„Virágok helyett Nagy Imre és társai sírjára pártkönyvemet és kitüntetésemet helyezem”

Lengyel hangulatjelentések Nagy Imre és társai kivégzése híréről (1958. június-július)

„A pártaktívában azok a vélemények vannak túlsúlyban, amelyek szerint Gomułka elvtárs álláspontja mind Jugoszlávia ügyében, mind az ítélet ügyében helyes. Mindazonáltal tájékozatlanság tapasztalható Rapacki elvtárs kijelentésével kapcsolatban, miszerint »ha küldöttségünk tudta volna, hogy a magyar elvtársak így fognak eljárni, nem tettünk volna náluk látogatást«. Vannak olyan kommentárok, hogy a pártvezetésben megoszlanak a vélemények, mind Jugoszlávia kérdésében, mind az ítélet ügyében.”

Bevezetés

Közismert, hogy az 1956. október 23-i budapesti felvonulás a néhány nappal korábbi "lengyel Október" melletti szolidaritási tüntetésként indult - a magyar sajtó épp aznap tette közzé Władysław Gomułka, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottsága frissen megválasztott új első titkárának a párt 8. plénumán elmondott híres beszédét, s ezt jelképezte - mint helyszín - a Petőfi- és a Bem-szobor, illetve a sajátos jelszó, amely tömören fejezte ki a magyar emberek követelését: "Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat!"

A LEMP KB 8. plénuma után a még gyenge új lengyel pártvezetés igyekezett stabilizálni saját pozícióit és csillapítani a feszült légkört. A sok mindent átélt Gomułka teljesen tisztában volt ugyanis azzal, hogy a valóban tényleges - de mint később kiderült ideiglenes - tömegtámogatás ellenére, amit akkor élvezett és ami egyedülálló volt a népi demokrácia országainak történetében, a Szovjetunió katonai jelenléte nélkül a lengyel kommunista párt önmaga nem képes egyeduralmát megőrizni. Ugyanakkor a magyar forradalom kitörése előtt néhány nappal és a kezdeti határozott szovjet ellenkezés ellenére megválasztott új LEMP-vezetés Gomulkával az élen határozottan elítélte az első szovjet intervenciót Magyarországon, és nyíltan támogatta a Nagy Imre-kormányt. A kétségtelen változások útjára lépett Lengyelország vezetői ugyanis szövetségest kerestek a szovjet tömb többi országa között, ahol akkor még a "sztalinista vonal" volt a meghatározó, s ezt a szövetségest Magyarországban vélték felfedezni. Ezt szolgálta a LEMP KB október 28-i üzenete a magyar nemzethez, amellyel viszont gyakorlatilag beleegyeztek abba, hogy a lengyel társadalom is kifejezhesse hatalmas méretű rokonszenvét a magyar forradalom iránt. A lengyel pártvezetés nem támasztott adminisztratív akadályt (nem is tudott volna) az elé sem, hogy a lengyel sajtó objektíven számoljon be a magyar forradalomról és ennek célkitűzéseivel egyetértő írások, felhívások és táviratok lássanak napvilágot. Ugyancsak nem akadályozták a lengyel társadalom alulról és önkéntes alapon szervezett, az egész országra kiterjedő segélyakcióját (véradás, pénz-, élelmiszer- és gyógyszergyűjtés) a "tragikus sorsú és a szabadságukért harcoló magyar Testvérek" számára, amely a legelső és a legnagyobb mértékű külföldről érkezett segítség volt a magyar forradalom napjaiban.

Ezzel párhuzamosan a magyar forradalom megosztotta a két ország között az addig csak a lengyelekre nehezedő, Moszkvából érkező erőteljes politikai és részben katonai nyomást. Ez előnyös volt a lengyelekre nézve, hiszen így könnyebben véghez lehetett vinni az elodázhatatlan változásokat, például Rokosszovszkij szovjet marsall, lengyel nemzetvédelmi miniszter leváltását, a szovjet tisztek és katonai tanácsadók hazaküldését. Gomułka még azután is kiállt a Nagy-kormány mellett, hogy Hruscsov november 1-jén személyesen tájékoztatta őt a hamarosan meginduló második magyarországi szovjet katonai fellépésről. November 4-én pedig, az új fejleményekről értesülvén, a lengyel pártvezető úgy fogalmazta meg pártja hivatalos álláspontját, hogy a kész tényeket tudomásul kell venni, és Lengyelország elismeri a Kádár-kormányt. Ugyanakkor a hivatalos lengyel támogatás - például minden nemzetközi fórumon - és gazdasági segítség ellenére Gomulka következetesen jelezte: bizonyos fenntartásai vannak a Kádár-kormány hatalomrajutásának körülményeivel kapcsolatban, valamint nem ért egyet a magyar pártvezetés által alkalmazott megtorlással és annak - gyakran rendkívül brutális - módszereivel. Éppen emiatt másfél éven keresztül nem volt hajlandó hivatalos látogatást tenni Magyarországon, Kádár János többszöri meghívása ellenére sem. És ez vezette őt arra, hogy 1957 májusában személyesen járjon közbe Hruscsovnál Nagy Imre védelmében, hogy ne rendezzék meg a magyar miniszterelnök perét. Tényleges eredményt ez a közbenjárás nem hozott, de mégis igen figyelemreméltó, hogy Gomulka ezzel olyan lépésre szánta el magát, amelyre rajta kívül egyetlen más kommunista pártvezető sem vállalkozott, s ráadásul nem Kádárhoz fordult, hanem a Szovjetunió Kommunista Pártja első emberéhez.

Kádárnak nagyon fontos lett volna, hogy a "lengyel Október hőse" budapesti jelenlétével bizonyos értelemben legalizálja őt és az MSZMP egész vezetését, amely 1956 novemberében a szovjet csapatok segítségével vette át az ország vezetését. A hivatalos magyar szervek több mint egy éven keresztül sugallmazták a hírt, hogy a legfelső szintű lengyel párt- és kormányküldöttség hamarosan Budapestre látogat, a Lengyel Külügyminisztérium vagy más lengyel intézmények pedig ezt mindig azonnal cáfolták. Végül a LEMP KB 1958 márciusában úgy döntött, hogy most már eleget tesznek a magyar párt és kormány meghívásának. Ugyanakkor a Nagy Imre-per levegőben lógó megrendezése komolyan aggasztotta a lengyel vezetést (sőt figyelembe vették még azt is, hogy a lengyel közvéleményt is erőteljesen érdekli ez a kérdés), s éppen ezért biztosítékot kértek és kaptak Kádártól arra vonatkozólag, hogy a látogatásig a Nagy Imre-perre nem kerül sor és a tárgyalások idején megvitatják ezt a kérdést.

A lengyel küldöttség Gomulkával és Józef Cyrankiewicz miniszterelnökkel az élen a kitűzött időpontban - 1958. május 9-12. - ellátogatott Magyarországra, s noha a lengyel és a magyar fél által készített tárgyalási jegyzőkönyvek egyikében sem szerepel, mégis biztosra vehető, hogy szóba került Nagy Imre ügye is. Lengyelországban és Nyugaton később általánosan tartotta magát az a vélemény, hogy Kádár megígérte Gomulkának, ha lesz is per, nem születnek majd halálos ítéletek. A látogatás után öt héttel lezajlott Nagy Imre-per, s annak végkifejlete váratlanul érte a lengyel pártvezetést, és szinte teljes megrökönyödést váltott ki körében. Gomulka Nagy Imre kivégzésének hírére dührohamot kapott - úgy vélte, Kádár becsapta őt -, aljas gyilkosságról beszélt. Varsó külső jelekkel is értésre adta, hogy nem helyesli a meghozott ítéletek végrehajtását. A magyar nagykövetségen a magyar-lengyel barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződés 10. évfordulója alkalmából június 18-án adott fogadásról mind Gomulka, mind Cyrankiewicz tüntetőleg távol maradt, a központi pártlapnak, a Trybuna Ludu-nak az ugyancsak az évforduló alkalmából már korábban előkészített szerkesztőségi cikkét pedig visszavonták, helyette egy rövid, semmitmondó, általános kis cikket írtak, és az üdvözlő táviratokat sem közölték le. Június 19-én a LEMP Politikai Bizottsága csak azért ült össze, hogy áttekintse a Nagy Imre-per nyomán előállt helyzetet. A beszámolót Gomulka tartotta, a vitához minden jelenlévő tag hozzászólt, s véleményüket így fogalmazták meg: a pártvezetésnek állást kell foglalnia a külföld számára és azzal a lengyel társadalommal szemben, amely a magyar események idején oly nagy mértékben rokonszenvezett a szabadságukért harcoló magyarokkal. Ebből az állásfoglalásból semmi nem lett, a lengyel vezetés idegességére és bizonytalanságára utal, hogy a 26-i PB-ülésen jórészt mégegyszer meg kellett ismételni az egy héttel korábbi határozatokat. Gomulka ismét rámutatott a "nyilvános állásfoglalás szükségességére", ezután a Politikai Bizottság úgy döntött, hogy a Nagy Imre-perrel kapcsolatos hivatalos lengyel álláspontot a LEMP KB első titkára mondja el június 28-án Gdańskban, a Tenger Napjának szentelt ünnepi gyűlésen.

A legfelsőbb lengyel pártszervek hallgatása mellett - ami elbizonytalanította a pártapparátust, s amellyel egy időre elszigetelődtek a szocialista táboron belül - különböző találgatásokra adott alkalmat belföldön és külföldön egyaránt a lengyel sajtó teljes hallgatásba burkolódzása. Lengyelországban s külföldön egyaránt olyan hírek terjedtek el, hogy a lengyel pártvezetés belső körlevelet adott ki, amelyben mélységesen elítélte a halálos ítéleteket; vagy Gomulka távozik és helyét egy dogmatikus nézeteiről közismert politikus veszi át. A Nagy Imre-perről Magyarországon kiadott közleményt csak a Trybuna Ludu közölte teljes terjedelmében, és egyetlen lengyel lap sem jelentetett meg semmilyen kommentárt az ügyben. A hetilapokban és a folyóiratokban semmi sem látott napvilágot a budapesti perről, s a lengyel napilapokban - a már említett Trybuna Ludu kivételével - kizárólag a következő rövid tudósítást tették közzé 1958. június 18-19-én:

"A Magyar Népköztársaság Igazságügy Minisztériumának közleménye, Budapest, (PAP)

A Magyar Népköztársaság Igazságügy Minisztériuma közleményt jelentetett meg Nagy Imre és társai perének befejezéséről.

A nyomozati anyagok és a bírósági eljárás - adja hírül a közlemény - megmutatták és megerősítették, hogy Nagy Imre és csoportja régi revizionista, burzsoá-nacionalista nézeteinek megfelelően következetesen törekedett a népi demokratikus rendszer, a magyar dolgozó nép és a szocialista haza elárulására a burzsoázia legreakciósabb imperialista erőivel szövetséget kötni.

Az MNK Legfelsőbb Bíróságának Népbírósági Tanácsa a vádlottakat bűnösnek találta, és Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Maléter Pált és Szilágyi Józsefet halálra ítélte. Tildy Zoltánt, Donáth Ferencet, Jánosi Ferencet és Vásárhelyi Miklóst 5-12 év börtönbüntetésre ítélték.

Kopácsi Sándort életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.

Az ítélet jogerős. A halálos ítéleteket végrehajtották."

Ha ebben a tíznapos hallgatási időszakban a nyilvánosság előtt nem is - kifelé azért igyekeztek egységet mutatni -, de más alkalmakkor a Politikai Bizottság néhány tagja szóban is kifejezésre juttatta nemtetszését. Adam Rapacki például azt mondta Poznałban a vajdasági pártbizottság ülésén, hogy bár ezek a kivégzések Magyarország belügyét képezik, de ha a pártvezetés tudta volna, hogy ez így fog történni, akkor nem látogattak volna el Magyarországra, s ezt nemcsak ő gondolja így a PB tagjai közül. Jerzy Morawski - szintén a Politikai Bizottság tagja - valamivel még ennél is továbbment Katona János varsói magyar nagykövettel június 25-én folytatott beszélgetésében. Elmondta, hogy a Nagy Imre-per rendkívül kedvezőtlenül hatott számukra, ez belpolitikailag is nagy nehézségeket fog nekik okozni. A lengyel párt a kivégzéssel nem érthet egyet, de különösen nem ért egyet azzal a módszerrel, ahogyan az történt. Ez a per nem használ a nemzetközi munkásmozgalom ügyének sem, s mivel pártjukat ez az ügy teljesen felkészületlenül érte, ezt csak magyar belügyként tudják kezelni, éppen ezért nem fűztek eddig semmilyen hivatalos kommentárt a kivégzés híréhez. De rögtön hozzátette azt is: a LEMP semmi olyat nem fog tenni, amit a nyugati imperialista hatalmak kihasználhatnának, ugyanakkor kénytelenek a lengyel helyzetnek megfelelően cselekedni. Egyértelmű volt, hogy Nagy Imre kivégzésének kulisszák mögötti helytelenítése ellenére sem fognak megromlani a magyar-lengyel kapcsolatok, s Lengyelország nem fog szembehelyezkedni a tábor többi országával. 1958 nyara nagyon távol állt 1956 őszétől, Gomulka június 28-i gdański beszéde nem is hagyott kétséget efelől. Először élesen bírálta a jugoszláv revizionizmust, majd teljes egészében magáévá tette a magyar álláspontot Nagy Imre kivégzésével kapcsolatban. Volt ugyan két mondat a beszédében - "Nem a mi dolgunk megítélni a bűnnek és a Nagy Imre-ügyben a vádlottakkal szemben kiszabott büntetés igazságosságának a mértékét. Ez Magyarország belügye" -, amellyel jelezni kívántak bizonyos távolságtartást a feltétlen helyesléstől, de ez semmit sem változtatott azon a tényen, hogy ezzel az aktussal az 1956-os lengyel Október felett is nagyrészt elmarasztaló ítéletet mondott az a Gomulka, aki azoknak az eseményeknek a "hőse" volt. Budapesten természetesen elégedettek voltak a beszéddel, annál is inkább, mivel a tíznapos hallgatás időszakában a magyar vezetők közül néhányan hitelt adtak egynémely híresztelésnek Lengyelországgal kapcsolatban.

A Nagy Imre és társai kivégzéséről szóló közlemény után, amely egész Lengyelországot megrázta, a lengyel vezetés szükségesnek tartotta, hogy felmérje, milyen hatást váltott ki ez a hír a közvéleményben és a pártapparátusban országszerte. Így születtek meg a hangulati beszámolók, amelyek eléggé hűen tükrözik a lengyelek érzelmeit ebben a kérdésben. Ezek a hangulatjelentések négy részből állnak. Az első két részben a PAP lengyel hírügynökség tudósítói - valójában a belbiztonsági szolgálat munkatársai - az egyes országrészekből küldenek tudósításokat, amelyek hangvétele és tartalma túlnyomó többségében a per, illetve az ítéletek kiváltotta felháborodást tükrözi. Még a párttagok között is ez a jellemző reakció. Emellett komoly aggályok fogalmazódnak meg Gomulka és a változások további sorsát illetően (az illúzió még létezett!). Sok megnyilatkozásban Nagy Imre sorsa összekötődik a lengyel reformok alakulásával, a sztalinizmus árnyának ismételt felbukkanásával. A parasztok a törvényes magyar miniszterelnök halálában az 1956-ban alapjaiban enyhített lengyel mezőgazdasági politika jövőjét féltik. A lengyel értelmiség véleményében az időről-időre felbukkanó verzió (Nagy Imrét és társait már korábban, a Szovjetunió nyomására kivégezték), és az általános bizalmatlanság az oroszok iránt nagyrészben a régmúlt és a közelmúlt keserű történelmi tapasztalataiból (1939 szeptembere, a katyńi tömegmészárlás 1940-ben, a Honi Hadsereg katonáinak sorsa 1944-től stb.) is táplálkozik. A harmadik és a negyedik rész a vajdasági pártbizottságok tájékoztatói. Ezekben időnként már más megfogalmazásokkal, a hivatalos pártnyelvezettel találkozunk. A harmadik részben nyilvánvaló válik az is, mennyire megosztott és dezorientált volt a pártapparátus, ezért is követelték az egyértelmű állásfoglalást. A vezetés azonban június 28-ig hallgatott és ez tovább mélyítette ezt a bizonytalanságot. A negyedik rész a Gomulka-beszéd - legfőképp apparátusbeli - visszhangja, amely már tükrözi a világos állásfoglalásból következő megkönnyebbülést és megelégedést.

Ezen a napon történt szeptember 26.

1920

A numerus claususról szóló törvény elfogadása, mely előírja az egyetemekre, jogakadémiákra fölvehetők számát és összetételét. Azaz...Tovább

1946

A MKP II. kongresszusán elfogadott pártprogram része lett az egyház „megsemmisítése”.

1989

A Magyar Országgyűlés elfogadja a be- és kivándorlási törvényt. Ez alapvető emberi jognak nyilvánítja a kivándorlást, és a szabad mozgást...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 17 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

A pártállami diktatúrák közös jellemzője, hogy az egész társadalmat uralni próbálják, és a politika, illetve a gazdaság mellett a szellemi-kulturális életet is a saját szolgálatukba állítják. A diktatúrák esztétikai értékítéletek meghozatalára is feljogosítva érzik magukat: önkényesen, pillanatnyi politikai érdekeikkel összhangban meghatározzák, hogy mi az „értékes” és mi az „értéktelen” tudományos-művészeti alkotás, majd ennek függvényében döntenek a támogatásáról vagy a tiltásáról.

Magyarország sem volt kivétel ez alól. A Kádár-korszak több mint három évtizede alatt a művelődéspolitikát szinte mindvégig az ún. „három T” (támogatás‒tűrés‒tiltás) elve határozta meg. A kultúra egészéhez hasonlóan, a „könnyűzenei” élet is pártállami ellenőrzés alatt állt, amelynek szigora ugyanakkor jelentősen változott az egymást követő időszakok során. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése utáni években a párt hadállásainak erősítése volt a legfőbb feladat, ami a kultúra terén elsősorban a szocialista realizmus minden áron való érvényesítését jelentette. Később, a konszolidáció idején, a szorítás némileg enyhült, az új gazdasági mechanizmus éveiben (1968‒1972) pedig az MSZMP tovább liberalizálta a szellemi életet is. A könnyűzenei műfaj képviselőinek azonban még így is számos politikai, ideológiai és adminisztratív akadállyal kellett szembesülniük, habár a Csatári Bence megfogalmazása szerint „slendrián diktatúra” körülményei között a rendszer sok esetben kijátszhatónak bizonyult. Ezt követően ismét szigorodtak a feltételek, hogy aztán a ’80-as évek a viszonylagos enyhülés jegyében teljenek. A könnyűzene azonban a hatalom számára még akkor is a giccset jelentette, és ennek megfelelően „alantas ízlésű tömegterméknek” minősítette azt.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája: „Kultúrpolitika, könnyűzene, ifjúsági szubkultúrák a Kádár-korszakban”. Négy dokumentumközlés egymástól eltérő szempontok alapján vizsgálja a kérdést. Szó lesz ezenkívül az MKP és az SZDP 1948-as Komárom-Esztergom vármegyei egyesítéséről, valamint a Nagy Imre és társai elleni per iratainak feldolgozásáról és digitalizálásáról is. Az utóbbi írás aktualitását a per 60. évfordulója adja, valamint az, hogy a Fortepan nemrég tette közkinccsé a per során rögzített filmfelvételből kifotózott 111, addig soha nem látott új felvételt.

 

Budapest, 2018. augusztus 24.

A szerkesztők