Diákok forradalma?

Az 1968. májusi válság Franciaországban

Magyarország az 1968-as megmozdulásokhoz hasonló utcai harcokat „testközelből" ismerte, tisztában volt azzal, hogy lehetnek külső erők az események mögött, és ismerte azon eszközöket is, hogy mi kell a hatalom megőrzéséhez.

Források 

1. Valkó Márton párizsi nagykövet jelentése 1967–1968. eseményeiről

1968. július 16.

Tárgy: Beszámoló jelentés a párizsi Nagykö-vetség működéséről (1967. július 1.–1968. június 30-ig)

A beszámolási időszakban is a korábbi esztendők bevált gyakorlatának megfelelően jóváhagyott munkaterv és időközi rendelkezések alapján kezdtük meg feladataink végrehajtását.

Mindamellett három jelentős esemény eredeti munkatervünk tartását illuzórikussá tette és így a korábbi esztendőkhöz viszonyítva nagyobb mértékben kellett rögtönöznünk, az elháríthatatlan tényekhez igazodnunk.

E három esemény:
1.1 Az 1967 június 6-án kitört közel-keleti válság, aminek következményeképpen őszre halasztódott a két minisztérium közötti konzultáció (eredeti dátum 1967 június 28. volt).
2.1 Fock Jenő miniszterelnök elvtárs, Péter János külügyminiszter elvtárs 1967 őszén a kon-zultáció során 1968 év második felére kilátásba helyezett franciaországi hivatalos látogatásá-nak előre hozatala 1968 március végére,
3.1 A május–június hónapokban bekövetkezett franciaországi krízis.
Beszámoló jelentésemben – tekintettel arra, hogy ez időben egybe esik párizsi megbízatásom befejezésével
a) A francia külpolitikával
b) A francia belpolitikával
c) A bilaterális kapcsolatokkal
d) Az eltelt négy esztendő rövid áttekintésével foglalkozom

a) A francia külpolitika teljes és részletes ismertetése, ez alkalommal szükségtelennek látszik. Egyrészt, mert az, alapvető posztulátumait tekintve – még a május-júniusi krízis után is – lé-nyegében változatlan, másrészt számos korábbi jelentésemben időt állóan elemzésre került. Ugyanakkor a konzultáció, Fock Jenő miniszterelnök elvtárs és Péter János külügyminiszter elvtárs március végi látogatása a legmagasabb szinten betekintést adott e területre.

Mindemellett célszerűnek látom a gaulleista francia külpolitika európai törekvéseit párhuzamba állítani az „atlantisták” koncepciójával, melynek jelentős belpolitikai vetülete közismert, hozzátéve, hogy a májusi–júniusi krízist követő politikai rendeződés, a június végi parlamenti választásokon elért átütő gaulleista siker egyben az atlantista vonal veresége is volt – paradox módon a baloldal és a Kommunista Párt váratlan csatavesztése mellett.

A nyugati világban Európa politikai jövőjét illetően két főirányzat ismerhető fel. Sajátos mó-don mindkét irányzat más-más megközelítéssel ugyanabból az alaptételből indul ki, nevezete-sen, hogy a nukleáris fegyverek két nagyhatalomnak (USA–SZU) versenyen kívüli hegemó-niát biztosítanak, figyelembe véve a két ország gazdasági potenciálját is.

Felismerik, hogy a két nukleáris erő egyensúlyban van, és csak egymás kölcsönös pusztulása árán csaphatna össze.

Ezzel a két irányzat közötti azonosság véget is ér, mert taktikai és stratégiai vonatkozásban eltérő következtetésre jutnak.

Az „atlantista” Európa politikai hívei a következőkben látják az európai és nemzetközi bur-zsoázia számára gyümölcsöző politikai alternatívát:

A Közös Piacra támaszkodva azt nemzetek feletti, egyszerű szótöbbséggel döntő irányító szervvel kellene datálni, politikai, gazdasági kohézióját maximálisra fokozni.

A Közös Piacon kívül álló tőkés országokat fokozatosan tömöríteni első lépésben a Közös Piacba történő belépés, majd „Európai Egyesült Államok”-ban történő teljes integrálódás út-ján.

Az így létrehozott kis Európa (szocialista országok nélküli tőkés Európa) szoros politikai, katonai, gazdasági egységet alkotna az „Atlanti Szövetségben és annak integrált katonai szer-vezetében, az Egyesült Államokkal és más tengerentúli fejlett tőkés országokkal (Pl. Kanada).

Katonai biztonságát az USA atompajzsa szavatolná.

Az egyes országok politikai függetlenségüket feláldoznák, gazdasági függésük az USA-tól nyilvánvaló lenne. Az európai burzsoáziának csupán a profit morzsái jutnának, de alapvető osztály-kiváltságaikat biztonságban érezhetnék.

A kívülállók felé (szocialista országok, harmadik világ) egységes politikai akaratuk érvénye-sítésére ez az állapot a kis Európa hívei szerint a lehetséges legjobb feltételeket hozná létre.

Így miközben az atomegyensúly kizárná az összecsapás veszélyét, lépésről-lépésre előre le-hetne haladni a harmadik világ fenyegető forradalmi válságának elodázása és „gyümölcsöző” neokolonialista pozíciók kiépítése felé.

A szocialista országokkal kialakítandó gazdasági kapcsolatok elől az atlantisták nem zárkóz-nának el, de egységesen, az erő helyzetéből, feltételeik diktálásával lépnének fel. Ennek eredményeként remélik, hogy gazdasági és politikai nyomás, az ideológiai ráhatás kombinált alkalmazásával, először a gyenge, ingadozó európai szocialista országokat távolíthatják el a szocialista közösségtől, egészen addig, míg a SZU magára nem marad.

Megítélésük szerint a kínai vezetők ismert magatartása a Szovjetuniót kellően sakkban tart-hatja, és így eljöhet az idő, amikor a „rendezetlen” európai kérdések burzsoá megoldására megérik az idő.

Így Németországot burzsoá keretben újra lehetne egyesíteni, a Kelet-európai „rab nemzeteket” fel lehetne szabadítani; végső soron egy kínai–szovjet atomösszecsapás megadhatja a kegyelemdöfést az annyira gyűlölt szocialista rendszernek.

Bármennyire utópia mindez; a nyugati burzsoázia egy része ezt a vágyálmot dédelgeti, politi-kai akcióit ebbe a stratégiai elképzelésbe igyekszik beilleszteni.

Innen ered a makacskodás Anglia Közös Piaci felvételéért, a szupra-nacionalista integrálódási törekvésekért.

A másik irányzat a gaulleizmus. A gaulleisták reálisan számot vetettek azzal, hogy egy „atlantista kis Európa” számukra csak azt jelentené, hogy a rövidebbet húznák minden tekin-tetben.

Ők a francia burzsoázia érdekeinek elsődleges védelmét tartják szem előtt, miközben a szocia-lizmus felszámolásának is más lehetséges útját-módját vélik felfedezni.

Stratégiájuk abból indul ki, hogy meg kell őrizni a két hegemónia között fennálló egyensúlyt, mert amíg ez megvan, addig a mérleg nyelvéhez hasonlóan viszonylag kis erővel az általa kívánt irányba tudják azt billenteni. Számukra valóban fontos a status-quo.

A Közös Piacban kialakult és fokozható gazdasági együttműködfés hívei, ott mindent elfogad-nak, sőt kezdeményeznek, ami számukra kedvező, előnyös.

A nem kedvező fejleményeket is elfogadják, ha más területen rekompenzálást tudnak kicsi-karni, de csak akkor.

Ezért nem mennek bele semmiféle olyan nemzetek feletti szerv létesítésébe, mely akaratuk ellenére bármire is kötelezhetné őket.

Kiléptek a NATO katonai szervezetéből, mert ostobának, veszélyesnek tartják az USA világ-csendőri akcióit.

Valójában nem kívánják a német egyesítést sem, mert ez az erőegyensúlyt megbontaná. Ugyanakkor a nyugatnémeteket egyrészt az enyhülés, egyetértés, együttműködés politikájának keretében a békés újraegyesítés lehetőségével magukhoz édesgetik, másrészt a politikai és gazdasági hegemónián valóosztozással kacérkodnak velük, (német–francia szerződés), ugyan-akkor az NDK elismerésének lehetőségével kellően féken is tartják őket.

