Hibaüzenet

  • Notice: Undefined offset: 1 custom_mod_pane_custom_pane_render() függvényben (/data/webcontent/archivnet/www/sites/all/modules/wideworld/custom_mod/custom_mod.module 229 sor).
  • Notice: Undefined offset: 1 custom_mod_pane_custom_pane_render() függvényben (/data/webcontent/archivnet/www/sites/all/modules/wideworld/custom_mod/custom_mod.module 229 sor).
Diákok forradalma?

Az 1968. májusi válság Franciaországban

Magyarország az 1968-as megmozdulásokhoz hasonló utcai harcokat „testközelből" ismerte, tisztában volt azzal, hogy lehetnek külső erők az események mögött, és ismerte azon eszközöket is, hogy mi kell a hatalom megőrzéséhez.


2. A Külügyminisztérium francia referatúrájának elemzése a párizsi megmozdulások bel- és külpolitikai hatásairól


1968. június. 4.

Feljegyzés

Tárgy: A franciaországi 1968. májusi tömegmozgalom

Az ez év májusában Franciaországban kibontakozott széleskörű tömegmozgalom és politikai válság kirobbanásának közvetlen oka az egyetemi diákság, pontosabban a párizsi egyetem Nanterre-be kihelyezett fakultásának hallgatói által szervezett tüntetések sora volt.

[I.]
A francia oktatási rendszer évek óta válsággal küzd az oktatás minden területén, az alsóbb fokútól a felsőfokúig. Kevés a tanterem, elavult a francia tanmenet: ezért állandósult egy szé-leskörű elégedetlenség, melynek levezetésére az egymást váltó oktatásügyi miniszterek kü-lönböző elképzeléseket dolgoztak ki. Ezek azonban nem oldották meg az alap problémákat: nem szüntették meg az intézmények túlzsúfoltságát, nem hozták az oktatást közelebb a gya-korlati élethez; nem korszerűsítették a vizsgarendszert. Az egyetemi felvételi rendszer a bur-zsoá származású hallgatókat részesítette előnyben; ugyanakkor állandó súlyos probléma az egyetemet végzettek számára a megfelelő elhelyezkedési lehetőség biztosítása. (Jellemző, hogy míg 1900-ban 5000 egyetemi hallgató volt Franciaországban, ma 600 000 a számuk.) Az egyetemek túlzsúfoltságának enyhítése érdekében a francia kormány az utóbbi években több vidéki városban létesített fakultásokat. E decentralizálásnak a keretében került sor a Sorbonne bölcsészkarának Nanterre-be telepítésére. Az itt tanulók száma is rohamosan megnőtt az utóbbi két évben: 3–4 ezerről 12 ezerre. Túlzsúfoltak ezért az előadótermek és túlzsúfolt az egyetem mellett épített diákváros is. Ilyen körülmények között indult meg már az elmúlt évben Nanterre-ben a diákság mozgalma.

Sztrájkot, politikai vitákat szerveztek, követelve az egyetemi vizsgarendszer módosítását, a vizsgák egy részének eltörlését, az oktatás korszerűsítését, szociális és kulturális körülményeik javítását, nagyobb szerepet a diákok képviselőinek az egyetemi önkormányzatban, a szabad politikai viták jogát, sőt az ösztöndíj helyett „fizetés” biztosítását. Ezek a viták túlnyomórészt a társadalomtudományi karokon alakultak ki, ahol a hallgatók nagy része kispolgári szárma-zású. Kevésbé érintette a műszaki tudományi és orvosi karokat.

A diákság politikai vitáinak, mozgalmainak szervezésében jelentős szerepet játszottak és ját-szanak a különböző ifjúsági szervezetek. Ezek között legjelentősebb a Kommunista Párt befo-lyása alatt álló UNEF, amelyben az utóbbi években, sajnos, széthúzás és a Kommunista Párttól való távolodás jelei mutatkoztak, de jelentős trockista, anarchista, Kína és Kuba barát cso-portok és kisebb fasiszta csoport az ún. „Occident” is tevékenykedik.

A mostani megmozdulásokat Nanterre-ben az anarchista Cohn-Bendit és csoportja indította el. A kezdetben egyetemi reformokról folyó vita kiélesedett, amikor a csoport politikai kérdések megvitatását is megkezdte. Az egyetemi hatóságok ezeket a gyűléseket betiltották, majd május 2-án bezárták a nanterre-i egyetemet is és a megmozdulások szervezőit az egyetem fegyelmi bizottsága elé idézték. Ez újabb lendületet adott a diákmozgalmaknak és bekapcso-lódtak az ország többi egyetemei is. A mozgalom központja és székhelye Párizsba Latin Ne-gyedbe helyeződött át. A május 3-án itt kezdődött gyűlés 10–15 ezer főnyi tüntetéssé alakult át: A Sorbonne rektora a rendőrséghez folyamodott, mely ezután megszállta az egyetemet és a rektor ezt bezártnak nyilvánította. A helyzet ennek következtében még feszültebbé vált, a tün-tetések egyre nagyobb méreteket öltöttek, ezekben már nemcsak főiskolai hallgatók, hanem középiskolai hallgatók, sőt pedagógusok is részt vettek. Párizsban barikádharcok alakultak ki, véres összecsapások történtek. A rendőri brutalitás a széles tömegek tiltakozását és felháboro-dását váltotta ki.

A kormány kezdetben nem tulajdonított nagy jelentőséget a diákmegmozdulásoknak, mert ilyenek már korábban is voltak, ezért előbb Pompidou miniszterelnök elutazott közel-keleti útjára, majd de Gaulle Romániába.

Május 10-én a legnagyobb francia szakszervezetek CGT, CFDT, FEN (Pedagógus Szakszer-vezet) és az UNEF (Diákszövetség) képviselői közös nyilatkozatban együttes tüntetésekre szólították fel a francia dolgozókat, a munkásokat, diákokat és pedagógusokat részben a diák-ság követelései, elsősorban azonban a dolgozók gazdasági és szociális követelései mellett.

A diákmozgalmak ilyen kiszélesedésével a kormány helyzete kényesebbé vált, ezért a minisz-terelnök Iránból hazatérve nyilatkozott, és tárgyalásokat ajánlott a diákok képviselőinek. Egyetemi reformokat, a letartóztatott diákok szabadon bocsátását, a Sorbonne megnyitását és onnan a rendőrök kivonását is megígérte; ezzel a diákok korábban felállított valamennyi kö-veteléseinek teljesítését kilátásba helyezte. A tárgyalásokra azonban már nem került sor, mert az eseményeket ezzel már nem lehetett megállítani. A kormány elleni tiltakozó hullám, a tár-sadalom többi rétegére is kiterjedt, s a követelések köre is kiszélesedett.

II.

Az eseményeknek ebben a második szakaszában a gazdasági követelések kerültek előtérbe; a diákmozgalom tömegmozgalommá válik, ez pedig gazdasági jelleget ölt.

A francia kormány egyik legfőbb törekvése arra irányult az utóbbi években, hogy a gazdaságot felfejlesztve; termékeiket versenyképesebbé tegyék a világpiacon. E kérdésben fontos szerepet játszik számukra a Közös Piac, melynek tagországai a legfontosabb gazdasági területeken fejlettebbek; árucikkeik, termékeik sok esetben olcsóbbak. Különösen szorongatta a francia kormányt a Közös Piac országai közötti vámhatárok eltörlésére kitűzött időpont, 1968. július 1. Ezért 1967 májusában a nemzetgyűléstől felhatalmazást kért a kormány olyan rendelkezések kibocsájtására, melyek célja a gazdasági élet versenyképesebbé tételéhez szükséges átszervezések végrehajtása, versenyképesebb nagyvállalatok létrehozása, stb. E felhatalmazás alapján a kormány 1967. nyarán több rendeletet bocsájtott ki, melyek megvalósítása a munkanélküliség növekedését, a dolgozók tömeges elbocsátását, helyzetének romlását hozta magával.

A legnagyobb elégedetlenséget a társadalombiztosítási törvény reformjára vonatkozó tervezet váltotta ki, mert ennek alapján a dolgozók anyagi terhei növekedtek, az állam viszont keve-sebb ellenszolgáltatást adott. A francia nemzetgyűlés mostani, tavaszi ülésszakán többek kö-zött éppen ennek a kormányrendeletnek a parlament által történő jóváhagyása szerepelt egyik napirendi pontként. Vitájára, illetve elfogadására azonban már nem került sor.

