Hibaüzenet

  • Notice: Undefined offset: 1 custom_mod_pane_custom_pane_render() függvényben (/data/webcontent/archivnet/www/sites/all/modules/wideworld/custom_mod/custom_mod.module 229 sor).
  • Notice: Undefined offset: 1 custom_mod_pane_custom_pane_render() függvényben (/data/webcontent/archivnet/www/sites/all/modules/wideworld/custom_mod/custom_mod.module 229 sor).
Diákok forradalma?

Az 1968. májusi válság Franciaországban

Magyarország az 1968-as megmozdulásokhoz hasonló utcai harcokat „testközelből" ismerte, tisztában volt azzal, hogy lehetnek külső erők az események mögött, és ismerte azon eszközöket is, hogy mi kell a hatalom megőrzéséhez.

Ez az anyag foglalkozik a legrészletesebben az oktatás általános helyzetével. A fejlett ipari társadalom korában hatalmas igény mutatkozik jól képzett értelmiségre, ezért növelték a diáklétszámot. Az oktatási feltételek azonban nem javultak ilyen gyorsan. Az új kampuszokat rövid idő alatt, rossz kivitelezéssel építették fel a külvárosokban, hagyományok, szórakozási lehető-ségek nélkül, szinte internátusi jelleggel. A tanárok csak kijárnak ide, hogy a tömegeknek órákat adjanak, majd rohannak vissza a „civilizációba.” Nincs kapcsolatuk a diáksággal. A Napóleon korabeli egyetemi szabályzat elmaradott, technikai, könyvtári ellátottság, laboratóriumok felszereltsége kevés és gyenge, a professzorok pedig kisszámú elit képzéséhez szoktak hozzá. A bölcsész és más társadalomtudományi karok ontják magukból a hallgatókat, akiknek elhelyezkedési lehetőségeik csekélyek. Aki sikeres érettségit tett, azt kötelező felvenni az egyetemre, nincs felvételi vizsga, a diákok – az érettségizett diákoké is – száma ugrásszerűen megnőtt, ágazatonkénti megoszlásuk véletlenszerű. Az elhelyezkedés nehézségeit a kormány felismerte, ezért reformokat kísérelt meg. Ennek fő irányai a szelekció, az orientáció erősítése, a tananyag korszerűsítése, a felszerelésbeli hiányok kezelése, a tanítási módszerek megváltoztatása stb. voltak,  érdekes módon azonban a változtatások legnagyobb ellenzői a tanárok voltak. A jelentés szerint a felvételi hiányát az érettségi szigorításával próbálták orvosolni, körülbelül az érettségizők fele elbukik, és sokan soha nem érettségiznek le. Az egyetemeken ugyanez a folyamat játszódik le a diplomaszerzésig, mások 7-10 évet is eltöltenek a végzésig. Az érettségi és az egyetemi vizsgák is szelekciós célt szolgálnak, hiszen ezeket a központi apparátus bürokratikus úton adja ki a tanintézeteknek, ahol emiatt a tanári kar is becsapva érezheti magát, a túlzottnak érzett elvárások teljesítéséhez sem a morális, sem az anyagi feltételek nem adottak. Gyakorlatilag a tanárokat hóhérmunkára kényszerítik, hiszen tömegeknek kéne megtanítani olyan dolgokat, amihez nem biztosítottak a feltételek. A diákok pedig a sor végén álló szenvedő alanyokként jelentkeznek.

A nagykövet részletesen elemzi a külpolitikai vonatkozásokat, azaz a krízis kirobbantásában felelős külföldi hatalmakat érintő feltételezéseket. Szerinte a Tábornok életkora (78 év) miatt nem volt szükséges egy kockázatos beavatkozás, másrészről a francia belpolitikában nem volt látható biztos váltópárt a gaulleistákkal szemben, csak egy olyan baloldali tömörülés, amelyet népfrontnak lehetne nevezni. A kommunista kormányrészvétel azonban nem volt kívánatos, ez a szovjetek felé lökné Franciaországot. Mi lehetett a megoldás? A gaulleistákon belül erősíteni kell az atlantista irányzatot, amely gyengíti a tábornok Atlanti-óceántól Urálig terjedő Európa-koncepcióját, és lehetőséget ad az USA és Anglia erőteljesebb befolyására Franciaországban. A Közös Piac szupranacionális szerveihez való fokozatos hozzájárulás, majd Anglia és a skandináv államok felvétele, az Európai Egyesült Államok koncepció megerősödése, a de Gaulle-i Európa-koncepció jegelése várható.

A nagykövet külön utalt arra, hogy Kína miért kaphatott nagy szerepet az 1968-as események mozgatásában. De Gaulle 1964-ben sietett elismerni Kínát, ez elsősorban a szovjet vonalat követő FKP gyengítését szolgálta. Látszólag Kínának sem volt oka egy franciaországi politikai, társadalmi válság előidézésre, hiszen a vietnami kérdésben is hasonló – Amerikát elítélő – álláspontot képviseltek. Ugyanakkor jelentős külpolitikai nyomás nehezedett de Gaulle-ra, akit megtörhettek egy ilyen válsággal. Melyik állam ne használná ki az adódó lehetőséget? Kína sem tett mást, hiszen a diákcsoportok jelentős része Mao eszméit tartotta iránymutatónak, az értelmiség egy része pedig idealizálta a kínai rezsimet.

Az elemzés szerint a válság megmutatta, hogy még mindig de Gaulle a legalkalmasabb vezető, nyugodtabb körülmények között azonban cserére kerülhet sor. A helyzet alakulása a politikai rendszer stabilitását igazolja, hisz sem Olaszország, sem az NSZK, sem Anglia nem lett volna képes a kormány bukása nélkül átvészelni az egy hónapos, tízmillió embert érintő sztrájkot. De Gaulle nimbuszának, személyes képességeinek, politikai stratégiájának, hidegvérének, határozottságának, katonás fellépésének döntő szerepe volt abban, hogy mindezt túlélte a rendszer. A nagykövet nem leplezte csodálatát a Tábornokkal szemben. A burzsoázia érdekeit legjobban a gaulleizmus képviseli, sikerült a kormányzatnak a hibáikat saját javukra fordítani. Időközben Brüsszelben a mezőgazdasági érdekeket sikerrel megvédték a Közös Piacon belül, így a parasztság nem állt a mozgalom mellé.

A dokumentumhoz csatolt külkereskedelmi minisztériumi gazdasági elemzés is igen érdekes, bár időben korábbi, mint a nagyköveti beszámoló. A szerző a helyzetet helyenként eltúlozva, drámaian tárgyalja, és jelzi a válság várható gazdasági következményeit. Eszerint a kormány gazdasági kényszerpályára szorult

Ezen a napon történt október 21.

1921

Károly, hogy trónját visszaszerezze, a felesége, Zita királyné társaságában repülõgéppel ismét Magyarország területére érkezett.

1944

A második világháborúban a szövetségesek elfoglalják Aachent, az első német nagyvárost.

1949

Kispesten felavatják az ország első úttörőházát.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők