Hare krisna, Hare krisna…

Külkereskedés Indiával – nagy piac, nagy verseny

1979. július 14.

A cikk a magyar-indiai kereskedelmi kapcsolatok jelentőségére, az indiai piacra történő bejutás lehetőségeit és buktatóit tárgyalja, felhívván a figyelmet arra, hogy a versenyben a magyarok fokozatosan háttérbe szorulnak.
Vitathatatlan, hogy nem könnyű az indiai piacon eladni, ám a magyar külkereskedelmi és iparvállalatok nagyobb kezdeményező kedve és szívós kitartása nélkül az exportbővítés csak puszta óhaj marad – mondta el meggyőződését Szebeni László, új-delhi kereskedelmi tanácsos, aki a Magyar Kereskedelmi Kamarában tartott előadást.

Jóllehet a kétoldalú áruforgalom egyenlegének időleges kibillenése önmagában még nem ad okot a harangok megkongatására, érdemes odafigyelni, hogy a 2 évvel ezelőtt még 2,5 milliárd forint értékű magyar-indiai külkereskedelem az utóbbi időben csökken és az Indiába irányuló magyar export jelentős mértékben elmarad az onnan származó import mögött. Az játszaná ebben a döntő szerepet, hogy 1978. január 1-től áttértünk a korábbi ról a szabad devizás fizetésre? Szebeni László, az új-delhi magyar kereskedelmi kirendeltség tanácsosa ezt erősen vitatja. Sokkal inkább úgy látja, hogy részben az érdekelt magyar vállalatok piaci munkájának, fogyatékosságaiban kell keresni a hibát.

A magyar vállalatok csupán szerény sikereket könyvelhettek el az utóbbi időben Indiában. Lényegében kivonult az indiai piacról a CHEMOLIMPEX és a METALIMPEX, az a két külkereskedelmi vállalat, amely az Indiába irányuló kivitel mintegy háromnegyedét adta. Miközben bizonyos mértékig liberalizálták az indiai behozatalt, a magyar vállalatok tétlenkedtek. Annál inkább résen volt a gazdaságilag erősödő Tajvan, Dél-Korea, sőt Románia és Jugoszlávia is; ez utóbbiak Magyarországgal szemben ráadásul élvezik a fejlődő országoknak járó t .
Az indiai piaci aktivitás oldaláról nézve, igazán csak a MEDIMPEX dicsérhető, amely indiai közös vállalata segítségével kitűnően szervezi tevékenységét és mindezek révén mintegy 50 százalékát adja jelenleg a magyar exportnak. Eredményesnek mondható a NIKEX és az Egyesült Izzó tevékenysége is.

A METRIMPEX viszont felszámolta bombayi irodáját és szervizét. Szerviz nélkül a műszerforgalom erősen összezsugorodott. Igaz, közben az indiai műszergyártás is fejlődött. A MEDICOR-ral hasonló a helyzet: orvosi műszerekből az indiai piac sokkal többnek a felvételére lenne képes, mint amennyit a magyar vállalat elad.

A könnyűipar példája is mutatja, hogy a kivitel visszaeséséért nem hibáztathatók csupán az objektív nehézségek. A bőr- és a textilipar jogosan nagy reménységekkel startolt Indiában három évvel ezelőtt. Államtitkári szintű tárgyalásokon rögzítették, milyen részt vállal a magyar ipar az indiai cipőfelsőrész-gyártás és textilkonfekcionálás megszervezésében. Ezután a vállalatok többnyire olyanokat küldtek ki „iparszervezésre” Indiába, akiknek ehhez mind a képességük, mind a képzettségük hiányzott.

Ami a kooperációt illeti, ki kell emelni a MOM eredményes munkáját. Olyan termékeinek gyártását helyezte ki fokozatosan indiai üzemekbe, amelyek előállításával idehaza leáll. Az áttelepítést jól megszervezik, és ennek eredményeként bizonyos termékekből nem csupán a magyar igényeket tudják már indiai gyártásból kielégíteni, hanem tőkés exportra is jut belőlük. A MOM jó tapasztalatai alapján hasonló jellegű tevékenységbe fogott az Egyesült Izzó is.

Az indiai beruházási piacin a Magyar Alumínium Trösztnek (MAT) vannak jó esélyei. Tervezik a korbai timföldgyár bővítését, a gudzserati timföldgyár tervei pedig úgyszólván készen vannak a MAT tervezőintézetében. A meglévő jó referenciák alapján az indiai fél örömmel venné, ha magyar technológiával működne az az évi 600 ezer tonna kapacitású alumíniummű is, amelynek beruházása szovjet fővállalkozásban és szovjet hitellel a közeli jövőben megkezdődik.

A fentiek bizonyítják: az indiai piacon eredményt elérni csak úgy lehet, ha az ajánlatok mind műszakilag, mind kereskedelmileg pontosan kidolgozottak, és ha az ígéretek megalapozottak, nem maradnak meg csupán ígéretnek. Végül pedig elengedhetetlen, hogy az értékesítési törekvések az indiai piacon a magyar vállalati stratégia elemei legyenek, ne pedig esetleges, ötletszerű megmozdulások.

Ezen a napon történt április 20.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő