Izrael „hatnapos” villámháborúja és a Vatikán (1967)

A Szentszék mindig is aktív diplomáciai tevékenységet fejtett ki a világpolitikában. Ez csak fokozódott az 1963-ban megválasztott VI. Pál pápa alatt, akinek figyelme nemcsak Európára és az Egyesült Államokra terjedt ki, hanem fontosnak tartotta, és folytatta elődje keleti politikáját is. Az 1967-es arab–izraeli konfliktusban a Vatikán és VI. Pál határozott álláspontot képviselt. Pápasága alatt mindvégig az arabok ügyét támogatta, Izrael államiságát nem ismerte el.

Bevezetés 

A zsidók, a keresztények és a muzulmánok számára egyaránt szent föld a Közel-Kelet, amely évszázadokon keresztül okot adott a háborúkra. A huszadik században azonban olyan ütközőponttá vált a térség, amely az


Az 1956-os szuezi válságot követő egy évtizedben a mindennapos határincidensek ellenére lényegében béke uralkodott a Közel-Keleten, de mégsem lehetett feszültségmentesnek nyilvánítani a térséget. A hatvanas évektől a szír határnál is állandósultak a kisebb-nagyobb katonai összetűzések. A Golán-fennsíkon állomásozó szír alakulatok rendszeresen támadták a zsidó polgári és katonai célpontokat, amire az izraeliek ellencsapásokkal válaszoltak. A sorozatos konfliktusok kiváltó oka lényegében a víz felhasználása volt. Izraelnek szüksége volt vízre, hogy azt a Negev sivatagba vezesse, de ezt az arab államok a Jordán folyó forrásainak fokozott katonai ellenőrzésével igyekeztek gátolni. Az ellenségeskedés 1967 elejére csúcsosodott ki. Izrael május végére befejezte a hadsereg mozgósítását, ugyanakkor harckészültségbe helyezték az egyiptomi hadsereget is. Az arab államok Izrael megsemmisítésétől visszhangoztak, a zsidó államban a propaganda az arab fenyegetést és a jogos önvédelmet hangsúlyozta. Az arabok a Szovjetunió és a szocialista országok mellett a többi muzulmán ország támogatását élvezték. Izrael mögött állt ekkor még Franciaország és egyre fontosabb szövetségesként az Amerikai Egyesült Államok.
Június 3-án az izraeli parlament jóváhagyta a megelőző háború megindítását. A zsidó fegyveres erők június 4-re befejezték a felvonulást, és felvették kiindulási harcállásaikat. Ekkor az arab országok még csak az erők felvonultatásánál tartottak. 1967. június 5-én Izrael megkezdte a Sion Csapása fedőnevű hadműveletet. Az izraeli légierő gépei 8.45-kor (izraeli idő szerint 7.45) a „Galamb tervnek" megfelelően légicsapások sorozatát mérték a kijelölt egyiptomi célpontokra. Az első nap során az arab légierők még felszállás előtt a földön elvesztettek 350 repülőgépet, további 24 gépüket légiharcban semmisítettek meg az izraeli pilóták. Miután az arab légi harci állománynak közel 50%-a, és a radarrendszer jelentős része az első nap végére megsemmisült, az izraeli légierő minimális saját veszteség mellett (19 gép) megteremtette a légifölényt. A háború lényegében eldőlt.
Izrael megszerezte a Sínai-félszigetet egészen a Szuezi-csatornáig, a Gáza-övezetet, a Golán-fennsíkot, Ciszjordániát, valamint Jeruzsálem óvárosát. Hat nap alatt az izraeli hadsereg mintegy 70 ezer négyzetkilométernyi területet hódított el arab országoktól, több mint egymillió lakossal, ugyanakkor a zsidók aránya 63%-ra csökkent.
A szocialista államok (Románia kivételével) Izraelt agresszornak minősítették, és megszakították Tel-Aviv-al a diplomáciai kapcsolatokat (Magyarország is csak 1989-ben állította helyre diplomáciai kapcsolatait Izraellel). Az elítélő nyilatkozathoz csatlakozott néhány nyugati állam is, köztük Franciaország. Ugyanakkor Izrael és az Egyesült Államok kapcsolatai a harmadik arab-izraeli háborútól kezdve váltak mind szorosabbá.
A Khartumban megtartott negyedik arab csúcsértekezlet (1967. szeptember 1.) arról határozott, hogy nem ismerik el a zsidó államot, nem tárgyalnak vele, és nem kötnek békét Izraellel. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1967. november 22-én fogadta el nevezetes 242-es határozatát, amely hosszú időre meghatározott minden közel-keleti békerendezési kísérletet. A BT felszólította Izraelt, hogy vonuljon ki a háborúban elfoglalt területekről, feltétel nélkül adjon fel minden területi igényt, ugyanakkor elismerte Izraelnek azt a jogát, hogy „biztonságos határok között éljen".

A Szentszék mindig is aktív diplomáciai tevékenységet fejtett ki a világpolitikában. Ez csak fokozódott az 1963-ban megválasztott VI. Pál pápa (családi neve Giovanni Battista Montini, 1897-1978) alatt. Ő volt a történelem első „utazó pápája". VI. Pál figyelme nemcsak Európára és az Egyesült Államokra terjedt ki, de fontosnak tartotta, és folytatta az elődje, XXIII. János által megkezdett „keleti politikát" is. Emellett a világ problémáival kapcsolatban gyakran hallatta szavát, például elítélte az amerikaiak vietnami jelenlétét. 1964-ben elzarándokolt a Szentföldre, és Betlehemből békeszózatot intézett a világhoz. Az 1967-es arab-izraeli konfliktusban a Vatikán és VI. Pál határozott álláspontot képviselt. Pápasága alatt mindvégig az arabok ügyét támogatta, Izrael államiságát nem ismerte el. Emellett a szent helyek biztosítása is elsőrendű érdeke volt a Szentszéknek.
A mellékelt dokumentum Száll József római követ jelentése a hatnapos háborúval összefüggő vatikáni megnyilatkozásokról.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt április 26.

1969

Bauer Sándor tűzhalála állambiztonsági szempontból kiemelten veszélyesnek számított. Ezzel magyarázható, hogy azt az ötfős társaságot,...Tovább

1986

Robbanás és tűz a csernobili atomerőmű egyik reaktorában (Ukrajna), az eddigi legsúlyosabb következményű nukleáris baleset békeidőben.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Osztrák‒Magyar Monarchia ‒ nemzetiségi kérdés, felbomlás
 

„Détruisez l’Autriche-Hongrie!”, azaz „Zúzzátok szét Ausztria–Magyarországot!” – adta ki a jelszót Edvard Beneš 1916-ban Párizsban megjelent, nagy visszhangot kiváltó könyvében. A későbbi csehszlovák állam egyik alapítója, az ekkor még emigrációban élő Beneš azt próbálta bizonyítani hamis propagandával, hogy a németek, a Habsburgok és a magyarok a történelem folyamán mindig is egy antidemokratikus abszolutizmust képviseltek, állandó jelleggel fenyegették a „csehszlovákokat”, sőt mi több, az egész emberiség legveszélyesebb ellenségeinek számítanak. Egykori tanárával majd harcostársával, Tomáš Garrigue Masarykkal együtt Beneš a német- és magyarellenes hangulat felfokozásával igyekezett meggyőzni Franciaország, valamint a többi antantállam közvéleményét és döntéshozó köreit a Monarchia feldarabolásának szükségességéről. Ehhez hasonló törekvések már korábban is megjelentek. Robert William Seton-Watson történészprofesszor, ismertebb nevén Scotus Viator, az „utazó skót”, kezdetben a Habsburg Monarchia lelkes híve volt, később annak éles bírálójaként a föderalizálást szorgalmazta, végül pedig a Birodalom szétrombolásának egyik élharcosa lett. Seton-Watsonnak a századelő magyarországi állapotai vizsgálata során minden tévedésével, túlzásával, magyarellenes előítéleteivel együtt ‒ amint azt összeállításunk első írásában Jeszenszky Géza is kiemeli ‒ sok kérdésben igaza volt. A korabeli magyar közvélemény és a hivatalos körök azonban elutasítóan fogadták minden bírálatát, értetlen és ellenséges légkört alakítottak ki vele szemben.

A kettős monarchia és ezzel együtt a történeti Magyarország 1918. őszi felbomlása, az utódállamok létrejötte bonyolult, többtényezős folyamat eredménye volt. A központi hatalmak elveszítették az első világháborút, a soknemzetiségű birodalomban felerősödtek az elszakadási törekvések, a szomszédos kisállamok mértéktelen területi követeléseket fogalmaztak meg, a győztes nagyhatalmak pedig 1918 tavaszán-nyarán hosszas bizonytalankodás után véglegesen eldöntötték, hogy az Osztrák‒Magyar Monarchiának nincs helye az általuk elképzelt új Európa térképén. Gyarmati Enikő dokumentumközlése a szétesés „pillanatfelvételeit” nyújtja svájci követjelentések tükrében, hozzájárulva ezzel a felbomlásról alkotott külső kép rekonstruálásához.

Az összeállítás többi írása Budapest hídjainak 1945-ös felrobbantásával, a MÁV 1946-os helyzetével, Hruscsov 1958. évi tatabányai látogatásával, végül pedig a legendás huszárkapitány, Zubovits Fedor afrikai kalandozásaival foglalkozik.

 

Budapest, 2019. március 4.

 

A szerkesztők