Hibaüzenet

  • Notice: Undefined offset: 1 custom_mod_pane_custom_pane_render() függvényben (/data/webcontent/archivnet/www/sites/all/modules/wideworld/custom_mod/custom_mod.module 229 sor).
  • Notice: Undefined offset: 1 custom_mod_pane_custom_pane_render() függvényben (/data/webcontent/archivnet/www/sites/all/modules/wideworld/custom_mod/custom_mod.module 229 sor).

„Határozottság és rugalmasság" - Tárgyalások a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonásáról, 1990-1992

„A vitás kérdések a jelenlegi szakértői keretekben, a kormánymegbízottak találkozóin megfelelő módon tárgyalhatók és feltételezhetően rendezhetők. Ehhez megítélésem szerint magyar részről a határozottság és az elengedhetetlen rugalmasság is megvan."

Mennyire volt eredményes ezeken, illetve a későbbi megbeszéléseken a magyar diplomácia?

Általánosságban elmondható, hogy amióta Gorbacsov 1988-ban látványosan szakított az ún. Brezsnyev-doktrínával - a pártfőtitkár több alkalommal is kijelentette: Moszkva tiszteletben fogja tartani a minden államot megillető függetlenség és szuverenitás elvét -, Magyarország gyakorlatilag szabadon alakíthatta külkapcsolatait. Ráadásul 1988 novembere, azaz Németh Miklós miniszterelnökké választása után a kormány fokozatosan levált az állampártról, és önálló politikai tényezővé nőtte ki magát. A külügyminisztériumnak egyre nagyobb szerepe lett a külpolitika alakításában, különösen azóta, hogy Várkonyi Péter helyett 1989 májusában Horn Gyula lett a

.

Az 1990. februári tárgyalásokra Budapesten került sor, két fordulóban: a hónap első két napján, továbbá február 28-án és március 1-jén. A magyar küldöttségvezető Somogyi Ferenc külügyi államtitkár, míg a szovjet Ivan Aboimov külügyminiszter-helyettes volt. A magyar fél leginkább arra törekedett, hogy a lehető leghamarabb dolgozzák ki a szovjet csapatok teljes kivonásáról szóló kétoldalú megállapodást, valamint a kivonulás részletes menetrendjét. Somogyi azt javasolta, hogy a csapatok nagy része már 1990-ben távozzék, és legkésőbb 1991 közepéig vonják ki az országból az összes egységet. A szovjet fél ehhez „megértéssel"

(Lásd a 3. dokumentumot!), de még így sem jött létre megegyezés az ütemtervről és a befejezés időpontjáról. Magyar oldalon ugyanis ragaszkodtak ahhoz, hogy a csapatok teljes kivonulása 1991. június 30-ig fejeződjön be, a szovjetek viszont eddig az időpontig csak a harcoló egységeket szerették volna kivonni, az anyagi-technikai készleteket pedig az ezt követő két hónapban szállították volna el. A megállapodást végül 1990. március 10-én Moszkvában Horn Gyula magyar és Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter írta . A vitás kérdésekben alapvetően a magyar fél álláspontja érvényesült, mivel Moszkva vállalta, hogy a teljes kivonás végső határideje 1991. június 30-a legyen.

A vagyonjogi és pénzügyi kérdések azonban továbbra is nyitottak maradtak. A szovjet fél teljes követelése - a hátrahagyott katonai objektumokért cserében - 53,4 milliárd forint volt. Magyar vélemény szerint ebből minimálisan 29 milliárd forint értékű állóeszköz egyáltalán nem hasznosítható létesítményekben (földalatti, kizárólag katonai célra használható objektumokban) testesült meg. Moszkva ezzel szemben a magyar kárigény összegét vitatta, amely többszöri változtatás után 88 milliárd forintra ment föl. Ebből 61 milliárdot a katonai létesítmények területén és környékén okozott környezeti károk

.

A tárgyalásokat tehát tovább kellett folytatni. Magyar részről ezek lebonyolítása egyrészt Németh Miklós kabinetjére, másrészt az első szabad választások nyomán 1990. május 23-án megalakult, Antall József által vezetett kormányra hárult. A kormány- és rendszerváltás nem okozott különösebb törést a tárgyalások menetében, mivel a folytonosság elve érvényesült: a cél és a tárgyalási taktika nem változott, a jól bevált szakemberek többsége pedig a helyén maradt. Kormány-meghatalmazotti minőségben továbbra is a Németh Miklós által megbízott Annus Antal vezérőrnagy (később altábornagy) koordinálta a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásával kapcsolatos kérdéseket, Somogyi Ferenc pedig az Antall-kormányban is megtartotta egy ideig a külügyi államtitkári pozíciót.

A szakértői tárgyalásokon a magyar fél arra törekedett, hogy leválassza a vitás problémákat a csapatkivonás konkrét kérdéseiről, és így a kivonulás zavartalanul, az elfogadott ütemterv szerint folytatódjon. Az ún. nullszaldós megoldást kívánta elérni, vagyis azt, hogy a két fél kölcsönösen mondjon le az egymással szembeni követelésekről. A Külügyminisztérium szakértőjének, Monori Istvánnak 1990. május 24-ei összegzése

: „A vitás kérdések a jelenlegi szakértői keretekben, a kormánymegbízottak találkozóin megfelelő módon tárgyalhatók és feltételezhetően rendezhetők. Ehhez megítélésem szerint magyar részről a határozottság és az elengedhetetlen rugalmasság is megvan." (Lásd a 4. dokumentumot!) A határozottság és a rugalmasság mellett a nemzeti konszenzusra való törekvés is megvolt: „a magyar álláspont megalapozása érdekében" Annus 1990 májusában vezető szakértők bevonásával tárgyalt a hat parlamenti párt illetékes .

1990. szeptember 10-14. között Budapesten sikertelen szakértői megbeszélésekre került sor. Ezeket néhány nap múlva, szeptember 24-28. között a két ország külgazdasági minisztereinek vezetésével kormányközi tárgyalások követték. Lényeges előrelépés nem történt, bár Moszkva hajlandónak mutatkozott elismerni bizonyos magyar igényeket, így például a szovjet hadsereg által okozott környezeti

. (Lásd az 5. dokumentumot!) A magyar kormány 1990. október 4-én úgy foglalt állást, hogy a lehetséges területeken megállapodásra kell , „pozíciónk lényeges kérdéseinek változatlanul hagyása mellett."

Az utolsó szovjet katona - Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka - 1991. június 19-én hagyta el Magyarország területét Záhonynál. A vitás vagyonjogi és pénzügyi kérdésekről azonban továbbra sem született megegyezés. 1991. július 26-án Antall József nagyjából hasonló tartalmú levelet intézett George Bush amerikai elnökhöz és Helmuth Kohl német kancellárhoz. Ezekben tájékoztatta a két nagyhatalom vezetőit a Szovjetunióval fennálló vitáról, és arra kérte őket, járjanak közbe Gorbacsovnál a megállapodás mielőbbi megkötése

.

Áttörést 1991. december 6-án Moszkvában, a magyar-orosz csúcstalálkozón sikerült elérni. Ekkor Borisz Jelcin orosz elnök - mérlegelve Antall József érvelését - beleegyezett a magyar fél által szorgalmazott nullszaldós megoldásba. Ezzel azonban a kérdés még nem zárult le, mivel az időközben függetlenné vált Oroszország (a Szovjetunió 1991. december 31-én hivatalosan megszűnt) többször is megpróbált visszalépni a megegyezéstől. V. Zubenko tábornok az Annus Antalnak Gracsov hadseregtábornok megbízásából küldött 1992. május 19-ei levelében burkoltan ugyan, de megkérdőjelezte a megegyezést, és újabb tárgyalásokat javasolt. A magyar külügyminisztérium határozott álláspontra

: „nem szabad újra belebonyolódnunk szükségtelen tárgyalásokba az oroszokkal a pénzügyi-elszámolási kérdésekről. Mint eddig, ezután is türelmesen és megfontolt taktikát alkalmazva ragaszkodni kell ahhoz, hogy tárgyalni csak a csúcstalálkozón elért »0« szaldó megfelelő dokumentumba foglalásáról kívánunk." (Lásd a 6. dokumentumot!)

Az orosz visszakozás elsősorban azzal magyarázható, hogy a kelet-közép-európai csapatkivonások kérdése kezdettől fogva igen érzékeny szovjet (majd orosz) belpolitikai témává vált annak szociális vetülete miatt. A volt szocialista országokból kivont tisztek és tiszthelyettesek, valamint családjaik otthoni elhelyezése ugyanis súlyos gondokat okozott. Több ezren szinte olyan helyzetbe kerültek, mint a menekültek: a felnőttek lakás és munka, gyerekeik pedig iskola nélkül

. A Déli Hadseregcsoport személyi állományának helyzete még a többi hadseregcsoporténál is rosszabb volt. Nagy volt az elégedetlenség, állítólag korlátozott méretű zendülések is előfordultak. Számos magas rangú katonatiszt és politikus megkérdőjelezte a kivonulás szükségességét, és úgy vélte: az elszámolási kérdésekben a magyarok „becsapták" .

Oroszország belpolitikai instabilitását tükrözte Borisz Jelcin Antall Józsefnek címzett, 1992. október 30-án keltezett levele. Ebben az orosz elnök - szöges ellentétben azzal, amiben 1991. december 6-án Antall Józseffel megállapodott, és amit aztán több alkalommal is megerősített - olyan egyezmény aláírását sürgette,

(Csehszlovákiához hasonlóan) Magyarország térítésmentesen részt venne az orosz katonák és családtagjaik számára készülő lakások . A moszkvai magyar nagykövetség jelentése szerint a levél az ottani hadügyminisztérium és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok minisztériumának nyomására készült az utolsó pillanatban, mivel Jelcin belpolitikai helyzete megnehezedett, és szüksége volt a hadsereg támogatására. A jelentés négy megoldási lehetőséget javasolt a magyar kormánynak, amelyek közül az egyik a kompromisszumos megegyezésről szólt. Eszerint a magyar fél szükség esetén az 1992. októberi lengyel-orosz megállapodáshoz hasonló nyilatkozatot tenne, figyelembe véve az orosz fél rendkívül nehéz helyzetét, meg fogja vizsgálni, hogy humanitárius segítség keretében milyen eszközökkel tudná enyhíteni azt gyógyszerszállítás, illetve lakásépítés formájában".

A régóta húzódó problémára végül az orosz államfő 1992. november 10-11-ei, budapesti látogatása során találtak végleges megoldást. Borisz Jelcin és Antall József olyan megállapodást írt alá, amely a magyarok által szorgalmazott nullszaldós elvet érvényesítette, azaz mindkét ország kölcsönösen lemondott a csapatkivonással kapcsolatos anyagi követeléseiről. Budapest emellett külön dokumentumban vállalta, hogy humanitárius segélyként tíz millió dollár értékű gyógyszert szállít az orosz hadseregnek, továbbá megvizsgálja, miként tudná erejéhez mérten támogatni a kivonult katonák oroszországi

.

Összegzésként elmondható, hogy a magyar külpolitika 1990-1992 között kellő határozottságról és rugalmasságról tett tanúbizonyságot a szovjet csapatok kivonulásáról szóló kétoldalú tárgyalásokon. Helyesen mérte fel Magyarország nemzeti érdekeit, és ügyesen használta ki a nemzetközi erőviszonyok szerencsés alakulása folytán váratlanul megnőtt mozgásteret. Ezzel (is) rácáfolt arra a közkeletű hiedelemre, amely szerint a 20. századi magyar külpolitika kudarcok sorozatából állt.

Fotók: MTI

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt december 11.

1941

A Német Birodalom és Olaszország hadat üzen az Amerikai Egyesült Államoknak.

1941

Bárdossy László Horthy Miklós kormányzó távollétében és a Minisztertanács hozzájárulása nélkül bejelenteti, hogy a Magyar Királyság...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – I.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 5. szám első írásának szerzője, Makó Imre az első világháború, az 1918–1919-es forradalmak és az idegen megszállás paraszti társadalomra gyakorolt hatását mutatja be Hódmezővásárhely példáján. Szakál Imre a csehszlovák kormányok két világháború közötti kárpátaljai telepítési politikáját szemlélteti, míg Bartha Ákos – szintén a két világháború közötti időszak vonatkozásában – a földreform és zsidókérdés összefüggéseit taglalja. Balázs Gábor az 1945-ös földreformot és ennek kapcsán az Országos Földhivatal tárgyalótanácsainak működését elemzi, Varga Zsuzsa pedig a kollektivizálás előestéjén, 1949-ben keletkezett, a paraszti társadalomról szóló izgalmas rendőrségi „pillanatfelvételt” közöl.

 

Budapest, 2019. december 6.

A szerkesztők