Magyar orvosok Koreában (1950-1957)

A Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban a Rákosi Mátyásról elnevezett hadikórházban nyolc magyar orvos-csoport váltotta egymást a koreai háború éveiben és az újjáépítés időszakában. Az itt közölt dokumentumok bemutatják a magyar–koreai diplomáciai kapcsolatok keretében a Rákosi Mátyás Hadikórház, majd polgári kórház sorsát, az ottani egészségügyi és háborús körülményeket, miközben bepillantást engednek a kórház belső, magánéleti botrányoktól sem mentes életébe.

Bevezetés

A Délkelet-Ázsiában, a Koreai-félszigeten fekvő Korea politikai, gazdasági és kulturális téren hosszú időn keresztül Magyarország érdeklődési körén kívül esett. A világ talán egyik legelzártabb, távoli és titokzatos országa 1945. augusztus 15-én szabadult fel a japán megszállás alól. A japán kapituláció után, a jaltai értekezlet határozata alapján, a Koreai-félsziget északi felén szovjet, délen amerikai katonai közigazgatást vezettek be, a demarkációs vonal a 38. szélességi foknál húzódott. Az 1948-ban megtartott választások nyomán állandósult az eltérő politikai berendezkedés és az ország kettéosztottsága. Északon létrejött a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság Phenjan, délen pedig a Koreai Köztársaság Szöul központtal. Ám mindkét fél igényt tartott az egész félsziget birtoklására, és ez 1950-ben háborús konfliktushoz vezetett. A három évig tartó háborút (1950. június 25.-1953. július 27.) az észak-koreai csapatok robbantották ki a két országrész között, és azt a több mint tizenöt hónapon keresztül tartó panmindzsoni fegyverszüneti megállapodás aláírása zárt le. Harry Spencer Truman amerikai elnök utasítására az amerikai hadsereg repülőgépekkel és hadihajókkal felszerelt egységei is beavatkoztak a háborúba a déliek oldalán. A koreai háború volt az első komolyabb fegyveres összecsapás a második világháború befejezése óta, amely tönkretette az ország gazdaságát, teljes ipari potenciálját. Az ország romokban hevert, a közigazgatás, a közlekedés megbénult, az egészségügyi ellátás nem működött, a háború forgatagában milliók pusztultak el, és tömegesen haltak meg a sebesültek a vérveszteség, a legyengülés, a járványok és az ellátatlanság következtében.
1945 után a Szovjetunió és a népi demokratikus országok - közöttük Magyarország - részéről is megnőtt az érdeklődés Korea ismeretlen, talán egzotikusnak is vélt népei iránt. Az érdeklődés elsősorban az ország politikai berendezkedésének szólt. A földrajzi távolság, a közös érdekek esetlegessége, a gyenge gazdasági kapcsolatok és a két nép közötti érintkezés hiánya miatt Magyarország és Észak-Korea között a diplomáciai kapcsolatok felvételére csak 1948-ban került sor, majd a kapcsolatokat 1954-ben nagyköveti szintre emelték.
A koreai háború alatt, majd az újjáépítés időszakában is, a Szovjetunió és a népi demokratikus országok - így Magyarország is - komoly anyagi segítséget nyújtottak Észak-Koreának. A háború kitörésének hírére az egész országban békegyűléseket, tiltakozó akciókat szerveztek, amelyet gyűjtőakciók szervezése, segélyszállítmányok útnak indítása, felajánlások követtek. A Koreával kapcsolatos „népi megmozdulás" irányítását az Országos Béketanács, illetve a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége szervezte. A közölt dokumentumok alapján a korabeli propagandának megfelelően kaphatunk képet a gyűjtéssel kapcsolatos hangulatról. Mindezt kormányszintű intézkedések is kiegészítették, amelyek hosszú évekre meghatározták a magyar-észak-koreai viszonyt.
A magyar kormány kezdeményezésére még 1950-ben, a koreai háború elején, a magyar dolgozók által „felajánlott" összegekből, egy hadikórház felállítását határozták el. A kórházat Rákosi Mátyásról, a párt főtitkáráról nevezték el. A magyar kezdeményezéshez a kommunista országok többsége, így a szovjetek, a csehek, a lengyelek, a bolgárok, a románok és a kínaiak is csatlakoztak.
