Hibaüzenet

  • Notice: Undefined offset: 1 custom_mod_pane_custom_pane_render() függvényben (/data/webcontent/archivnet/www/sites/all/modules/wideworld/custom_mod/custom_mod.module 229 sor).
  • Notice: Undefined offset: 1 custom_mod_pane_custom_pane_render() függvényben (/data/webcontent/archivnet/www/sites/all/modules/wideworld/custom_mod/custom_mod.module 229 sor).
Diákok forradalma?

Az 1968. májusi válság Franciaországban

Magyarország az 1968-as megmozdulásokhoz hasonló utcai harcokat „testközelből" ismerte, tisztában volt azzal, hogy lehetnek külső erők az események mögött, és ismerte azon eszközöket is, hogy mi kell a hatalom megőrzéséhez.


3. A párizsi magyar nagykövet jelentése francia eseményekről


1968. június 10.

Tárgy: Krízis Franciaországban.

[…]
Franciaország 10-15 éves lemaradásban van legfejlettebb versenytársaihoz mérten az ipar, a tudományos és technológiai kutatások, az infrastruktúra terén. E lemaradás a 15 éven át foly-tatott gyarmati háborúk (Vietnam, Algéria), továbbá a gyarmatbirodalomra támaszkodó autarchiás gazdaságpolitika és a IV-ik köztársaság sorozatosan tehetetlen kormányainak dilet-tantizmusa miatt következett be.

A gaullisták – bevonva a nagytőke technokratikus szemléletű képviselőit a kormányba – kezé-re jártak a monopoltőkének abban, hogy a gyorsított ütemű fejlesztést a munkások, parasztok, a bérből és fizetésből élők bőrére valósíthassák meg. Való tény, hogy 10 év alatt a nemzeti jövedelem 50%-kal nőtt, az ipar korszerűsítése, koncentrálása alaposan előre haladt, a pénz stabilizálása érdekében az ország méreteihez számítva a világ legnagyobb arany és deviza készletét halmozták fel, ugyanakkor a bérből fizetésből élők életszínvonala stagnált. Ha itt-ott kemény bérharcok következtében emelkedett is, azt lerontotta a korszerűtlenné vált üzemek bezárása során tömegesen elbocsátásra kerülő életkörülményeinek leromlása, a fiatalság elhe-lyezkedési problémáinak egyre inkább tapasztalható nehézségei.

1966–67-ben a termelés növekedése is elmaradt a tervben előirányzottól az NSZK-ban és más tőkés országokban bekövetkezett recesszió visszahatásaként, a dollár és font körül jelentkező zavarok és a belső fogyasztást erősen korlátozó életszínvonal leszorító gazdaságpolitika együttes hatásaként.

1967-ben az elnök és képviselőházi választások után a gaulleizmus viszonylagos stabilizációját felhasználva, a kormány rendeleti úton történő kormányzásra kért és kapott a parlamenttől felhatalmazást, amelyet a srófok alapos megszorítására használt fel.

Így került sor a társadalombiztosítás lerontására, a bérek részleges befagyasztására, a szolgál-tatások, közlekedési költségek és az árak emelésére.

A kormány rendeleti úton hozott antiszociális intézkedéseit a „nagy nemzeti feladat” érdeké-ben hozandó áldozatvállalásnak tüntette fel, a valóságban azonban nyíltan hirdette, hogy a tőkének „gyümölcsöző” feltételeket biztosítani, hogy érdekeltté váljon a fokozott tempójú beruházások önfinanszírozás útján történő végrehajtásában, hogy ezáltal versenyképessé váljon a Közös Piac 1968 júliusa utáni vámvédelem nélküli versenyével, valamint a Közös Piacon kívüli országok fokozódó konkurenciájával szemben.

A munkások felé mézesmadzagnak a Vallon tervet szánta (évi 4% bér visszatartása kötelező részvényjuttatás formájában a 100-nál több munkást foglalkoztató üzemekben) továbbá bizo-nyos szociális olajcseppeket adott a racionalizálás folytán munkahelyüket vesztett dolgozók fokozottabb segélyezése, átképzése és más egyes kisebb kategóriákat érintő látszat intézkedé-sek formájában az elégedetlenség mérséklésére.

A zárójelben foglaltakról annak idején számos jelentésben részletesen jelentettünk. Itt csak a szociális feszültség nagyságának illusztrálására vázlatosan soroltuk fel a főbb okokat.

Így jutunk el az UNR Lille-i kongresszusáig, ahol, mint azt jelentettük, a hatalom számára együttesen kihatásában már politikai síkon is érzékelhetően megmutatkoznak a fenyegető jelek. A Lille-i kongresszus nem térhetett ki az alábbi kérdések elől:
– A hatalom 10 év óta tartó eróziója.
– A társadalom osztályszerkezetében végbement polarizálódás politikai konzekvenciája.
– A burzsoá szolidaritás ingadozó hajójának megszilárdítása.
– Válaszadási igény az ifjúság, a munkanélküliség, az egyetemi–oktatási problémák, az égető gazdaságpolitikai kérdések tekintetében.
– De Gaulle személyi presztízsének halványulása, esetleges eltűnése esetére új politikai szisztéma kidolgozása.

Az a tény, hogy mindezen kérdésekre a Lille-i kongresszus csupán a gaullista rendszerre min-dig is jellemző antikommunizmussal a káosz, polgárháború, totalitárius kommunista diktatúra rémületkeltő újra felmelegítésével tudott csak válaszolni, de Gaulle híveinek táborában bi-zonytalanságot, a vezérkar egységének bomlását, növekvő számú ellenfeleinél a 10 éves poli-tikai vákuum után a változás közeli lehetőségének tudatát erősítette meg. A szociális feszült-ség a múlt év novembere körül éleződött ki, de erősebben az 1968 januárjától bevezetett TVA néven ismert adózási rendszernek az élelmiszerekre történt kiterjesztésével érte el. Ehhez hozzájárult az a kormány részéről az antiszociális intézkedések könnyebb lenyelése végett széltében-hosszában hangoztatott félelemkeltés is, amit a Közös Piac vámhatárainak lebontása után várható nagyszabású külső konkurencia eltúlzásával űzött.

Az egyetemi és oktatási problémákat nagy vonalakban a következőkben lehet összefoglalni (a diákmozgalmakról legutóbbi futárral külön jelentettünk):

A de Gaulle-i koncepció Franciaország függetlenségének, korábbi nagyhatalmi helyzete visz-szaszerzésének ad prioritást.

A technikai–tudományos forradalom korában fejlett ipari fogyasztási társadalom önálló tu-dományos kutatások, elsőrendűen képzett szakemberek sokasága nélkül független nemzeti keretekben nem valósítható meg. Ezt felismerve 10 év alatt a főiskolai oktatásra fordított költ-ségvetési kereteket nyolcszorosára, a diákok számát 150 000-ről 600 000-re az oktató sze-mélyzet számát kétszeresére emelték.

Számos egyetemet kibővítettek, új egyetemeket építettek. (Ezek közé tartozik a mindössze néhány éve beindult Nanterre-i egyetem is, amely 12 000 diákjával az eseményekben döntő szerepet játszott).

Mindamellett a hallgatók ilyen arányú növekedésével nem tudott lépést tartani sem az egye-temek materiális, még kevésbé az oktatás tartalmi színvonalát biztosító feltételek fejlődése.

Az új egyetemi „campusok” többnyire zöld mezőben, a városi központoktól távol eső rossz közlekedési viszonyok mellett sebtiben összehozott létesítmények, ahol – mint Nanterre ese-tében – ezer és ezer fiatalember koncentrálódik vigasztalan internátusi körülmények között, szórakozási lehetőségek és hagyományok nélkül meglehetősen magára maradva, a társada-lomtól szinte elszigetelve. A tanárok – akikre ma kétszer akkora létszám oktatása nehezedik – rendszerint a városban, sőt Párizsban laknak, autóval kirohannak óráikat megtartani, gyakran „cours magistral” formában (azaz több száz, esetleg ezer hallgató előtt, akik a túlzsúfolt am-fiteátrumokban nem egyszer a szó szoros értelmében a padlón is ülnek és előadásuk megtartása után sietve elrohannak.)

Így jóformán semmi kontaktus nem alakulhat ki tanár és diák között, a kisebb szemináriu-mokban történő anyagfeldolgozásra alig van lehetőség.

Különben is a francia egyetemek sok tekintetben megőrizték középkori jellegüket. Az egye-temi szabályzat jórészt Napóleon óta változatlan. A tanulmányok sikerére kihat a laboratóri-umok, könyvtárak, a modern oktatási, szemléltető eszközök esetenkénti elégtelensége. Film, iskola, TV, audiovizuális kabinetek, sőt sokszor egyszerűen a hely hiánya, mely a csoportos szemináriumszerű, tanársegéddel vezetett felkészülést nem mindenütt teszi lehetővé.

A professzori kar hagyománya: viszonylag kisszámú elitképzés, túltengő humán szemlélet, irodalmi, történelmi, társadalomtudományi stb. anyag széleskörű oktatása, hogy a hallgató mélyen művelt sokoldalú, szintetizálásra képes emberként fejezze be tanulmányait.

Ugyanakkor a tudomány anyag hihetetlen megnövekedése elkerülhetetlenné teszi a specializá-lódást. Ez természetesen viszonylag jól megoldott az egzakt tudományok területén, az orvos, mérnök, jogász karokon, de sokkal kevésbé a bölcsész és társadalomtudományos karokon. Innen tömegével kerülnek ki – egyébként magas általános műveltséggel rendelkező – szocio-lógusok, pszichológusok, közgazdászok, irodalmárok, történészek, művészettörténészek stb., de ezeknek csak csekély töredéke rendelkezik olyan pragmatikus ismeretekkel, amely lehetővé tenné felfokozott igényeikhez mért elhelyezkedését.

A francia egyetemre a jelenlegi gyakorlat szerint minden jelentkezőt fel kell venni, aki sikeres érettségi vizsgán esett át. Ez is egyetemi hagyomány, ami teljesen megfelelő lehetett abban az időben, amikor a felnövekvő fiatalok egészen csekély %-a folytatta tanulmányait az érettségiig és csupán egy szűk elit (szinte kizárólag a vagyonos osztályok gyermekei) gondolhattak egyetemre. Ma teljesen más a helyzet. A demokratikus közvélemény nyomására meg kellett nyitni a kapukat a munkás–paraszt gyermekek előtt is (ezek száma még ugyan csak 10%, de ez háromszorosa a 10 év előttinek) és még szélesebb mértékben a középosztálynak, mint ko-rábban volt.

Mivel sem felvételi vizsga, sem különösebb orientálás eddig nem volt, így:
1. A szükségesnél több hallgató kerül az egyetemekre.
2. Ágazatonkénti megoszlásuk véletlenszerű.

Mindezek együttes eredménye, hogy a végzősök elhelyezkedése lehetetlenné válik. Ezt a helyzetet felismerve a kormány évek óta számos „reform” intézkedést próbált bevezetni, de nem tudta keresztül vinni ezeket – érdekes módón elsősorban a tanári kar ellenállása követ-keztében.

A reformok a tananyag korszerűsítése, a felszerelésbeli hiányok kiegészítése, a tanítási mód-szerek korszerűsítése, a nevelés, szórakozás stb. problémáinak megoldását és nem utolsó sor-ban a szelekció és orientáció kérdését igyekeztek – eddig kevés sikerrel – megoldani.

A helyzet úgy alakult, hogy a kényszerű szelekciót felvételi vizsga hiányában részben már az érettséginél de facto bevezették. Évente 50%-a az érettségire menőknek elbukik a szigorú feltételek miatt, melyeket központilag szabnak meg, Ha ezek egy része „repêchage” –pótérettségi – révén előbbre is jut, mégis igen nagy azoknak a száma akik elvégzik ugyan a középiskolát, de ennek korrekt befejezését igazoló érettségi bizonyítvány nélkül maradnak.
Ez pszichológiailag hátrányos, mert bukott (Raté) fiatalemberek elkeseredett tömegét termelik ki. Nagyjából hasonló a helyzet az egyetemeken. A beiratkozott hallgatók csupán 50%-a végez normális időben. A többi el-elakadozik a különböző évfolyamokon, és 7–8–10 évig eldiá-koskodik, ha közben meg nem unja.

Mivel úgy az érettségi, mint az egyetemi szemeszterek vizsgái egyben szelekciós célt is szol-gálnak (a vizsgatételeket, követelményeket a hallatlanul bürokratikus központi apparátus kö-telezően és egyöntetűen adja ki a tanintézeteknek), érthetővé válik, hogy a diákok számára a vizsgaidőszak amolyan siralomház féle, és indulataik féktelenné válnak:
– A tanári kar iránt (aki kénytelen is érezni, hogy év közben nem tudott eleget adni, to-vábbá, hogy hóhérmunkára kényszerítik).
– A kormány iránt, aki tanárt, diákot magas követelmények elé állít, de kellő anyagi és morális feltételeket nem biztosít.
– A felnőtt társadalom iránt, amely közönnyel nézi a fiatalember vergődését – ugyanakkor hallatlan luxussal éli világát.

Megjelennek a radikális apostolok „Fütyüljünk a világra, romboljuk le, mert értelmetlen, tűr-hetetlen és rossz. Éljen az anarchizmus, nihilizmus, maoizmus, trockizmus, bármi csak el a tanulás hiába való nyűgétől, a vizsgák hekatombájától. Fődolog, hogy dobjuk ki az „öreg bár-kát” azután majd lesz valahogy...

A diákok számára a szocializmus, kommunizmus nem túlságosan vonzó. Hiszen az rend, fe-gyelem, kemény tanulás és munka. Lám a varsói, a prágai, belgrádi diákok is felháborodnak...”

E színes leírásban lehetnek túlzások. De a Quartier Latin-ban lejátszódott eseményeknek a különböző étékekért [!] működtetett szervezett provokátor csoportok csak úgy lehettek sikeres mozgatói, hogy a 160 000 főnyi párizsi és Párizs környéki főiskolás, a több százezer, közép-iskolás, a vidékkel együtt többmilliós diákifjúság, a 800 000 főnyi oktató személyzet körében élt és él a lelkiismereti válság, a társadalom válsága, a társadalom kontestálása.

Az események leírása itt nem szükséges, mellékletként csatolom az esemény naptárt. Menet-közben kb. 25 másutasból [!], a naponta Küldött kibővített sajtószemlékből, újságtudósítóink cikkeiből, a TV és hírügynökségek anyagaiból ez úgy vélem teljesen ismert a központ előtt.

Másutasaimban igyekeztem menetközben értékelni és mértékadó személyektől nyert informá-ciók alapján prognózissal is kibővíteni a tájékoztatást. Az események menete és jelen fejlődési szakasza igazolja előre jelző értékeléseimet.

Szükséges viszont ezek összefoglalása – a ma lehetséges mértékben. A franciaországi válságot megítélésem szerint négy tényező váltotta ki:
1. Az egyetemi oktatási rendszer csődje.
2. A gaullista gazdasági célkitűzések monopol-tőkét favorizáló túlhajtásaiból származó rend-kívül nagy szociális feszültség.
3. A gaullista külpolitika miatt a kormányra nehezedő külső nyomás, mely nem riadt vissza a belső viszonyokba való provokatív beavatkozástól sem.
4. Szubjektív és politikai tényezők: de Gaulle 78. éves, utódlása körül megindult harc, az uralkodó osztály megosztottsága, a polarizálódás viszonylag alacsony szintje, a párt és munkásmozgalom szerepe.

Az első két tényezővel hosszabban foglalkoztam.
A külpolitika részletesebb elemzése itt nem szükséges, mert az közismert.

Csupán érdemes felsorolni néhány jellegzetességét, amelyeknek az eseményekre kétségtelenül volt befolyása.
– Az USA, a NATO, a dollár, a Vietnami, a közel-keleti fellépések megtorlásáról, a „fe-kete bárány” visszatérítéséről nyilván nem mondott le. Ismeretesek eszközei, beleértve a CIA-t is.
– Izraelnek mindenképpen érdeke volt a gaullizmus megbuktatása, de legalábbis alkura kényszerítése, mert de Gaulle az agresszióval szemben foglalt állást, megtagadta az iz-raeli légierő repülőgépekkel, más fegyverzettel való ellátását, pedig Izrael kizárólag francia gépekkel van felszerelve.

Hogy ezt szíve ellenére és neokolonialista pozícióinak megerősítése céljából tette az arab vi-lágban az a dolog lényegén nem változtat, viszont a félmillió főt kitevő francia zsidóság léte-zik és cionista beállítottságú része jelentős befolyást tud gyakorolni. Számításba kell venni azt is, hogy a hitleri gonosztettektől mérhetetlenül sokat szenvedett zsidóság Franciaország de-mokratikusan gondolkodó, mindenfajta fajüldözést elvető népe részéről mélységes szimpátiát élvez. Az arab szélsőségesek fellépései megbotránkoztatták a franciákat, azt párt különbség nélkül elítélték.
– Anglia a közös piaci elutasítás miatt érthető módon várja, hogy de Gaulle-t egy számá-ra kedvezőbb, „európaibb” politikai koalíció váltsa fel.
– Közös piaci partnereit 10 év alatt számtalanszor megzsarolta de Gaulle. Nem engedett teret a francia burzsoázia érdekeit döntési szabadságát korlátozó törekvéseknek, a szupra nacionalista elgondolásoknak.
– De Gaulle Kelet felé nyitó, Atlantique-tól Uralig hirdető politikájának is meg vannak a külső-belső ellenzői.

Végül nem hagyható figyelmen kívül de Gaulle életkora. A lezajlott események eddigi menete világosan bizonyítja, hogy a francia monopoltőkés körök, az uralkodó osztály még nem talált érdekeinek szolgálatára alkalmasabb embert, mint de Gaulle (ez vonatkozik Pompidoura és számos gaullista vezetőre is). De az uralkodó osztálynak gondoskodnia kell de Gaulle utód-lásáról, és e körül még koránt sincsen egység. Felszínre jutnak az egyéni ambíciók, amelyeknek nem mindegyike jelent szükségképpen egyben más politikai alternatívát, de jelen van ez is.

A gaullista kül- és belpolitika fő célkitűzései – mint ezt az elmúlt évek során számtalanszor megállapíthattuk – megfelel a francia burzsoázia alapvető érdekeinek, tartós irányzat de Gaulle-lal, vagy nélküle is.

Ezt egyébként a válság eddigi menete is igazolja. A Franciaországgal összemérhető nyugat-európai burzsoá demokratikus országok (Anglia, NSZK, Olaszország) közül vajon melyik bírta volna átvészelni 10 millió sztrájkoló, a meghasonlott értelmiség, a megvadult diákság ilyen hosszú időn át tartó nyomását a kormány bukása, esetleg katonai diktatúra bevezetése nélkül?

A helyzet alakulása a rendszer gyengülése ellenére a gaulleizmus politikai képességeit igazolja. Szerepet játszik ebben a de Gaulle személye körüli misztikum (a haza többszörös megmentője stb.), de a döntő nyilvánvalóan az, hogy bármennyire is nyűgös a burzsoázia egyes csoportjai részére a gaullista politikai gyakorlat, alapvető érdekeiknek ez felel meg a legjobban.

De Gaulle személyes képességei, politikai stratégiája, hidegvére, határozottsága, katonás fel-lépése is döntő tényező. Romániából hazatérve mondott katonásan rövid repülőtéri nyilatko-zata: „Réforme oui, chienlit non,” alig több mint Cambron híres szava merd , – de a francia tömeglélektan alapos ismeretére utal.

Legkevésbé sem lehet azt állítani, hogy minden a gaullista stratégiának megfelelően zajlott le a májusi események során, hiszen ebben a fantasztikus méretű osztály összeütközésben számos saját mozgástörvényeinek engedelmeskedő erő csapott össze.

Azt azonban meg lehet állapítani, hogy de Gaulle és vezérkara a burzsoázia érdekeinek meg-felelően adekvát módon válaszolták meg saját elhibázott lépéseik következményeit is, és végül a maguk javára fordították az események menetét.

Anélkül, hogy ismételném másutas jelentéseimben foglaltakat, célszerűnek látszik de Gaulle feltételezhető stratégiai és taktikai lépéseit felsorolni.

Az események meglepetésszerűen érik, a diákmozgalmakat eleinte a hagyományos „monom”-nak, a vizsgák körül szokásos diák törni-zúzni hangulat megnyilvánulásának véli, hallgat, Romániába megy. Pompidout 10 napra Iránba és Afganisztánba küldi. Nyilvánvalóan nem számol 10 millió sztrájkolóval.

Itthon maradt embereik – Joxe, Fouchet, Peyrefitte – a diáktüntetések méreteitől megrettenve a Sorbonne bezárásához, kemény rendőri eszközökhöz nyúlnak, váltakozó szerencsével pró-bálgatják a provokáció, rémületkeltés, terror, alkudozás és manőverezés eszközeit.

Pompidou hazatérve a diákmozgalom előtt kapitulál, megriad a milliós szolidaritási tüntetéstől, a 24 órás általános sztrájktól. Úgy véli, ha a diákok lecsendesednek, elmarad, vagy legalább is kisebb méretű lesz a sztrájk.

Téved, mert meghátrálásából a munkástömegek azt a logikus következtetést vonják le, hogy elérkezett az alkalmas idő régen felgyülemlett sérelmeik orvoslására.

A munkástömegek ebben nem tévednek.

A kormány a bizalmatlansági indítványt megússza, de Pompidou önkritikára kényszerül. Ezt teszi de Gaulle is. Bejelenti az egyetemi reformot, más társadalmi reformokat, kénytelen elő-venni – egyelőre – könnyű tüzérségét, bejelenti a népszavazást új reform politikája a „participáció” fölött, hozzá fűzve, hogy ha nem kap többséget, lemond.

Hogy a külső nyomást enyhítse, conciliáns gesztusokat tesz az USA felé.
Kibontakoznak a sztrájkok, 5–6–9–10 millió munkás, alkalmazott, a tanári kar és állami al-kalmazottak jelentős tömegeinek részvételével.

Puszta rendőri eszközökkel a mozgalmat „leszerelni” nem lehet. Pompidou tárgyal, de Gaulle hallgat.

Diverziós céllal a diákmozgalmat célszerű feléleszteni, a provokátorokkal újabb barikádokat építtetni, a párizsi Börzét, a kapitalizmus fellegvárát, a Sorbonne-t, autók százait felgyújtatni. Egy-két halálesetre is szükség van. (Lyoni rendőrtiszt halála.)

A boulevardok gyönyörű fáit motoros fűrésszel vágják ki, Eisensteint megszégyenítő rende-zéssel éjszakai utcai harcokat rendeznek, annak minél nagyobb nyilvánosságot adnak TV-ben, filmhíradóban, újságokban. Megindul a rémhír-terjesztés, szervezik az ellátási, főképpen ben-zinhiányt, stb.

Szükséges volt élethűen bemutatni, hogy mi is várható a gaullizmus bukása után, hogy mi-képpen is néz ki az „anarchia”, a polgárháború a gyakorlatban.

Ugyanezen időre esik Mitterand, Mendès-France fellépése, akik készpénznek veszik de Gaulle bukását, visszavonulását. Bizonyos körök megkezdik főleg Mendès-France lanszírozását, aki, mint átmeneti kormányelnök majd rendet csinálna. Mendès eleinte a diákok tüntetésein személyes részvételével és rejtelmes hallgatásával, majd nyílt deklarációval jelentkezik: Készen áll.

A Mendès körüli csoport politikai látványosság útjára akarja terelni a sztrájkmozgalmat. A munkás követelések úgymond „túlhaladottak.” „Forradalmi” változásra, mindenek előtt de Gaulle megbuktatására van szükség.

De Gaulle is látja, hogy ez esetben a négyszer már sikerrel alkalmazott „utánam a káosz”, a lemondással fenyegetőzés és a népszavazás aligha bizonyul elegendőnek. Politikai vákuumot teremt hallgatásával, majd rejtélyesen „eltűnik” feleségével együtt az Elysée-ből. A bukására spekuláló, Mendès körül tömjénező polgári csoportok kezükben érzik az ügyet: de Gaulle visszavonul vidéki birtokára, szabad a vásár....

Az elnök közben rendbe hozza a rendőri erőket, biztosítja a hadsereget – nincs kizárva, hogy Baden-Badenben a németekkel is tárgyal – csapatmozdulatokat eszközöl. Másnap megjelenik, 3/4 órás minisztertanács, néhány perces TV beszéd, melyben határozottan bejelenti, hogy élére áll az ügyeknek és a parlamentet feloszlatja. Megindulnak a gaullista tüntetések, átrendezik a kormányt, rendeződik a vezérkar, fellélegzik a „rendpárt,” megkezdődik a félelem jegyében a tömörülés.

A játszma első felvonásához tartozik még: siker Brüsszelben a mezőgazdasági közös piac ügyében. Ebben segített a franciaországi nehéz helyzet, mert a partnerek megértőbbek voltak. Érthető ezek után, ha a parasztság nem vett részt komolyabban a megmozdulásokban.

Ezt követi a sztrájkok kifullasztása részben elkerülhetetlen engedményekkel, a munkástöme-gek megosztásával, itt-ott erőszakkal is.

A diákmozgalmat többféle módon felhasználhatta de Gaulle taktikájában.

A mozgalom kezdettől fogva szélsőbalos, anarchista, trockista, maoista, iránytalan jellege, az elítélendő és megbotránkoztató módszerek, kalandor irányítása, a különböző provokatív ele-meknek igen alkalmas hátteret biztosított.

Így nem lehetett szó a diák és munkásmozgalom egyesítéséről, sőt a legnagyobb figyelmet kellett arra fordítani a munkásmozgalom vezetésének, hogy a munkások be ne ugorjanak a provokációknak.

Amikor a munkáskövetelések részleges, egyes területeken kielégítő eredménnyel járva a sztrájk befejezése napirendre került, a munkások balos elemeire nehezedik a diákfanatikusok nyomása, miközben a munkások legöntudatosabb részének követeléseit szemlátomást nem hajlandók a kormány és a munkáltatók kielégíteni.

A cél itt is világos: a párt és szakszervezetek – főleg a CGT – ellen fordítani a munkások minél nagyobb részét, megosztani erőiket.

Ezek után úgy tűnhet fel de Gaulle a választók szemében, mint aki:
– A burzsoázia federatörje.
– Az anarchia, polgárháború rémével megijesztett középosztály és kispolgárság olyasfajta védelmezője, mint a középkori várúr volt a jobbágyoknak.
– Reformokat ígér mind az egyetemi, mind a participáció révén a gazdasági és társadalmi életben.
– Külpolitikáját ellenzőket egyes koncilliáns gesztusokkal megnyugtatja.
– A munkásosztályt, annak élcsapatát, a pártot, nemcsak frontálisan, hanem balszárnyán is támadva megosztja. (Legalább is erre törekszik.)
– Kételyeket támaszt a baloldali egység politikai realitása iránt. (Itt újra felveti a fejét a harmadik út.) (Deffere)
– A választásokat olyan gyors tempóban bonyolítja, hogy ellenfeleinek ideje se maradjon kellően átgondolni, hogy mi is történt?
– Remélheti az elvesztett szilárd többség visszaszerzését és utána kisebb-nagyobb re-formokkal mehet tovább az eredeti politikai koncepció.

A június 23–29-én tartandó választások várható eredményeinek előre becslésébe nem bocsát-kozhatunk. Eddig még a hivatalos, vagy nem hivatalos (pl. újságok) közvélemény kutató szervek sem próbálkoztak meg vele.

Egy ilyen arányú osztály összeütközés fel nem mérhető mozgásokat okozhat.

Mindamellett a polarizálódás erőteljesebb visszatükröződése várható az új Parlamentben. A gaullisták és kommunisták mandátumainak növekedése várható.

Ha a gaullisták abszolút többséget kapnak, a külpolitikán csak a „nagyobb rugalmasság” hatá-rai közé eső változás várható, ha ingadozó helyzetük marad, akkor a középpártokkal már je-lentős kompromisszumot kell kössenek.

Ennek külpolitikai vonatkozásait így látjuk:
– A Közös Piac szupranacionális szerveinek kiépítéséhez való fokozatos hozzájárulás, elő-rehaladás a kis Európa, majd a kiszélesített Európa felé, (Anglia, Skandináv államok be-lépése) fejlődés az Európai Egyesült Államok irányában.
– A kelet-európai szocialista országokkal természetesen tovább politizálnának, keresked-nének, de az európai burzsoá szolidaritás jegyében és az erő helyzetéből.
– Megerősítenék gazdasági, katonai szolidaritásukat az USA és az Atlanti Szövetség felé, bár a NATO katonai szövetségébe nem igen lépnének vissza, csak „szorosan” együtt-működnének velük. A „de Gaulle-i” Európa koncepciót többé-kevésbé hidegre tennék.

Mindezt nem brutális sietséggel, hanem kellő taktikával hajtanák végre.

Feltehető, hogy közelítenék álláspontjukat a távol- és közel-keleti kérdésben is szövetségesei-kéhez.

A választások harmadik eshetősége – nevezetesen hogy kormányképtelen kisebbségben jön-nének vissza a gaullisták – ez idő szerint valószínűtlennek látszik.

Szándékosan hagytam utoljára a párt szerepét, helyzetét.

Testvérpártunk ereje, súlya, szervezettsége közismerten igen nagy. Rendkívül nagy tapaszta-latokkal rendelkezik. Más pártok és a nemzetközi munkásmozgalom történeti tapasztalatait, saját történelmét marxista–leninista módon elemezve alakította ki stratégiáját és taktikáját. Meg volt és megvan jól megfontolt javaslata az egyetemi problémák megoldására, (Langevin terv) megvan a szocializmus francia útjára vonatkozó kialakult nézete.

A Párt úgy látja, hogy Franciaország demokratikus hagyományait, az 1936-os Népfront törté-nelmi tapasztalatait, a francia társadalom jelenlegi és az erős polarizálódás irányában fejlődő osztályszerkezetét, a párt és a munkásosztály nagy szervezeteit (szakszervezetek, ifjúsági szervezetek), a francia szocialista párt helyzetét, a munkásosztály elért pozícióit, külső és belső politikai tényezőket – nem utolsó sorban a szocialista tábor létét, a béke és biztonság fenn-tartásának imperatív szükségszerűségét, a gyorsütemű tudományos–technikai haladás fontos szerepét, stb., figyelembe véve, Franciaországban megvan a lehetősége belátható történelmi időszak alatt a szocializmus megvalósításának, véres polgárháború nélkül.

A párt az eseményekben döntő szerepet játszott és játszik továbbra is.

Ha a diákmozgalmak váratlan hevességét nem is mérhette fel előre, a szociális feszültség miatt az elkerülhetetlen visszavágásra kellően felkészült és fegyelmezetten készítette fel a mun-kásosztályt.

A párt világosan látta, hogy a felgyülemlett sokféle ellentétpár rendkívüli méretű krízisre fog vezetni előbb-utóbb, de azt is világosan látta, hogy nincs forradalmi helyzet.

Valóban, a forradalmi helyzet megítéléséhez eddig alkalmazott marxi–lenini mérce egyetlen kritériuma sem fedezhető fel a francia válságban.

– A gaulleista kormányzat válsága kétségtelen. De azt mondani, hogy az uralkodó osz-tály képtelen a régi módon uralkodni, nem lehet. Még többféle politikai alternatíva áll tartalékban a burzsoázia számára, beleértve még egy kommunista részvétellel létreho-zott haladó demokratikus kormányt is, amelyet a Párt javasol, de jól tudja, hogy azon belül és kívül milyen hosszú harcra van még szükség a burzsoázia megdöntésére.
– De a burzsoázia nem is kénytelen eddig elmenni. A középpártok végső esetben eddig is, ezután is készek a kompromisszumra, ha magát a burzsoá rendszert fenyegetné ve-szély.
– A munkásosztály helyzete nem elviselhetetlen. Még a munkásosztály egy része sem gondol forradalmi rendszerváltozásra, hanem az elég gyorsütemű gazdasági fejlődésből saját munkájával létrehozott növekvő mennyiségű javakból akarja megkapni igazságos részét. E mellett békében akar élni. Tény, hogy pl. az egy főre eső nemzeti jövedelem 1080 $, Európában Svédországot figyelmen kívül hagyva itt a legmagasabb.
– A munkások életszínvonala ennek és a kemény osztályharcok eredményeképpen jóval magasabb, mint bármelyik szocialista országban. Igaz, hogy a munkanélküliek száma 400–500 ezer főre szökött 1-2 év alatt, igaz, hogy vannak pusztuló körzetek, tönk szé-lén álló parasztok, elhelyezkedési nehézséggel küzdő fiatalok, van gazdasági válságtól való félelem, antiszociális kormánypolitika, stb. De azt semmiképpen nem lehet mon-dani, hogy éhező tömegek volnának, sőt Franciaország egyébként számos gazdasági problémái között éppen a legjelentősebbek egyike, hogy képtelen eladni gabona, hús, tej, gyümölcs, zöldség, bor stb. feleslegeit.
– A francia válság egyik jellemzője, hogy egy fejlett ipari - mezőgazdasági országban elért évi 5%-os termelés növekedés, normális fejlődés, sőt az éveleje óta lendületnek induló helyzetben következett be, miközben a külker. mérleg, valuta szilárdság, arany és deviza tartalék stb. a korábbi évtizedekben ritkán látott stabilitást ért el de Gaulle 10 éve alatt.
– Nem hagyható figyelmen kívül a francia társadalom jelenlegi osztályszerkezete sem.
– Franciaországban a parasztok aránya még mindig 18% (Anglia, USA csak 8-12) és a parasztgazdaságok alaptípusa a családi gazdaság, a kistulajdon.
– Hasonlóan igen nagy a kisiparosok, kiskereskedők, a középosztály aránya és ennek megfelelően súlya.

A nemzetközi helyzet megítélésére elég csak annyit felhozni, hogy sem közvetlen háborús, sem forradalmi jellegű válság jelenleg földrészünkön nincs, az most a viszonylagos nyugalom területe.

De figyelembe kell itt venni Franciaország közös piaci helyzetét, Atlanti szövetségi tagságát, a szocialista országok elhelyezkedését, koegszisztenciás politikáját is.
A forradalmi helyzet megítélésénél az is fontos tényező, hogy a burzsoázia fegyveres ereje, elnyomó apparátusa érintetlen.

Ennek megfelelően testvérpártunk taktikája a következő volt:
– Támogatta a diákmozgalomnak követeléseiből mindazt, ami abból elfogadható volt, nevezetesen az iskola reformot, az anyagi ellátottság megjavítását, a vizsga rendszer korszerűsítését, az egyetemek nagyobb önállóságát, stb., de elhatárolta magát és a munkásosztályt minden demagóg, álforradalmi akciótól, megóvta a munkásosztályt és szervezeteit a provokációktól.

Hatalmas erejét megmutatva az osztály élére állt a rendőri brutalitások elleni 24 órás általános sztrájkban, a milliós tüntetésekben.

A bázisról indult és rohamosan kibontakozó sztrájkokat határozottan támogatta, de nem adta ki az általános politikai sztrájk jelszavát. A szakszervezeteket – köztük is elsősorban a legna-gyobb CGT-t, melynek vezetésében és alapszervezeteiben nagyszámú kommunista és szimpa-tizáns tevékenykedik – különösen óvta teljesíthetetlen követelések felállításától. Kezdettől fogva a tárgyalások mellett volt, melynek céljául az adott keretek között elérhető legjobb bér, munka és egyéb feltételek, a szakszervezetek üzemi jogkörét biztosító jogok kiharcolását tűzte ki.

Minden provokációtól, utcai verekedéstől távol tartotta a munkásokat, Ebben segített az üze-mek megszállása, mint taktika. Ez, azzal az előnnyel járt, hogy a munkások tömegei bent ta-nácskoztak, tartózkodtak a sztrájkőrségekkel igen jól védett üzemekben, és így ellent tudtak állni, pl. a Renault esetében a több ezer főnyi felizgatott fiatal szélsőséges diák többször ismé-telt behatolási kísérleteinek.

A Párt a fellendült munkásmozgalmat sikerrel használta fel sorainak megerősítésére. 10 és 10 ezren léptek be a Párt és különösen a szakszervezetek soraiba. Türelmesen küzdött a baloldali egység további megszilárdításáért, követelte a közös kormányprogram megtárgyalását és el-fogadását a federációtól. Ez irányban történt is számos tárgyalás és némi előrehaladás; de ha-marosan nyilvánvalóvá vált: Mitterrand és a federáció Mendès-France-szal az élén ideiglenes kormányt akar, kötelező kormányprogram és Kommunista részvétel nélkül.

A Párt válasza érre ez volt:

Semmiféle értelme nincs puszta személycseréknek. Waldeck-Rochet elvtárs a parlamentben követelte új választások kiírását már május 20-án. Amikor, pedig a Mitterand-Mendès megol-dásra kezdett működésbe jönni a burzsoá propaganda gépezet, a sztrájkolóknak javasolta a népies-demokratikus egységkormány követelését, szigorúan meghatározott minimális program alapján, vagyis politizálta a sztrájkot. Erre de Gaulle az események menetét felismerve két nap múlva a parlamentet feloszlatta, az új választásokat kiírta, korábbi népszavazási tervét hidegre tette, a kormányt átalakítva, Pompidou helyzetét átmenetileg megszilárdította.

A Pártnak ebben a helyzetben rendkívüli módon kellett arra ügyelni, nehogy számára és a munkásosztály számára végzetesen kedvezőtlen irányba fejlődjenek az események.

Miután de Gaulle az alkotmányos megoldást választotta (új választások), amelyet a Párt és a baloldali federáció, sőt a középpártok is követeltek, a Párt elfogadta a legális harcot és a sztrájkokat depolitizálva a tömegek figyelmét a közeli (3 hét) választásokra irányítva meg-kezdte a választási harcot.

Ilyen körülmények között az általános politikai sztrájk meghirdetése egyértelmű lett volna a többségi akarattal való szembeszállással, a gaullisták által hangoztatott „totalitárius diktatúrára törekvéssel” parlamenten kívüli eszközökkel, hiszen a parlamentet feloszlatták. De Gaulle erre az eshetőségre készítette elő a katonai vonalat. De a Párt nem ment be de Gaulle utcájába.

A sztrájkokat továbbiakban gazdasági keretek között tartotta, és azt ajánlotta a munkásoknak, hogy ahol követeléseiket elfogadható mértékig teljesítik, ott egységesen vegyék fel a munkát, majd vállaljanak szolidaritást, gyűjtsenek pénzt azoknak a munkásoknak, akik nem kaptak kellő kielégítést, hogy azok tovább tudják vinni küzdelmüket. Megerősödve az elért eredmé-nyekkel, (10-20% közötti béremelést, munkaidő rövidítést és számos más előnyt, többek kö-zött a minimális bérek 34-52%-os emelését és számtalan szakmai követelést mindenhol elértek) politikai küzdelmeiket folytassák a választási kampány keretében.

A párt joggal számít arra, hogy józan, megfontolt fegyelmezett reális politikája, melyet a har-coló munkásosztály élén kifejtett, meghozza gyümölcsét.

Valkó Márton
nagykövet

Jelzet: MOL KÜM XIX–J–1–j–002510/4. – (Magyar Országos Levéltár –Külügyminisztérium–TÜK–Franciaország)

Ezen a napon történt március 27.

1918

Besszarábia csatlakozik Romániához.

1921

IV. Károly magyar király első visszatérési kísérlete.

1934

Csurka István Kossuth-díjas magyar író, drámaíró, politikus (MIÉP) (†2012)

1936

Milan Hodža csehszlovák miniszterelnök megbeszéléseket folytat a Hlinka-féle Szlovák Néppárt képviselőivel a párt kormányba lépéséről, de...Tovább

1968

Jurij Gagarin szovjet repülőtiszt, az első űrhajós (*1934)

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Történelmi tapasztalat, hogy a háborúk és az idegen katonai megszállás következményeit szinte mindig az ártatlan polgári lakosság sínyli meg leginkább. Nem volt ez másként a korabeli Magyarország területén sem 1944–1945 fordulóján. A bevonuló Vörös Hadsereg egységei ugyanis a katonák által „egyénileg” elkövetett atrocitásokon túl – rablás, fosztogatás, a nők tömeges megerőszakolása – módszeresen fogdosták össze a magyar és német származású civileket, majd vitték őket meghatározatlan idejű, sokszor évekig tartó kényszermunkára a Szovjetunió területére.

Hosszú évtizedekig a szovjet tábor országaiban, így Magyarországon is tilos volt minderről a nyilvánosság előtt beszélni. Fiatal nemzedékek sora nőtt úgy fel, hogy szinte semmit nem tudott az ún. „málenkij robotról”, vagy pedig félrevezető, hamis információkat szerzett róla. A hazai történetírás is csak a rendszerváltozás környékén szabadult meg a rákényszerített ideológiai kötöttségektől, és az 1980-as évek végétől vált lehetővé a téma tudományos feltárása, tárgyilagos elemzése.

A magyar kormány a 2015. évet a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévévé, Gulág-emlékévnek nyilvánította, majd az emlékévet 2017. február 25-ig meghosszabbította. Ez alatt a több mint két év alatt számos megemlékezést, konferenciát, kiállítást, történelmi jellegű iskolai vetélkedőt rendeztek, emléktáblákat avattak, és új lendületet kapott a GULAG-, illetve a GUPVI-témakör magyarországi tudományos kutatása. Ennek köszönhetően állt össze az ArchívNet idei első, 2017/1. száma is, amelynek témája: „Hadifogság, Gulág, málenkij robot”. Írásaikban a szerzők ismertetik ez irányú kutatásaikat, új összefüggéseket tárnak fel, és mindeddig ismeretlen dokumentumok közlésével gazdagítják a szovjetunióbeli kényszermunkáról alkotott eddigi tudásunkat.

A szám megjelenését a Gulág Emlékbizottság támogatta. Ki kell emelnünk, hogy 2016 decemberében szintén a Gulág Emlékbizottság anyagi támogatásával újult meg a folyóirat külső megjelenése és honlapjának motorja, amelynek eredményeként korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb felület várja olvasóinkat.

Budapest, 2017. február 15.

A szerkesztők