eredeti elképzeléseitől. A békemenet az ország összes...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – I.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 5. szám első írásának szerzője, Makó Imre az első világháború, az 1918–1919-es forradalmak és az idegen megszállás paraszti társadalomra gyakorolt hatását mutatja be Hódmezővásárhely példáján. Szakál Imre a csehszlovák kormányok két világháború közötti kárpátaljai telepítési politikáját szemlélteti, míg Bartha Ákos – szintén a két világháború közötti időszak vonatkozásában – a földreform és zsidókérdés összefüggéseit taglalja. Balázs Gábor az 1945-ös földreformot és ennek kapcsán az Országos Földhivatal tárgyalótanácsainak működését elemzi, Varga Zsuzsa pedig a kollektivizálás előestéjén, 1949-ben keletkezett, a paraszti társadalomról szóló izgalmas rendőrségi „pillanatfelvételt” közöl.

 

Budapest, 2019. december 6.

A szerkesztők