Az USA és a kis Európások minden zsaroló kísérlete eddig megtört a gaulleisták irányában, mert ha egy tűrhető mértéken ezek túlhaladnak, Franciaország és a SZU katonapolitikai együttműködésére is sor kerülhet, mint ahogy egy – elméletileg szerintük nem kizárt – szovjet nyomás ellen az USA felé sem égették fel a hidakat.

De Gaulle-nak sajátságos felfogása van a társadalmi rendszerekről. Szerinte a nemzeti érzés, a nemzeti közösség erősebb, minden más eszmei kapocsnál.

Ő a kínai–szovjet ellentétek mögött két nagyhatalom nacionalista érdekeinek megnyilvánulását látja. A román–szovjet, bulgár–jugoszláv, albán–jugoszláv, lengyel–szovjet, magyar–román, stb. viszonylatban potenciális lehetőségét látja a nemzeti érdek túlsúlyba jutásának a szocialista társadalmi rendszertől függetlenül, mert szerinte a nemzet az örök, a tartós tényező. A társadalmi rendszer másodlagos, menet közbeni időleges, „accident de parcour” ami változhat, de a nemzeti érzés nem.

Az atomegyensúly hosszú időre biztosítja a status-quo-t, ezért a francia nemzeti (burzsoá) érdekek megvédésének legjobb eszköze – szerinte – a pozíció előnyök biztosítása, tartós egyensúlyi helyzetben.

De Gaulle szerint az atlantista Európa egyértelműen USA hegemóniára vezetne, Franciaország sajátos érdekeit nem védhetné meg ennek keretében.

Ezért javasolja Európa – Atlanti-óceántól az Urálig terjedő földrajzi egységként kialakítandó – együttműködését, politikai kulturális, gazdasági stb. kapcsolatok kiszélesítését.f Mivel ez az európai térségben lévő két társadalmi rendszer mindkét felét lényegében azonos nagyságrendű elmozdulásra késztetné, a hatalmi egyensúly nem változna, miközben Franciaország vezető szerepe az erőegyensúly ellenére fokozódna.

A francia burzsoázia úgy véli, hogy az USA technológiai, tudományos, termeléstechnikai fö-lényét ebben a keretben kellően lehetne ellensúlyozni, hiszen az európai földrész lakosságának számát, kulturális nívóját, nyersanyagforrásait és fogyasztó piacait tekintve messzemenően meghaladja az USA erőforrásait. Ázsia, Afrika közelsége még inkább megnöveli a lehetősé-geket, csak össze kell fogni az erőket, gyors ütemben fejleszteni a tudományos kutatás, a technológia és termelés eszközeit anélkül, hogy ez bármelyik atomnagyhatalom irányába poli-tikai alárendeltséghez, az erőegyensúly eltolódásához vezetne.
Ily módon a franciaországi fejlődés az életszínvonal növekedéséhez és a forradalmi változások iránti igények letompulásához vezethet, az osztályharc elhalna, miközben a burzsoázia is megtalálná számítását, (emelkedő profitját).

Ugyanakkor a szocialista országokkal kiépítő szoros, ezer és ezer csatornán történő tömeges érintkezés, az ebből eredő ideológiai ráhatás, a meglévő és a fejlődés magasabb szintjén is – éppen az együttműködés révén megőrizhető életszínvonalbeli fölény – a szocialista országok lakosságában saját rendszerük iránti kételyeket ébreszthetnek, amelyek e rendszerek lassú liberalizálására, a modern tőkés eszmevilág és gyakorlat elfogadására vezethetnek. (lásd Csehszlovákia.)

Ily módon a szocialista államok társadalmi átalakulása nem külső katonai, vagy belső ellen-forradalmi akciók, hanem evolúciós módon, fokozatosan menne végbe.
Természetesen de Gaulle számításaiból sem marad ki a szovjet–kínai ellentét. Ö azonban nem összecsapásra, hanem a két szocialista nagyhatalom ellentéteiből tafrtósan remélhető kölcsönös akcióképtelenségre spekulál, mely ily módon a staus-quo fontos eleme, másrészt a francia külpolitika és gazdasági expanzió számára célszerű manőverezési terület.

Íme a másik vágyálom, ami végső soron azonos kiinduló feltételekből azonos eredményre kíván jutni, de más eszközökkel Vitathatatlan, hogy a gaulleizmus ideológiai veszélyei ellenére külpolitikánk számára számos pozitív elemet tartalmaz, szemben az atlantista irányzattal.

1.) Az erőegyensúly, a status-quo fenntartása, a gaulleista külpolitikai alapkövetelménye. Ez egyben azt is jelenti, hogy objektíve békepolitika. (Vietnám és a Közel-Kelet problémáiban tapasztalt fellépés erre a legfrappánsabb bizonyíték, de felismerhető ez a nemzetközi politika számos más területén is.)

2.) A gazdasági, műszaki-tudományos, technológia, stb. területeken a francia együttműködési készség mögött objektív szükségszerűség is fennáll és ez számunkra kihasználható.

3.) A békés körülmények között fokozódó érintkezés kétségtelenül előnyös a burzsoá ideoló-gia behatolásra. De ha ez nem párosul nyers erővel – mint pld. a nyugatnémet revansisták azt egy sikeres atlantista Európa politika esetén gyakorolnák –, kivédhető, mert végeredményben a mi ráhatásunknak is teret kénytelen engedni Franciaországban és a tőkés Európában.
Tőlünk függ, hogy szocialista eszméink, rendszerünk, vonzóbb legyen, mint a tőkés világ és ebben az esetben nem kerülhetünk hátrányos helyzetbe, annál kevésbé, mert a műszaki, tudo-mányos, technológiai kapcsolatokból helyes vonalvezetés esetén vitathatatlanul mi húzhatunk nagyobb hasznot, figyelembe véve Franciaország fejlettségét.

4.) A gaulleizmus külpolitikai céljait csak oly módon közelítheti meg, hogy állandóan harcolnia kell az USA hegemónia, az atlantista irányzat ellen. Ez nem de Gaulle-i szeszély, hanem a gaulleista külpolitika nélkülözhetetlenül fontos eleme. E nélkül nem létezhetne ez a politika.
Fellépésükkel így gyengül a fő ellenség, annál is inkább; mert a különleges egyensúlyi helyzet kihasználása, mint alternatíva más nyugati országok politikai vezérkarára is vonzó és annak bizonyos elemeit – ha bátortalanul is – de kezdik alkalmazni.
A gaulleista külpolitika távol-keleti, közel-keleti, afrikai, dél-amerikai, kanadai vonatkozásaira, ismétlések elkerülése végett, itt nem térek ki.

Összefoglalóul megállapítható, hogy a francia külpolitika de Gaulle több mint 10 éves politikai rendszerében domináló szerepet játszott. Annak alapvető vonalvezetése lényegében állandó és jól szolgálja a francia burzsoázia érdekeit.

A május–júniusi krízis után sem lehet a francia külpolitikában lényeges változásra számítani, jóllehet átmeneti gazdasági nehézségeik miatt úgy Közös Piaci partnereik, mint az USA irá-nyában kerülniük kell az ellentétek kiélezését, a III. világ felé pedig gazdasági helyzetük szab-ta korlátok közé kell szorítaniuk „segélypolitikájukat,” mely egyben a neokolonialista törek-vések lassulására, befolyásuk csökkenésére vezethet. Nem látszik viszont valószínűnek, hogy a szocialista országok, így hazánk irányában módosítanák politikájukat, bár a gazdasági területen az eddiginél több nehézséggel kell számolni.

b) Franciaország belpolitikai helyzetét a május-júniusi krízis alatt és azt követőleg számos alkalommal elemeztem. Utalok itt 147. és 154. számú jelentéseimre, majd a választások utáni helyzetet és a gazdasági kérdéseket taglaló jelentéseimre.

Ezekben a korábbi jelentéseimben a gaulleista belpolitika konzervatív, autoritárius jellegét, valamint a monopoltőke érdekeinek szolgálatát domborítottam ki.

A május–júniusi események villámcsapás-szerűen világították meg a gaulleista belpolitika antiszociális jellegét. Most, amikor az anarchiával való félelemkeltés és a szélsőbalos elemek provokatív közreműködése, egy szinte elképzelhetetlen politikai manőver és zsarolás útján a kommunistákról átmenetileg a középrétegeket leválasztva – sikerült a gaulleistáknak helyze-tüket várakozáson felül stabilizálni, a burzsoázia egységét megteremtve a kispolgárságot ismét járszalagjukra venni, mi várható?

Az antiszociális politika fő oka nevezetesen a 10-15 éves műszaki-technikai lemaradás és a termelés strukturális átszervezésének igénye továbbra is fennáll. Az erőltetett beruházásokra továbbra is szükség van, sőt a kiharcolt béremelések miatt megnövekedett önköltség és az ebből eredő gyengébb konkurencia-képesség miatt az eddiginél jobban.

A szociális feszültség alapvető oka abban állt, hogy a termelékenység növekedésével arányo-san nem emelték az életszínvonalat, hanem a profitok és az állami bevételek növelésén ke-resztül a tőke ösztönzésétől, vállalkozó-kedvének, beruházási tevékenységének spontán ki-bontakozásától reméltek gyorsított ütemű fejlődést.

A megnövekedett bér- és közterhek e folyamat spontán továbbvitelét nem teszik lehetővé.

Már korábban jelentettem, hogy a francia helyzetre az jellemző, hogy „valaminek változnia kell, hogy úgy maradjon, ahogy eddig volt!”

A gaulleisták részére a vártnál – az általuk is vártnál sikeresebb választások után Pompidou miniszterelnök menesztése, néhány megpörkölődött miniszternek a kormányból való kihagyá-sa, Couve de Murville-nek, a kitűnő képességű „grand Comis” típusú államférfiúnak a kor-mány élére állítása, a „baloldali” gaulleisták előtérbe kerülése arra mutat, hogy lesz változás a belpolitikában.

De Gaulle 5 évig biztosított hatalmas arányú parlamenti többsége és a Couve-kormány össze-tétele alkotmányos úton lehetővé teszi, hogy figyelmen kívül hagyják még egyes tőkés cso-portok, középrétegek siránkozását is, és a „participation” jegyében megkíséreljék a fából vas-karikát, a tőke és munka corporativ jellegű szolidaritásának megvalósítását, kihangsúlyozva a „nagy történelmi nemzeti feladat” elkerülhetetlen szükségességét.

Hogy ez milyen formákat ölt, azt még nem lehet előre látni. Várható eredményeire csak azzal kívánok utalni, hogy nincs történelmi példa arra, hogy a szocialista út és a kapitalista út szin-tézisét bárhol is sikerrel valósították volna meg.

De Gaulle-nak mindenesetre évtizedek óta vesszőparipája ez, de az eddigiek során kellő reali-tás-érzékkel mindig kompromisszumokba fulladtak tervei.

Valószínűleg most is így lesz. Úgy tűnik, mintha a francia nagyburzsoázia élete alkonyán hagyná egy kicsit játszani „nagy Öregét”, aki annyiszor és sikerrel védte meg érdekeiket. Ha pedig az osztályharc kiéleződik – ami törvényszerűen várható – ott van a tartalékgarnitúra: Pompidou és emberei, sőt a háttérben mások is.[…]

Párizs, 1968. július 16.

Valkó Márton
nagykövet

Jelzet: MOL KÜM XIX–J–1–j–003011/1968. – (Magyar Országos Levéltár – Külügyminisztérium – TÜK – Franciaország)

Ezen a napon történt október 20.

1944

A szegedi MKP székházban a KISZ megtartja nyilvános alakuló ülését.

1956

Az ELTE jogi karán Hajnóczy kör, a Közgazdaságtudományi Egyetemen Széchenyi kör alakult. – Az egyetemek közös vitafórumaként létrejött a...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők