Bárdossy László rendelete a csángók magyar nyelvű lelki gondozása ügyében

„A folyamat megállítása úgy történhetne leghelyesebben, ha egyelőre legalább azokban a községekben biztosíttatnék a moldvai magyarság részére a magyar nyelvű lelki gondozás és oktatás, ahol a lakosok a román statisztika hivatalos adatai szerint is mint magyar anyanyelvű lakosok szerepelnek, azaz ahol a román hatóságok sem tudták a lakosság magyar jellegét eltüntetni vagy eltagadni. Ezekben a községekben feltétlenül gondoskodni kellene arról, hogy a lelki gondozás és népoktatás magyar nyelven történjék.”

Bevezetés

A romániai Moldvában élő csángó kisebbségre az utóbbi években az európai közvélemény egy része felfigyelt, sőt a velük kapcsolatos problémákat az összeurópai politikai intézményrendszer szintjén is megvizsgálták. Helyzetük javítására, vagy az általuk beszélt archaikus magyar dialektusok megőrzésére irányuló törekvések rendszerint felerősítik a többségi nemzet nacionalista reflexeit. A román politikai elit által elfogadott tudományos álláspont szerint ugyanis a népcsoport tagjai nem magyarok, hanem római katolikus románok. Magyar eredetük és kisebbségi jogállásuk nemzetközi elismertetése rendkívül fontos lehet, mivel a tőlük kiinduló, az RMDSZ és a magyar diplomácia által támogatott kezdeményezések rendre megtörnek a román felsőbb állami, vagy helyi vezetés ellenállásán. Ez sokszor nacionalista szervezetek nyomására, a csángók kisebbségi mivoltának tagadásával és román eredetükre való hivatkozással történik.

1996 júliusában a Bákó megyei Klézsén többen írásban kérték a megyei tanfelügyelőségtől a magyar nyelv tanításának beindítását. Válasz hiányában, kérésüket több mint egy év múlva megküldték a román oktatási minisztériumba, ahol hosszas huzavona után 1998 márciusában az akkori oktatásügyi miniszter (Andrei Marga) elrendelte a magyar nyelv tanítása érdekében szükséges intézkedések megtételét. A megyei közigazgatási szervek azonban megakadályozták ennek érvényesítését. A Moldvai Csángómagyarok Szövetségének többszöri tiltakozására, és az RMDSZ közbelépésére az illetékes minisztérium 1999 márciusában rendeletet adott ki a nemzeti kisebbségek anyanyelvének tanítására vonatkozóan. A megyei főtanfelügyelő utasítására ezt nem ismertették a helyi iskolákkal; s az 1999 szeptemberében - az ő kíséretében - Klézsére látogató miniszteri küldött megállapította, hogy magyar tannyelvű csoport létesítése "nem lehetséges". Azóta a 2000. és a 2001. évi iskolai évfolyamokon nem indult magyar tannyelvű osztály.

A sorozatos jogsértésekre egy finn történész, az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének tagja irányította az európai politikai közvélemény figyelmét. Tytti Isohookana-Asunmaa 1999 júliusában utazott Moldvába, hogy tájékozódjon a csángók helyzete felől. Útjáról egy jelentést készített, amit a szervezet kulturális és oktatási bizottsága elé terjesztett. A nyolc pontból álló dokumentum "Európa legrejtélyesebb kisebbségének" nevezte a csángókat és szorgalmazta a magyar tannyelvű oktatás megindítását, anyanyelvi misézés bevezetését a csángó egyházközségekben, valamint kétnyelvű helységnévtáblák és feliratok elhelyezését a középületeken. A testület megvizsgálta a javaslatot, s úgy döntött, hogy a végső Európa Tanács-i raport összeállítása érdekében a helyszínre küldi a portugál származású Joao Aryt, a grémium főtitkárát. Időközben, 2000 februárjában a magyar diplomácia képviseletében Németh Zsolt, a Külügyminisztérium politikai államtitkára is ellátogatott Moldvába. Ennek a körútnak a különös jelentőségét az adta, hogy a XIII. század óta nem volt magyar állami vezető a csángók körében, ami a Csángóföld és az anyaország közötti kapcsolatok "intenzitását", valamint a csángók által lakott területek elzártságának mértékét is érzékelteti. A magyar politikus látogatása során helyi vezetőkkel és a csángómagyar szövetség képviselőivel találkozott. Útjáról tartott sajtótájékoztatóján bizakodóan nyilatkozott a magyar nyelv tanításának lehetőségéről, és annak hivatalos bevezetéséről.

Az Európa Tanács raportőre 2000 szeptemberében utazott Bákó megyébe, ahol több falut is meglátogatott, és azokban elsősorban a magyar nyelv tanításának lehetőségét tanulmányozta. A portugál politikust megdöbbentette a csángó szülők megfélemlítettsége és az ország törvényeinek megsértése. Az Európa Tanács oktatási és kulturális bizottságában heves román ellenállásba ütközött a téma megvitatása. Még Ioan Robu bukaresti római katolikus érsek is levelet írt a testületnek, melyben kifejtette, hogy a csángókat a magyar sovinizmus miatt kell veszélyeztetett népcsoportnak tekinteni. A magyar nyelv "térhódítását" ellenzők 2001 márciusában Bákó városában megalakították a Dumitru Martinao Római Katolikus Egyesületet, amelyet a kormánypárt alelnöke, a Bákó megyei prefektus és főtanfelügyelő is támogatásáról biztosított. Az Európa Tanács a román reagálások ellenére, 2001 májusi isztambuli kihelyezett ülésén elfogadta a moldvai csángók helyzetéről készített jelentést. Ez leszögezte, hogy a csángók heterogén, római katolikus, magyar eredetű és a magyar nyelv archaikus változatát beszélő népcsoport, amelynek joga van saját kultúrájához és az anyanyelvén történő szabad vallásgyakorlathoz.

Mindezek alapján felmerülhet a kérdés, hogy a XX. században - amikor a csángók elrománosodásának folyamata látványosan felgyorsult - mit tett a magyar diplomácia helyzetük javítása érdekében? Tett-e egyáltalán valamit a magyar állam annak érdekében, hogy megállítsa, vagy legalább lassítsa azt az asszimilációs tendenciát, ami a Csángóföldön jellemzővé vált? A kérdésre adandó lehetséges válaszok megtalálása azért sem mellékes, mert ez már a téma iránt érdeklődő, múlt században élt kutatókat is foglalkoztatta (például Györffy Istvánt, Mikecs Lászlót, Domokos Pál Pétert). Ezek a tudósok, a csángó-kérdés elkötelezett kutatóiként, mindent megtették, hogy felrázzák a hazai közvéleményt, s ezzel nagyobb esélyt adjanak a "csángók megmentését" célzó majdani törekvéseknek. Érthető tehát, hogy az anyaország felelősségének kérdését is ők vetették fel először. A két világháború közötti Magyarországon a politikai vezetés ismerte a csángókat érő diszkriminációt, ezért igyekezett - ha nem is mindig a megfelelő gondossággal, - a rendelkezésére álló eszközökkel segíteni őket. Az alábbi dokumentum is egy hasonló próbálkozásra szolgáltat bizonyítékot.

A magyar diplomácia intervenciója 1941-ben

Az 1930. évi román népszámlálás statisztikái közel 110 ezer fős katolikus népességet mutattak ki Moldvában. Ezek közül a hivatalos adatok szerint körülbelül 23 800 beszélt magyarul. A hazai szakirodalom becslései szerint azonban majdnem kétszer ennyien, mintegy 45 ezer fő beszélt ősei anyanyelvén. A csángók két nagy, egymástól a történeti eredet szempontjából is elhatárolható tömbben élnek Moldvában. Kisebb részük északabbra, az egykori Románvásár mezőváros környékén található, ahol a jellemző településeik Szabófalva és Kelgyest ("északi csángók"). Ennek a településterületnek a szórványjellege és a Csángóföld magyarok által sűrűbben lakott, nagyobb tömbjétől való elszakítottsága révén fokozottabban ki volt téve az asszimiláció veszélyének. A moldvai magyarság többségének lakóterülete Bákó megye, ahol feltehetőleg az északiakkal egy időben megtelepedett, a XIII. század óta kontinuus magyar népelem alkotta az etnikum központi magját ("déli csángók"). Ez a csoport frissült fel az évszázadok során huszita menekülőkkel, valamint a XVI. század végétől több hullámban betelepülő székelységgel ("székelyescsángók" vagy "moldvai székelyek"). Itt található például Klézse, Pusztina, Lészped vagy Bogdánfalva.

A Moldva és Havasalföld egységesülése révén 1859-ben megalakuló román állam represszív politikát alkalmazott a fennhatósága alatt élő nemzetiségekkel szemben. A csángók tekintetében ennek egyik hathatós eszközeként éppen a katolikus egyházat használták: a templomokban románul miséztek, az egyházi iskolákban a csángó gyerekeket román nemzeti szellemben nevelték. A kisebbség elnyomása azonban nemcsak egyházi téren nyilvánult meg, hanem a XIX. század végén létrehozott népiskolákban is, ahol az egyetlen tannyelv a román volt. Ennek következménye az lett, hogy a XIX. századra jobbágysorba süllyesztett homogén csángó társadalom nem "termelhette ki" saját értelmiségi rétegét sem. A nacionalizáló törekvések az első világháborút követően fokozódtak, annak ellenére, hogy eltűnt a csángóságot a magyarság öntudatosabb csoportjaitól elválasztó államhatár. A román államhatalom igyekezett meggátolni mindennemű kapcsolatot a moldvai és az erdélyi magyarság között. A trianoni békeszerződés következtében magyarok milliói kerültek idegen uralom alá, az emiatt hirtelen megnövekedett terhek és új feladatok jórészt meghaladták az anyaország teherbíró képességét, amely nem vállalkozhatott a csángókérdés megkülönböztetett kezelésére.

Erre csak a revíziós politika részleges sikerei, s különösen Észak-Erdély visszacsatolása után nyílt halvány lehetőség. További nyomatékot adott ehhez az évszázadok során ugyancsak a történeti Magyarország határain kívül élő bukovinai székelyek áttelepítésével kapcsolatos elképzelések megfogalmazódása és azok megvalósulása 1941 májusa-júliusa során. Németh Kálmán józseffalvi plébános már 1940 októberében javasolta a magyar kormánynak a népcsoport hazahozatalát. A bukovinai pap kiválóan ismerte a csángók helyzetét, hiszen már a '30-as évek második felétől kapcsolatban állt a moldvai katolikusokkal, sőt rendszeresen átjárt néhány faluba illegálisan magyar nyelvű miséket tartani és gyóntatni. A magyar államigazgatás azonban még nem volt felkészülve ekkora tömeg befogadására, de egy csángókkal kapcsolatos cselekvési program kidolgozására a bukares ti követségre küldték Domokos Pál Péter néprajzkutatót, a téma közismert szakértőjét.

Az ismert etnográfus 1940 novemberében és decemberében több levelet is küldött a kormány illetékes szerveinek, melyekben ismertette a helyszínen szerzett tapasztalatait. A konkrét helyzet ismeretében két megoldási módozatot javasolt a magyar kormányzatnak. Az első szerint, amennyiben a második bécsi döntés által húzott határok tartósak maradnának, kántorok, népi tanítók, ügyvédek és egyéb értelmiségiek segítségével öntudatos magyarokká kellene nevelni őket. Felvetette továbbá azt is, hogy a bukovinai székelyek hazatelepítése után a lelkészeiket Moldvába kellene küldeni, hogy ezáltal ott megteremthessék a magyar nyelvű templomi liturgia feltételeit. A második koncepció alapján a katolikus hívek anyanyelv-használati lehetőségeinek megvizsgálására vizitátort kellene kérni a Vatikántól, majd pedig lakosságcserét kezdeményezni a román kormánynál. Domokos ezen túlmenően felvetette a Magyarország által kezdeményezett egyoldalú lakosság-áttelepítés lehetőségét is. Úgy tűnik, hogy a felelős kormánytényezők, figyelembe véve a realitásokat inkább az első program bizonyos elemeivel tudtak azonosulni. A külügyi apparátus a népcsoport kimozdítását korainak és egyelőre kivitelezhetetlennek tartotta. Mivel Domokos bukaresti tartózkodása során nem is történtek hathatós lépések elképzeléseinek megvalósítására, egyre erőteljesebben kezdte szorgalmazni azok megtételét. Bárdossy ezért nemsokára kezdeményezte az agilis néprajztudós elmozdítását a követségről.

Eközben, 1940 októberében a Magyar Külügyi Társaság alelnöke, Técsői Móricz Kálmán kezdeményezésére egy tudományos munkaközösség alakult "az ezeréves határokon túl élő" magyarság visszatelepítésével kapcsolatos kérdések megvitatására. A társaság, melynek Bonczos Miklós belügyi államtitkár, telepítési kormánybiztos és Horthy István is tagjai voltak, egy tervezetet dolgozott ki a határokon kívül élő magyarság hazahozatalára. Ez a bukovinai székelyek betelepítése után előirányozta a moldvai és a Regátban élő magyarság általuk 150 ezer fősre tett tömegének átköltöztetését is. Domokos tehát nem volt egyedül annak megítélésében, hogy a moldvai csángók problémájának végső megoldása az idegen környezetből való kiragadásuk lehet. Nem lehet közömbös az sem, hogy a moldvai és bukovinai magyarok problémájával Bárdossy miniszterelnök már jóval korábban, bukaresti követi megbízatása idején szembesülhetett. Sebestény Antal és Elekes Dénes bukovinai plébánosok 1940 szeptemberében felkeresték Bárdossyt, akkor még bukaresti diplomatát, és megállapodtak vele, hogy a kitelepedés érdekében összeírják a költözni kész bukovinai családokat. Nyilvánvaló, hogy személyes benyomásai révén a romániai magyarság, s különösen a második bécsi döntés után Romániában rekedt magyar népcsoportok ügye érzékenyebben érintette a miniszterelnököt is.

A bukovinai székelyek ügye az 1941. május 11-én aláírt magyar-román kétoldalú megállapodás következtében rendezést nyert. A népcsoport tagjait a közben visszafoglalt Bácskába vitték, ahol 1941 júniusának végére 28 kolónián helyezték el őket. Feltehetőleg ez a helyzet késztette Bárdossyt arra, hogy diplomáciai eszközökkel kísérletet tegyen a moldvai csángók helyzetének javítására. Világos volt, hogy a csángók tekintetében nem születhet olyan látványos megoldás, mint amilyen a bukovinai székelyek esetében történt. Az egyoldalú áttelepítés gondolatát a magyar kormányzat rögtön elvetette, hiszen a bukovinai székelyeknél háromszor népesebb, valamint több, és szórtabban elhelyezkedő településen élő közösség költöztetésének megoldása, vagy a letelepítés helyének kijelölése jóval nehezebb feladatok elé állította volna. Ezért Bárdossy 1941. június 26-án rendeletben utasította a vatikáni magyar követet, Apor Gábort, hogy hívja fel a Szentszék figyelmét a csángók elnyomására, és kérje magyar anyanyelvű papok elhelyezését a moldvai plébániákon. Az intézkedés előzménye a miniszterelnök e hónapban tett vatikáni látogatása volt Bartha Gábor honvédelmi miniszterrel. A magyar politikusok találkoztak a pápával és Maglione bíboros államtitkárral, akikkel a második bécsi döntés egyházpolitkai kérdéseiről és egyházigazgatási következményeiről tárgyaltak.

Bárdossy a tárgyalások során nem vetette fel a moldvai magyar katolikus plébániák kérdését, ezért utólag próbálta meg felhívni erre a vatikáni diplomácia figyelmét. A rendelet tartalma alapján Parcher követségi titkár, ideiglenes ügyvivő feljegyzést készített és azt átadta a bíboros államtitkárnak azzal a megjegyzéssel, hogy a magyar miniszterelnök az ügy érdemi rendezésére különös hangsúlyt fektet. Maglione ígéretet tett arra, hogy a kérdést a helyszínen kivizsgáltatja, és ennek érdekében továbbította a feljegyzést Barbetta bíboros, magyar egyházügyi referensnek. A magyar követ augusztus elején ismét érdeklődött arról, hogy a Szentszék mit szándékozik tenni a csángók anyanyelven történő lelki ápolása érdekében. Barbetta válaszában jelezte, hogy kiemelten foglalkoznak a kérdéssel és a jászvásári püspököt jelentéstételre, illetve a megfelelő intézkedések megtételére fogják felszólítani. Valószínű, hogy ez ügyben az egyházi állam részéről mégsem történtek további konkrét intézkedések, az mindenesetre biztos, hogy 1941 őszén lehetővé vált a hívek nélkül maradt bukovinai papok elhelyezése a moldvai plébániákon. Így jórészt magyar származású papok kerültek Pusztinára, Bogdánfalvára és Gorzafalvára. Ebben azonban valószínűleg nem játszott szerepet a Vatikán közbenjárása, sokkal inkább a moldvai egyházközségekben jelentkező paphiány, amelyet Mihail Robu jászvásári püspök az általa vezetett egyházmegye éppen állás nélküli "alkalmazottaival" kívánt betölteni. Ennek ellenére a bukovinai papok nem maradhattak sokáig Moldvában. Ennek az volt a fő oka, hogy a lelkészek agitálni kezdtek a csángók Magyarországra telepedése mellett, ezért román származású paptársaik feljelentették őket. A bukovinai papok így nagyrészt még 1941 végén Magyarországra menekültek.

A magyar diplomácia meglehetősen erőtlen kezdeményezését tehát nem koronázta siker. Sőt, 1941-1942 fordulójától a csángók helyzete még romlott is. 1942-ben hatósági vérvizsgálatot rendeltek el a csángók által lakott településeken abból a célból, hogy román eredetüket genetikai úton is bizonyítsák. Bár a román államnak érdekében állott a moldvai átlagparaszti társadalomhoz képest gyorsabban gyarapodó csángóság megtartása, mégis deportálással fenyegették meg őket. A magyar nyelv használatát pedig adminisztratív úton igyekeztek tiltani. Mindezek 1942 tavaszától több kisebb menekülési hullámot váltottak ki, a csángók közül sokan Magyarországra szöktek.

Az itt közölt dokumentumban lévő két táblázat településneveinek magyar megfelelői vagy magyaros írásmódjuk a következő: Onyest, Frumósza, Gajdár, Ploszkucény, Gajcsána-Magyarfalu, Külsőrekecsin, Lészped, Foksány, Dormánfalva, Gorzafalva, Pusztina, Lujzikalugar, illetve Jászvásár, Galac, Karácsonykő, Tatros, Bákó, Barlád.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt szeptember 26.

1920

A numerus claususról szóló törvény elfogadása, mely előírja az egyetemekre, jogakadémiákra fölvehetők számát és összetételét. Azaz...Tovább

1946

A MKP II. kongresszusán elfogadott pártprogram része lett az egyház „megsemmisítése”.

1989

A Magyar Országgyűlés elfogadja a be- és kivándorlási törvényt. Ez alapvető emberi jognak nyilvánítja a kivándorlást, és a szabad mozgást...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 17 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

A pártállami diktatúrák közös jellemzője, hogy az egész társadalmat uralni próbálják, és a politika, illetve a gazdaság mellett a szellemi-kulturális életet is a saját szolgálatukba állítják. A diktatúrák esztétikai értékítéletek meghozatalára is feljogosítva érzik magukat: önkényesen, pillanatnyi politikai érdekeikkel összhangban meghatározzák, hogy mi az „értékes” és mi az „értéktelen” tudományos-művészeti alkotás, majd ennek függvényében döntenek a támogatásáról vagy a tiltásáról.

Magyarország sem volt kivétel ez alól. A Kádár-korszak több mint három évtizede alatt a művelődéspolitikát szinte mindvégig az ún. „három T” (támogatás‒tűrés‒tiltás) elve határozta meg. A kultúra egészéhez hasonlóan, a „könnyűzenei” élet is pártállami ellenőrzés alatt állt, amelynek szigora ugyanakkor jelentősen változott az egymást követő időszakok során. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése utáni években a párt hadállásainak erősítése volt a legfőbb feladat, ami a kultúra terén elsősorban a szocialista realizmus minden áron való érvényesítését jelentette. Később, a konszolidáció idején, a szorítás némileg enyhült, az új gazdasági mechanizmus éveiben (1968‒1972) pedig az MSZMP tovább liberalizálta a szellemi életet is. A könnyűzenei műfaj képviselőinek azonban még így is számos politikai, ideológiai és adminisztratív akadállyal kellett szembesülniük, habár a Csatári Bence megfogalmazása szerint „slendrián diktatúra” körülményei között a rendszer sok esetben kijátszhatónak bizonyult. Ezt követően ismét szigorodtak a feltételek, hogy aztán a ’80-as évek a viszonylagos enyhülés jegyében teljenek. A könnyűzene azonban a hatalom számára még akkor is a giccset jelentette, és ennek megfelelően „alantas ízlésű tömegterméknek” minősítette azt.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája: „Kultúrpolitika, könnyűzene, ifjúsági szubkultúrák a Kádár-korszakban”. Négy dokumentumközlés egymástól eltérő szempontok alapján vizsgálja a kérdést. Szó lesz ezenkívül az MKP és az SZDP 1948-as Komárom-Esztergom vármegyei egyesítéséről, valamint a Nagy Imre és társai elleni per iratainak feldolgozásáról és digitalizálásáról is. Az utóbbi írás aktualitását a per 60. évfordulója adja, valamint az, hogy a Fortepan nemrég tette közkinccsé a per során rögzített filmfelvételből kifotózott 111, addig soha nem látott új felvételt.

 

Budapest, 2018. augusztus 24.

A szerkesztők