"Aki nincs ellenünk, az velünk van"

Emigráns magyarok levelei 1962-ből

A pártközpont rendszeresen küldött az emigráció tagjainak különféle brosúrákat, szóróanyagokat. A külföldre szóló propagandához a Magyar Rádió Szülőföldünk című, rövidhullámon sugárzott adása is hozzájárult. Az itt közölt dokumentumoknak az adja az egyik érdekességét, hogy mindenki személyre szóló kísérőlevelet kapott a Szülőföldünk levélpapírján. Az MSZMP VIII. kongresszusának (1962. november 20–24.) irányelveit küldték meg 285, emigrációban élő magyarnak, kérve véleményüket, de csak 23 személy válaszolt. A válaszok sokfélesége jelzi a megszólítottak anyaországhoz való viszonyát.

Bevezetés 

A hatvanas években a magyar emigráció - mint minden ország, illetve minden korszak emigránsai - igen sokrétű és rendkívül széthúzó volt. Köszönhető ez annak, hogy ekkora már külföldön együtt élt a század második felének három emigráns hulláma, az 1945-ben, az 1947-ben, végül az 1956-ban távozók.

Már az 1947-ben bekövetkező változások után külföldre távozó magyarok élesen szemben álltak a két évvel korábban emigráltakkal. Míg az 1945-ös emigráció főleg katonai, bajtársi szervezeteket hozott létre, az 1947 után érkezők a demokratikus pártokat alapították újjá, igyekeztek új, saját szervezeteket létrehozni, a korábbi magyarországi pártok emigráns képviseletét kiépíteni. A politikai paletta minden színe képviseltette magát, persze, nem mindig abban a formában, ahogy itthon. Később az 56-os menekültek is hozzáfogtak, hogy létrehozzák saját szervezeteiket. Így az emigrációban megjelentek a konzervatívok, republikánusok, királypártiak, liberálisok, népi és polgári radikálisok, kereszténydemokraták, szociáldemokraták, szocialisták, stb. Az emigráns politikai pártok között soha nem jelenik meg az összefogás gondolata, inkább erős egymás elleni küzdelemről lehet beszélni. Az anekdoták szerint, ha három disszidens összejött, akkor biztos, hogy négy felé húztak.

A magyarországi emigrációval a Kádár-korszakban a titkosszolgálatok mellett az MSZMP KB Külügyi osztálya foglalkozott. Nyilvántartotta számukat, a kivándoroltak letelepedési helyét, helyzetük főbb vonásait, illetve politikai irányultságukat.

Az emigráció felé irányuló propaganda fő céljai a pártvezetés szerint: "az egységes szervezkedésre irányuló törekvések bomlasztása. Le kell választani a régi emigráció dolgozó rétegeit és az ellenforradalmi disszidensek kijózanodó, de végleg külföldön letelepülő csoportjait az emigrációs vezérekről, és ellensúlyozni kell körükben az emigrációs sajtó hatását." (MOL 288. f. 5/88. ő.e.) "A propagandában figyelemmel kell lenni az emigráció rétegződésére. Törekedni kell arra, hogy a magyar emigráció becsületes rétegeit bizalmatlanná tegyük az imperialista propagandával és az emigráns kalandorpolitikusokkal szemben." "A reakciós emigráns szervezetek ellentéteinek növelését bomlasztással fokozzák, az emigráns vezérek ellentéteinek mélyülését nemcsak propaganda útján, hanem minden fellelhető személyes kapcsolat révén is elő kell segíteni. Felelős: KB Agit-prop osztálya."v(MOL 288.f . 32/1959/7. ő.e.)

A médiát, a TV-t, a rádiót, a sajtót teljes mértékben alá rendelték az Agit-prop osztálynak, valamint ők irányították a Kossuth Könyvkiadó tevékenységét is. A külföldre irányuló, a disszidenseknek szóló propagandamunkát a Magyar Rádió Idegennyelvű Főosztálya végezte. Nyolc nyelven és a külföldön élő magyarok részére magyarul sugárzott hétköznaponként 15 órányi műsort, amelyet Magyarországon kívül 65 országban tudtak fogni. "Feladata volt konkrét és aktív támogatást adni az illető imperialista ország imperialistaellenes erőinek." (MOL XXVI-A.8.1.d.)

A propaganda tevékenység célkitűzéseinek megvalósításához a Magyar Rádió Szülőföldünk című, rövidhullámon sugárzott adása is nagyban hozzájárult. A műsornak a Magyarok Világszövetségével kellett összehangolni a tevékenységét, többek között a véglegesen hazatelepülők körében készített riportokat. Ennek a műsornak volt a főszerkesztője Fekete Sándor, aki mielőtt a rádió munkatársa lett, budapesti református esperesként felsőbb szinten is részt vett az egyház irányításában.

Az Agit-prop osztály és a Külügyi osztály rendszeresen küldtek az emigráció tagjainak különféle brosúrákat, szóróanyagokat, leginkább persze névtelen levélben. Az itt közölt dokumentumoknak ez adja meg az egyik érdekességét, hogy most nemcsak egy pártanyagot juttattak el a külföldi magyarok egy részének, hanem mindenki személyre szóló kísérőlevelet kapott a Szülőföldünk levélpapírján, Fekete Sándor aláírásával (ezt a Fekete Sándort többen összekeverték az író Fekete Sándorral, aki akkoriban még börtönben ült 1956-os tevékenysége miatt). Az MSZMP VIII. kongresszusának (1962. november 20 24.) Irányelveit küldték meg 285, emigrációban élő magyarnak, kérve a levélben, hogy írják meg véleményüket.

A leveleket 1962 októberében szétküldték, de csak 23 személy válaszolt 1963. január 18-ig. Sajnos sem a Fekete Sándor által írt eredeti levelek, sem a beérkezettek eredetijét nem találtam meg, csak a Magyar Rádió Idegennyelvű Főosztálya által írt jelentést. Többségében 47-es és 56-os emigráltak válaszoltak (kivétel ez alól Szabó András, aki 1911-ben és Fejtő Ferenc, aki 1938-ban hagyta el az országot). A válaszok sokfélesége jelzi a megszólítottak pártállásának különbözőségét, az anyaországhoz való viszonyukat, illetve helyüket az emigrációban.

A válaszolók között többen egyszerűen csak nyugtázták a levél érkezését. Volt, aki erélyesen visszautasította azt, és nyomatékosan felkérte a szerzőt, hogy többet neki semmilyen politikai anyagot ne küldjön, és volt, aki oldalakon keresztül ecsetelte korábbi sérelmeit, de az Irányelvekhez vajmi keveset szólt hozzá. Többen viszont azt írták, hogy milyen jól esik nekik a levél hangneme, amit az enyhülés jeleként értékelnek. Egyben megragadják az alkalmat, hogy valamilyen kéréssel forduljanak Fekete Sándorhoz. A legtöbben - már akik reagáltak is az Irányelvekre - csak egy-egy pontot ragadtak ki, és arról írtak. Érdemben csak egy levél foglalkozott az "Irányelvek" egészével, arról jóval részletesebb véleményt mondott, mint sorstársai, és tételesen felsorolta a főbb pontokra adott észrevételeit.

Hogy miért éppen a VIII. kongresszus előtt kérték az emigránsok állásfoglalását? Ezt a kongresszust akkor és utána még évekkel később is fordulópontnak tartották. A kongresszus megállapította, hogy a mezőgazdaság szocialista átszervezésével az ország befejezte a szocializmus alapjainak lerakását, megszűntek a kizsákmányoló osztályok, ezzel a szocializmus teljes felépítésének korszakában lépett. A békés egymás mellett élést hirdette, a teljes leszerelést sürgette. A jószomszédi kapcsolatok fejlesztését kívánta Jugoszláviával, és Ausztriával is. Az emberek megítélésében már fontosabbnak tüntették fel a rátermettséget, tudást, mint a származást. Ezzel eltörölték - legalábbis formálisan - a tanulóifjúság származás szerinti kategorizálását, valamint a párton kívüliek is betölthettek különféle pozíciókat. A kongresszus elítélte a személyi kultuszt, és a munkásmozgalmi emberek ellen indított törvénysértő perek lezárásáról is határozatot hozott.

Ezt az enyhülést, a belső megbékélést jelzi a cikk címe is "Aki nincs ellenünk, az velünk van". E mottót Kádár Jánosnak tulajdonítja a néphagyomány, és így jelenik meg Havas Gábor levelében is. Valójában ezt a mondatot Méray Tibor írta először az Irodalmi Újságban, jellemezvén ezzel az új politikát. Ami aztán annyira megtetszett Kádárnak, hogy elkezdte használni, és mint az ő mondása terjedt el.

Az emigráció is általában ezt az utolsó pontot tartotta a legfontosabbnak - a levelek tanúsága szerint - erről írták meg legtöbben véleményüket.

A jelentésben szereplő levelek sorrendje jelezheti a párt véleményét az egyes emigráns politikusokról, mivel a leveleket nem dátum szerint rendezték sorba (persze, lehet, hogy csak találomra rakták így őket). De valószínű, hogy az általuk legfontosabbnak ítélt személyek levelével kezdik, ezt mutatja, hogy az első Kéthly Annától érkezett.

Az alábbi dokumentum az Agit-prop osztály anyagában található, de nem derül ki belőle, hogy a jelentést kinek címezték. Mint ahogy az sem, hogy sikerült-e "meghasonlást támasztani", illetve létrejött-e valakivel a remélt párbeszéd.

(MOL 288. f. 22/1963/12. ő. e.)

Ezen a napon történt július 19.

1920

Teleki Pál megalakítja első kormányát.

1946

Párizsban rendezték meg a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség első tanácsülését, amelyre küldöttség utazott Magyarországról.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 17 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Stefan Zweig osztrák író szerint az első világháború előtti időszak a biztonság aranykora volt, ahol senki sem tartott háborúktól, forradalmaktól, erőszakos változásoktól. „Az ész korszakában képtelenségnek tűnt minden radikalizmus, minden erőszak” – írta visszaemlékezéseiben. Bár ez kétségtelenül idealizáló és utólagosan visszavetített kép, mégis kijelenthetjük: az első világháború brutalitásai nyomán bizonyosodott be leginkább, mennyire utópisztikus elképzelés volt, hogy a modernség előrehaladása az erőszak visszaszorulását eredményezi. A mérhetetlen rombolás, pusztítás mellett a totálissá vált első világháború egyik legsúlyosabb következménye ugyanis az emberi élet értékének elképesztő leértékelődése volt. A háborús erőszak-tapasztalat hozzájárult a gátlások leépüléséhez, a mindennapi életben tapasztalható erőszak terjedéséhez, továbbá a politikai kultúra militarizálásához. A háborús, illetve tágabb értelemben a politikai erőszak kérdése ennek ellenére hosszú ideig a történettudomány perifériáján helyezkedett el, és csak az utóbbi évtizedek kutatásai irányították rá a figyelmet.

1918 után Közép- és Kelet-Európában egymással rivalizáló szélsőségek léptek színre, forradalmak és ellenforradalmak váltották egymást. Magyarországon 1919. március 21-étől néhány hónapig az ún. vörösterror, majd a Tanácsköztársaság leverését követően a fehérterror tombolt. Közben az ország nagy részét idegen csapatok szállták meg; a román hadsereg egy időre Budapestet is elfoglalta, és egész Győrig nyomult előre.

A második világháború az elsőt is jócskán felülmúlta a pusztítás mértékét és brutalitását illetően. Civilek ellen elkövetett tömeggyilkosságok, egész népcsoportok elüldözésére vagy kiirtására irányuló törekvések, valamint a hatmillió európai, zsidó származású áldozatot követelő holokauszt fémjelzik e tragikus történelmi időszakot. A Magyarországon 1944. október 16-án hatalomra került Szálasi Ferenc nyilaskeresztes rémuralma állami szintre emelte a terrorizmust, a rablást, kínzást, erőszakot, az extrém kegyetlenséget.

A német megszállást és a nyilas terrort néhány év elteltével újabb totális diktatúra követte Magyarországon. A Vörös Hadsereg támogatásával hatalomra került Rákosi-rendszer elsősorban az államvédelmi hatóság segítségével tartotta állandó rettegésben a társadalmat. Ideológiai megfontolásokból tömegesen vetettek ártatlan személyeket börtönbe, a koncepciós perekben halálra ítéltek száma pedig meghaladta a százat.

Az ArchívNet idei 1–2. összevont számának fő témája: „Politikai erőszak a 20. századi magyar történelemben”. Elsősorban azt vizsgáljuk, hogy az elmúlt évszázad magyar történelmének különböző korszakaiban miként és milyen formában nyilvánult meg a politikai erőszak, milyen erőszak-tapasztalatokról tanúskodnak a fennmaradt levéltári iratok. „Technikai” okok miatt az összeállítást két önálló részre kellett bontanunk. Így az első öt írást tartalmazó 1-es szám 2018. április 6-án, míg a 2-es szám 2018. április 27-én jelenik meg.

Budapest, 2018. április 6.
A szerkesztők