Tengerre magyar?

Tengerjogi konferencia

1979. július 21.

Az ENSZ 3. tengerjogi konferenciája 1973-1982 között ülésezett, a cikk a nemzetközi kapcsolatok magyar szempontból viszonylag periférikusan kezelt, de valójában rendkívül fontos területére hívja fel a figyelmet, és jól mutatja, hogy az érintett országok, a nagyhatalmak és a multinacionális vállalatok érdekellentétei ezen a területen is szembefeszültek (szembefeszülnek) egymással. A tengerjogi egyezmény végül 1994-ben lép hatályba.
Hat éve tart, és senki nem tudja, mikor fejeződik be az ENSZ III. tengerjogi konferenciája. A konferencián részt vesz a világ szinte valamennyi állama (nemcsak az ENSZ tagjai). Az eddigi nyolc ülésszak során a tervezett 343 pontos nemzetközi tengerjogi konvenció 90 százalékában kompromisszumos megegyezés született már, de éppen a hiányzó 10 százalék megoldására csekély (és egyre csekélyebb) a remény. Ezek a pontok a tengerfenék gazdasági hasznosításának kérdéseivel függnek össze. A július 16-án összeült kilencedik ülésszakon elsősorban ezekről lesz szó.

Az iskolában úgy tanultuk, hogy a Föld felszínének 30 százaléka szárazföld, 70 százalékát pedig tenger borítja. Ez igaz is, meg nem is. Amióta az emberiség újabb, nagy pontosságú mérőeszközök birtokába jutott (például műholdakról lehet színes fényképeket készíteni a felszínről), kiderült, hogy a kontinensek nem érnek véget átmenet nélkül a tengerparton, hanem sokszor néhány száz kilométernyi hosszúságban lejtősen tovább folytatódnak a víz alatt. Ennek az úgynevezett kontinentális talapzatnak a végén hirtelen több ezer méter mélységű szakadék tátong: a tulajdonképpeni tengerfenék. A földtan tudósai szerint itt a földkéreg is sokkal vékonyabb, könnyebben következnek be törések, hamarabb keletkeznek vulkánok. Földtani szempontból vizsgálva tehát, a Föld felszínének 30 százaléka szárazföld, mintegy további 20 százaléka tengervízzel borított szárazföld és csupán 50 százaléka valóban tenger.

Játék a szavakkal? Korántsem az. Amiről 157 állam küldöttei hat éve vitáznak, és ne tudnak megegyezni, az éppen ez a 20 százaléknyi tengervízzel borított szárazföld, vagyis a kontinentális talapzat.

Ez a se nem óceán, se nem szárazföld ugyanis hallatlan gazdasági értékű. Itt, vagy ennek határán folyik lényegében a világ tengeri halászata. Itt rejlenek a tenger iszapja alatt azok a ma még felbecsülhetetlen tömegű olajkincsek, amelyeknek feltárásával talán teljesen módosulhat a világ energiatérképe. Csupán egyetlen példa: a Nagy-Britannia és Norvégia között húzódó Északi-tenger – lényegében az Atlanti-óceán vizével elöntött európai kontinentális talapzatrész – mélyéről kinyert olaj máris szinte alapvetően változtatta meg Nagy-Britannia energiahelyzetét és gazdasági kilátásait. Ugyanígy, a Hollandia partjai előtti tengerrész szolgáltatja a kis nyugat-európai ország teljes földgázszükségletét.

A kőolaj és a földgáz azonban csak csekély töredéke a tenger mélyén található ásványi kincseknek. Babszemnyi kavicsoktól néhány kilós rögökig felaprózódva majdnem színtiszta állapotban számos értékes fém millió – vagy talán milliárd – tonnái hevernek a kontinentális talapzat iszapjában. A vas, a réz, a nikkel, a mangán, a kobalt, a magnézium és még jónéhány fontos fém megfelelő technológiával olyan tiszta állapotban nyerhető ki a tenger alól, amilyenről a hagyományos földalatti bányák tulajdonosai csak legrózsásabb vágyálmaikban ábrándoznak.

A bökkenő azonban éppen a megfelelő technológia. Nem úgy, mint a tengeralatti olajkutatások esetében, ahol tulajdonképpen a hagyományoshoz képest csak módosított technikáról van szó, a tengeralatti ásványkincsek felszínre hozatalához elvileg új technológiát kell kidolgozni és alkalmazni. A várható haszonhoz képest valóban nem sok az a néhány 10 milliárd dollárnyi befektetés, amelyre a technológia kidolgozásához és bevezetéséhez szükség van. De ezt a pénzt, és a hasznosításához elengedhetetlen műszaki bázist csak néhány legfejlettebb ország mondhatja magáénak.

Ez a monopolhelyzet arra indította a legfejlettebb tőkés országok maroknyi csoportját, hogy megkísérelje saját feltételeit ráerőszakolni a világ többi részére. Hiába mondta ki ugyanis 1970-ben az ENSZ közgyűlése, hogy a tenger mélyének ásványi kincsei „az egész emberiség közös örökségét” alkotják, ha az emberiség döntő többsége egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy birtokba vegye jogos örökségét.

Ez a tengerjogi vita központi kérdése. A fejlődő országok – és velük együtt a szocialista államok is – azt akarják, hogy hozzanak létre az ENSZ égisze alatt egy széles jogkörrel felruházott, úgynevezett Tengerfenék Hatóságot, amely meghatározná a tengeralatti bányászat feltételeit, döntene a szükséges koncessziók megadásáról, ellenőrizné a bányászattal foglalkozó vállalatok tevékenységét és elosztaná a hasznot a kitermelő vállalatok, az illető tengerrész fölött szuverenitást gyakorló ország és a világ összes többi állama – köztük a tengerparttal nem rendelkező 53 ország – között.

Néhány tőkés ország (nem mindegyik!) viszont amellett kardoskodik, hogy a kontinentális talapzatot ugyanúgy tekintsék teljesen szabad világtengernek, mint a mélytengeri részeket, s „aki kapja, marja” alapon az szerezze meg a bányászati jogot, aki elsőnek bocsátotta le kutatószondáját a vízfenékre. Ilyen módon az amerikai, a japán és a nyugatnémet nagyvállalatok ellenőrizhetetlen haszonhoz jutnának az egész emberiség rovására.

Ehhez a központi kérdéshez szorosan kapcsolódik a parti vizek problémája. A jó öreg Hugo de Groot (latinosan: Grotius) 370 éve megjelent Mare liberum, azaz Szabad tenger című nemzetközi jogi könyvének megjelenése óta a partmenti államok szuverenitását általában 3-12 mérföldes távolságig ismerték el. A II. tengerjogi konferencia – 1960 – óta azonban új fogalom nyert polgárjogot a nemzetközi gyakorlatban: a gazdasági övezeté. Ekkor jelentette be ugyanis öt latin-amerikai ország – Salvador, Chile, Ecuador, Peru és Costa Rica -, hogy tengeri halászatának védelmében felségvizeinek határát 200 tengeri mérföldre terjeszti ki. A példát azóta szinte minden tengerparti állam követte – vagy követni próbálta. Mert hagyján, hogy a világóceán keleti és nyugati partján elterülő országok osztozkodnak a tengeren, de mi történik, ha egy beltenger partmenti szomszédországait nemhogy kétszer 200 mérföld, azaz 740 kilométer, de összesen 200 kilométer sem választja el egymástól? S ez nem elméleti eset, hanem például a Földközi-tengeren és a Balti-tengeren egyszerűen nincs is lehetőség a szabályos osztozkodásra. A legbonyolultabb a görög-török vita. A görög szigetek egyrésze Törökország partjai előtt fekszik. A parttól a szigetekig tartó kontinentális talapzatra mindkét fél igényt tart. S ez nem afféle tyúkpör, hiszen éppen itt olajt és egyéb ásványkincseket feltételeznek a tudósok.

Ezen a napon történt november 18.

1904

Ezen a napon történt a Magyar Országgyűlésben az elhíresült „zsebkendőszavazás”, az ellenzéki obstrukció letörésére trükkel átvitt...Tovább

1905

Megszületik Klaus Mann német író, Thomas és Katharina Mann második gyermekeként, illetve legidősebb fiaként († 1949).

1916

Véget ér a Somme-i csata, az első világháború legvéresebb összecsapása.

1918

Lettország kikiáltja a függetlenségét Oroszországtól.

1944

A KISZ kezdeményezésére Budapesten megalakult a Magyar Ifjúság Szabadságfrontja, mint közös harci egység. Tagja lett: a KISZ, a Ma-gyar...Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Személyes sorsok, egyéni életutak – II.

 

A történelem iránt érdeklődők körében egyre nagyobb figyelem övezi a személyes sorsok, az egyéni életpályák alakulását. Jogos elvárás, hogy a múltat kutató szakemberek – történészek, levéltárosok – ne csak a nagy társadalmi, gazdasági, politikai összefüggéseket vizsgálják, hanem emellett a „megélt történelem sokszínűségét” is bemutassák. Hiszen a kortársi tapasztalatok közvetítésével, egy-egy életút részletes megrajzolásával közelebb hozhatják a rég letűnt korszakokat, azok változatos mindennapjait. Az ún. „nagy személyiségek” életrajzai mellett a hétköznapi emberek sorsa is érdeklődésre tarthat számot. Izgalmas feladat nyomon követni, hogy a múltban ki miként cselekedett egy adott élethelyzetben, milyen döntéseket hozott, hogyan vélekedett egy bizonyos történelmi eseményről, vagy milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Mindenki a saját tapasztalatai alapján élte meg az ország sorsfordító pillanatait vagy hosszabb-rövidebb korszakait: a 20. századnál maradva például az első világháborút, az összeomlást, Trianont, a második világháborút, a holokausztot, a több évtizedes kommunista diktatúrát és szovjet megszállást, majd pedig a rendszerváltást s az azt követő éveket.

Az ArchívNet idei 3–4. számának témája: „Személyes sorsok, egyéni életutak”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 3-as szeptember 2-án, míg a 4-es október 15-én. A most megjelenő 4. számban egymástól teljesen eltérő személyes sorsokkal ismerkedhetünk meg. Első írásunk szerzője, Veres Emese-Gyöngyvér az első világháborús barcasági csángó hősök nyomait követve jutott el a bécsi hadtörténeti levéltárba, ahol ráakadt a nagyszebeni August von Spiess ezredes mindeddig ismeretlen, német nyelvű hadinaplóira. Ezekből közlünk most egy rövid, magyarra lefordított részt. Cseres Judit és Gergely Ferenc a több mint negyedszázada elhunyt Kossuth-díjas író, Cseres Tibor 1956-os naplójegyzeteit adja közre. Ezek hűen tükrözik az író akkori lelki állapotát, a forradalom és szabadságharc eseményeihez való viszonyát. Garadnai Zoltán és Illyés Mária forrásközlése egy másik neves író, Illyés Gyula François Mitterrand francia elnökkel való 1982. július 9-i négyszemközti találkozóját ismerteti francia források alapján. Az eddigieknél árnyaltabb megvilágításba helyezi a francia elnök ott elhangzott szavait, és bemutatja Illyés Gyula szerepét a magyar–francia kapcsolatok történetében. Zubovits Fedor, a legendás katona, feltaláló, diplomata, sport- és közéleti ember gazdag életpályájáról korábban már több írás is megjelent az ArchívNetben. Kazareczki Noémi ezúttal a huszárkapitány lovagias afférjait és peres ügyeit tárja az olvasó elé. Összeállításunkat Salga Kristóf zárja, aki egy régiségpiacon vásárolt könyv lapjai közül véletlenül előkerült két magánlevelet ismertet. Mindkettőt Magyarországról kitelepített németek írták szigetcsépi ismerőseiknek 1948-ban. E levelek is tanúsítják, hogy a hazájukból elűzött németek nem szakították meg a kapcsolatot Magyarországgal, és továbbra is összeköttetésben maradtak korábbi jó ismerőseikkel, barátaikkal.

Budapest, 2019. október 15.

A szerkesztők