Ezen kívül az utóbbi években bekövetkezett áremelkedések, s ennek következtében a reálbé-rek csökkenése, a kormány olcsó lakásépítési programjának elégtelensége, a tőkéseknek ked-vező és a dolgozókat sújtó adózási rendszer, a tőkekoncentráció következtében úgy az ipar-ban, mint a mezőgazdaságban növekvő munkanélküliség, a dolgozókra nehezedő szociális terhek, stb. a dolgozók helyzetének romlásához, a legkülönbözőbb rétegek elégedetlenségének növekedéséhez vezetett. A tömegeknek a kormány politikájával szembeni elégedetlensége az utóbbi években számtalan sztrájkban, tüntetésekben nyilvánult meg – még a közalkalmazottak, köztisztviselők részéről is.

Ezeknek azonban jelentős eredményeik nem voltak. Így a francia társadalomban nagyfokú feszültség halmozódott fel, ami megmutatkozott pl. az 1965 évi elnökválasztás során (amikor de Gaulle második fordulóra kényszerült), az 1967. márciusi parlamenti képviselői választások eredményeként a baloldali erők előretörésében, mandátumuk növekedésében a francia nem-zetgyűlésben, a baloldal által 1967 októberében bizalmatlansági indítvány benyújtásában, (amelyet azonban a kormányt támogató erőknek sikerült elvetni) stb.

A Francia Kommunista Párt és a szakszervezetek a diáktüntetések következtében kialakult helyzetet felhasználva megkísérelték, hogy a kormánytól, megfelelő intézkedéseket vívjanak ki a dolgozók gazdasági és szociális helyzetének javítása érdekében. Az események rohamos fejlődése következtében a május l-re meghirdetett demonstráció helyett a 4 legnagyobb francia szakszervezet május l3-ra 24 órás általános sztrájkot hirdetett, elsősorban a dolgozók gaz-dasági és szociális követeléseinek támogatására és csupán e fő cél mellett kívánták a diák kö-veteléseket támogatni. (A francia oktatásügy reformja ugyanis évek óta szerepel a francia Kommunista Párt követelései között is.) A május l3-i sztrájkban kb. 1 millió dolgozó vett részt, és 24 óra elteltével nem fejeződött be, sőt, napról-napra nagyobb méreteket öltött, kiterjedt az egész országra, és nemcsak az ipari üzemek dolgozói, hanem a közlekedés és közüzemi dolgozók is sztrájkba léptek. Május 24-re a sztrájkolók száma 10 millióra (a dolgozó lakosság fele emelkedett. A sztrájkok során több üzemet is elfoglaltak a dolgozók. Május 20-a után már parasztmegmozdulásokra is sor került, a francia gazdasági élet gyakorlatilag megbénult.

Pompidou miniszterelnök ismételten megkísérelte a mozgalom terjedésének megfékezését, május l6-án újabb beszédet mondott, melyben kifejezte a kormány készségét a jogos követe-lések meghallgatására. Ugyanakkor viszont elrendelte a csendőrség részleges mozgósítását.

A helyzet súlyosbodását látva de Gaulle, aki május l4-én elutazott romániai hivatalos látoga-tására, ezt egy nappal előbb befejezte, és sürgősen hazatért. Május 24-én televíziós beszédben fordult Franciaország lakosságához. Ebben bejelentette, hogy javaslatokat dolgoznak ki a felmerült problémák megoldására, s ezeket június közepén (16-án) népszavazásra bocsájtja. Azt is bejelentette, hogy amennyiben a népszavazás során nem kapná meg a szavazatok több-ségét, lemond és visszavonul.

A sztrájkok nem szűntek meg, de tárgyalások indultak meg a francia kormány, a Francia Gyáriparosok Szövetsége és a szakszervezetek képviselői között. A kormány úgy gondolta, hogy ezzel véget vethet a mozgalomnak, és május 27-én úgy látszott: sikerül megállapodást elérni a dolgozók béremelésére a családi pótlékok és az öregségi járulékok emelésére, az adó-zás reformjára, a munkaidő és a nyugdíjkorhatár csökkentésére vonatkozólag, stb. Mivel azonban a kormány a legtöbb kérdésben csupán arra tett ígéretet, hogy a felvetett kérdéseket az elkövetkezendő hónapok során meg fogja vizsgálni, és azokra később tesz konkrét javasla-tot, a dolgozók nem fogadták el a szakszervezeti vezetőik útján eléjük terjesztett javaslatokat, és a sztrájk továbbfolytatását határozták el. Párizsban, Lyonban és több francia nagyvárosban az esti és az éjszakai órákban tömegtüntetések zajlottak le, ezek során véres összecsapásokra került sor a rendőrökkel. A Francia Kommunista Párt és CGT egész idő alatt, több ízben fel-hívta a dolgozók figyelmét arra, hogy ne engedjenek a soraikba férkőző provokátoroknak, és fegyelmezett magatartást tanúsítsanak, óvakodjanak az erőszakoskodástól.

III.

Ebben az időszakban a tüntetések, megmozdulások kezdenek a kormány egész politikája elleni tiltakozó mozgalommá alakulni. A Francia Kommunista Párt arra törekszik, hogy a fellépés egységes legyen, ezért folyamatosan tárgyal a baloldali szövetség képviselőivel közös akció-program kidolgozása érdekében. Egyre határozottabb formát ölt a rendszer politikai válsága.

Ez időben a parlament még ülésezik, sőt a kormánytöbbségnek sikerült 244:233 szavazat el-lenében elvetni azt a bizalmatlansági indítványt, melyet a baloldali szövetség a kommunisták-kal egyetértésben terjesztett be. A parlamentben azonban szakadás jelei mutatkoznak a kor-mánytöbbség soraiban: Pisani volt miniszter és Capitant gaullista képviselő, az ún. baloldali gaullisták vezére, bejelentették, hogy lemondanak képviselői mandátumukról, sőt Pisani meg-szavazta a bizalmatlansági indítványt is. Május 29-én lemondott tárcájáról Peyrefitte oktatás-ügyi miniszter, a diákság támadásainak fő célpontja. A kormány így próbálta lecsillapítani az elégedetlenséget, de lépései már elkéstek.

A kibontakozó tömegmozgalmakban egyes anarchista csoportok részéről már kommunista ellenes jelszavak is elhangzanak, sőt fokozódik a szélsőjobboldal aktivizálódása. Ugyanakkor bizonyos megoszlás mutatkozik a mozgalomban: az UNEF, (a baloldali diákszövetség) május 27-ére tüntető felvonulást, nagygyűléseket hirdetett, a Francia Kommunista Párt és a CGT viszont arra hívta fel a tömegeket; hogy ezeken ne vegyenek részt. A diákok a tüntetést mégis megtartották. Ugyanez megismétlődött néhány nappal később.

A baloldali erők közül a Francia Kommunista Párt célkitűzése: a baloldali szövetséggel meg-egyezve egy, a párt célkitűzéseihez közel álló kormányprogram kidolgozása és ennek a politi-kai platformnak alapján olyan összefogás létrehozása, mely képes a jelenlegi gaullista kor-mányzatot felváltani. Ebben a törekvésében a francia pártot támogatja a CGT is. Ugyanakkor egyre világosabbá válik, hogy a Baloldali Szövetség vezetője, Miterrand tömegmozgalomra és a kommunistákra támaszkodva kíván hatalomra jutni, de kommunisták nélkül kíván kormá-nyozni. Május 28-án sajtóértekezleten jelentette be, hogy a köztársasági elnöki posztra pályá-zik, és Mendès-France atlanti-barát baloldali politikust szándékozik ez esetben a miniszterel-nöki tisztségre kinevezni. Átmenetileg azonban saját maga is elvállalná a miniszterelnöki tisztséget. Ezt a bejelentést a baloldali vezető a FKP-val való előzetes egyeztetés nélkül tette.

Mendès-France, aki a PSU (Egyesült Szocialista Párt) vezetője ugyancsak nyilatkozott, kész-nek mutatkozott a miniszterelnöki megbízatás elfogadására. Mitterrandék ily módon megpró-bálták a Francia Kommunista Pártot kikapcsolni az események további alakításából. E körül-mények között a Kommunista Párt számára nem előnyös Mitterrand egyértelmű támogatása, illetve hatalomra juttatása. Ezért a Párt továbbra is azt a helyes politikát folytatja, hogy – ki-indulva abból, hogy támogatása nélkül a DSZBSZ és vezetői nem rendelkeznek elegendő erővel a jelenlegi gaullista hatalom megdöntésére – tárgyalásokat folytat a Baloldali Szövet-séggel egy minimális politikai program kidolgozásáról, saját politikai célkitűzéseinek érvényre juttatása érdekében. A baloldali erők megállapodásának veszélye újabb erélyes lépésre késztette a kormányt és az államfőt.

Ilyen körülmények között került sor de Gaulle elnök május 30-i rádiónyilatkozatára. A gaullista mozgalom által képviselt jobboldal nem hajlandó kezéből kiadni a hatalmat. A köz-társasági elnök ezért az alkotmány 12. §. által számára biztosított jogkörénél fogva feloszlatta a jelenlegi nemzetgyűlést és új parlamenti választások kiírását rendelte el. Bejelentette, hogy nem mond le, nem bocsájtja el jól dolgozó miniszterelnökét, akiben teljesen megbízik és rá-bízza a kormány átalakítását. Ilyen körülmények között nem látja értelmét a június közepre korábban bejelentett népszavazás megtartásának sem, ezért azt bizonytalan időre elhalasztja. Egyben a rend helyreállítására szólította fel a dolgozókat és a helyi államigazgatási vezetőket: még erélyesebb intézkedéseket is kilátásba helyezett. Beszédében a francia elnök élesen tá-madta a baloldalt és kifejezetten a „totalitárius diktatúrára törekvő” kommunistákat.

A köztársasági elnök beszéde után [Jacques] Chaban-Delmas gaullista képviselő, a nemzet-gyűlés elnöke bejelentette a nemzetgyűlés feloszlatását.

Az alkotmány 14. pontja értelmében ilyen esetben a feloszlatástól számítva legkevesebb 20 és legfeljebb 40 napon belül meg kell tartani a képviselőválasztásokat, és a választások után kö-vetkező második csütörtökön össze kell ülnie az új nemzetgyűlésnek.

Az elnök a parlament feloszlatásán kívül további erélyes intézkedéseket is tett: csapatössze-vonásokat hajtott végre Párizs környékére, és egyes hírügynökségi jelentések szerint Massu volt OAS tábornokkal és más katonai vezetőkkel folytatott megbeszéléseket.

Május 30-án a gaullista mozgalom politikai tüntetést is szervezett Párizsban és más francia nagyvárosokban de Gaulle párthíveiből, ellentüntetésként a baloldali megmozdulásokra.

Az elnök nyilatkozatát követő napon, május 31-én kiírták a parlamenti választások két fordu-lóját június 23. és 30-ára, Pompidou miniszterelnök pedig átalakította kabinetjét. E változások érdekesebb motívuma: Debré gazdasági és pénzügyminiszter és Couve de Murville külügy-miniszter tárcát cserélt: René Capitant, a mandátumról lemondott gaullista képviselő pedig igazságügy miniszter lett. Vele 4 ún. baloldali gaullista került a kormányba. (Megjegyzés: Couve de Murville eredetileg pénzügyi szakemberként kezdte pályáját.)

[Pierre] Messmer hadügyminiszter megőrizte tárcáját, s egyben megbízást kapott a ' tartaléko-sok behívására, a sztrájkmozgalom letörésére.

A kormány lépéseire a baloldali erők válasza:
– egyrészt a 2 legnagyobb szakszervezet, a GGT és CFDT (keresztény szakszervezet) a sztrájk továbbfolytatására szólította fel a dolgozókat, de ugyanakkor késznek mutatkozott a tárgyalásokra, tehát a békés megoldásra,
– másrészt a politikai pártok között a Baloldali Szövetség kezdeményezésére újabb tárgya-lások indultak meg. A Szövetség felajánlotta az FKP-nek, hogy a 3 hét múlva sorra kerülő választásokon már az első fordulóban közösen állítsanak jelölteket – ne pedig úgy, mint tavaly, csak a másodikban.

Az FKP a DSZBSZ-szel megvitatta ezt a lehetőséget, de végül is az előző választásokon kö-vetett gyakorlat alkalmazása mellett döntöttek. A Mitterrandék által javasolt megoldás ugyan-is elsősorban a Szövetségnek és nem a Pártnak hozott volna szavazatnyereséget, úgy az első, mint a második fordulóban.

Ez viszont nem jelentett volna előrelépést a haladó erők számára, amíg a FKP és a DSZBSZ megállapodást nem köt egy megfelelő, közös akcióprogramra, hiszen a jelek szerint teljesen reálisnak mutatkozik az a veszély, hogy a Baloldali Szövetség az FKP segítségével hatalomra jutva később a FKP ellen fordul. (Ez a lehetőség persze közös program esetén is fennáll, csak kisebb eséllyel.)

De Gaulle beszédei azt a célt szolgálták, hogy időt nyerjen erői összevonására, felkészüljön a támadásra. Manőverezéseivel el is érte célját. Lélegzethez jutott, ezalatt csapatösszevonásokat hajtott végre. Párizs külvárosaiban katonai egységek jelentek meg, a belvárosban minden fon-tosabb középületet biztosítanak és a Nyugat-Németországban állomásozó francia csapatok is készen állnak arra; hogy bármelyik pillanatban beavatkozzanak a sztrájkoló, üzemeket meg-szállva tartó munkások ellen.

A kormány tehát azzal is számol, hogy ha a diákok vagy munkások részéről újabb „zavargá-sokra” kerül sor, beveti a katonai egységeket, így a munkások ez esetben már nem a rendfenn-tartó erőkkel (rendőrség, csendőrség) kerülnek szembe, mint május első napjaiban, hanem a katonasággal, s utcai harcok esetén óvja az FKP és a CGT a sztrájkolókat az erőszakos cse-lekményektől, provokációktól, nehogy ilyen eset alkalmat szolgáltasson a beavatkozásra és a munkásmozgalom erőinek szétverésére.

Ugyanakkor figyelemreméltó, hogy gazdasági okokból a sztrájkmozgalom is kifulladóban van, egyes üzemekben, vállalatoknál a dolgozók felvették a munkát, a mozgalom hanyatló szakaszához érkezett.

A jobboldalnak tehát sikerült hatalmát megőriznie, sőt ellentámadásba ment át, s hogy ezt megtehette, abban segítségére volt a Baloldali Szövetség és vezetője, Mitterrand halogató, taktikázó, sőt, esetenként magát a kommunistáktól elhatároló politikája; de hozzájárult e hely-zet kialakulásához a baloldali mozgalom egységét megbontó jobboldali és szélsőséges baloldali csoportocskák működése is.

IV.

A gaullizmus kommunista-ellenessége nem új keletű. A de Gaulle tábornok az általa képviselt imperialista körök politikájának célkitűzései érdekében közeledést mutatott a szocialista or-szágokhoz, és országán belül a kommunista mozgalmat még gyengének látta, megtűrte. A Kommunista Párt megerősödésével azonban mindjárt támadást indított ellene. A Kommunista Párt és a Baloldali Szövetség 1967. márciusi választási győzelme után a gaullista párt is szo-rosabbra vonta sorait, s Pompidou miniszterelnök az UNR lille-i kongresszusán kommunista-ellenes harcot hirdetett meg. A francia munkásmozgalom erősödésére tehát a jobboldal, a tő-kés körök természetszerűen saját erejük növelésével válaszoltak s ehhez felhasználják az ál-lamhatalom apparátusát.

Franciaországban tehát kiéleződtek a tőkés társadalom ellentmondásai, ennek következtében az osztályharc, s a munkásmozgalom növekvő erejétől megijedve a tőkés hatalom – miután ideológiai és más téren tett kísérletei nem jártak a kívánt eredménnyel – a jelen időszakban az erőszak eszközéhez folyamodott.

Ebben a jelenlegi helyzetben a Francia Kommunista Párt józan, reális, irányvonalát folytatva – figyelemmel arra, hogy nincs forradalmi helyzet – megkíséreli békés úton, a fegyveres ösz-szetűzések elkerülésével, a baloldali erők összefogásával kivívni gazdasági követeléseinek teljesítését, s amennyiben reális lehetőség kínálkozik rá, parlamenti úton dönteni meg a gaullista rendszert.

Kérdéses, bírják-e a dolgozók folytatni a sztrájkmozgalmat a választásokig, illetve az új nem-zetgyűlés összeüléséig. Mivel az több hetet jelent, kétséges, hogy ilyen hosszú ideig tartó or-szágos méretű sztrájkmozgalom fenntartható az egész ország gazdaságának további súlyos károsodása és ennek a dolgozókra is kiható következményei nélkül.

Az események megmutatták, hogy a gaullista rendszer a régi módon nem folytathatja tevé-kenységét.

A kibontakozásnak, a válság megoldásának több útja lehetséges:

1. A gaullista kormány erőszakos, de még parlamentáris eszközökkel (tárgyalások, ígéretek stb.) igyekszik véget vetni a dolgozók sztrájkmozgalmának és előkészíti a választásokat. A rendelkezésére álló propaganda és egyéb, törvényes vagy törvénytelen eszközöket fel-használva a fegyverek fenyegetése mellett biztosítja, hogy a választások során parlamenti többséget szerezzen. Az új nemzetgyűlés támogatásával azután nagy vonalakban az eddi-gi, a francia nemzeti burzsoázia érdekeit szolgáló politikát folytatná kisebb módosítással. Belpolitikai téren ez esetben ugyanis számítani lehet a Kommunista Párt és a dolgozók el-leni reakciós elnyomó intézkedésekre, retorziókra. Külpolitikai síkon, mivel a tábornok-elnök az „európai viszonylagos erőegyensúly” híve, továbbra is számíthatunk a Szovjet-unióval és a szocialista országokkal való mérsékelt együttműködési szándékra s esetleg az USA-ellenesség tompulására.

2. Provokációk esetén – melyeket a tömegmozgalmakban résztvevő szélsőséges, anarchista, Kína-barát, vagy éppen az USA által háttérből mozgatott csoportok kirobbanthatnak – fegyveres összetűzésekre kerülhet sor a katonasággal, s ez ürügyül szolgálhat a katonai diktatúra bevezetésére, melynek belpolitikai célja a baloldali erők letörése lenne.

3. Alternatívának tekinthető a demokratikus megoldás útja, ha a szakszervezeteknek, a dolgo-zók képviselőinek sikerülne a munkaadókkal, a kormánnyal megfelelő megállapodásokat kötni, s ezek nyomán szűnnének meg a sztrájkok, ezt követően pedig valamennyi baloldali erő összefogásával a választásokon baloldali győzelem születne. Ez esetben is előrelátha-tóan újabb harcra kerülne sor, mert a jobboldali erők nem engednék át saját jó szántukból a hatalmat; tehát végső soron ez esetben sem zárható ki a katonai diktatúra lehetősége.

4. Ha a baloldal parlamentáris úton többséget kapna, ez csak a FKP és a Mitterrand-féle szö-vetség összefogásával lehetséges, mely viszont ugyancsak további harc kilátásait foglalja magában. Egyrészt alig van kilátás arra, hogy egy parlamenti többség esetén a baloldal a végrehajtó hatalmat megszerezhesse. Másrészt, egy demokratikus koalíciós kormány ala-kítása esetén belpolitikai vonalon esetleg változás következhet be, és egyes intézkedésekke esetleg a dolgozók helyzete is javulhat, de alapvető és tartós javulásra ez esetben sem lehet számítani, mert teljesen valószínűtlen, hogy a nemzeti burzsoáziát képviselő Mitterrand és társai hajlandók lennének ezek végrehajtására, a francia gazdaság demokratikus átszervezésére, államosításokra, stb. Mitterrand kormányzása alatt külpolitikai síkon kétségkívül jobboldalibb tendenciák érvényesülhetnének: Franciaország közeledne az USA-hoz és a NATO-hoz, az atlanti politikához. Emellett a szocialista országokkal fenntartaná a kapcsolatokat, de ennél sokkal inkább figyelembe venné a NATO érdekeit, mint de Gaulle.

Mitterrand és a Baloldali Szövetség többi vezetőjének álláspontját ismerve az is kétségtelen-nek látszik, hogy a burzsoá elemek mindent meg tennének az FKP-nak a hatalomból történő kiszorítására.

