Szemelvények a jugoszláv határőrizet történetéből (1953–1955)

„1955. 11. 23.-án magyar repülőgép két esetben megsértette a Jugoszláv Népköztársaság légterét. […] a jelzett időben és helyen magyar repülőgép tartózkodott, […] azonban a kivizsgálás során megállapítottam, hogy a repülőgép vezetője nem tudta, hogy ő áttévedt a jugoszláv légtérbe. Amikor azt észrevette azonnal visszatért magyar területre. Tehát átrepülésének semmi célja nem volt, csupán tévedés következménye. […] A hivatalos ügy befejezésével a jugoszláv tagozat elnöke megkínált bennünket szendviccsel, édességgel, szilvapálinkával és sörrel.”

Bevezetés

A köztörténetírásból ismert, hogy az 1945-1948 között rendkívül szívélyes magyar-jugoszláv kapcsolatok Titonak a kommunista világból való kirekesztése után egyik napról a másikra szinte teljesen megszűntek. Ahogyan a két ország közötti "fagyás" a szovjet érdekek mentén, Sztálin utasításra következett be, ugyanúgy, az "olvadás" is moszkvai parancsra vette kezdetét, 1953-ban. Az "ötvenes évek" magyar-jugoszláv kapcsolatainak diplomáciatörténete, ha nem is teljes egészében, de ismert. Annál kevésbé feldolgozottak azonban a nagypolitikai döntések térségi, települési szintű következményei. A határ menti kitelepítések a közbeszéd szintjén is ismertek, a "nehéz éveket" a határterületeken megélő lakosság mindennapjairól azonban szinte semmit sem tudunk. Ugyanígy nem ismerjük a háborús hisztéria árnyékában tevékenykedő határőrizet történetét.

A határvidéki események kutatását az is megnehezíti, hogy az 1954 előtti forrásanyag - jelenlegi ismereteink szerint - rendkívül szegényes. Így arra is csupán utalnak az egykorú iratok és a még élő és emlékezni akaró szemtanúk, hogy az ÁVH kötelékébe beolvasztott határőrség az általa felügyelt területet lényegében kivonta a "polgári közigazgatás" hatásköréből, sőt számos összetűzésre került sor a lakosság és a határőrök, korabeli szóhasználattal élve: az "első vonalban küzdő harcosok" között. Ugyanakkor nincsenek pontos információink a "frontier" életmódot folytató határőrök mentalitásáról, motivációiról sem.

A Mura-Dráva határ legjelentősebb hidegháborús eseménye minden bizonnyal a Letenye-sziget, a határ pontos vonalának ismeretlensége miatt, 1951. december 21-i magyar megszállása volt. A megszállásra válaszul a jugoszlávok is katonaság telepítésével válaszoltak. A sziget megszállásának dokumentumai ma még feltáratlanok. Az is csupán a visszaemlékezők sejtése, hogy a két állam végül felvett valamilyen hivatalos kapcsolatot ennek a kérdésnek a rendezéséről. Így csupán gyanítható, hogy az 1952 nyarán végzett csapatkivonásra a Jugoszláviával történt egyeztetés után került sor. A későbbiekben határőrtisztek gyakran emlegették, hogy ha ebben az időben működött volna a határképviseleti rendszer, akkor talán nem vált volna olyan súlyossá a helyzet.

A határincidensek ügyében 1953. május 6-án a magyar Külügyminisztérium még elküldte szokásos évi tiltakozó jegyzékét Jugoszláviának, két hónappal később, július 13-án azonban Magyarország már kormányszintű jegyzékben tett javaslatot Belgrádnak a tárgyalásokra. Mindennek eredményeként 1953. utolsó negyedévében rendszeres magyar-jugoszláv vegyes bizottsági tárgyalások kezdődtek, majd felállították a határképviseleti rendszert is. Ez utóbbi egyeztető fórum hivatalosan is lehetőséget teremtett arra, hogy határincidensekről a magyar és jugoszláv határőrség tárgyalásokat folytasson, vagyis az egyes határszakaszok képviselői megkapták a jogot arra, hogy a fegyverek helyett szóban próbálják meg tisztázni a félreértéseket. (Ld.: 3. és 4. dokumentum) A határképviseleti rendszer létrejöttével egy időben a belügyminisztérium megtiltotta, hogy provokatív cselekményeket kövessenek el a határőrök a jugoszláv féllel szemben. A korabeli feszült állapotokat jól érzékelteti, hogy a tiltások jelentős része olyan cselekményre vonatkozott, melyek békeidőben elképzelhetetlenek lettek volna.

A magyar-jugoszláv viszony normalizálása azonban nem jelentette azt, hogy az "éberséget" a határőrizeti szervek csökkentették volna. Sőt, az "enyhülés" bizonyos értelemben éppen a határőrizet szigorítását eredményezte, hiszen a "hadiállapot" mérséklődésével a korábbi határőrizeti problémák rendezése került előtérbe.

Az alábbi források közlésekor betűhív átiratokat közlünk, tekintettel arra, hogy az egyes határőrtisztek korabeli íráskészségét is olyan történeti adaléknak tekintjük, mely figyelemre méltó. Az egyes iratok, annak ellenére, hogy keletkezésük szempontjából nem alkotnak egyetlen ügy csoportot, úgy véljük alkalmasak arra, hogy érzékeltessék az 1953-1955 közötti évek határőrizetének mindennapjait.

Ezen a napon történt december 10.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – I.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 5. szám első írásának szerzője, Makó Imre az első világháború, az 1918–1919-es forradalmak és az idegen megszállás paraszti társadalomra gyakorolt hatását mutatja be Hódmezővásárhely példáján. Szakál Imre a csehszlovák kormányok két világháború közötti kárpátaljai telepítési politikáját szemlélteti, míg Bartha Ákos – szintén a két világháború közötti időszak vonatkozásában – a földreform és zsidókérdés összefüggéseit taglalja. Balázs Gábor az 1945-ös földreformot és ennek kapcsán az Országos Földhivatal tárgyalótanácsainak működését elemzi, Varga Zsuzsa pedig a kollektivizálás előestéjén, 1949-ben keletkezett, a paraszti társadalomról szóló izgalmas rendőrségi „pillanatfelvételt” közöl.

 

Budapest, 2019. december 6.

A szerkesztők