A Magyar Országos Levéltárban található dokumentumok alapján a magyar állam által létesített kórház a fegyverszünet megkötéséig (1950. július-1953. július) hadikórházként működött, majd - már békésebb körülmények között - polgári kórházként tevékenykedett (1953. július-1957. július). A kórházat az 1953. évi fegyverszüneti megállapodásig az Országos Béketanács tartotta fenn, majd ezután az Egészségügyi Minisztérium - a Minisztertanács határozatának megfelelően - éves költségvetési tervében meghatározott pénzösszeget irányzott elő a kórház fenntartására és működtetésére, amelyből a kórház berendezését, felszerelését, műszer- és gyógyszerszükségletét biztosították, valamint a kiutazó magyar egészségügyi dolgozók útiköltségét, napidíját és kint tartózkodásának költségeit fedezték.
A Rákosi Mátyás Kórházban 1950 és 1957 között nyolc orvos-egészségügyi csoport váltotta egymást, több mint 100 orvossal, egészségügyi dolgozóval és kisegítő személyzettel. A Koreába induló csoportok utazásának előkészítése, lebonyolítása az Egészségügyi Minisztérium feladata volt, a személyek kiválasztását, a csoportok összeállítását pedig a minisztérium személyzeti főosztálya végezte. A csoport tagjai Budapestről és az ország különböző kórházaiból szerveződtek. A kiválasztásnál a minisztérium arra törekedett, hogy politikailag megbízható, jó fizikai erőben lévő dolgozók utazzanak Koreába, elsősorban azok, akik itthoni munkájukkal kiérdemelték a koreai kiküldetést.
A csoport tagjainak kiválasztásánál gondot jelentett, hogy a felkért vagy ajánlott személyek egy része nem vállalta a kiküldetést, más része pedig a vizsgálatnál bizonyult alkalmatlannak vagy politikailag megbízhatatlannak. Előfordult, hogy a hiányzó orvosokat úgy pótolták, hogy a Honvédelmi Minisztériumtól kértek szakorvosokat a csoport megerősítésére.
A koreai kiküldetést a kalandvágy, az ismeretlen iránti érdeklődés, a szakmai kihívás, de az anyagiak is nagymértékben motiválták. Az utazásra azonban csak akkor került sor, ha az Államvédelmi Hatóság is áldását adta az ügyre, ugyanis a jelöltek listáját az ÁVH minden esetben véleményezte (jóváhagyta vagy elutasította). A jelentkezőket vizsgálták párttagságuk, politikai és katonai képzettségük, szolgálati beosztásuk és jellemvonásaik alapján. A csoport tagjai megbízatásukat a párttól kapták, és a „magyar néppel szemben tett vállalásukat teljesítették". Az orvosokat váltó csoportok összeállításánál alapvető elvként szerepelt, hogy nem volt szabad kiküldeni azokat, akik már egyszer kint voltak. A kiküldetés ideje általában hat hónaptól egy évig terjedt. Minden csoporttal egy politikai (később párttitkár) és egy szakmai vezető utazott.
A Koreába utazó magyar orvosok között az orvosi szakma majd minden szakterülete képviselve volt. A háború elején elsősorban sebészekre (plasztikai-, tüdő-, száj- és mellkas-sebész) volt szükség, a háború befejezése után pedig a belgyógyász, az urológus, az ortopéd szakorvos, a szemész, a gyermekgyógyász, a szülész- és nőgyógyász, valamint a fül, orr és gége szakorvos került előtérbe. A szakszemélyzet tagjai között előnyt élveztek a műtősök, az ápolók, a gyógytornászok, a röntgentechnikusok, de szükség volt kisegítőkre is, pl. adminisztrátorra, szakácsra, gépkocsivezetőre, garázsmesterre és autószerelőre.
A korabeli feljegyzések szerint az első négy orvoscsoport búcsúztatását még ünnepélyes keretek között, az Egészségügyi Minisztérium tükörtermében tartották, ahol fogadást rendeztek a csoport tagjai és a hozzátartozók részére. A búcsúztatáson a párt, a Külügyminisztérium, az Országos Béketanács, a Szakszervezetek Országos Tanácsa, az Orvos-Egészségügyi Szakszervezet és a minisztérium több dolgozója képviseltette magát, valamint meghívták a szovjet, a koreai és a kínai követet is. A fogadás költségeit a Béketanács viselte. A pályaudvari búcsúztatást a budapesti pártbizottság intézte a „búcsúztatás sima lebonyolítása érdekében". Az ötödik, egyben utolsó háborús orvoscsoport kiküldése után induló csoportoknál már szerényebb keretek között történt a búcsúztatás. Indulás előtt az egészségügyi miniszter két-három nappal fogadást adott a tiszteletükre. A csoportok, Moszkva és Peking érintésével, repülőgéppel utaztak, ahol a nagykövetség és a kórház dolgozói fogadták őket a fogadó-, és egyben búcsúztató ünnepségen.
A koreai magyar követségi iratok tanúsága szerint az egészségügyi csoportok utazásával egyidejűleg - vasúton - különböző összetételű és mennyiségű szállítmányok indultak útnak a messzi Koreába. A szállítmányokról részletes listát, kimutatást készítettek, és pontosan rögzítették az egyes vagonok tartalmát, majd a megérkezéskor visszajelzést kértek a koreai magyar követségen keresztül.

Az orvosi és egészségügyi felszereléseken, műszereken kívül a ládák különböző agitációs- és propaganda anyagokat is tartalmaztak, pl. újságokat és brosúrákat, dia- és dokumentumfilmeket, színes reprodukciókat, ismeretterjesztő plakátokat, térképeket, keskenyfilmeket, falitábla sorozatokat, orvosi és egyéb könyveket, folyóiratokat, valamint színes, Rákosi Mátyást ábrázoló képeket, Sztálinról, Leninről és Gerő Ernőről készült fotókat.
1950. július 20-án indult az első, tizenöt fős orvos-egészségügyi csoport Észak-Koreába. Megérkezésükkor a Külügyminisztérium és az Egészségügyi Minisztérium egy-egy képviselője, valamint a követség tagjai fogadták őket.
A csoport a Phenjantól 25 km-re található Csunvai falu kórházában kezdte meg gyógyító munkáját, rendkívül mostoha, háborús körülmények között. A kórház épületei kiürített iskolahelyiségek voltak, amelyeknek nem volt berendezése, a vizet 20 km távolságról, bivaly húzta szekerekkel szállították. A Rákosi Mátyás Hadikórházba 1950. augusztus 10-én érkeztek az első sebesültek, majd ezután folyamatosan áramlott a háborúban megsérült katonai és polgári lakosság. A kórház átlagos sebesült létszáma 400 fő körül mozgott.
Egy amerikai támadás következtében 1950. augusztus 29-én bombatalálat érte a kórházat, amely teljesen megsemmisült. A magyarok közül senki nem sérült meg, de egy koreai orvos és három önkéntes ápolónő meghalt. Ezután a magyar orvosokat Jandokba helyezték át, ahol három épületben 1200 beteget tudtak elhelyezni. Az észak-koreai csapatok szöuli partraszállása után a magyar csoport átvett egy 2500 férőhelyes kórházat, de az csak rövid ideig működött. Ez idő alatt a kórház statisztikai jelentése szerint 154 műtétet, 226 gipszelést, 4169 kötözést, 269 belgyógyászati vizsgálatot, 669 röntgenfelvételt, 217 laboratóriumi vizsgálatot végeztek. A hadikórházban készült több ezer röntgenfelvétel egy része, valamint a magyar és koreai nyelven írt műtéti naplók és esetleírások az Országos Levéltár Rákosi Mátyás Hadikórház iratanyagában maradtak fenn.
A bombázások, a berepülések és a háború súlyosbodása miatt 1950. október 15-én a koreai Külügyminisztériumban elhatározták a külföldi (nagy)követségek és a kórházak evakuálását a fővárosból. A magyar kórházat először Mampoba, a fővárostól kb. 120 km-re északra, egy völgykatlanban fekvő kórházba helyezték át, ahol a külvilágtól teljesen elzárva 1950. október 10-től október 21-ig tartózkodtak. Ezt követően - a fronthelyzet ideiglenes rosszabbodásával - a magyar orvoscsoport elhagyta Korea területét, és a Mandzsúria-koreai határ közelében fekvő kínai Cián (Zian) nevű városkába költözött, ahol a bizonytalanság, a tétlenség, a sorozatos átszervezések és költözések rossz hangulatot teremtettek a kórház dolgozói között. Innen az ugyancsak a kínai Mukdenbe mentek, ahol megfelelő kórházépületeket és berendezéseket bocsátottak rendelkezésükre. A visszavonulások alatt a kórház anyagát, felszerelését az amerikai repülőgépek ismét megsemmisítették, szinte minden odaveszett, így 1950 végén újabb, egy 400 ágyas kórház teljes felszerelését küldte ki a magyar állam Koreába. A háborús események, a sorozatos visszavonulások és kényszerű költözések ellenére a magyar orvosok szakmai munkájának magas színvonalát a koreaiak is elismerték, és a koreai kormány 1951. február 10-én kitüntetéseket adott át az első magyar orvoscsoport tagjainak.
A második, tizenhat főből álló orvoscsoport 1951. február végén érkezett először a kínai Csang-Csungba, majd 1951 júniusában a kórház visszaköltözhetett koreai területre, ahol a kórházat két központi épületben helyezték el. A beteglétszám állandóan 1000 körül mozgott, ami a tél és a front változásaival hol nőtt, hol csökkent. A légi veszély és a beteglétszám állandó emelkedése miatt decentralizálták a kórházat. A sebesülteket egymástól távol elhelyezkedő falvakban, úgynevezett csibikben helyezték el, majd a betegeket a sebesülések típusa szerint csoportosították, pl. láb alsó végtag, láb felső végtag, kar, fej stb. A gyakori bombázások és géppuskázások következtében sok volt a polgári sérült, és ellátásuk érdekében a kórház civil betegeket is fogadott, hiszen csak itt voltak adottak a körülmények a komplikáltabb műtétek végzésére. A csoport a háborús körülmények ellenére a súlyosabb állapotban lévő betegek operáció utáni elhelyezésére úgynevezett „sokk-szobát" alakított ki, amellyel a betegek életkilátásait növelték. Gondot fordítottak a higiénés körülmények javítására, a járványok megelőzésére, valamint komoly felvilágosító munkát végeztek a falusiak között.
A harmadik egészségügyi csoport megérkezése után (1952. január vége) a kórház területét egymás után háromszor is bombatámadás érte (1952. május 24., június 2. és június 6.). A hadikórház a bombázást szerencsésen átvészelte, de a kórházba került betegek között sokan szenvedtek napalmbomba által okozott sérülésben. Mintegy 83-an kerültek kórházba, közöttük rengeteg asszony és gyermek. A követi jelentések részletesen beszámoltak a háború okozta károkról, a nagymérvű pusztításról, ugyanakkor bizalmas jelentésben részletesen ecsetelték azoknak az orvosoknak viselkedését, akik nem tudták titkolni a bombázások miatti félelmeiket.
A csoport szakmai munkájának legfontosabb feladata a kórház klinikai színvonalra emelése volt. Ennek érdekében jelentős kórházfejlesztést hajtottak végre: 1952 elején és nyarán 1000 ágyas kórházzá fejlesztették a Rákosi Mátyás Hadikórházat. A gyógyító munka során új transzfúziós szobát, készenléti műtőt szereltek fel, valamint új gyógykezelési eljárásokat vezettek be. Befejezték és berendezték a sziklabarlangban épült műtőket, szűrővizsgálatnak vetették alá a kórház dolgozóit, tavaszi nagytakarítást végeztek, amelynek keretében kitapétázták a falusi műtőket, kötözőket, részben a betegszobákat is.
A követi jelentések dokumentumai szemléletes képet adnak a hadikórház környékén tapasztalt különös jelenségekről, az éjszakai máglyatüzekről és a villanylámpával leadott fényjelzésekről, amelyek rendkívüli nyugtalanságot idéztek elő a kórház dolgozói körében, hiszen a háborús események közepette a kémek esetleges felbukkanásától is tartaniuk kellett.
A közölt levéltári források között szerepel az a titkos értesítés is, amelyben a Külügyminisztérium osztályvezetője tájékoztatást kér a koreai magyar követtől, hogy a Méray Tibor által Koreáról írt könyv idegen nyelvű kiadása milyen érdeklődést kelthet Koreában. Sokak számára talán ismert, hogy a koreai háború eseményeiről részletes és rendszeres haditudósításokat írt Méray Tibor, a Szabad Nép munkatársa, kulturális rovatvezetője, aki Koreában tett két utazása alkalmával - személyes élményeire és tapasztalataira támaszkodva - a szemtanú hitelességével számolt be Koreai jelentés című könyvében a koreai háború 1951 augusztusától 1952 szeptemberéig terjedő időszakáról. Az 1953-ban megjelent könyv szemléletes leírást ad Koreáról, a koreai nép életéről, munkájáról, ugyanakkor rendkívül érdekes pillanatokat villant fel a háború embertelenségéről, a hadi helyzet alakulásáról, a fegyverszüneti tárgyalásokról, az amerikaiak által elkövetett bűnökről. Mivel a kötet propagandacélokat szolgált, a szerző gyakran egyoldalúan és elfogultan mutatja be az eseményeket, bár könyvében leszögezi: „Az volt a szándékom [...], hogy lehetőleg csak olyasmiről írjak, aminek magam tanúja voltam, vagy amit szem- és fültanúk mondottak el nekem."
A népi demokratikus országok közül Románia, Csehszlovákia, Lengyelország és Bulgária is működtettek kórházat Koreában a háború idején, majd azt követően még néhány évig. A kórházak között rendszeres, baráti kapcsolat alakult ki, ami megnyilvánult abban is, hogy kölcsönösen meghívták és meglátogatták egymást, hiszen egy-egy kórházlátogatás a tapasztalatcsere szempontjából is rendkívül hasznos volt. A levéltári források egyértelműen bizonyítják, hogy a Koreában működő kórházak között megindult a rivalizálás, hiszen a látogatások során a magyarok keserűen állapították meg, hogy „kórházunk a mintakórház szerepét a közeljövőben nem fogja tudni betölteni a kórházi feltételek hiánya miatt, annak ellenére, hogy mi olyan műtéteket is végzünk, melyekre a többi kórház nem képes". Nem hallgathatjuk el azt sem, ami az egyik román orvoscsoport tagjaival történt. Az 1952 márciusában Koreába érkezett román orvosok között többségében erdélyi magyarok voltak - ráadásul a csoport vezetője is magyar volt -, ezért még a látszatát is el akarták kerülni annak, hogy a magyarokhoz közelebb állnak, így még a találkozástól is tartózkodtak. Ugyanakkor felröppent a hír, hogy két magyar orvoscsoport működik Koreában, ami természetesen felborzolta a kedélyeket a román „elvtársak" körében.
A forrásanyagból kitűnik, hogy a kórházban nagy jelentőséget tulajdonítottak a szakmai továbbképzésnek. A csoport tagjai rendszeres oktatásokat tartottak a felcsereknek, a nővéreknek és az orvostanhallgatóknak, és mindezek mellett jutott idejük a tudományos munkára is, hiszen több alkalommal orvosi konferencián vettek részt, ahol előadásokat tartottak a tábori sebészet legújabb eredményeiről, az új műtéti eljárásokról.
Az Egészségügyi Minisztérium iratanyagában őrzött dokumentumok tanúsítják, hogy - a kor szellemének megfelelően - a betegellátás és a kórházkultúra emelése érdekében munkaversenyeket hirdettek. A békésebb időszakokban - egyben az összezártság enyhítésére is - igyekeztek megfelelő kulturális programokat biztosítani, pl. filmvetítések, táncestek, színházi előadások látogatása a phenjani Morampong Színházban.
A háború utolsó időszakában még nem lehetett tudni, hogy a hadi cselekmények mikor érnek véget, ezért a koreai főparancsnokság utasítására a magyar kórház egy 500 ágyas mobil kórházat állított fel, amelynek felszerelését a magyar kormány bocsátotta a koreaiak rendelkezésére. A fegyverszünet megkötéséig kb. 23 millió forintot, vagyis nyolc millió rubelt fordított a magyar állam a hadikórház fenntartására.
A negyedik, immár 23 fős egészségügyi csoport (1952. szeptember 26.-1953. június) megérkezése után hamarosan - 1952. október 31-én - több hullámban bombatámadás érte a kórház területét. A bombázások következtében tizenhatan meghaltak, 37-en megsebesültek. Óriási volt a háborús kár. A bombázások után újabb átszervezésekre volt szükség, ennek keretében tovább decentralizálták a kórházat. (1953 februárjában a koreai kormány döntése értelmében a népi demokratikus országok hadi- és tábori kórházait decentralizálták.) A magyar kórházat a legnagyobb titoktartás mellett ekkori helyétől kb. 180 km-re észak-keletre, Közép-Koreába, Szongnimba telepítették. Az áttelepítéssel a Rákosi Mátyás Hadikórház munkájának egy fontos szakasza lezárult, és elkezdődött a kórház új alapjainak megteremtése, hiszen az ötödik, egyben utolsó háborús egészségügyi csoportnak az 1953-ban megkötött fegyverszünet után már a békés gyógyító munka feltételeit kellett kialakítania. Némi gondot jelentett, hogy az ötödik csoport tagjai az új feladatok ellátására - a csoport szakmai összetétele miatt - már nem voltak teljes mértékben alkalmasak, hiszen korábban főleg sebészekre, most pedig belgyógyászokra, tüdőgyógyászokra, szülészekre, gyermekgyógyászokra stb. volt elsősorban szükség. A későbbi orvoscsoportok összetétele már ennek megfelelő volt.
A hatodik, a hetedik és a nyolcadik orvoscsoport polgári kórházban végezte feladatát. A hatodik csoport 1954 márciusában Hirschler Imre, a Kútvölgyi úti Állami Kórház szülész-nőgyógyász főorvosának vezetésével érkezett Koreába. Később a csoport létszáma kiegészült a VI/b és VI/c csoporttal. A csoport először néhány hónapig Szongnim gyárváros kórházában dolgozott, majd 1954 májusában a kórház áttelepült Szorivonba, és ettől kezdve - a koreaiak kérésére - párhuzamosan mindkét helyen dolgoztak. A dokumentumok beszámolnak arról, hogy Nam Ir külügyminiszter Kim Ir Szen pártvezető nevében kérte a magyarokat, hogy a kórházat az újjáépítés időszakában is működtessék, és legyenek a koreai orvosok segítségére.
A hetedik csoport 1955. január 3-ától tevékenykedett Szorivonban. Megkezdték a kórház céljára kiszemelt romos épület helyreállítását. A központi épület földszintjén rendelőt, az emeleten pedig 70-80 ágyas kórtermet alakítottak ki. Az osztályokon rendes ágyakat, éjjeliszekrényeket helyeztek el, és a betegeket betegruhákkal látták el, hiszen korábban saját ruháikban feküdtek a kórtermekben. A fejlesztések ellenére a kórházban jellemző volt a zsúfoltság, nem volt alkalmas a napi 700-1000 beteg fogadására. Nem volt lehetőség a fertőtlenítésre, hiányosak és primitívek voltak a WC és fürdőszoba viszonyok. Ennek ellenére a fokozatos fejlődés lehetővé tette a magas színvonalú és a betegek érdekeit szolgáló orvosi ellátást.
A csoport tagjai a közvetlen kórházi, rendelőintézeti munka mellett oktató, továbbképző, tudományos, szervező, patronáló és egészségügyi felvilágosító munkát is végeztek. A továbbképzés rendkívül vontatottan indult, amely elsősorban a kórházon belül valósult meg, majd később más intézmények patronálása került előtérbe.
A kórház 1955-ben a területéhez tartozó 630 000 fős Észak-Fanghe tartomány minden irányú egészségügyi ellátásának a központjává vált, amelyhez járóbeteg-rendelő is tartozott. A tartományban kb. 60 orvos volt, vagyis 10 000 emberre jutott egy orvos. Összehasonlításként érdemes megemlíteni, hogy Magyarországon 1955-ben kb. 12 000 orvos praktizált, és 900 emberre jutott egy orvos.
A 300 ágyas szorivoni kórház teljes felszerelését, annak folyamatos pótlását, gyógyszerellátását, a magyar egészségügyi csoport személyi szükségleteit a magyar Egészségügyi Minisztérium az éves költségvetésből biztosította.
1955. augusztus 1-jén Koreába érkezett a VII/b csoport is, majd a kórház életében fontos szerepet játszott Plojhár cseh egészségügyi miniszter látogatása, aki koreai körútja során a magyar kórházat is meglátogatta, és megelégedését fejezte ki a látottak alapján. E látogatás után a magyar orvosok egyre többször hangoztatták, hogy egy magyar orvos delegációnak is Koreába kellene látogatnia. Erre 1956-ban került sor.
A nyolcadik, egyben utolsó orvoscsoport 1957. februártól már csökkentett létszámmal és középkáderek nélkül dolgozott. Legfontosabb feladatuk a tanácsadás volt.
Az 1953-ban megkötött fegyverszüneti egyezmény megváltoztatta a kórház dolgozóinak a helyzetét is. Kezdetben a háborús
nehézségek, a nagy távolság az otthontól, a nyelvi problémák, az idegen környezet és idegen emberek, az egymásrautaltság, a közös sors vállalása valóban összetartotta a csoport tagjait. Az 1954-ben keletkezett nagykövetségi jelentések azonban már ideges hangulatról, türelmetlenségről számoltak be a bizonytalan csoport-váltások, a gyógyszerek és felszerelések késedelmes megérkezése miatt, ugyanakkor a dolgozók is érzékenyebben reagáltak a kórházban tapasztalt legkülönfélébb eseményekre.
1954-ben megalakult a kórház pártszervezete, amely 1957-ig, a kórház átadásáig működött. A párttitkár a taggyűlésekről rendszeres, a kórház tevékenységére és a párttagság egészére kiterjedő jelentéseket készített a Külügyminisztérium és a párt számára. Rendkívül tanulságos áttekinteni ezen időszak történéseit, hiszen a levéltári források különösen gazdagon illusztrálják a gondokat és problémákat, a dolgozók között uralkodó rossz hangulatot, amelyek egy összezárt kis közösségen belül megjelenhettek. A taggyűlésekről készített jegyzőkönyvek fontos adalékot szolgáltatnak ehhez, mivel segítségükkel feltárhatók azok a magánéleti, érzelmi és a kollektíván belüli konfliktusok, amelyek jellemezték az egyes orvoscsoportok munkáját.
A kórház magyar igazgatója rendkívül fontosnak tartotta a kiküldött dolgozók összetartását, szervezeti és erkölcsi egységét, a jó hangulat és otthoniasság megteremtését. Az erőfeszítések ellenére ezek legtöbbször nem valósultak meg, hiszen számos jelentés beszámolt egy magyar „asztaltársaság" létrejöttéről. Előfordult, hogy valaki visszaélt a kollektíva bizalmával, volt, aki a követségen igyekezett jobb színben feltüntetni magát mások rovására. Egyes dolgozók állítólagos beképzeltsége, provokatív magatartása felbátorította azokat, akik klikket alkotva az igazgató és a gazdasági vezetés lejáratására törekedtek. Ma már nehéz rekonstruálni, hogy ezekben a vitákban kinek volt igaza, de egy két ilyen dokumentum közlésével érzékeltethetjük az akkori viszonyokat egy viszonylag zárt közösség életében.
A Koreába kiküldött feleségekkel kapcsolatban is nagy vihar kerekedett. A feleségek először a hatodik orvoscsoporttal utazhattak. Sokan nem értettek egyet a feleségek kiküldésével, mivel megjelenésük újabb problémákat okozott a kórház mindennapi életében. Az állandó féltékenységi jelenetek, botrányok következtében megindult pletyka és sugdolózás elterelte a figyelmet a szakmai munkáról. Előfordult, hogy a magyarok egymás között - de a koreaiakkal is - szerelmi bonyodalmakba keveredtek, és amikor ez kiderült, javasolták visszahívásukat. Visszatetszést okozott a koreaiak szemében, amikor néhány alkalommal a hölgyek is becsíptek.
Tiltakoztak a feleségek jelenléte ellen amiatt is, hogy többségük nem volt szakmabeli, ezért munkájuk szükségtelen volt a kórház számára. Végül a kórház pártszervezete és a koreai nagykövetség is kérte az Egészségügyi Minisztériumot, hogy a következő egészségügyi csoportokkal a feleségeket egyáltalán ne küldjék ki. Az ügyet az Egészségügyi Minisztérium döntése zárta le, mely szerint házastársakat nem küld többé Koreába.
Problémák jelentkeztek az öltözködés terén is. A jelentések olyan esetekről is beszámoltak, amelyek szerint voltak olyanok, akiknek magatartása, öltözéke ellentétben állt a küldetés elvével. „Nem hiszem, hogy a csőnadrágos emberek hivatottak elsősorban népünket képviselni. Ha kiküldik őket a felszerelésre fordított komoly összegekből, legalább azt ne engedjék meg, hogy jampiruhát vegyenek maguknak."
A nagykövetségi jelentések nem titkolták, hogy egyes kórházi dolgozók véleménye szerint a problémákat mesterségesen élezték ki.
Rendkívül felborzolta a kedélyeket, amikor egy magyar orvos beleszeretett az egyik koreai tolmácsnőbe. Amikor az ügy kipattant, a hölgy már öthónapos terhes volt, az orvost soron kívül hazaküldték, a tolmácsnőt pedig elbocsátották az állásából. Az ügy pikantériája, hogy a koreai menyasszony hajadonságát kellett bizonyítani a koreai szervekkel, mivel korábban vőlegénye (férje?) volt. Az ügyet elfektették, döntés nem született az ügyben, bár a magyar orvos elvált feleségétől. Végül az orvos kérte - mivel koreai menyasszonya nem jöhetett Magyarországra -, hogy tegyék számára lehetővé saját költségen a kiutazást. A forrásanyag alapján megállapíthatjuk, hogy nem ez volt az egyedüli ilyen jellegű ügy a Rákosi Mátyás Kórház történetében, hiszen hasonló esetek korábban is előfordultak.
A közölt dokumentumokból egyértelműen kitűnik, hogy már 1952-ben - több alkalommal - súlyos hibákat, visszaéléseket tapasztaltak a segélyszállítmányok körül. Hiányoztak pl. a ládajegyzékben feltüntetett áruk vagy az élelmiszerszállítmányok küldésekor nem a kellő gondossággal jártak el. Egy 1954-es párttitkári beszámoló jelentés szerint a kórházi javak nem voltak biztonságban, hiszen egyre többször fordultak elő lopások, különböző kártevések, amelyek a magyar kórház anyagi javait veszélyeztették. Előfordult, hogy egy Koreából hazatérő magyar egészségügyi dolgozó csomagjában a hazai vámvizsgálaton a koreai kórház pecsétjével ellátott textíliát találtak. Az anyagi javak biztonságos megőrzése érdekében a kórház dolgozói őrszolgálat felállítását határozták el, amelyet túlórában láttak el.
A jelentésekből megállapítható, hogy a koreai és a magyar dolgozók közötti kapcsolatot a legtöbb esetben nem zavarták meg a legsúlyosabb magánéleti konfliktusok sem. Ennek bizonyítéka, hogy szoros baráti szálak szövődtek a koreaiak és a magyarok között, bár előfordult, hogy a követségnek több alkalommal fel kellett hívnia a kórház dolgozóinak a figyelmét arra, hogy nagyobb türelemmel és megértéssel bánjanak a koreaiakkal. Fontosnak tartották, hogy előbb megismerjék a másik beállítottságát, munkabírását, szociális helyzetét, mentalitását. Erre azért volt szükség, mert a koreaiak szokásait, életfelfogását - amely nagymértékben különbözött a magyarokétól - nem lehetett a magyarok „szájízének" megfelelően máról holnapra átformálni. Sokan egyetértettek abban, hogy a magyar szokásoknak megfelelő - jóval intenzívebb - munkát nem lehet adminisztratív eszközökkel kikényszeríteni.
A kórház állandó és szoros kapcsolatot tartott a koreai magyar követséggel, amely hivatalos és egyéb ügyekben segítséget nyújtott, ellenőrizte a politikai munkát, információkkal látta el az orvosokat, kezelte a hazai távirati- és levél-összeköttetést, ugyanakkor rendszeresen beszámolt a minisztériumnak a kórházban tapasztalt személyi, szervezési, vezetési és politikai munkáról. A koreai magyar követ talán egyik legfontosabb feladata volt a kórházról készült összegző jelentések írása, a hibák és hiányosságok feltárása és állásfoglalások készítése a kórházzal kapcsolatos kérdésekben.
A követi beszámolókból és jelentésekből nyomon követhető a követség és egyes egészségügyi csoportok között megromlott a kapcsolat, amely egyrészt abból adódott, hogy anyagiasságra utaló jeleket fedeztek fel a csoport egyes tagjainál, másrészt a követség élesen bírálta a kórházban tapasztalt hibákat. A Külügyminisztérium, hogy enyhítse a feszültséget, a nagykövet feladatává tette „a jó és elvtársias viszony kialakítását a nagykövetség és a kórház között".
A Rákosi Mátyás Kórházra vonatkozó források között fellelhetők azok a dokumentumok is, amelyek az 1956. október 23-i események koreai megítélésével kapcsolatosak. Az október 23-i forradalom híre Koreába is eljutott. Az első hírek - amelyek a forradalom kitöréséről érkeztek - nem kis meglepetést okoztak a Koreában dolgozó orvos-egészségügyi csoport körében. A forradalom eseményeiről az orvosok elsősorban a követségi tájékoztatókból és az otthonról érkezett távirati híradásokból értesültek. Práth Károly Magyarország 1956. június 8-án kinevezett koreai nagykövete részletesen beszámolt a Rákosi Mátyás Kórházban tapasztalt ideges és nyugtalan hangulatról, a bizonytalanságról és a kollektív feszültségről. Néhány orvos Korea elhagyására és a disszidálásra gondolt, sőt volt, aki ezt meg is próbálta.
A Magyar Külügyminisztérium, az Egészségügyi Minisztérium és a koreai Magyar Nagykövetség levélváltásaiból egyértelműen kirajzolódnak a két állam Rákosi Mátyás Kórházzal kapcsolatos diplomáciai lépései, és gyakran az azt befolyásoló tényezők is.
Amint a dokumentumokból kitűnik a kórház fenntartását és üzemeltetését a magyar kormány 1956-ig tervezte. A lengyel kórház - amely lényegesen később kezdte meg működését - 1955 végén befejezte tevékenységét, átadta a kórházat a koreai szerveknek, és csak egy 3-4 tagú tanácsadó csoportot hagytak hátra. Mint az egyik forrás írja, ezt a módszert „mi is bátran követhetnénk, természetesen akkor, ha erre a koreai szerveket megfelelően előkészítjük és a kórház is elkészül az átadásra".
1956. október elején a magyar Egészségügyi Minisztérium küldöttei látogatást tettek a koreai magyar kórházban, és tárgyalásokat folytattak a koreai Egészségügyi Minisztérium képviselőivel a további magyar egészségügyi támogatásról. A tárgyalások során - a koreai egészségügyi vezetők kívánságát is figyelembe véve - az Egészségügyi Minisztérium alternatív javaslatot készített a kórház működésére és az átadásra vonatkozóan. A döntéshez külön minisztertanácsi határozatra nem volt szükség. A javaslat elfogadása után megkezdődtek a tárgyalások a koreai kormánnyal, amelynek eredményeként 1957. június 20-án Phenjanban aláírták a kórház átadásáról szóló jegyzőkönyvet. A jegyzőkönyv aláírásával a magyar orvos-egészségügyi csoport hét éves koreai tevékenysége befejeződött. Ezt követően magyar orvosok, egészségügyi dolgozók már csak csökkentett létszámmal és tanácsadóként tevékenykedtek Koreában.
A háború alatt felállított kórházak közül a koreai magyar kórház jelenleg is működik, és Szorivonban, a kórház kertjében felállított márvány emlékoszlop hirdeti, hogy 1950 júliusától 1957 júniusáig magyar egészségügyi csoport dolgozott Koreában. Az emlékoszlop a koreaiak szerint „a magyar és a koreai nép örök barátságának a szimbóluma".

A bemutatott dokumentumokat a Magyar Országos Levéltár Egészségügyi Minisztérium, Külügyminisztérium és az MDP Központi vezető szerveinek levéltári iratanyagából válogattam. A forrásanyag válogatásánál az időrendi és tematikus elvet követtem. A közölt források felvillantják a Rákosi Mátyás Hadikórház, később polgári kórház sorsát a megérkezés pillanatától a koreai szerveknek történő átadásig. A források, ha áttételesen is, de bepillantást engednek az 1950-es évek magyar valóságába, mindenekelőtt pedig - a magyar-koreai kapcsolatok keretében - az 1950-1957 között Koreában működő kórház életébe. Reményeim szerint a közölt dokumentumok - a történeti vonatkozások mellett - hozzájárulhatnak a korszakkal kapcsolatos ismeretek gyarapításához, elmélyítéséhez és teljesebbé tételéhez. Meg kívánom azonban jegyezni, hogy a dokumentumok bemutatása a teljesség igénye nélkül készült.
A források közlésénél több esetben nem a teljes dokumentumot, hanem csak részleteket közöltem. A forrásokban a nevek és helynevek átírásánál eltérések lehetnek. Az iratok lelőhelyét a pontos jelzet feltüntetésével, a dokumentumok után közlöm.

Tartalomjegyzék

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt március 28.

1977

Népszínház név alatt összevonják az Állami Déryné Színházat és a Huszonötödik Színházat.Tovább

1979

Az egyesült államokbeli Three Mile Island-i atomerőmű hűtőrendszere meghibásodik. A baleset a környezet nukleáris szennyeződéséhez vezet...Tovább

1985

Marc Chagall orosz zsidó származású, francia szürrealista festőművész (*1887)Tovább

  • <
  • 2 / 2
  •  

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő