Új Honfoglalás

Emlékiratok a magyarság erdélyi helyzetéről (1940)

A Földművelésügyi Minisztérium 1940. évi, Erdélyi földbirtok-politikai ügyek iratai között találhatók az itt közölt dokumentumok. Íróik, Fodor András hátszegi ügyvéd és Topán József magyarláposi nagybirtokos a második bécsi döntést követően ragadnak tollat, és írják le javaslataikat, hogy azokat megosztva a kormányzattal az erdélyi magyarság helyzetén javítsanak. A hazafias érzelemmel telített írások gazdaság- és társadalomtörténeti szempontból világítják meg Észak-Erdély helyzetét a visszacsatolást követő időszakban.

Topán József magyarláposi nagybirtokos emlékirata

Emlékirat

hogy az én véleményem szerint és tapasztalataim szerint miként lehetne az elszegényedett magyarságot Erdélyben a közoktatási, gazdasági, ipari és kereskedelmi téren olyan előnyös helyzetbe juttatni, hogy egy második nagy katasztrófa, egy második Trianon elkerülhető legyen örökre.

-------------------

A régi magyar kormányok az összeomlásig Erdélyt, úgy gazdasági és kulturális, valamint a magyarosítás terén teljesen elhanyagolták, sőt nemhogy magyarosították volna, ellenkezőleg a magyarok románosodtak el az elődeink nemtörődömsége miatt. A statisztikai adatok szerint 896-tól 1919-ig 1023 év alatt 278 község románosodott el Erdélyben, és ezzel szemben a magyarság alig 170 községet nyert. De ez csak nagybani községenkénti statisztika, de hogy mit vesztett a magyarság ezen idő alatt a kisebb egységekben, elszórtan élő magyarság közül, arról nincsen statisztika, csak az elnémult harangok, a romemlékek és az elrománosított, kétségtelen magyar eredetű nevek beszélnek róla, mert míg helyes és czéltudatos politikával ezen 1023 év alatt minden Erdélyben élő nemzetiségnek el kellett volna sajátítania a magyar nyelvet, ellenkezőleg, a magyarok feledték el anyanyelvüket, és a magyarság nagy kárára beolvadtak a románságba.
Hiszen tagadhatatlan az akkori vezetők nemtörődömsége, de emellett a Habsburg politika is alapos munkát végzett, mely állandóan szította a nemzetiségekben a gyűlöletet a magyarok ellen, hogy ez által gyengítve a magyarság ellentálló erejét, biztosítsa még jobban saját uralmát.
A románok a 21 évi megszállás alatt a kulturális és románosítás terén száz százalékkal nagyobb eredményt értek el, mint a magyarok ezer év alatt, mert az állam hivatalos nyelvét mindenkitől megkívánták, aki románul nem tudott, semmiféle hivatalban szóba sem állottak vele, és így az ifjabb magyar nemzedék 30-40 éves korig mind beszéli a román nyelvet, sőt, a legifjabb magyar nemzedék még kevésbé beszéli a magyar, mint a román nyelvet, mert még a felekezeti magyar iskolákban is a román nyelvet, irodalmat, földrajzot, román történelmet kizárólag román nyelven volt szabad tanítani, és különösen a történelem szándékos és czéltudatos elferdítésével és hazug tartalmával annyira megmételyezték már az elemi iskolában a fogékony fiatal gyermek lelkeket, hogy sokan közülük, különösen az egyszerűbb osztály gyermekei már azt mondották, hogy ők nem is magyarok, hanem románok.
A legcélravezetőbb úton, már az iskolában kezdték el a románosítást úgyannyira, hogy különösen azokon a helyeken hol nagyobb egységben éltek a magyarok, mint pl. a Székelyföldön, Szatmár, Szilágy, Bihar megyékben úgynevezett kultúrzónát létesítettek, ide kiválogatták azokat a tanítókat, akik különös tehetségüknél fogva leginkább alkalmasok voltak a románosítás keresztülvitelére, és ezeket jóval magasabb fizetéssel alkalmazták, és eredményes munkájukat még külön is honorál[ta] az állam.
Másik oka a magyarság térvesztésének Erdélyben a románosításon kívül az, hogy míg a románok, illetve a román köznép, alacsony műveltségi fokon állván nagyon kevés igényű, a férfi már 18-20 éves korában családot alapít, és nem fél a szaporodástól és a gyermekáldástól, úgy hogy ha egy vasárnapon egy román községen átmegyünk, majd minden ház kapujában 4-8, sőt gyakran még több gyereket is láthatunk.
A magyar nép kulturáltabb és igényesebb lévén, irtózik a több gyermektől és az egyke vagy igen gyakran az egyetlense rendszer dívik közöttük. A kuruzslók és lelketlen orvosok segítségével az anyák a méhmagzatot megsemmisítik. Véleményem szerint a legszigorúbb szankciók alkalmazásával, orvosoknál hivatalvesztéssel kellene büntetni az ilyet. Például hozom fel

, ahol ezelőtt 50 évvel 1500-1600 híve volt a református egyháznak, jelenleg pedig már csak 750 híve van, és ezek közül is húsznál több olyan jómódú földmívest ismerek, kiknek egy gyerekük sincsen. Ha erélyes intézkedéssel meg nem szüntetjük ezen állapotot, belátható időn belül az erdélyi magyarság el fog tűnni, és beolvad a körülötte élő nemzetiségekbe.
Dr. Kovács István szerint bármennyire is nem a puszta szám dönti el a nemzetek sorsát, a nagyobb szaporulatot felmutató nemzetiségekkel szemben az államalkotó magyarságot az a veszedelem fenyegeti, mint a népvándorlási beszivárgásoktól sírjába fektetett római birodalmat. Ha a múlt hibáiba esik a mai és a jövőbeli magyarság, és nem törődik a magyarosítással, a magyarság szaporulatával és az elveszett lelkek visszatérítésével, illetve visszamagyarosításával nem 200, hanem 100 év múlva megérjük a nagy tragédiát, mely keservesebb lesz Trianonnál, mert Trianon után van feltámadás, de ez a tragédia maga a halál, melyből nincs feltámadás.
Elveszett lelkek alatt értem az elrománosodott magyarokat. Például, a magyarláposi járásban községben van Mikó, Miskolczi, továbbá más községekben élnek „Chendes" vagyis Csendes, „Beches" vagyis Békés, „Cheresi" vagyis Körösi nevű családok, ezek egész bizonyosan magyarok voltak, és még számos ilyen magyar nevű elrománosodott családot tudnék felsorolni.
A kormányzat belső titkait természetesen nem ismerem, és így nem tudhatom, hogy a magyar kormány keze mennyire van megkötve, és gazdasági és kulturális téren mily mértékben korlátozva. Bizonyos azonban az, hogy Erdély egységes terület, annak összes lakossága gazdasági, ipari és kereskedelmi téren annyira egybe van kapcsolva, hogy egymástól el nem választható, és egy második Trianon csak úgy volna kikerülhető, ha Erdély egészben visszacsatoltatik, vagy pedig ha Románia a térképről végleg törölve lesz, mert ellenesetben Magyarország és Románia között a politikai súrlódások, viszályok és ellentétek ─ amennyire és a román politikusokat ismerem - állandóan napirenden lesznek.

Közoktatás terén véleményem szerint a következő teendők lennének:

1. Minden román községben magyarnyelvű állami kisdedóvó lenne felállítandó a községek által. Itt a fogékony kis gyermekek lelkébe könnyen beoltható a magyarság iránti szeretet a magyar történelem meseszerű előadásával, úgy, hogy a kis gyerek önként magyarrá válik lelkileg.

2. Minden román községben magyar nyelvű állami iskola volna felállítandó, és ez által elérhető, hogy most felnövő nemzedék már 50 év leforgása után teljesen elsajátítja a magyar nyelvet, és csak azon veszi észre magát, hogy ő tulajdonképp már nem is román, hanem lelkileg is teljesen magyar.
Igaz, hogy ez az államnak sok költségébe kerülne, véleményem szerint ez úgy lenne megoldható, hogy mivel Erdélyben a telekkönyvi viszonyok nagyon rendezetlenek, minden községben el kellene rendelni a tagosítást, és ennek során az óvodák és iskolák számára a község határának nagyságához képest

terjedő jó minőségű területet lehetne kiszakítani, ami keresztül vihető anélkül, hogy a birtokosok érdekein számottevő sérelem essen, és ezen területek jövedelméből egészíteni ki az óvónők és tanítók fizetését, s ezzel az állam tehermentesítve lenne.
Ettől eltekintve az agrárreform folytán községben Br. Nikolics Jánosnak 8214 hold birtokát sajátították ki. Tudomásom szerint a román állam részére a 4000 hold erdőn kívül megmaradt még körülbelül 2000 hold. Ebből Felsőszöcs, és községekben létesítendő óvodák és iskolák részére 25-25 holdat lehetne adni.

3. Erdélyben nagyon sok a vegyes házasság a románok és a magyarok között, és tapasztalatom szerint ezen vegyes házasságok majdnem mind a magyarság hátrányára vannak. Pár esetet hozok fel ennek igazolására: Kosztafalva községben ezelőtt körülbelül 80 évvel élt Miskolczi Márton kurta nemes, református vallású, magyar földbirtokos. Ez elvett egy oláh leányt, és most már az utódaik mind oláhok, görög keleti vallásúak és még csak magyarul sem tudnak.

községben Molnár János, szintén református vallású magyar ember vett el román nőt, és ma ő még tud magyarul, de a felesége és gyermekei egy szót sem tudnak.
Felsőszöcs községben Molnár Sándor református vallású magyar szintén román nőt vett feleségül, ő még beszél magyarul, de felesége már nem, és gyermekei is csak alig valamit, és hogy egyik fia tanító lehessen, ő és egész családja áttért a gör. kath. vallásra, és nevüket is „Morariu"-ra románosították.
községben Balázs András ref. vallású még mai napig is nincs törvényesen áttérve, azonban községében ő a gör. keleti egyház gondnoka, és daczára, hogy a magyarláposi ref. egyháznak pár évvel ezelőtt 1000 leu összeget ajándékozott harang beszerzés céljára, sem ő, sem családja egy szót sem tudnak magyarul. És hány és hány ilyen elveszett, elrománosodott magyar család van Erdélyben.
Ezen véleményem szerint úgy lehetne segíteni, hogy a román-magyar vegyes házasság csak úgy volna megengedendő, ha a román nemzetiségű házastárs a magyar nemzetiségű házastárs vallására tér át, és a leendő gyermekek is ennek vallását követik. Ezzel még az ilyen házasságoknál nagyon gyakran előforduló nemzetiségi és vallási viszálykodások is ki lennének küszöbölve, a magyarság pedig a magyarosítás szempontjából nagyon sokat nyerne.
A magyarság létszáma a megszállás alatt különösen nagyon csökkent az által is, hogy a románok csak úgy voltak hajlandók hivatali alkalmazást adni, vagy már viselt állásában meghagyni a magyarokat, ha ezek a gör. keleti vallásra térnek át. És szomorú bár, de nagyon sokan tettek ennek eleget, sőt még nevüket is román hangzású névvel cserélték fel. Az ilyen elveszett lelkek és elrománosodott magyarok megmentésénél a magyar papság is ki kell vegye a részét, mert ő nekik ez a hivatásuk és kötelességük, hogy hivatásuk magaslatán állva minél többet és teljes lelkiismerettel foglalkozzanak a néppel, és teljesítsék nemzeti kötelességüket, éljenek elvállalt hivatásuknak, és ne a politikának és más jól jövedelmező állások utáni hajhászásnak.

II.

Gazdasági téren az erdélyi magyarság érdekében véleményem szerint a következő intézkedések volnának teendők:

1. A 22 éves román megszállás alatt a magyar birtokos osztály teljesen leszegényedett, mert a földreform folytán a 100 holdon felüli ingatlanaikat potom áron kisajátították, és ha elvétve maradt is még 100 holdon felüli birtok a magyarok kezén, ezek is a sok utánajárás és egyéb törvénytelen költségek miatt túl vannak terhelve.
Véleményem szerint Erdélyben egy erős, középbirtokos osztály volna létesítendő. Ez akként volna elérhető, hogy mindazon kisajátított területek, melyekért az állam a megállapított vételárat a tulajdonosnak meg nem fizette, a tulajdonosnak volnának visszaadva. Olyan esetben, mikor a jelenlegi bírálatok a kisajátítási árat már az államnak megfizették, a birtokok csak ezen kifizetett vételár visszatérítése ellenében adatnának át eredeti tulajdonosaiknak. Az olyan esetekben pedig, ahol úgy az állam, mint a birtokosok is kifizették a föld eredeti tulajdonosának a kisajátítási vételárat, az eredeti birtokosok közvetlenül a jelenlegi

fizetnék vissza az igazolt kisajátítási vételárat. Kivételt képeznének természetesen az olyan igényjogosultak, kiknek házhely céljára lett a terület kisajátítva, és arra már házat is építettek, ezek továbbra is birtokban volnának hagyandók. Ez nagy megterhelést nem jelentene az eredeti tulajdonosok számára, mivel, mint említém, a kisajátítási ár nagyon alacsonyan lett majdnem mindenütt megállapítva.
Így létesülhetne legrövidebb idő alatt Erdélyben egy erős magyar középbirtokos osztály, mert másként aligha csak 50-100 év alatt fog annyira gyarapodni a magyarság, hogy rendre-rendre nagyobb birtokot szerezzen magának, már pedig a is azt tartja, hogy akié a föld, azé az ország.

2. Erdélyben a megszállás alatt az állatállomány is elkorcsosodott, mivel azok nemesítésével senki sem foglalkozott, vagy ha e célra a román gazdasági kamaráknak a kormány adott is megfelelő összeget, az a vezetők kezén eltűnt. Nincsenek sem faj anya, sem pedig apaállatok sem szarvasmarha, sem ló, sem pedig sertés. Ezen, véleményem szerint, sürgősen segíteni kellene, és az állam adhatna 20-100 holdas magyar gazdáknak anyaállatokat és a községeknek pedig apaállatokat, természetes kedvezményes áron. Így elérhető volna, hogy pár év alatt az állatállomány feljavulna, és faj állatállományunk lenne.

3. Gabonafélékben sem jobb a helyzetünk. Itt is az állam kellene gondoskodjon, hogy megfelelő árban, nemesített vetőmagvakhoz jussanak a gazdák, mivel az idei termés Erdélyben olyan rossz volt, hogy még a rendes vetőmagszükségletet sem fedezi, a magyarláposi járásban például tavaszi árpa egyáltalán nem termett.

4. Egyes helyeken Erdélyben a gazdasági napszámosok díjai is oly magosak, hogy a gazda nagyon gyakran ráfizet a gazdálkodásra, tekintetbe véve azt is, hogy Erdélyben egyes helyeken oly gyenge minőségű, hogy egy hold föld alig ad 4-6 métermázsa búzát. Ez véleményem szerint úgy lenne elkerülhető, hogy a legalább 100 holdas gazdák vagy pedig a községben létesítendő gazdakörök kedvezményes részletfizetésre állami közbenjárással gazdasági gépeket kapnának, mert gépekkel a művelési költség sokkal kevesebbe kerülne.

III. Ipari és kereskedelmi téren

A kereskedelmi és ipari pályát elődeink még 50-60 évvel ezelőtt is lenézték. A magyarok közül e pályára nagyon kevesen mentek, mert a tönkre ment magyar gentri inkább adta fiát a vármegyéhez vagy a kataszterhez díjnoknak, mint iparos vagy kereskedői pályára. Így aztán ezen pályák más nemzetiségűek, különösen a zsidók kezébe kerültek, és a tőke az ő zsebükbe vándorolt, és ma is a zsidók rendelkeznek a tőke felett.
Véleményem szerint ezen csak úgy lehet segíteni, ha ifjainkat ezekre a pályákra irányítjuk, állami ösztöndíjakkal stb., kiképzésüket elősegítjük és megkönnyítjük, hogy úgy elméletileg, mint gyakorlatilag teljesen képzett magyar iparos és kereskedőink legyenek. Fontosnak tartom a gyakorlati kiképzést is ebből a célból, az ezen pályára készülő ifjút egy meglévő, ha nem is magyar nemzetiségű nagyobb kereskedő vagy iparoshoz osztanám be, hogy alkalmuk legyen tájékozódni a külföldi kapcsolatok iránt is, hogy idővel a magyarság kezébe összpontosuljon a tőke, az ipar és kereskedelem. Nagybirtokosaink pedig különösen Erdélyben, intenzívebb formában kellene kivegyék részüket e téren is a munkából, hogy minél több gyár és iparvállalatot szervezzenek. Példának vehetik e tekintetben a román nagybirtokosokat, mindnek van több gyára is és nagyvállalata, és természetesen ehhez mért jövedelme is.
Az én elgondolásom szerint így volna lehetséges a sokat szenvedett, leszegényedett és megalázott erdélyi magyarságot erkölcsileg és anyagilag is egy szebb és boldogabb jövő felé vezetni, és így volna elhárítható egy sötét és szomorúnak ígérkező keserves jövő.

Tisztelettel:

Topán József [aláírás]
magyarláposi nagybirtokos

1940. X. 28.

eredeti tisztázat

Az I. sz. pótfélíven szerepelnek a Földművelésügyi Minisztérium X. főosztályának észrevételei:
Az emlékiratban előadottak, s az azokat alátámasztandó adatok megdöbbentőek azért, mert - sajnos - teljesen fedik a valóságot.
Nagyon igaza van az emlékirat benyújtójának, hogy tenni kell valamit, mégpedig minél sürgősebben, mert meg kell előzni az esetleg
 bekövetkezhető visszaesést, veszedelmeket.
A tennivalók megállapítása nem a tárca, hanem az összkormányzat feladata.
Főosztályunk az erdélyi parasztság anyagi jólétének megalapozását és megerősítését elsőrendű célkitűzésként, minden rendelkezésre bocsátott és bocsátandó eszköz felhasználásával, s minden erre alkalmasnak látszó módozat alkalmazásával, tőle telhetően a legintenzívebben szolgálni kívánja, mégpedig a szakismeretek terjesztése s az öntudat, önérzetre nevelés útján.
A célkitűzéshez képest minél rövidebb idő alatt elegendő számú gazdasági, szakoktatási intézmény létesítését tartja szükségesnek Erdélyben, s ennek elérését, működésbe állítását minden eszközzel szolgálni, elérni törekszik.
Az emlékiratban foglaltak is alátámasztják főosztályunk e törekvéseinek helyességét, szükségességét és sürgősségét.
Az előadottak fontosságára ismételten és legnyomatékosabban utalva, további illetékesség és tárgyalás végett, lássa a VII/A.1. ügyosztály

Budapest, 1941. III. 27.

[aláírás]

kézzel írt belső feljegyzés

[Jelzet: MOL K 184-1940-26-59.597] (Magyar Országos Levéltár - K 184: Földművelésügyi Minisztérium Általános iratok, 26. tétel: Erdélyi földbirtok-politikai ügyek)

Ezen a napon történt december 14.

1911

Roald Amundsen csapata először éri el a Déli-sarkot.

1921

Népszavazás kezdődik Sopron hovatartozásáról. A szavazók 65%-a Magyarországot választja, a város ezért megkapja a „Civitas Fidelissima” (a...Tovább

1939

Adolf Hitler utasítja a Wehrmacht főparancsnokságát, hogy kezdje meg a Norvégia elleni invázió előzetes tervezését. (Weserübung hadművelet...Tovább

1955

Magyarországgal együtt Albánia, Ausztria, Bulgária, Finnország, Írország, Jordánia, Kambodzsa, Laosz, Líbia, Nepál, Olaszország,...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – I.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 5. szám első írásának szerzője, Makó Imre az első világháború, az 1918–1919-es forradalmak és az idegen megszállás paraszti társadalomra gyakorolt hatását mutatja be Hódmezővásárhely példáján. Szakál Imre a csehszlovák kormányok két világháború közötti kárpátaljai telepítési politikáját szemlélteti, míg Bartha Ákos – szintén a két világháború közötti időszak vonatkozásában – a földreform és zsidókérdés összefüggéseit taglalja. Balázs Gábor az 1945-ös földreformot és ennek kapcsán az Országos Földhivatal tárgyalótanácsainak működését elemzi, Varga Zsuzsa pedig a kollektivizálás előestéjén, 1949-ben keletkezett, a paraszti társadalomról szóló izgalmas rendőrségi „pillanatfelvételt” közöl.

 

Budapest, 2019. december 6.

A szerkesztők