A jelenlegi helyzetben legvalószínűbbnek az első megoldás látszik ilyen irányban, mivel a jelek szerint a kormánya végsőkre is elszánta magát. Ez azonban nem lehet végleges, mivel nem oldja meg az alapvető társadalmi ellentmondásokat. Megmarad tehát a feszültség és a tömegek visszafojtott elégedetlensége később újabb összecsapások forrása lehet.

V.

A jelenlegi franciaországi eseményeket első pillanattól kezdve nagy nemzetközi érdeklődés kíséri, hiszen a baloldali erők győzelme megbontaná a nyugati tömb viszonylagos egységét, és hatással lehetne a környező kapitalista országok munkásmozgalmának fellendülésére is.

Már az első napokban nagyszabású tüntetésekre került sor a Kínai Népköztársaságban, a fran-cia diákok mozgalmának támogatására. Ezeken' a tüntetéseken nemcsak a francia kormány, de a FKP ellen is jelszavak hangzottak el. Számtalan szolidaritási nagygyűlés, tüntetés zajlott le a Franciaországgal szomszédos országokban: Angliában, Belgiumban, Nyugat-Németországban, sőt Olaszországban is. E tüntetések egy részét kommunisták más részét szélsőbaloldali anarchista elemek szervezték, ennek megfelelően az utóbbiak által szervezett rendezvényeken FKP ellenes hangok is voltak.

Ezért nyugati kormánykörök aggodalommal figyelték a francia tömegek megmozdulását. Ugyanakkor azonban Mitterrand előtérbe kerülése számukra némileg megnyugtató volt, hiszen tisztában vannak azzal, hogy ha ő váltaná fel de Gaulle-t, ez számukra nyereség lenne. Elképzelhető, hogy a diákok elégedetlenségét kihasználták, és az események kiterjesztésében szerepet játszottak a gaullista politikával elégedetlen USA-barát elemek, melyek hátterében feltehetően az Egyesült Államok különböző szervei állnak.

A hetekig tartó sztrájkok káros hatást gyakoroltak a gazdasági életre, átmenetileg megingatták a francia frank stabilitását is. Egyelőre súlyosabb következmények a frank számára a nemzet-közi pénzpiacon nem mutatkoztak, de előrevetették egy esetleges leértékelés fenyegető árnyé-kát. Ezért is fontos a francia kormány számára, hogy minél előbb úrrá legyen a helyzeten.

A franciaországi válság gyengítette a gaullista kormányzat nemzetközi tekintélyét, politikai pozícióit; főleg a Közös Piac országaiban, de másutt is. Kiderült ugyanis, hogy a jelenlegi politikai rendszer nem olyan stabil, mint ahogyan magát feltüntetni igyekezett, nincs meg az a nemzeti egység, melyre de Gaulle gyakran hivatkozott; ellenkezőleg; az ország belső élete sú-lyos ellentmondásoktól, feszültségektől terhes s a hatalom ingatagalapokon nyugszik.

Ez előnyös úgy az USA, mint Kína számára, mert lejáratják a gaullizmust, csökken a bizonyos tekintetben NATO-ellenes francia politika tekintélye, és zavart lehet kelteni az egyik legfejlet-tebb munkásmozgalommal rendelkező tőkés országban.

A magyar–francia kapcsolatokat illetően egyelőre helyesebbnek látszik megvárni a kibonta-kozást, s a Fock Jenő elvtárs látogatása nyomán esedékes vagy esedékessé vált lépések megté-telét későbbre halasztani, illetve megvalósításukat a franciaországi helyzet rendeződése után a kialakult új helyzettől tenni függővé, kivéve, ha francia részről a megállapodások alapján kezdeményezésre kerül sor.

Budapest, 1968. június 4.

[két, kézzel írt aláírás:
Szuhácsné, másik olvashatatlan]

Jelzet: MOL XIX–J–1–j–002510/1/1968. – (Magyar Országos Levéltár – Külügyminisztérium – TÜK – Franciaország)

Ezen a napon történt október 21.

1921

Károly, hogy trónját visszaszerezze, a felesége, Zita királyné társaságában repülõgéppel ismét Magyarország területére érkezett.

1944

A második világháborúban a szövetségesek elfoglalják Aachent, az első német nagyvárost.

1949

Kispesten felavatják az ország első úttörőházát.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők