Egyetemi diáksztrájk mozgalom 1988-ban

A felsőoktatás a ’80-as évek végén

„A magyar felsőoktatás [..] nem képes megfelelni a modern kor támasztotta követelményeknek, a magyar társadalom rövid- és hosszú távú érdekeinek. Egyetemeinkre és az ott folyó oktatásra – egész évben és intézményesen – a poroszos hagyományok, a tantervutasítás, az autonómia hiánya, az átideologizáltság, a teljesítmény központúság és a minőségi szempontokat érvényesíteni képtelen mennyiségi termelés jellemző. Ezt a helyzetet és állapotot tarthatatlannak és az eddigi módon megreformálhatatlannak tartjuk. A felsőoktatás egészét kell megváltoztatni, új alapokra helyezni.”

  • A Kádár-rendszernek csak létrejötte legkorábbi időszakában kellett sztrájkokkal szembenéznie, és kiterjedtebb ellenállási és követelés-kinyilvánítási formáktól tartania. 1956 végén és 1957 elején a munkabeszüntetési akció még a szembenállás legmeghatározóbb formája volt, amivel szemben nehezen tudott védekezni és fellépni a rendszer. Az államvezetés megszilárdulása után viszont a sztrájkok veszélye szinte teljesen elmúlt, a felsőoktatási intézmények megszűntek a lázadások potenciális fészkei lenni.

  • Ezzel szemben a nyolcvanas évek végén, a pártállami rendszer bomlásában és bomlasztásában a felsőoktatási intézmények ismét szerephez jutottak. Viszont nagy különbség volt, hogy a feszültséget a felsőoktatásból történt forráskivonás okozta és csak kevésbé az eszmeiségbeli eltérés vagy más rendszerellenes meggyőződés. 

    Az egyetemi-főiskolai hallgatók létszáma a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig kb. 10%-kal csökkent. Az 1987–1989 közötti években további aggasztó problémák nehezítették az egyetemek és főiskolák politikailag ismét kényes helyzetét. Az ország gazdasági teljesítőképességének romlása közvetlen hatást gyakorolt a felsőoktatásra. A pénzügyi nehézségek (kifejező korabeli megfogalmazásban: „nyomorúságos helyzet“) befolyásolták az oktatás körülményeit is, a felsőoktatási intézmények pénzügyi nehézségekkel küzdöttek, és a hallgatók életszínvonala a közvetlen állami támogatás reálértékének csökkenése miatt érzékelhetően és számottevően romlott.

     

                                                                  
     

    A felsőoktatás lényegi átalakítása (új szakosodási rend, tantervi irányelvek kidolgozása, a tankönyv- és jegyzetügyek rendezése, a hatáskörök kiigazítása stb.) késedelmet szenvedett, egy részük pedig jórészt a gazdasági feltételek hiánya miatt el is maradt.

     

    Az irányító szervek így jellemezték a körülményeket: „A magyar felsőoktatás válságba került. E válság jelei akkor jelentkeztek, amikor az extenzív fejlődés forrásai kimerültek. A felsőoktatás struktúrájában és prioritásaiban a negyvenes évek végén végbement alapvető változások efredményeképp ugyanis felsőoktatásunk rugalmatlanná vált, gyakorlatilag megszűntek a minőségi követelmények teljesülését biztosító automatizmusok, a megújulásra, a kapacitások átcsoportosítására való készség, azaz az intenzív fejlődés alapfeltételei. Az intézmények gyakorlatilag elszigetelten működnek (bel- és külföld vonatkozásában egyaránt) ezért nem alakult ki a fejlődést elősegítő versenyhelyzet sem. Felsőoktatásunk létszámarányait tekintve egyedülálló a fejlett és a közepesen fejlett országok között.”

     

    1988 végén az intézmények a működésképtelenség felé sodródtak. Félő volt - és tényként is kezelték -, hogy ha a felsőoktatást nem sikerül „bekapcsolni a nemzetközi vérkeringésbe”, akkor színvonalában annyira elmarad és leszakad a fejlett világ felsőoktatásától, hogy e hátrányt behozni „már szinte lehetetlen lesz vagy nagyon nehéz”.

     

    A gazdasági gondokat szinte mindig a politikai viszonyok változásai kísérik, pontosabban követik. Az 1988. áprilisban, Veszprémben megtartott Országos Felsőoktatási Ifjúsági Parlamenten már elhangzott az ágazati irányítás „demokratizmusa” növelésének kívánalma, illetve a hallgatók, oktatók és az intézmények szakmai érdekképviseletének biztosítására Országos Felsőoktatási Tanács (OFT) létrehozását javasolták. A Kecskeméten ülésező Országos Diákparlament „a magyar oktatási intézmények zsúfoltsága, felszereltségük színvonalának helyenként ijesztő mértékű leromlása” miatt arra kérte a kormányt, hogy az 1989-es költségvetésben jelentősen emelje az oktatásra fordítható pénzeszközöket.

                                                         

    Kulcsszavak

    Ezen a napon történt szeptember 23.

    Magunkról

    A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

    Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

    Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

    A Szerkesztőség

    Beköszöntő

    Személyes sorsok, egyéni életutak

     

    A történelem iránt érdeklődők körében egyre nagyobb figyelem övezi a személyes sorsok, az egyéni életpályák alakulását. Jogos elvárás, hogy a múltat kutató szakemberek – történészek, levéltárosok – ne csak a nagy társadalmi, gazdasági, politikai összefüggéseket vizsgálják, hanem emellett a „megélt történelem sokszínűségét” is bemutassák. Hiszen a kortársi tapasztalatok közvetítésével, egy-egy életút részletes megrajzolásával közelebb hozhatják a rég letűnt korszakokat, azok változatos mindennapjait. Az ún. „nagy személyiségek” életrajzai mellett a hétköznapi emberek sorsa is érdeklődésre tarthat számot. Izgalmas feladat nyomon követni, hogy a múltban ki miként cselekedett egy adott élethelyzetben, milyen döntéseket hozott, hogyan vélekedett egy bizonyos történelmi eseményről, vagy milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Mindenki a saját tapasztalatai alapján élte meg az ország sorsfordító pillanatait vagy hosszabb-rövidebb korszakait: a 20. századnál maradva például az első világháborút, az összeomlást, Trianont, a második világháborút, a holokausztot, a több évtizedes kommunista diktatúrát és szovjet megszállást, majd pedig a rendszerváltást s az azt követő éveket.

    Az ArchívNet idei 3–4. számának témája: „Személyes sorsok, egyéni életutak”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 3-as szeptember 2-án, míg a 4-es a hónap utolsó hetében. A 3. számban három, egymástól teljesen eltérő sorsú személy életútjával ismerkedhetünk meg. A Berkes József, Kántás Balázs, Szabó Piroska és Szerényi Ildikó által közösen jegyzett írásban egy vajdasági születésű, 1920-ban Magyarországra távozott, később pénzhamisítási botrányba keveredett jobboldali, irredenta érzelmű tanító, Bicskey Elek izgalmas története tárul elénk. Sorsa jól példázza, hogy az első világháborút követő impériumváltás hogyan sodort el és tett tönkre életeket, s miként álltak elő olyan kényszerhelyzetek, ahol többnyire csak rossz egyéni döntések születhettek. A kaposvári származású Mautner József – amint ez Farkas Péter írásából kiderül – teljesen más életutat járt be. Nyomdászinasként korán kapcsolatba került a munkásmozgalommal, zsidó származása miatt pedig 1942-ben munkaszolgálatosként a szovjet frontra került, ahonnan megszökött, és beállt a szovjet Vörös Hadseregbe. Kommunista meggyőződésében az 1956-os forradalom és szabadságharc sem ingatta meg. Zsilinszky Antal életpályája mindkettőjükétől eltér. Miklós Dániel dokumentumközléséből megtudhatjuk, hogy a fiatal diplomata – aki egyébként Bajcsy-Zsilinszky Endre unokatestvére volt – a londoni magyar követség titkáraként dolgozott 1941. április 6-ig, amíg Nagy-Britannia meg nem szakította Magyarországgal a diplomáciai kapcsolatot. Ezt követően nem tért haza, hanem az egyik nagy londoni emigráns csoport vezetője lett, nem sokkal később bekövetkezett öngyilkosságáig. Összeállításunkat Pécsi Tibornak a magyarországi cionista mozgalomról, valamint Marosi Tibornak az első tiszti század 1919. évi szegedi megalakulásáról szóló írásaival zárjuk.

     

    Budapest, 2019. szeptember 2.

     

    A szerkesztők