Diákok forradalma?

Az 1968. májusi válság Franciaországban

Magyarország az 1968-as megmozdulásokhoz hasonló utcai harcokat „testközelből" ismerte, tisztában volt azzal, hogy lehetnek külső erők az események mögött, és ismerte azon eszközöket is, hogy mi kell a hatalom megőrzéséhez.

Források 

1. Valkó Márton párizsi nagykövet jelentése 1967–1968. eseményeiről

1968. július 16.

Tárgy: Beszámoló jelentés a párizsi Nagykö-vetség működéséről (1967. július 1.–1968. június 30-ig)

A beszámolási időszakban is a korábbi esztendők bevált gyakorlatának megfelelően jóváhagyott munkaterv és időközi rendelkezések alapján kezdtük meg feladataink végrehajtását.

Mindamellett három jelentős esemény eredeti munkatervünk tartását illuzórikussá tette és így a korábbi esztendőkhöz viszonyítva nagyobb mértékben kellett rögtönöznünk, az elháríthatatlan tényekhez igazodnunk.

E három esemény:
1.1 Az 1967 június 6-án kitört közel-keleti válság, aminek következményeképpen őszre halasztódott a két minisztérium közötti konzultáció (eredeti dátum 1967 június 28. volt).
2.1 Fock Jenő miniszterelnök elvtárs, Péter János külügyminiszter elvtárs 1967 őszén a kon-zultáció során 1968 év második felére kilátásba helyezett franciaországi hivatalos látogatásá-nak előre hozatala 1968 március végére,
3.1 A május–június hónapokban bekövetkezett franciaországi krízis.
Beszámoló jelentésemben – tekintettel arra, hogy ez időben egybe esik párizsi megbízatásom befejezésével
a) A francia külpolitikával
b) A francia belpolitikával
c) A bilaterális kapcsolatokkal
d) Az eltelt négy esztendő rövid áttekintésével foglalkozom

a) A francia külpolitika teljes és részletes ismertetése, ez alkalommal szükségtelennek látszik. Egyrészt, mert az, alapvető posztulátumait tekintve – még a május-júniusi krízis után is – lé-nyegében változatlan, másrészt számos korábbi jelentésemben időt állóan elemzésre került. Ugyanakkor a konzultáció, Fock Jenő miniszterelnök elvtárs és Péter János külügyminiszter elvtárs március végi látogatása a legmagasabb szinten betekintést adott e területre.

Mindemellett célszerűnek látom a gaulleista francia külpolitika európai törekvéseit párhuzamba állítani az „atlantisták” koncepciójával, melynek jelentős belpolitikai vetülete közismert, hozzátéve, hogy a májusi–júniusi krízist követő politikai rendeződés, a június végi parlamenti választásokon elért átütő gaulleista siker egyben az atlantista vonal veresége is volt – paradox módon a baloldal és a Kommunista Párt váratlan csatavesztése mellett.

A nyugati világban Európa politikai jövőjét illetően két főirányzat ismerhető fel. Sajátos mó-don mindkét irányzat más-más megközelítéssel ugyanabból az alaptételből indul ki, nevezete-sen, hogy a nukleáris fegyverek két nagyhatalomnak (USA–SZU) versenyen kívüli hegemó-niát biztosítanak, figyelembe véve a két ország gazdasági potenciálját is.

Felismerik, hogy a két nukleáris erő egyensúlyban van, és csak egymás kölcsönös pusztulása árán csaphatna össze.

Ezzel a két irányzat közötti azonosság véget is ér, mert taktikai és stratégiai vonatkozásban eltérő következtetésre jutnak.

Az „atlantista” Európa politikai hívei a következőkben látják az európai és nemzetközi bur-zsoázia számára gyümölcsöző politikai alternatívát:

A Közös Piacra támaszkodva azt nemzetek feletti, egyszerű szótöbbséggel döntő irányító szervvel kellene datálni, politikai, gazdasági kohézióját maximálisra fokozni.

A Közös Piacon kívül álló tőkés országokat fokozatosan tömöríteni első lépésben a Közös Piacba történő belépés, majd „Európai Egyesült Államok”-ban történő teljes integrálódás út-ján.

Az így létrehozott kis Európa (szocialista országok nélküli tőkés Európa) szoros politikai, katonai, gazdasági egységet alkotna az „Atlanti Szövetségben és annak integrált katonai szer-vezetében, az Egyesült Államokkal és más tengerentúli fejlett tőkés országokkal (Pl. Kanada).

Katonai biztonságát az USA atompajzsa szavatolná.

Az egyes országok politikai függetlenségüket feláldoznák, gazdasági függésük az USA-tól nyilvánvaló lenne. Az európai burzsoáziának csupán a profit morzsái jutnának, de alapvető osztály-kiváltságaikat biztonságban érezhetnék.

A kívülállók felé (szocialista országok, harmadik világ) egységes politikai akaratuk érvénye-sítésére ez az állapot a kis Európa hívei szerint a lehetséges legjobb feltételeket hozná létre.

Így miközben az atomegyensúly kizárná az összecsapás veszélyét, lépésről-lépésre előre le-hetne haladni a harmadik világ fenyegető forradalmi válságának elodázása és „gyümölcsöző” neokolonialista pozíciók kiépítése felé.

A szocialista országokkal kialakítandó gazdasági kapcsolatok elől az atlantisták nem zárkóz-nának el, de egységesen, az erő helyzetéből, feltételeik diktálásával lépnének fel. Ennek eredményeként remélik, hogy gazdasági és politikai nyomás, az ideológiai ráhatás kombinált alkalmazásával, először a gyenge, ingadozó európai szocialista országokat távolíthatják el a szocialista közösségtől, egészen addig, míg a SZU magára nem marad.

Megítélésük szerint a kínai vezetők ismert magatartása a Szovjetuniót kellően sakkban tart-hatja, és így eljöhet az idő, amikor a „rendezetlen” európai kérdések burzsoá megoldására megérik az idő.

Így Németországot burzsoá keretben újra lehetne egyesíteni, a Kelet-európai „rab nemzeteket” fel lehetne szabadítani; végső soron egy kínai–szovjet atomösszecsapás megadhatja a kegyelemdöfést az annyira gyűlölt szocialista rendszernek.

Bármennyire utópia mindez; a nyugati burzsoázia egy része ezt a vágyálmot dédelgeti, politi-kai akcióit ebbe a stratégiai elképzelésbe igyekszik beilleszteni.

Innen ered a makacskodás Anglia Közös Piaci felvételéért, a szupra-nacionalista integrálódási törekvésekért.

A másik irányzat a gaulleizmus. A gaulleisták reálisan számot vetettek azzal, hogy egy „atlantista kis Európa” számukra csak azt jelentené, hogy a rövidebbet húznák minden tekin-tetben.

Ők a francia burzsoázia érdekeinek elsődleges védelmét tartják szem előtt, miközben a szocia-lizmus felszámolásának is más lehetséges útját-módját vélik felfedezni.

Stratégiájuk abból indul ki, hogy meg kell őrizni a két hegemónia között fennálló egyensúlyt, mert amíg ez megvan, addig a mérleg nyelvéhez hasonlóan viszonylag kis erővel az általa kívánt irányba tudják azt billenteni. Számukra valóban fontos a status-quo.

A Közös Piacban kialakult és fokozható gazdasági együttműködfés hívei, ott mindent elfogad-nak, sőt kezdeményeznek, ami számukra kedvező, előnyös.

A nem kedvező fejleményeket is elfogadják, ha más területen rekompenzálást tudnak kicsi-karni, de csak akkor.

Ezért nem mennek bele semmiféle olyan nemzetek feletti szerv létesítésébe, mely akaratuk ellenére bármire is kötelezhetné őket.

Kiléptek a NATO katonai szervezetéből, mert ostobának, veszélyesnek tartják az USA világ-csendőri akcióit.

Valójában nem kívánják a német egyesítést sem, mert ez az erőegyensúlyt megbontaná. Ugyanakkor a nyugatnémeteket egyrészt az enyhülés, egyetértés, együttműködés politikájának keretében a békés újraegyesítés lehetőségével magukhoz édesgetik, másrészt a politikai és gazdasági hegemónián valóosztozással kacérkodnak velük, (német–francia szerződés), ugyan-akkor az NDK elismerésének lehetőségével kellően féken is tartják őket.

Az USA és a kis Európások minden zsaroló kísérlete eddig megtört a gaulleisták irányában, mert ha egy tűrhető mértéken ezek túlhaladnak, Franciaország és a SZU katonapolitikai együttműködésére is sor kerülhet, mint ahogy egy – elméletileg szerintük nem kizárt – szovjet nyomás ellen az USA felé sem égették fel a hidakat.

De Gaulle-nak sajátságos felfogása van a társadalmi rendszerekről. Szerinte a nemzeti érzés, a nemzeti közösség erősebb, minden más eszmei kapocsnál.

Ő a kínai–szovjet ellentétek mögött két nagyhatalom nacionalista érdekeinek megnyilvánulását látja. A román–szovjet, bulgár–jugoszláv, albán–jugoszláv, lengyel–szovjet, magyar–román, stb. viszonylatban potenciális lehetőségét látja a nemzeti érdek túlsúlyba jutásának a szocialista társadalmi rendszertől függetlenül, mert szerinte a nemzet az örök, a tartós tényező. A társadalmi rendszer másodlagos, menet közbeni időleges, „accident de parcour” ami változhat, de a nemzeti érzés nem.

Az atomegyensúly hosszú időre biztosítja a status-quo-t, ezért a francia nemzeti (burzsoá) érdekek megvédésének legjobb eszköze – szerinte – a pozíció előnyök biztosítása, tartós egyensúlyi helyzetben.

De Gaulle szerint az atlantista Európa egyértelműen USA hegemóniára vezetne, Franciaország sajátos érdekeit nem védhetné meg ennek keretében.

Ezért javasolja Európa – Atlanti-óceántól az Urálig terjedő földrajzi egységként kialakítandó – együttműködését, politikai kulturális, gazdasági stb. kapcsolatok kiszélesítését.f Mivel ez az európai térségben lévő két társadalmi rendszer mindkét felét lényegében azonos nagyságrendű elmozdulásra késztetné, a hatalmi egyensúly nem változna, miközben Franciaország vezető szerepe az erőegyensúly ellenére fokozódna.

A francia burzsoázia úgy véli, hogy az USA technológiai, tudományos, termeléstechnikai fö-lényét ebben a keretben kellően lehetne ellensúlyozni, hiszen az európai földrész lakosságának számát, kulturális nívóját, nyersanyagforrásait és fogyasztó piacait tekintve messzemenően meghaladja az USA erőforrásait. Ázsia, Afrika közelsége még inkább megnöveli a lehetősé-geket, csak össze kell fogni az erőket, gyors ütemben fejleszteni a tudományos kutatás, a technológia és termelés eszközeit anélkül, hogy ez bármelyik atomnagyhatalom irányába poli-tikai alárendeltséghez, az erőegyensúly eltolódásához vezetne.
Ily módon a franciaországi fejlődés az életszínvonal növekedéséhez és a forradalmi változások iránti igények letompulásához vezethet, az osztályharc elhalna, miközben a burzsoázia is megtalálná számítását, (emelkedő profitját).

Ugyanakkor a szocialista országokkal kiépítő szoros, ezer és ezer csatornán történő tömeges érintkezés, az ebből eredő ideológiai ráhatás, a meglévő és a fejlődés magasabb szintjén is – éppen az együttműködés révén megőrizhető életszínvonalbeli fölény – a szocialista országok lakosságában saját rendszerük iránti kételyeket ébreszthetnek, amelyek e rendszerek lassú liberalizálására, a modern tőkés eszmevilág és gyakorlat elfogadására vezethetnek. (lásd Csehszlovákia.)

Ily módon a szocialista államok társadalmi átalakulása nem külső katonai, vagy belső ellen-forradalmi akciók, hanem evolúciós módon, fokozatosan menne végbe.
Természetesen de Gaulle számításaiból sem marad ki a szovjet–kínai ellentét. Ö azonban nem összecsapásra, hanem a két szocialista nagyhatalom ellentéteiből tafrtósan remélhető kölcsönös akcióképtelenségre spekulál, mely ily módon a staus-quo fontos eleme, másrészt a francia külpolitika és gazdasági expanzió számára célszerű manőverezési terület.

Íme a másik vágyálom, ami végső soron azonos kiinduló feltételekből azonos eredményre kíván jutni, de más eszközökkel Vitathatatlan, hogy a gaulleizmus ideológiai veszélyei ellenére külpolitikánk számára számos pozitív elemet tartalmaz, szemben az atlantista irányzattal.

1.) Az erőegyensúly, a status-quo fenntartása, a gaulleista külpolitikai alapkövetelménye. Ez egyben azt is jelenti, hogy objektíve békepolitika. (Vietnám és a Közel-Kelet problémáiban tapasztalt fellépés erre a legfrappánsabb bizonyíték, de felismerhető ez a nemzetközi politika számos más területén is.)

2.) A gazdasági, műszaki-tudományos, technológia, stb. területeken a francia együttműködési készség mögött objektív szükségszerűség is fennáll és ez számunkra kihasználható.

3.) A békés körülmények között fokozódó érintkezés kétségtelenül előnyös a burzsoá ideoló-gia behatolásra. De ha ez nem párosul nyers erővel – mint pld. a nyugatnémet revansisták azt egy sikeres atlantista Európa politika esetén gyakorolnák –, kivédhető, mert végeredményben a mi ráhatásunknak is teret kénytelen engedni Franciaországban és a tőkés Európában.
Tőlünk függ, hogy szocialista eszméink, rendszerünk, vonzóbb legyen, mint a tőkés világ és ebben az esetben nem kerülhetünk hátrányos helyzetbe, annál kevésbé, mert a műszaki, tudo-mányos, technológiai kapcsolatokból helyes vonalvezetés esetén vitathatatlanul mi húzhatunk nagyobb hasznot, figyelembe véve Franciaország fejlettségét.

4.) A gaulleizmus külpolitikai céljait csak oly módon közelítheti meg, hogy állandóan harcolnia kell az USA hegemónia, az atlantista irányzat ellen. Ez nem de Gaulle-i szeszély, hanem a gaulleista külpolitika nélkülözhetetlenül fontos eleme. E nélkül nem létezhetne ez a politika.
Fellépésükkel így gyengül a fő ellenség, annál is inkább; mert a különleges egyensúlyi helyzet kihasználása, mint alternatíva más nyugati országok politikai vezérkarára is vonzó és annak bizonyos elemeit – ha bátortalanul is – de kezdik alkalmazni.
A gaulleista külpolitika távol-keleti, közel-keleti, afrikai, dél-amerikai, kanadai vonatkozásaira, ismétlések elkerülése végett, itt nem térek ki.

Összefoglalóul megállapítható, hogy a francia külpolitika de Gaulle több mint 10 éves politikai rendszerében domináló szerepet játszott. Annak alapvető vonalvezetése lényegében állandó és jól szolgálja a francia burzsoázia érdekeit.

A május–júniusi krízis után sem lehet a francia külpolitikában lényeges változásra számítani, jóllehet átmeneti gazdasági nehézségeik miatt úgy Közös Piaci partnereik, mint az USA irá-nyában kerülniük kell az ellentétek kiélezését, a III. világ felé pedig gazdasági helyzetük szab-ta korlátok közé kell szorítaniuk „segélypolitikájukat,” mely egyben a neokolonialista törek-vések lassulására, befolyásuk csökkenésére vezethet. Nem látszik viszont valószínűnek, hogy a szocialista országok, így hazánk irányában módosítanák politikájukat, bár a gazdasági területen az eddiginél több nehézséggel kell számolni.

b) Franciaország belpolitikai helyzetét a május-júniusi krízis alatt és azt követőleg számos alkalommal elemeztem. Utalok itt 147. és 154. számú jelentéseimre, majd a választások utáni helyzetet és a gazdasági kérdéseket taglaló jelentéseimre.

Ezekben a korábbi jelentéseimben a gaulleista belpolitika konzervatív, autoritárius jellegét, valamint a monopoltőke érdekeinek szolgálatát domborítottam ki.

A május–júniusi események villámcsapás-szerűen világították meg a gaulleista belpolitika antiszociális jellegét. Most, amikor az anarchiával való félelemkeltés és a szélsőbalos elemek provokatív közreműködése, egy szinte elképzelhetetlen politikai manőver és zsarolás útján a kommunistákról átmenetileg a középrétegeket leválasztva – sikerült a gaulleistáknak helyze-tüket várakozáson felül stabilizálni, a burzsoázia egységét megteremtve a kispolgárságot ismét járszalagjukra venni, mi várható?

Az antiszociális politika fő oka nevezetesen a 10-15 éves műszaki-technikai lemaradás és a termelés strukturális átszervezésének igénye továbbra is fennáll. Az erőltetett beruházásokra továbbra is szükség van, sőt a kiharcolt béremelések miatt megnövekedett önköltség és az ebből eredő gyengébb konkurencia-képesség miatt az eddiginél jobban.

A szociális feszültség alapvető oka abban állt, hogy a termelékenység növekedésével arányo-san nem emelték az életszínvonalat, hanem a profitok és az állami bevételek növelésén ke-resztül a tőke ösztönzésétől, vállalkozó-kedvének, beruházási tevékenységének spontán ki-bontakozásától reméltek gyorsított ütemű fejlődést.

A megnövekedett bér- és közterhek e folyamat spontán továbbvitelét nem teszik lehetővé.

Már korábban jelentettem, hogy a francia helyzetre az jellemző, hogy „valaminek változnia kell, hogy úgy maradjon, ahogy eddig volt!”

A gaulleisták részére a vártnál – az általuk is vártnál sikeresebb választások után Pompidou miniszterelnök menesztése, néhány megpörkölődött miniszternek a kormányból való kihagyá-sa, Couve de Murville-nek, a kitűnő képességű „grand Comis” típusú államférfiúnak a kor-mány élére állítása, a „baloldali” gaulleisták előtérbe kerülése arra mutat, hogy lesz változás a belpolitikában.

De Gaulle 5 évig biztosított hatalmas arányú parlamenti többsége és a Couve-kormány össze-tétele alkotmányos úton lehetővé teszi, hogy figyelmen kívül hagyják még egyes tőkés cso-portok, középrétegek siránkozását is, és a „participation” jegyében megkíséreljék a fából vas-karikát, a tőke és munka corporativ jellegű szolidaritásának megvalósítását, kihangsúlyozva a „nagy történelmi nemzeti feladat” elkerülhetetlen szükségességét.

Hogy ez milyen formákat ölt, azt még nem lehet előre látni. Várható eredményeire csak azzal kívánok utalni, hogy nincs történelmi példa arra, hogy a szocialista út és a kapitalista út szin-tézisét bárhol is sikerrel valósították volna meg.

De Gaulle-nak mindenesetre évtizedek óta vesszőparipája ez, de az eddigiek során kellő reali-tás-érzékkel mindig kompromisszumokba fulladtak tervei.

Valószínűleg most is így lesz. Úgy tűnik, mintha a francia nagyburzsoázia élete alkonyán hagyná egy kicsit játszani „nagy Öregét”, aki annyiszor és sikerrel védte meg érdekeiket. Ha pedig az osztályharc kiéleződik – ami törvényszerűen várható – ott van a tartalékgarnitúra: Pompidou és emberei, sőt a háttérben mások is.[…]

Párizs, 1968. július 16.

Valkó Márton
nagykövet

Jelzet: MOL KÜM XIX–J–1–j–003011/1968. – (Magyar Országos Levéltár – Külügyminisztérium – TÜK – Franciaország)

Kapcsolódó anyagok

Ezen a napon történt november 20.

1945

Nürnbergben megkezdődött a náci háborús bűnösök pere.

1949

Újra megnyitják az újjáépített Széchenyi lánchidat (az első híd megnyitásának 100. évfordulóján).

1962

Megkezdődik az MSZMP VIII. kongresszusa, ahol Kádár János beszédében többek között elhangzik, hogy „Aki nincs ellenünk, az velünk van”.

1962

John F. Kennedy amerikai elnök feloldja Kuba karanténját, ezzel végleg befejeződik a Kubai rakétaválság.

1979

Iszlám fundamentalisták felkelése Szaúd-Arábiában a nyugatbarát kormány ellen. Fegyveresek elfoglalják a mekkai Nagymecsetet, 6000...Tovább

  • <
  • 2 / 3
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők