Az Egyesült Államok és Latin-Amerika [1]
A sokadik felfedezés
1979. október 6.
A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején az Egyesült Államok nemzetközi tekintélye a vietnami háborús vereség, illetve a belpolitikai botrányok miatt csorbát szenvedett, így az amerikai politika figyelme a közvetlen érdekszféra, vagyis Latin-Amerika irányába fordult. Ezt erősítette az a tény is, hogy 1979-ben Nicaraguában is balodali kormány került hatalomra, ami felkeltette a Szovjetunió figyelmét, és reális lehetőség teremtődött arra, hogy az Egyesült Államok közvetlen hátában a kubaihoz hasonló szovjet hatalmi bázis teremtődjön.
Szovjet-amerikai vita Kuba okán; A győztes nicaraguai forradalom vezetőinek látogatása a Fehér Házban; a mexikói elnök washingtoni vizitje; a vita felújítása az Egyesült Államok és Panama között a csatorna ügyében: Észak-Amerikában manapság élénken figyelnek a határtól délre lévő szomszédokra és szokás szerint érzékenyen reagálnak a hitbizományként kezelt földrész változásaira.
James Monroe kisajátította, Theodore Roosevelt hírhedt furkósbotjával móresre tanította, John Kennedy grandiózus segélyprogrammal kecsegtette, és kormányzási időszakában mindegyik amerikai elnök legalább egyszer felfedezte Latin-Amerikát. Csak az elmúlt két évtizedben, tehát a kubai forradalom győzelme óta, szinte megszámlálhatatlan kormányzati elemzés és állásfoglalás született Washingtonban, elmarasztalva a múltban elkövetett hibákat és új politikát ígérve a déli szomszédoknak. Természetesen mindannyiszor valamely – Washington számára váratlan, és főleg kellemetlen – latin-amerikai fejlemény váltotta ki az Egyesült Államok politikai és gazdasági köreinek ilyetén buzgalmát. S minden washingtoni elemzés kiindulópontja és következtetése ugyanez volt és maradt: Latin-Amerika az észak-amerikai Egyesült Államok politikai és gazdasági „hátsó udvarának” tekintendő.
Gazdasági értelemben Latin-Amerika legtöbb országa ma legalább olyan mértékben kötődik az Egyesült Államokhoz, mint bármely egykori francia vagy brit gyarmat az anyaországhoz. Általában észak-amerikai tulajdonban van az egyes latin-amerikai országokban lévő külföldi tőkebefektetések legalább 50 százaléka, de némely esetben az arány ennél is jóval nagyobb. (Egyes közép-amerikai „banánországok” egy vagy két amerikai monopólium „tulajdonának” minősíthetők. Csupán az elmúlt évtizedben majdnem megkétszereződött az Egyesült Államok közvetlen tőkebefektetéseinek értéke határaitól délre, bár Latin-Amerika aránya már nem mondható – mint egykor – túlnyomónak.
Az Egyesült Államok exportjának és importjának durván egytizede kapcsolódik Latin-Amerikához, viszont az ottani országok külkereskedelmének kötődése ma is ennek többszöröse. A hangsúly azonban nem csupán a számokon vagy arányokon van: a „hátsó udvar” földrészen kívüli politikai és gazdasági kapcsolatai Washingtont idegesítően szaporodnak. A Szovjetunióval együttműködő Kuba mellett megjelent Nicaragua, amelyet washingtoni hírszerző körökben borúsan máris második Kubaként emlegetnek. Ugyanakkor az Egyesült Államok vezető tőkés partnereinek érdeklődése szintén fokozódik Latin-Amerika iránt. Az olajgazdag Venezuela például 12 milliárd dolláros iparosítási programjának felénél is nagyobb részét európai és japán közreműködéssel valósítja meg. Argentína és Brazília pedig atomiparát az NSZK-val együttműködve akarja kifejleszteni. És a példákat sorolhatnánk tovább.
Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatnánk, hogy Washingtonnak egyaránt baja van a „kubai jelenséggel”, a gyorsan fejlődő dél-amerikai gazdaságok (Brazília, Venezuela, Mexikó) új együttműködési feltételekhez ragaszkodó „kihívásával”, és a döntően az Egyesült Államokra támaszkodó, vagy inkább belékapaszkodó jobboldali diktatúrákkal, mivel az utóbbiak – mint Nicaragua esete példázza – „szállást csinálnak” a forradalmaknak.
Az ismétlődő felfedezések ellenére azonban Washingtonban két évtized óta csak egereket szül a kormányok módosítani ígért latin-amerikai politikája. A kapcsolatteremtés Kubával világpolitikai okokból elakadt, a kapcsolatszakítás a kompromittáló diktatúrákkal legfeljebb éjfél után öt perccel következik be (mint történt Somoza esetében is). Most állítólag Washington nyomást gyakorol a paraguayi rezsimre, megelőzendő a nicaraguaihoz hasonló robbanást. S Carter segélyezni ígéri az új nicaraguai rendszert, elejét veendő a forradalom átterjedésének Salvadorra és a többi közép-amerikai diktatúrára. Mindez azonban inkább tűnik kapkodásnak, mint koncepciónak.
A Mexikóval évek óta tartó alkudozás jól illusztrálja, hogy az Egyesült Államok érzékeli a változtatás szükségességét Latin-Amerikával kapcsolatban, de nem képes valóban átfogó és nagy horderejű módosításokra. Már Kennedy „Szövetség a haladásért” segélyprogramjának meghirdetésekor nyilvánvaló volt, hogy a Latin-Amerikából szerzett haszonnak csak egy részét visszajuttató jótékonykodás hosszabb távon még a földrész jobboldali rezsimjeit sem fogja kielégíteni. Az észak-amerikai felfogásnak kellene módosulnia, a „hátsó udvar” szemléletnek korszerűsödnie ahhoz, hogy Washington valóban képes legyen új latin-amerikai politikát kialakítani. De éppen a módosítás jelképének feltüntetett szerződés a Panama-csatorna átadásáról és e szerződés washingtoni kongresszusi „átírásai” érzékeltették, hogy az USA latin-amerikai politikájának lényegtelen változásai ellenére a lényeg változatlan: birtokának tekinti a déli földrészt, de elhanyagolja, viszont rossznéven veszi, ha bárki „kívülről” törődni mer vele.